5.

Mikor a kocsi kiért a tanyára, a cigányasszonyok a purgyéikkal éppen telepedtek le a tanya közepén. Úgy ültek ott, lihegve, mint a varjak, feketén; csórélva, a kendőiket leoldották a fejükről, s az ingéket is szellőztették. De nem volt fa sehol a tanyán, csak a marhaistálló mellett, ott pedig komondorok voltak kikötve, s azokat nagyon tisztelték a dámák, közelükbe se volt kedvük menni. Ültek háta füvön, a földön, csomóba, karikába, s lihegtek, beszéltek cigányul; hogyha magyarul beszéltek, akkor is cigányul hangzott.

- Jájjájáj, tekintetes úr, de nagyon nagy melegsíg van - mondta a szószólójuk. - Jaj de olyan nagy melegsíg, hogy azt ki se lehet mondani.

Az urak nevettek rajtuk.

- No csak hűsöljetek, reggel mehettek dolgozni.

- Jaj de nagyon melegünk van, csak úgy pesel a vír, tekintetes uram, mint a főtt víz.

- Pezseg a véred, fene egyen meg, az a jó, ha pezseg.

- Jaj ilyen meleget, pfi, pfi.

- Hát még a kemencébe milyen meleg van, mikor bedugnak.

- Jaj ennél még asse melegebb - mondta az asszony.

- Akkor örülhetsz neki, devla, mind kidöglött bennetek a kisbogár.

- Jaj dehogy deglett, dehogy deglett, még jobban harap - mondta vissza tréfálkozva a cigányasszony.

Borbiró nagyokat nevetett.

- Tudja, excellenciás gróf uram, hogy mér dugják a kemencébe a cigányt? - kérdezte Csuli.

- Tudom - mondta a gróf.

- Mer azír.

A cigánylányok a legnagyobb nyugalommal vetkeztek, darabonként lökték le magukról, ami felésleges.

- No isztok-e pájinkát?  kérdezte Csuli.

- Jaj, dehogy iszunk, ebbe a melegsígbe.

- Na jó van, evvel se kínállak kétszer - nevetett Csuli, s a két butykost odaadta a tanyásnak, aki magához ölelte s vitte befelé A cigányok azért utána pislantottak az üvegeknek, de azért egynek se volt kedve rá; cigányul kezdtek beszélni, biztosan azt, hogy majd este kérnek belőle.

- No gyerünk a hűvösre. András, hűtsön be bort.

- Igenis, tekintetes uram.

A tanya egy rettentő nagy szérűből állott, ahol hajdanában lóval nyomtatták a búzát, s akörül három alacsony nyomorúságos kis épület. Egy a tanyásé, de olyan putri, alig ér ki a földből, a másik az úri kastély; ez se különb, egyetlen kis szoba van benne, frissen kimeszelve. Az ablakon szúnyogháló, s ahogy az ember belép a forró napról, olyan jó hűs levegő csapja meg, hogy csoda.

  Csak ez az igazi, a vályogház  mondja a gazda, s leül előre a maga helyére, nehogy talán a külügyminiszter megint beletelepedjen.

- Hát tessék letanyázni - kínálja aztán vendégeit.

Kint a komondorok a juhakol felől még mindig ugattak. Nem bírtak belenyugodni, hogy a gazda feléjük se nézett.

- Mi újság, András?

- A disznó.

- Döglik?

- Ma is tizenhat esett el.

- Elástátok?

- El.

- Az állatorvos itt vót?

- Itt.

- Nem segít?

- Nem.

Csend lett.

Tizenhat disznó. Ez megütötte a szívét. Tizenhat disznó.

A gazda, akin egész nap senki észre nem vette volna, hogy valami baja is van, egyet, mélyet lélegzett, és sötéten mondta:

- Ez így megy egy hét óta… Mindennap hat-nyolc-tíz… tizenhat… Első nap bizony keserves volt. Azér is jövök ki mindennap hozzájuk… No nem baj, nem megy mán soká…

- Hogy? - kérdezte a gróf - szűnik a vész?

- Szűnik - mondta komolyan a gazda. - Megszűnik nemsoká… András… András… a kan hogy van?

- Annak semmi baja instállom.

