24.

A kaszinó alacsony, földszintes sárga épület volt. Sok jó órát eltöltöttek itt az urak. Sok szép búza ára lement itt a garatokon, s gazdát cserélt a zöld posztóval bevont asztaloknál.

Kint a mezőkön, a roppant tereken az ekék s a barmok, itt az urak szántottak, vetettek. S nótaszó mellett természetesen.

A szegin barom is csak a pásztorra niz.
Istenem teremtőm, aggy egy csendes esőt,
A szegin jószágnak jaó legellő mezéőt.

Ezt az áhítatos szép nótát úgy fújták, olyan szívszakadva, mint a pásztorok s rettenetes nyarakon-a hortobágyi csárdában. Jó iható bor mellett azok is.

- De nem úgy danulta azt Víg Mihály juhász számadó Ecsegen emelte fel az ujját Poros Mátyás -, hanem úgy hogy:

Kiszáradt a tóbul mind a víz, mind a sár…

mert aszongya, hogy aszongya, elébb a víz szárad ki, azután a sár.

Nevettek rajra.

- Osztán hogy vót a rím? - kérdezte Kormos Bandi, főügyész, aki nagy fekete arccal ült köztük, mint egy igazi törzsfőnök.

- Úgyhogy - s Poros uram felcsavarta a nótát tele tüdővel:

A szegin barom is csak a pásztorra vár!

Ezek az urak oly közel voltak a pásztoraikhoz, együtt, egyben éltek s éreztek velük. Maguk is vastagok s kemények toltak, mintha akármikor be tudtak volna állani a nyáj mellé vagy a csikó farához. Nagy kezeik, vasökleik voltak s így aratás ígértivel szívesen vettek maguknak egy kis örömelőleget.

De csak, akkor voltak igaziban, mikor a kondásnótára gyújtottak:

Hej, ílet, ílet, kondás ílet, e csak a gyöngy, ílet
Ha megunom magamat, magam is így ílek!…

Beszéltek, beszéltek, s minduntalan rázendített valaki egy bolond strófára, s utána a kórus, hogy:

Hej, ílet, ílet, kondás ílet,
e csak a gyöngy ílet!
Ha megunom magamat,
magam is így ílek!

Egész életük valami forró egzotikumban van főzve.

- Piroska tanár úrnak volt ez a kedves nótája. Hej, ha kiment a Csugarkertbe, de jól érezte magát.

- Mindig a vót a szokása - kapott bele egy másik vastag úr, de olyan furcsán vastag, szinte négyszegletesre hízva, kis fekete bajusszal s fekete szemekkel, de szétpúffant arccal s kicsattanó egészséggel nevetve bele a világba:

- Mondok, az vót a szokása, hogy úgy kiszolgáltatta magát az osztályban; mint egy fejedelem. Három famulusa volt. Mikor belépett az osztályba, ugrottak felfele, s vették a botját, kalapját, a kabátját elfelé.

Mindenki hangosan kacagott, mert Piroska tanár úr megjelent köztük az emlékezet laterna magikájában, s mindnyájan látták, ahogy hegyes hassal, hátravetett fejjel, s még a kalapja is mindig úgy volt hátratolva a kobakja hegyibe, s szúrós bajsza, barnapiros arca gőgösen nézett a világba.

- De a vót a legjobb, hogy egy főszolgát választott magának rendesen a rossz tanulók közül, s annak mindig ott keltett lenni nála, a Csugarkertbe, s kapálni.

Hatalmasan nevettek. Helyeseltek.

- Mikor átvette az osztályt, az ötödikbe bejött, megállt, azt mondta: “No fiúk, ki a legerősebb köztetek!” Csak ezt kellett kérdezni, mingyárt volt öt-hat jelentkező. Ha azt kérdezte volna, hogy ki tudja legjobban a szintaxist, nagyobb lett volna csend. Nohát jelentkezik Nagy Sándor is, olyan vót a, mint egy kis bika. Meg is tetszett az öreg Piroskának: “Maj megláttyuk! - mondta - gyere ki dílután hozzám a Csugarkertbe”…

Az elbeszélő úgy nekigyürkőzött a mesének, mintha valami rettentő világhistóriát mondana, s úgy is hallgatták, oly frissen s elevenen, csak úgy csillogott a szeme mindenkinek.

- Hát ezt osztán nagyon megszerette az öreg, jól tudott szőlőt kapálni… De az a kutya szokása volt az öregnek, hogy az ilyen fiú sose felelt. Soha azt fel nem hívta négy esztendeig se. Hanem azért hármasnál jobbat se adott neki. Nem, aszongya, engem meg ne vádoljanak, hogy kedvezek nekik azért, mert néha eljárnak hozzám egy s másért…

Harsogva kacagtak, s szájtátva várták a többit.

- Hanem eccer Nagy Sándor beleunt a szőlőkapálásba, s mikor azt mondta az öreg óra végén:

- No, no, Nagysandri fiam, délután kijössz a kertbe - hát megszólal vastagon Nagy Sándor, akkor olyan hangja volt, mint a repedt harangnak:

- Nem megyek!

- Dehogynem jössz, mér ne jönnél?

- Tanulni kell!

Hűj nagy szó volt! Nagy Sándor tanulni vágyik!

- Nono, nono, majd én elintézem a többi kollégaurakkal.

- Nem megyek.

- Káposztataposás lesz!

- Mégse megyek!

- De Klári jányom is ott lesz!