- Jó.

Hallgattak. Borbiró kezdett beszélni a gazda sorsáról, hogy mi mindennek van kitéve. Eccer a juhon a métely, másszor a marhán a száj- és körömfájás… Most meg valami penészütött a búzába, minden szárnak a gyökerit eszi, egész táblák kisárgulnak.

- No gyerünk egy kicsit, míg a bor hűl - mondta a gazda.

Felállottak és kimentek.

Lassan mentek keresztül a szérűn.

- Jaj, tekintetes úr, hun fogunk hálni? - esett neki mingyárt a cigányasszony.

- Az ég alatt nem jó?

- De hátha eső lesz.

- No, majd kaptok helyet.

Most üres volt az istálló, a marha kint volt a mezőn, látták is az ákácoknál, mikor arra jöttek a kocsival. A juhakol is üres volt. Most kezdi terelni a juhász őket felfelé, itatni, a láposról. A disznóólak ott voltak az istálló mögött. A nyáj kint volt a legelőn, csak néhány beteg állat feküdt a karámban, s lihegett.

A gazda csak rájuk pillantott, s továbbment. Nem bírta nézni őket. Inkább a kutyákkal incselkedett.

- No büdösek - mondta a komondorok felé -, most nem morogtok. Olyanok ezek, mint az asszonyok. Ha az ember kedveskedik nekik, akkor észre se veszik, csak ha a vágy epeszti őket, akkor virnyognak. Szépek, mi? Gróf úr!

- Szépek.

- András! Állítsa fel mán őket kend. Nézd csak, hogy döglenek.

András előjött s odacsapolt a kutyákra. Nagy lomhán állott fel a legöregebb, nyelvét messze kivetve lihegett. Nem is csoda, ekkora bundában.

- Hát ez micsoda? - kérdezte a gróf, s egy rúdra felállított szekérkerékre mutatott, amelyen hús volt felrakva.

- Hús.

- Mire az?

- Kutyáknak. Ez az ű kamorájuk. Mer ha hozzájutnak, szétfalják. Esett birka.

Továbbmentek.

- Az is van mindig… András.

- Tessék?

- A kiscsirke nem döglik?

- Nem.

- No háláistennek.

- De valami menyét kapott ide, mán három tyúkot elvitt.

- Van puskája, mér nem lövi meg?

- Mán két iccaka lestem. A szemem be nem hunytam, de nem bírok rájönni az útjára.

- Ma éccaka is lesse kend, mert most sok a menyét.

Odaintett a cigányok felé.

- Hát mán tudom, hol fognak hálni. A kutricás ólba.

Nevetve néztek a disznóólakra.

- Be kell állítani őket rögtön, hogy takarítsák ki jól.

- Száraz az kérem, tisztább az, mint a cigányház, kivált most, hogy üres - mondta a tanyásgazda.

- No csak ki kell takaríttatni velük.

Felmentek a töltésre, s elnéztek messzire. Az alföldi síkság most olyan volt, mintha párában égne, szikrázott és rezgett a levegő. Gyönyörű volt. Arra jobbra lent kanyargott a Berettyó.

- Itt lesz a medence - mondta a gazda -, innen fogják kihordani a fődet az én kopoltyúsi barátaim. Marha mérnök, engem tanít, hogy mit akarok. Remélem, a szikes kopolyákat egy kicsit magukhoz tudom most hozni. Ez az egy orvossága van a sziknek, harminc centi főd.

A juhnyáj jött előttük. Lementek hozzájuk.

- Hogy vagy, öreg Selymes?

A vén juhász megbiccentette a kalapját, s fogatlan állát előreszegezve barátságosan nézett a gazdára.

- Nincs semmi különösebb.

- Hazai fésűs merinó - mondta a gazda. - Szövetgyapjú. Finom ruhát csinálnak ebből. A báránygyapjúból pedig a legfinomabb kalapot.

Szótalan állottak. A pusztai szél átfúj rajtuk: az enyhe, dudorászó friss szél.

- Kurta farkú bárányok - int a vendég a botjával a kis barikra.

A gazda kurta farkú szókkal:

- Levágják a farkát egyhetes korába. Jó a. Csatakos esz, piszkítja a gyapjút. Párzásnál is alkalmatlan. A nősténynél - teszi hozzá gondolkodva.