- A más, akkor megyek.

Mint a vihar, úgy kacagtak fel, csak úgy dőltek jobbra-balra. Eszükbe jutott a “Klári jányom” a széles nagy öblös melleivel. Minden diáknak az volt a vágya, hogy egyszer ő vigye haza a füzeteket, s közben a “Klári jányomnak” úgy futtában valahogy megérintse a mellét.

Hej, ílet, ílet, kondás ílet,
e csak a gyöngy ílet!
Ha megunom magamat,
magam is így ílek!

Ebben a percben megjelent az ajtóban Zoltán.

- Szervusz, Zoltán! - kiáltottak rá, s Zoltán ott állt egy pillanatig setéten s véresen, az arcából csak úgy szivárgott a vér, akkor kivágta a karját, s velük bőgte a nótát:

Hej lét, ílet, betyár élet, ilyen a víg ílet!
Ha megunom magamat: magam is így ílek!

- De a vót a jó, mikor én vótum famulus - mesélte a kockaember, mintha észre se vette volna Zoltánt, harsogó, minden szóba belecsikkanó kacagással, ami mindent agyonvert -, a vót a jó, szaladok kiszolgálni, tartja a másik kalapot, oszt elbámészkodott, s az öreg Piroska tartja a markát neki. Így tartja a markát, hogy tegye mán bele a kalapot, s oda se néz. Én meg azt mondom csendesen a másiknak: “Köpj bele (a markába)”. De a Piroska tanár úr meghallotta, mert mesés füle volt, s azt mondja: “köpsz az anyád pofájába”.

Nincs a világon még egy nép, amelynél a humanista iskola ezt a briliáns nevelési eredményt érte volna el, mint a magyarnál. Tanárja, tanítványa egyforma kedves, vastag, paraszt. Hol jár ezeknek az életétől az az absztrakt, élettelen, ködös tudomány, amit ott kellett tanulniuk az iskolában, s aminek még a címeit is elfelejtették már. Hogy mit ért ez az egész tanítás? Ez csak arra volt jó, hogy elfelejthessék, mint valamit, amihez a kerek világon semmi közük sincs.

Megbotlott a fakó szamaram lába,
Sokat leszalatt a nagy Hortobágyba.
Hortobágyi csaplárosné nem bánnya,
Száztalléros kendőt vitt a nyakába.

Ez egy olyan nóta, hogy ha valaki nem bír a mámorával, ebben kibeszélheti a mondanivalóját, mert az első sort egy hangon kell duruzsolni, csak az utolsó szótagot sivítja ki, mint valami vadmadár az ég alatt…

Senki sem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem vette volna észre a Zoltán lekörmölt arcát.

S Zoltán leült köztük, mintha itt kezdte volna, s velük dalolt, s velük nevetett, s azt gondolta:

- Ezért érdemes.

Hozzáfogott pótolni a mulasztást, s mikor félteherre itta magát, beszélgetni is kezdett.

- Mer az ember nem is tudja, minek él - mondta hangosan Borbély professzornak, talán a legbizalmasabbnak, aki Rozikáról is tud. Tanította egy ideig, akivel jól el szokott tudni beszélgetni. - Csak él az ember. Ha végiggondolok az életemen?… Felnőttem a tanyán, ott szerettem lenni legjobban, volt egy flóbert puskám, az volt a barátom, s a legnagyobb örömem, ha jól talált lövéssel madarat lőttem. Én már sokszor gondoltam rá, hogy minek lűjjük le a szegény madarakat s állatokat. Csak azért, mert mi vagyunk az erősebbek, okosabbak. Gyerek nem gondol rá. Felülni egy jó lóra; s vágtatni. Mikor a ló hátán ülök, úgy érzem, mintha megnőtt volna bennem az állati lényem. Ha magam is ló lettem volna vagy madár. Átszállani a pusztán. Csudálatos az. A szél az embernek a szemébe vág, s érzi az ember az izmait.

Elhallgatott, s csak nézte ezt a társaságot. Meredten s káprázó szemmel nézte.

Mi van az ő lelkében.

Semmi.

Nagy üresség.

S itt körülötte mégis mintha csak valami lázálom volna, pezseg az élet.

Aztán vele dúdolt a többi urakkal:

Deres a fű, ides lovam ne egyél,
Inkább éngem a rózsámho elvigyél.
Fínyes kantárt teszek inkább fejedre,
Bársony nyerget, csak ugrass meg kedvemre.

- Milyen furcsa, milyen furcsa - folytatta. - Ezeresztendős élet folytatódik bennünk. Minden ősünk ezt csinálta. Harc volt ez a természettel. Milyen kicsi pontok vagyunk, s mégis mink maradtunk felül.