A juhok egy tömegben állnak, összebújnak, melegük van, lihegnek. Úgy jár az oldaluk, mint a fújtató, egyenletesen. Egy bárány aláveti magát az anyjának, s döfi, veri a tőgyit, egész harc.

- Mér nem választják már el? - kérdi a vendég a juhászt.

- Csecsen akarja az úr eladni - mondta ez flegmával.

- Maga mióta juhász?

- Mán mióta csak élek, ezt csinálom.

Hogy az urak hallgatva állnak, a juhász elunja.

- Mozoghat, tekintetes uram?

- Lehet.

A nyáj abban a pillanatban megmozdul, pedig az ember nem is látja, hogy adja meg neki a jelet a juhász. Ők ott maradtak, a nyáj előretorlódik, sorokban, mint a katonák.

- Ez a nyugodt élet - szólalt meg a gazda. - Egész nap a birka mellett, nem szól senkihez.

- Hun a szamár? - kérdezte a gróf.

Nagy sokára felelt rá a gazda:

- Vót. Vót egy szamara. De nem jött ki, mindig ott ette a fene a tanyába. Aggya mán el. Ott áll órákat, s bámul. Minek a.

- Juhásznak nem szabad másra ülni - mondta Borbiró -, csak szamárra.

- Öreg nem szereti. Közel a tanya. Inkább óda való, ahol messze a tanya.

Az öreg juhász megy előre, és szikáran vezet a lehajló szélű zsíros, vén kalapjában, mint egy vén szamár maga is.

- Ott a gólya - szólt a gazda. -Egész csapat. Ez is magam nevelíse.

Szép nyugodtan tud repülni, nagy ívekkel köröz.

- Mit akar e - szól Borbiró -, le akar repülni, de nem mer.

A juhok lassan, folyton rágcsálva haladnak előre, folyton legelnek.

- Úgy tele van e, mintha bárány vóna benne.

- Kiállításra lehetne vinni, vóna vagy negyven olyan. De a fene kőt rá - mondja a gazda.

Mégis büszkén néz a nyájra.

- Egy ilyen birgenyáj mán meg is érdemelne egy szamarat. A vendég lekerült a nyáj felé, unta már a gazdákat.

- Tud-e sok nótát? - közelítette meg az öreg juhászt.

- Éjdesapám még a furulyát, azt se engedte - ha abba belemerülsz, sose lesz tiszta a falkád. Ráérsz, ha ember leszel. Akkor meg má késő vót, szígyellettem is, hogy azt se tudok.

- Mit csinál egész nap?

- Térítek meg legeltetek.

Kedves, kellemes a lépés a fűben így nyár elején, mikor még nem égett ki, vót azért eső az idén. A juhász olyan puhán lép, mintha papucsban volna. Lassan csapdos az ostorával. Ez is öreg karikás, dísztelen. Mindegy, megteszi. A juhok felől jön a tejszag.

- Hát a régi betyárokat ismerte-e még?

- Éjdesapám. Még három napig tartotta is Rózsa Sándort. Mer szerette a kukoricát, mikor úgy sütni lehet, oszt bement a Podmanicki báró kukoricásába, s így tört a juhásztarisznyába egypár csűt. Kereste a jovát. Hát ráteszi a kezét hátulról egy ember, hogy nem kend kapálta ezt. Má mindegy, csak egypár csövet keresek. Jó van no. Oszt beszélgetni kezdett vele, hát becsalta így a tábla közepibe, oszt ott hevert két legénye. Kérdezte, hogy ugyan miféle. Juhász. Hát a felesége? Az is csak juhászné vót mindig, míg élt. Hogy tudna-é nekik jó hideg vizet hozni. Hozott is éjdesapám. Hát egy kis főtt ételt? De hogy azt senki a világon ne tudja. Így három napig mindig beszélt vele, míg arra járt. Adott is neki egy olyan régiféle huszárpisztolyt, rezeset. De én mán nem beszéltem vele, kicsi vótam.

- No isten áldja.

- Sten - intett a kalapja felé a juhász, s továbbment a birgékkel.