- De nézzed, Zoltánkám - mondta - komolyan a tanár, aki együtt mulatott az urakkal, de köztük állandóad a szellemi élet képviselője volt. - Mondd csak, nem érzed néha legalább, hogy mennyivel magasabb rendű a szellemi repülés? Nem a ló hátán, hanem a gondolatok nyergében. Mert ha a lovadra ülsz, mennyit futsz? A Körös partjától a Berettyó partjáig meg vissza, de ha könyvet veszel a kezedbe; akkor a lelked repül. Átrepül századokon, évezredeken, s belerepül a jövőbe…

- Kedves barátom - mondta Zoltán, s hallotta a hangokat, látta a nevető arcokat. Még meg is értette s el is bírálta, hogy valóban mulatságos, de valami szigorú keménység volt a lelkében, s el nem tudta volna vonni mosolyra az arcát, hacsak nem azért, hogy eltakarja a benne levő dolgait. S neki volt legkülönösebb, ahogy értelmesen beszélt. - Nem vagyok olyan barbár, amilyennek látszom… Megérzem én ezt, valóban megérzem olykor… De mondd, mire jó?… Ha én felülök a lóra, s érzem a térdemben egy másik állat bordáinak a lüktetését, érzem a ló szagát, s az egész testemben érzem a valóságot: több ez minden elmélkedésnél… Barátom, csak az a boldog; aki le tud szállani az állati igazságok közé… Nézd, itt a karomban ezeket a feszítőizmokat. Tapintsd meg. No, csak fogd meg.

A tanár engedett, megfogta a Zoltán kőkemény karját. Még jobban megfeszítette neki. Behajtotta a karját, s a musculusok, mint az acélszalagok csattantak az erőtől.

- Mondom neked, hogy sokkal többet adnak nekem ezek a testiségi érzések minden szellemi tornánál… Ebben az esztendőben sokat olvastam, tanultam. Az egész világtörténelmen végigmentem, mert… Rozikának meg akartam nyitni á világot… Tudod, olyan lelke van, hogy olyan, mint egy lencse, amelyiken minden be tud világítani… Mindent rögtön megért… De hát az a néhány parasztosztály, amit elvégzett az elemi iskolában… most én a magam módja szerint értettem meg vele s históriát. Az emberiség fejlődését. Az asszíroktól, az egyiptomiaktól fel a görög s a római kultúrán keresztül. S eljutottam a magyar Alföldre Trajanus korában. S itt találtam a magyar ősuraknak a világát… Barátom, mondok valamit. Én nem hiszem, hogy a magyarok a Vereckei-szoroson keresztül jöttek be, mert én megéreztem az ereimben, hogy itt csörgött a vérem már az ősidőkben. Én tudom, hogy itt voltak lovasok, urak, királyok az őseim abban a világban, mikor még nem volt korona a király fején…

Nagy tüdővel lélegzett a pipafüstben.

- …Honnan volna benned az a vad s kerek egész Alföld… Az istenit ennek a fődnek! a pogány istenit!… Nem a keresztény istenit!… Én nem érzem azt a keresztény istent, akit a papok hit nélkül prédikálnak, a jóság, alázatosság, a koldusuk istenét: az én istenem a Taksony fejedelem istene, aki úr, s aki lovon jár, s aki a napsugár és a vihar és a csillagok istene. Az én istenasszonyom a boldogasszony, aki keményen font hajjal lovagol az ura mellett, a felhőkön. Nagyon szeretem a pusztai eget, az örök eget. Én nem akarok keresztre feszíttetni a szegények és a haláltól rettegők kedvéért, engem soha nem lelkesített ez az isten.

Közben úgy érezte, tele van a teste méreggel. Roppant mérgekkel van teleszíva, s nem tud tőlük menekülni. Ma már aztán örökre s tisztán látja, hogy nem lehet. A felesége az ételét teszi fel arra, hagy ő megőrizzen minden mérget, amely leraktározódott a lelkében. Virágot tudott volna virágozni, dús virágot, mint a barackfa, s úgy érezte, akkor megszabadult volna a mérgektől, ha a tavasz virágzása s az ősz termése kimossa belőle. De bele van kötve minden, mint egy befőttes üvegbe, még kisóhajtani sem szabad. ,;Hát nem megesküdtél rá az Isten előtt, hogy csak engem szeretsz?”

Rozika? - villant fel előtte. - Kirepült s vége… Utánamenni?… Soha… Eszébe sem jut… Ez nem ő volna. Ha a szíve megszakad, s az élete egészen kettétörik is…

Elrepült, nincs…

S hiába is maradt volna. Megutálta. Sohasem lehetett volna már belőle egészséges dolog… Hiába jönne vissza, nem bírná el. Nem tudna vele mit kezdeni. Nem tudna ránézni. Elvesztette a mély tartalmat, már csak egy üres kis tarka korsó, amely léket kapott, s többet nem lehet megtölteni. Mivel: az érzések nemes forró mustjával…Kifolyt a must…

Jaj és a másik asszony is… A verejték hullott homlokáról, mert folyton érezte, hogy fel kell állania s hazamenni. Ez mégis két gyereket adott neki, két gyönyörű, egészséges, édes kis gyermeket, a jövő zálogait, a fajta kincseit.

És nem lehet. Nem lehet felállani s hazamenni, mert akkor lemondott mindenről, az életről, a munkáról, a jelleméről, beállott rabnak s alázatos ebnek… S miért?… Soha nem fogja meghódítatni ezt az asszonyt. Szilárd és elszánt és eszes és éles és minden gondolata fűrész, amely elmetszi az ő gondolatainak gyökereit…

A tanár gondolkodva nézett maga elé a boros pohárba, s azt mondta:

- A kisfiamnak azt magyaráztam, hogy a Krisztus az emberiség megváltója, nagyon szépen beszéltem, s a gyerek sírva fakadt, mikor a Jézus kínhaláláról beszéltem. Akkor azt mondtam neki: ,,Na, kisfiam, hát szeretnél Krisztus lenni?” A gyerek megrázta a fejét: ,;Nem, azt mondja, csak magyar huszár.”

Zoltán hirtelen felnevetett.

- Hát ez van a magyar gyerekbe. De megvan fordítva is. Mikor a huszárdolmányokat kirakták szellőzni a naftalinból a napra, azt mondja a kisasszony a kisfiamnak: ;,Ni, Jánoska, maga mikor lesz huszár? Olyan, mint az apuka volt, Majd megy a csatába ilyen fényes ruhába.”. Néztük a gyereket, s vártuk, mit mond. Azt mondja a gyerek, s elkezd sírni: “én nem akarok”. Hűj a kutyafáját, megrökönyödtünk, egy Szakhmáry János, ha még csak négyéves is, s nem akar huszár lenni. A kisasszony maga is szégyellte, kezdte a gyereket faggatni: “Mért nem akar, Jánoska? Látja, a nagyapa, Szakhmáry János, az is huszár kapitány volt, édesapa is huszár főhadnagy. Így fog menni maga is a csatába.” “Én nem akarok menni a csatába” - azt mondja a gyerek. “Mért nem akar? Apuka ott volt Boszniába, s ni, mennyi csilingelő szép díszt kapott!” “Nekem nem kell.” “Mért nem kell?” “Én apukát se engedem többet a csatába.” “Mért, fél, hogy lelövik?” A gyerek odaugrik a nyakamba, s megölel. "Én nem engedlek, hogy lelőjjenek.” “De hát nem apukát lövik le, hanem a bosnyákot!”… “Én a bosnyákot is sajnálom!” - azt mondja: a gyerek…

A tanár tágra nyílt szemmel nézett.

- Nagyszerű - mondta -, nagyszerű és csodálatos. És milyen pandántja az én esetemnek. Én a fiam arra akarom nevelni, hogy Krisztus, legyen, s huszár akar lenni… Te a fiadat hősnek akarod nevelni, s ez meg az nem akar lenni, hanem mindenkit sajnáló Krisztus!…

- Barátom, zavaros az élet… - mondta Zoltán, és könnyes lett a szeme. - Mert nem egy ágon megy a faj… Az én gyerekemben már nemcsak az én kutya vérem van… hanem annak az én szent feleségemnek az édes tiszta angyali természetje…

Nem tudott tovább beszélni, a szemét elöntötte a könny, s leborult véres arcával a nagy fekete kemény ökleire, s zokogás tört ki belőle.

Itt nincs semmi jövő. Az asszony éppen azon a ponton rohanja meg, ahol lehetne valahogy könnyíteni magán. “Soha többet a tanyára nem mégy. Nem mégy többet a tanyára. Égjen le s pusztuljon el. Inkább a tanya, mint az uram.”

És csakugyan, vagy, vagy. Nem fogja többet ereszteni. Nem fogja többet bevégezni megkezdett műveit. Mi lesz a gazdálkodásával, mi lesz a kertészetével… Mi lesz a szőlőjével s az egész munkával, amibe belekezdett, amibe beleölte magát, amiben ki tudott volna talán szabadulni ebből a belső mérgezettségből.

Vége mindennek, az asszony testén keresztül léphet csak egyet, s ah, arra nem érzi magát képesnek, hogy vele megharcoljon. Egy férfival igen, paranccsal, tiltással, adóssággal s mindennel, ami útjába áll, de egy gyönge női arccal, amely sárga a bánattól, amelynek a szemei sötéten égnek a féltékenység lázától… Mit lehet itt kezdeni…

S csak nézte, csak nézte a társaságot, s valami belső undor erősödött meg benne. Ezek is oka, ezek mind okai annak, ami történik. Azzal, hogy oly békén s tunyán tudják az életet enni s inni s élni, ezzel az asszony pártján vannak. Egyben sincs valami koncepció, egyben sincs egy kis felvillanás… Esznek, isznak s szántanak, vetnek…Híznak, s valami elviselhetetlen lomhaságban élik le ezt a kis életet. Nehéz testük úgy párázik, mint az ökröké s bikáké; húzzák a rájuk akasztott jármot, s soha meg nem nézik, ki akasztotta nyakukba, s nem lehetne-e valamiképpen könnyíteni rajta. Soha, egyetlenegy sem gondol arra, hogy kezdjen valamit…

Hirtelen, mintha a teste külön élne a lelkétől; kivágta a két erős karját, s beleordított a bandába:

Hej… ílet, ílet, betyár ílet…
ez ám a gyöngyílet!

A többiek tovább bőgték:

Ha megunom magamat,
magam is így ílek!…

A tanár csöndesen mosolygott, s nézte a vérbőségtől eltorzult arcokat. A bőgő szájakat s sötét éjfél utáni, bortól, temperamentumtól fűtött duhaj jelenségeket.

Csodálatos volt, ami itt történt. Mintha valami felzavarta volna az emberek lelkét. Már nagyon régen nem volt semmi nagyobb szabású ricsaj, most egyszerre, mint valami ragály vagy gyermekbetegség, kiütött mindenkin a tombolás izgalma. Az a kis tűszúrás, amit Csuli csinált a maga vigécével, akinek már mindenki tudta a történetét, hogy nevezték ki gróffá és külügyminiszterré, ez úgy hatott, mint egy megbolondító mámor. Egyszerre mindenki a kaszinóban volt, s mindenki reggelig ivott. Voltak itt családapák, akik húsz év óta nem voltak fenn reggelig, s most nem lehetett szó sem arról, hogy haza induljanak a család felé.

A Zoltán véres arca is fűtött, valósággal vért szagoltak az urak. A klozettban egymás mellett állott két hatalmas ember.

- Mi van ezzel a Zoltánnal, nekiment valami fának a setétbe? A másik úr lengedező lépéssel fordult el. Legyintett.

- Női kézimunka az, komám!

Mindenki jogosnak tartotta a Zoltán bűnhődését, idejénvalónak. Ez a másfél esztendős titok az egész várost megfeküdte. Nincs ember, nincs család, amelyik ne tudott volna róla, s mindenki várta, mikor robban ki a baj.

- No hiába, azér férfi a férfi - mondta a főkapitány.

- A férfi nem egy-nő tartó természet. A legtöbb férfinak nem elég egy nő - szólt egy fiskális, aki inkább csak gazda.

- Jó családapa, szereti a feleségét.

- Szereti bizony, feleségit, családját, persze hogy szereti, de mit csináljon.

- Túl erős a nőhöz. Jószándékbul teszi az ember - mondta a fizika professzora, mire nagy nevetés lett.

- Majd megmondom a nagyságos asszonynak - szólt a másik tanár.

De a fizikus megbánta, hogy egyszer elszólta magát, felpattant.

- Megmondtam én azt neki magam, hogy elválok eccer tülle, oszt úgy cserélem a nőket, mint a gatyámat.

Hemperegtek a nevetéstől.

- Hát mán leváltottad, tanár úr, mióta megházasodtál? - kérdezte egy gazda, s nevetve mentek vissza a nagy étterembe.

Olyan volt ez az éjszaka, mint egy nyári förgeteg, amelyre szükség van, s amely a levegőben felgyűlt rossz és fülledt port, gőzt, gázt, nedvességet kotorja. Mindenkinek az élete tele volt valami hasonló feszültséggel, hisz a házasság, az valami titokzatos kazán, amely életeket fullaszt s forral, s minden életben vágyak és álmok érnek, mint a lefojtott trágyában. Itt volt a gimnázium igazgatója, s versenyt dalolt a többiekkel, holott még soha, soha nem lehetett őt kilenc óránál tovább ott tartani a kaszinóban. Komoly tisztes úr, a rövidre nyírott körszakállal, aki az iskola tisztességét, a diákok előtti példakép állás komolyságát viselte mindenekfölött magán; itt volt Barkách, a nagy tekintélyű ügyvéd, akit soha nem lehetett kilengésen kapni, mert előkelő életet élt, s mélyen lenézte s megvetette a korhelyek modorát, kultúréletet élt, sőt itt volt a nagy tudományú s nagy tiszteletben álló második lelkész, aki az agg esperes mellett egyedül képviseli az egyház jelentőségét. Vékony, mágus alakjával, szelíd, finom arcával, deres fekete szakállával olyan volt, mint egy francia márki, odahaza sok leánya s rengeteg könyve közt él, s vacsora után hegedül, a felesége zongorán kíséri, és Bachot s Beethovent élvezi a finom s enyhe családi körben. Most leghevesebben dalolja a pásztornótákat, s engedi, hogy a kevés bor, amit megivott, kiváltsa belőle a magyar temperamentumnak azt a lobogását, amelyre minden magyar ember képes.

Mert a nagy alföldi város, a maga mogorván primitív képével egy gazdag és csodálatos lápvilágot takar. Annyi élet fojtódik itt el, s lesz kívülről egyszínűvé… Ezek a tanárok, akik az ország legtávolabbi részeiből vetődtek ide, ismeretlenül, hivatali kinevezés útján, ezek az intellektuelek, akik az egyetemeken a kultúrélet ábrándjaival nőttek fel, s egy új Magyarországot hordanak a szívükben, ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdő városba, összetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról fokra törnek le, mint ahogy a madárnak a fogságban elhullanak a tollai, s elgyengülnek a szárnyizmai…

Ezek az emberek valahogy mindannyian tragédiáknak a vértanúi.

S van egy közös jellemvonása az életüknek. Minthogy senki, semmi formában emberi erőit a nyilvánosságban ki nem élheti, mind a családba gubózzák magukat, megházasodnak, gyerekeket nemzenek, és végzik megszabott életműködésüket a tanári katedrán vagy a bírósági asztalnál vagy a gazdaságban…

De az élet ráfekszik a lelkükre, s eljön a pillanat, amikor valahogy ki kell robbanni a fojtottságnak. Mit is kell tenniök. Meg kell magukat szégyeníteniök. Szégyenbe kell merülniök, hogy a bennük levő szertelenségnek csúnya kiégése után erejük legyen a szűk hétköznap holnapját tovább élni…

A “gróf”, a “miniszter” ott ül köztük. Unalmasan és fáradtan. Szeretne már továbbmenni; ő az egyetlen, akinek nincs szüksége erre a cécóra. Ott ül fáradtan s álmosan, de ő oly régen elvesztette a normális élet nyugalmát, hogy nála ez már csak tréning kérdése.

S ki foglalkozik vele? Senki. Mindenki magával van tele, és mindenki csak önmagából dobja ki azt, ami fölösleges. Oly hallatlan, oly kolosszális valaminek tűnik fel a bizarr tréfa, amit az ő nevével indítottak meg, hogy mindenki mulat, s mindenki szenved.

Éjfél után fennmaradni: ez a lelket úgy elernyeszti, hogy nincs tovább erő, csak az ár van, amely sodor…

S mert mi is az élet? Mert mért is él az ember?

Ki nem érzi koronként, hogy ez az egész egy komisz játék…

… Ílet, ílet, betyár ílet, ez ám a gyöngyílet…

S milyen hamar virrad. Észre sem veszi az ember, már a nap benéz az ablakon.

De erre az intésre, ahogy a rózsaujjú hajnal benyúl a szennyes üvegen át, s új színt fest az arcokra, feltámad a nappali gond s a lelkiismeret. S a komolyak és szolidak lassan kezdenek eltünedezni, s míg a direktor hazafelé ballag a pappal, lehajtott fejjel mennek, nevetve, de lelkük mélyén megzavartan. Az asszony várja őket otthon. Bizonyára ébren… Mert az asszonyok otthon maradtak a tegnapi élet szent nyugalmában, s nem érezhetik a kilendülésnek ezt a mámorát… Ah, az asszonyok. A jó és komoly és dolgos nők, akik szintén tudnának vagy tudtak volna más életben mások lenni, de minden pillanatukat lefoglalja a családi élet felelőssége, a konyha a gazdálkodás, a gyereknevelés, a reprezentálás és a krajcárok szörnyű parancsa…

S most visszamenni, visszabújni a meleg paplanok alá, borszagúan és izzadtan, lemosdatlanul, mert még csak egy fürdőszoba sincs sehol; talán három van a városban, ahol negyvenezer ember él s izzad…

Be az ágyba, s sietve elfeledtetni a kirajzás szédületét. S mindenki elmondja otthon azt, ami kedves volt és szép volt, ami az asszonyoknak való: elmondja a mentséget, hivatkozik azokra a megbízható s komoly nevekre, akik szintén jelen voltak.

És senki sem mondja el, hogy ez az egész alapjában véve egy gyógyíthatatlan és rettenetes nyomorúságról énekel. Senki se mondja el, hogy férfivére más nőt is kíván, hogy férfiereje más munkát is vágyik, férfiálmai más horizont után epednek…

Senki se mond egy szót sem arról, hogy keserű sors ez az élet, rabmadár lenni. Hogy nem lehet másképp elbírni ezt az életet, csak csüggedve és letörve.

Senki sem mer leborulni az anyaföldre, amely úgy megcsúfolta gyermekeit.

Az igazgató s a pap megállottak a piacon, a sarkon. Itt el kellett válniok. Kezet fogtak, s csillogó nevetéssel néztek egymásra.

Az utcán csendesen zörögve jött egy szamaras kocsi; egy félhülye ember hajtotta, aki valamelyik boltban szolgál.

Az igazgató megszólalt:

- Nézd, barátom. Nézd azt a szamarat… Ennek a szamárnak, mióta a világra jött, mindig megvolta maga gazdája, aki veri. Nézd, a hajnali fényben hogy húzza a kordét. Mondd, mi ennek az élete?

A pap nézte.

Az igazgató soká állott, s utánabámult a szamárnak.

- Így vagyunk befogva.

 

25.

Mikor alkonyodni kezdett az idő Nyomorlakon, a Csuli fia, Kálmus megindult, puskával a vállán s ásóval afölött, ki a Nyomorlakról a Berettyón át a Mákosér felé. Az öreg Simon István, a csősz, jól megmagyarázta volt, hogy hol látta a darutollat, hol tanyáz két daru már hetek óta Jeney Menyhért nádasában a Mákos porongon, a kis szigeten; megindult abba az irányba.

A tanya alatt azonban egy kislány futott utána.

- Megy? - kérdezte.

- Hát - válaszolta neki.

- Vigyik el.

- Mi a fenének.

- Úgyse visz kutyát.

Hát azt nem vihet, mert a kutya elzavarná a darut. Megnézte a jányt, az egy olyan tizennégy esztendős kis béka volt, fekete, mint a cigány, s tüzes szemű. Egész betegesnek látszott a sovány arca. De olyan hűséges volt, olyan állati odaadó, hogy a fiú meggondolta, hogy hátha csakugyan jó lesz kutya helyett.

No gyere.

A lány boldog lett.

- De a liba - mondta a fiú.

- Hazatalál a - mondta a lány.

Erre elindultak, de nem egymás mellett, a lány azt jól tudta, hogy nem illik neki a fiúhoz fenni magát, gyanús is volna, hát lappangva s kerülővel kísérte a fiatalurat.

Át kellett menni a Berettyón a porong felé, a fiú nézte a vizet, s leült a parton, levetkezett. A csizmáját, ruháját magasra emelve gázolt át a vízen. Vissza se nézett, tudta, hogy a lány is megcsinálja s utánamegy.

Jó messzire a semlyékek táján érte utol a lány. Vidám volt és fürge, s szó nélkül loholt a fiú után.

Elértek arra a helyre, amit az öreg csősz, betyár nevén Banám Imre, mondott. A görbe fűzfánál újra neki kellett vetkezni s átgázolni a kis szigetre. De jó volt a víz, nem volt hideg. Kálmus javában öltözött, befutott a jány is.

- Itt a lába - mondta a lány boldogan.

Kálmus felugrik, s óvatosan ment arrafelé, csakugyan ott volt az iszapban a daru háromujjú nyoma. Meg az apró elhullott tolla.

Nagyon megörült.

- Most ásni, he.

Nekilátott az ásóval, hogy egy akkora gödröt csináljon, amelyikben ketten elférjenek. A földet behányta a vízbe, mert ha a daru meglátná a friss ásást, nem maradna meg a szigeten. Nagyon óvatos.

Mire bealkonyodott, már jól ki volt ásva a sírforma gödör. A feneke tele volt vízzel, a jány füvet, sálat s törmeléket gyűjtött, amivel úgy kibélelte a gödröt, hogy olyan volt, mint egy dunnás ágy. A szerelvényt gondosan faágra tették a gödörben, Hogy fel ne nedvesedjen, s akkor belefeküdtek a gödörbe.

De a vízimadarak, akik ezen a kis szigeten éltek, nagyon rossznéven vették a betolakodókat, a bíbicek olyan lármát csaptak, míg Kálmus ásta a gödröt, mint a csoda. A bíbicek, a nádasok rendőrei, szemtelenül s lelkiismeretesen jajveszékeltek, égnek-földnek nehéz volt hallani.

Lassan elcsendesedtek, mikor a nap leszállott, s a nyugati égen olyan fény volt, mintha az angyalok szárítanák a bíbor-bársony szöveteiket.

- Csitt - szólt a fiú.

A kislány csak guggolt a gödör alsó végében, lesett; fülelt.

Már a kacsák húztak, s egyszer csak az alsó határ felől meg lehetett hallani, hogy: “gru, gru!”…

- Ha! - lihegett a fiú örömmel; éppen kezdett elfogyni a türelme.

De erre oly boldogan feküdt el a szittyón; mint a jól bepólyált csecsemő a bölcsőben. - Itt vannak a darvak a szigeten.

De a sötétben semmit se lehetett csinálni. Meg kellett várni a hajnalt, s pedig egy szó nélkül, még köhinteni sem volt szabad.

A darvakat mintha látták volna egy ideig a sűrűsödő félhomályban, mert újhold volt, s csak a csillagok világítottak, ott tipegtek féllábon a sziget közepén, ahol a lábnyomot látták. Meg kellett várni a reggelt hogy puskavégre tudja kapni a madarakat.

Lassan teltek a percek. Kálmus se próbált még ilyet, csak lesett, várt az alkalomra. De akármilyen nagy is volt az elszántsága, nyomi kezdte az álom, szúrt itt is, ott is, csak most vette észre, milyen nagy dologra vállalkozott. Várakozásban negyedóra is világ vége, s nekik az egész éjszakát át kellett várni.

A legkisebb moccanásra hideg víz csapott a testéhez, már szinte sajnálta, hogy lefeküdt, jobb lett volna neki is guggolni, mint ahogy a lábánál guggolt a lány.

Nem baj, itt vannak a daruk! Hallani lehetett azt a kedves horkolását. És az egész éjszaka muzsikája valami csodálatos volt, a vízivadász képes egész éjjeleket átvirrasztani, hogy ezt hallja. Ezer meg ezer béka kuruttyolt, ungattak, brekegtek, vartyogtak, hárogtak; a vadkacsák sápogtak, rikácsoltak, kercegtek, fütyültek, meg az a sok talicskakerék-csikorgás, amit a szárcsák míveltek, hát még mikor egy-egy eltévedt gém bele-belegálozik, vagy egy-egy “oláhpap” basszushangon belevakkant. S az egésznek a nagybőgője a nádibika tekintélyes bömbölése.

- Fázol?

- Nem.

De úgy vacogott a kislány foga, hallani lehetett.

- Minek jöttél?

- Jó - súgta a jány.

- Álmos vagy?

- Nem.

- Akkor hallgass.

- Igen.

Így telt el az éjszaka.

Végre szürkült a hajnal. Talán aludtak egy kicsit, elszunnyadtak úgy fél szemre, mint az állatok, nyitott pillákkal, de minden ízük fájt...

A fiú kiles a tájra, nem látni még semmit, pedig ideje vóna már kibújni a jó fekhelyről, mert el van gémberedve minden tagja. Még ilyen hosszú hajnala nem volt életében. Mintha minden izma külön meggyulladt volna, úgy fájt a legcsekélyebb mozdulatra, s ha nem mozdult, akkor meg zsibbadtan égett.

- Aha - mosolygott fel egy kicsit. Hallani kezdte a távoli falu felől a reggeli csordáskürtöt.

Lassan-lassan mégis világosodott, de még mindig csak kis területet tudott megfigyelni. Két rossz szárcsa kínálta magát, a testét feltakarva pelyhes szárnya alatt, de persze mélyen megvetette őket. Aztán szépen megvirradt.

És most ijedtség ütött bele. Belátta az egész porongot, de a darvaknak semmi nyomuk. Körös-körül a sok vadmadár, szárnya alá dugott csőrrel aludta az igazak álmát, mert hajnalban alszik a vadmadár. Egész éjszaka burukol, de hajnalban pihen.

A daru nincs, ellenben ostorpattogás a falu felől. Kanászok kürtje, pásztorok, csikósok csattogása.

Egy-egy zöld fejű gácsér felemeli a fejét, és figyel. Közeledik lassan a reggeli zajgás, a többi is egymás után felüti a fejét. A fiú megdöbbenve látja az ébredést, jobban figyel, a gödörből óvatosan kiemelkedik egy kicsit.

A lány hangtalanul sikít, mintha madár volna, olyan hangot ad, s a fiú ebben a pillanatban szintén meglátja az isteni látványt… A két daru méltóságteljesen lépked valami százötven-százhatvan lépésnyire.

Már nem veszik le többet a szemüket róla. Csak egy kicsit messze vannak, nem szabad rájuk célozni.

A szívük vert, csak nézték, csak gyönyörködtek bennük, ahogy méltóságos mozdulatokkal lépkedtek, minden két-három lépés után megállottak, le-lenyúltak a földre, aztán hátravetett csőrrel babrálták a tollukat. Hosszú nyakukat sörűn felnyújtották s álldogáltak. Látszott rajtuk, hogy figyelnek, de nem gondolnák semmi veszélyre.

Egyszer csak a kongatás nagyon közel kezd már hallatszani. A fiú int a lánynak, hogy nem baj. A ménes a porongra sose szokott bejönni, a lárma meg ide tereli a darvakét.

- Gyertek, gyertek - szíjja a fogát, s óvatosan előkészíti a puskát. Boldog, mert ha ő csuromvizes, de a fegyver tökéletesen száraz maradt. - Gyertek, az isten áldjon meg, édes darvaim - mondja magában, de azok a buták nem akarnak megijedni a ménestől, nem közelednek.

A ménes meg, mintha megőrült volna, most egyszerre nekiveti magát a víznek, s át a szigetre. A fiatal csikók ebben a kedves kora nyári hajnalban fickándozva habzsolnak a vízben, a csikósok meg kongatnak utánuk.

Hát a darvak is elkezdik emelgetni a szárnyukat.

No ezt várta a fiatalember este óta Fogja a puskát. Jó fickók voltak benne, s mind a két csövét egyszerre rásütötte az ellebbenő darvakra. Egyvonalban volt mind a kettő, s az egyik leesett.

Kiugrik. Az üres puskával szalad a daru után. Nyomában a lány. Mikor harminc-negyven lépésre megközelítik, a daru addig emelgeti a szárnyát, hogy felrepül.

- Lőjje le, lőjje le - suttogta a lány, de a fiú mint a bolond, a fejére csap: ilyen butaságot, egyik csöve sincs megtöltve. Elszalasztotta az időt. Kiugrott ahelyett, hogy elébb megtöltötte volna a puskát.

- Nizzed - lihegte a lánynak, s közben már dolgozott a puskán.

- A jobb lába van ellőve - súgta a lány -, kalimpál.

A fiú is leste, látta. Most a daru leereszkedett. Nem tudott messze, valami négyszáz lépésre leszállt egy dombocskán.

- Átment a vízen - mondta fanyarul a fiú.

A lány már vetkőzött is. Ő is ahogy megtöltötte a puskát, szintén levetkezett s átment. Ott újra felöltözött.

- El ne zavard - szólott a lány után.

A daru ott maradt a helyén, most aztán neki a töltött puskával. A lány félig hason, lapulva ment, de ő újra elvesztette a fejét, s felhúzott ravasszal, nyílegyenesen futott neki a dombnak, ahol a daru ült. Hát mire lövésre kaphatta volna, a daru újra felszáll, s elrepült valami hatszáz lépésre tovább. Ott belebukott a buckákba.

- Kerüjje meg - suttogta a lány.

- Meg van lőve - mondta a fiú, s megint vér futotta el a szemét, s neki a darunak egyenest. De már olyan fáradt volt, hogy a lába minden lépésnél lenyaklott, a térde bicsaklott, a bokája ficamodott. Fújt, reszketett a hajnali hideg szélben, de fogát összevágta, s inkább a félelemtől didergett, ha a daru megint elmegy.

Mikor már kétszáz lépésre megközelítette, a daru kezdi újra emelgetni a szárnyát, a fiú nekilátott, puskát emelt.

A daru gyönyörűen felrepült, ki tudja, hogy a golyó hol ment el körülte, a daru be a nádasba, s ott húzott lassan a nád felett, de alig bírt felibe emelkedni a nádszálaknak, s egyszer csak belezuhant a rengetegbe.

- Az udvari réten, a rucás útnál - suttogta a fiú.

A lány már vetkezett, s egészen meztelenül be a vízbe. A sár nem volt mély, már erősen szikkadt a nádas, a lány messze elment a vízben, hogy csak bokáig, aztán térdig ért. A fiú nem is gondolt rá, hogy utána menjen, csak szólogatott neki:

- Arra balra… arra balra…

A lány eltűnt, fehér teste elvillant a zöld nádasban, aztán egy ritkáson megint feltűnt, úgy libegett, csatangolt a bozótban; mint egy nimfa.

Feszült, hosszú percek, egyszer csak felsikolt a lány:

- Hahóóóóó… hahóóóó!

- Hahóóóóó?

- Itt vaaaóóóón.

- Jóóóóó!

Erre aztán megnyugodott a fiú, s leült a parton egy kiszáradt zsombékra. A puskáját ott nyugtatta az ölében, s várta a lányt. Az nemsokára feltűnt, s a fiú egész váratlanul, vérrel elborult szemmel látta a kezében a lógó fejű darut.

Azt hitte, a darutól öntötte el a vér a szívét, pedig a nimfát látta meg, már olyan szép volt a teste a kislánynak, olyan volt, mint egy valóságos görög istennő. Fiatal, szűzi, harmatos, a hajnali fény szemébe sütött, s lehajtotta a fejét, hogy a nap el ne vegye a látását:

S a fiú, bár neki háttal volt a nap, szintén elfordította fejét, szégyellte magát, s féltette a szeme világát.