28.

Ezalatt a Vasgyúró Palyáék társasága felkerekedett és hazasétált a Kun utcára.

Az asszony csakugyan várta őket, s csakugyan egy perc alatt kint volt az ágyból, slafrokot vett, s a káposztaleves kész volt a konyhán.

Az asszony nagyon szép asszonyvolt, hatalmas szén kövér nő, olyan profilja volt, mint Mária Teréziának, s akkora mellei. Megették a káposztalevest, s megtáncoltatták a háziasszonyt.

- De mi van Csulival? Hol van Csuli?

Csak most jut eszükbe az egész éjszakának, a bolond szédülésnek szerzője, aki ott volt ugyan egy darabig velük de olyan szótlan volt, s aztán észrevétlen el is tűnt.

Siratja a nagy kant.

Vasgyúró kiállott az udvarra. Egy bérest látott.

- Lukács!

- Tessék. tekintetes uram!

- Átmégy Csörgheő tekintetes úrhoz.

- Egen.

- Megmondod neki, hogy tisztelem, gyüjjék át káposztalevesre.

- Egenis.

Az ember elment, s ők tovább mulattak. Az asszonyt főzték:

- Mégiscsak más az, hogyha hölgy van a társaságban!… Ilyen asszony kell a magyar embernek, nagyságos asszony, csókolom azt az aranyos kezeit.

- Na istenem - mondta nevetve a háziasszony -, magyar asszonyok vagyunk, mi is tudjuk, mi a rendeltetésünk, nem igaz?

Oly fehér volt a bőre, mint a frissen szelt kalács, amit feltálalt, s oly úrias; Bécsben megállhatta volna a helyét a főhercegi rangban s módban is. Zoltán szórakozottan nézett rá, s arra gondolt, hogy a felesége mint a lábon járó kísértet jön-megy a szobában, s nem tud semmiről, és nem lát semmit, s lelkének gyilkos rémületében nem tudja, mit tegyen. És mégsem tud hazamenni hozzá. Mert iszonyat s, borzalom fogja el tőle, mert érzi, hogy ez mind nem töri s nem hajlítja meg az asszonyt, mert éles és kemény, s a maga igazában rendületlen mind a világ végéig… Mert ha nem volna az, akkor még kevésbé tudna vele lenni valaha, mert akkor le kellene néznie, s meg kellene utálnia, mint a lányt… De ezt nem fogja megérni, mert ez lehetetlen…

- Lehetetlen - mondta hangosan.

A háziasszony hangosan nevetett, szép piros arcéle s csillogó fehér homloka verőfényben úszott.

- Vallja meg, mire gondol, hallotta is maga, amit én kérdek, no, pogácsát akar vagy lángost?

Zoltán mosolygott, megnézte a tálat, s csodálkozva látta, hogy apró tepertős pogácsákkal van tele az egyik, s kemencében sült zsíros lángossal a másik.

Egyiket sem akarta, de a keze utánanyúlt, s kivett egy pogácsát.

A háziasszony hangosan felkacagott. Oly tiszta volt a kacagása, mint egy gyermeké, kék szeme csillogott, s magasra fésült szőke haja bodrokban rezgett.

- Ezt már szeretem, hát maga, Igazmondó? No, magát nem is kérdem, magának kiosztom. Nézze csak, kap két lángost és öt darab pogácsát.

- Jaj.

Csak ne jajgasson, hanem fogjon hozzá, hallottam úgyis, hogy a Vilmáéknál negyven pogácsát evett meg vagy hatvanat?

- Jaj.

- Jópofa maga tudja - szólt a háziasszony, s továbbment a tállal.

Zoltán nézte a kezében a pogácsát, s érezte az ínyében, hogy jólesik. Jó sós, zsíros, rágós, ropogós. Fene egye meg, hiszen egészséges ember ő, nem egy nyavalyás beteg; mért nem jutott őneki egy ilyen egészséges élet… Ha ő valaha így hazavitte volna a kompániát, a felesége olyan szemeket vetett volna tájúk, hogy, mindenki elsomfordált volna…

Levágta magát a sarokba a kemény sarokszékre, s majszolt. A házigazda pálinkát hozott, felhörpintet belőle. Ez is olyan volt, ez az ember, mint egy óriási nagy gyermek. Hatalmas erős testében egészség és valami ártatlan jókedv volt. Hát szabad ezeket, szabad ezt a világot megváltoztatni?… Sarkaiból kifordítani?… Éljenek, kacagjanak, egyenek, igyanak s ölelgessék egymást és szaporodjanak… Hirtelen úgy tűnt fel neki, hogy valami magasabb fajtájú istálló az élet, ahol az a sors akarata, mint a jó kocsisé, hogy az állatai boldogan, kövéren s nyihogva üzekedjenek…

Csuli nem tudott aludni, mérges volt, mert a nagy lábujja fájt, s nem értette, mi baja. Hol botlott meg, gondolkozott. Valahol megbotlott, csak nem tudta, hol, odakinn a pusztán. Nem tűrte a betegséget.

- No, mi az, Lukács? - mordult a belépő béresre.

- Tekintetes úr, tiszteli a tekintetes úr a tekintetes urat, azt izeni, hogy gyüjjék át káposztalevesre.

- Nem megyek - mondta mogorván Csuli.

Aztán hozzátette, kicsit enyhítve. Másodnapos vagyok.

- Egenis.

A béres elment.

Csuli pedig elment a virágaihoz. Kannát vett, és elkezdett öntözni. Minden szál virágot külön ismert, valamennyit ő maga válogatta, ültette, úgy szereti ezeket a kis harmat életeket. Nagy vaskos ujjaival közéjük nyúl s megbirizgálja őket, s a virágok a hajnalban felkacagnak, s a szeme közé lehelik az illatukat.

A béres visszajött.

- No, mi a, Lukács?

- Tekintetes úr, tiszteli a tekintetes úr a tekintetes urat, azt izeni, de a fene egye meg a tekintetes urat, ha el nem gyün. Mer űk is másodnaposak, de azét ha káposztalevesre híjná űket a tekintetes úr, elgyünnének.

Csörgheő fanyarul elhúzta a száját.

Mondd meg gazdádnak, fáj a nagy látom ujja, kűggyön kocsit értem, akkor elmegyek.

A béres elment. Csörgheő pedig tovább locsolta a virágot. Alig hordott ki néhány kanna vizet, a béres megint itt volt, mert hisz Vasgyúró itt lakik szembe, srégvizaví.

Úgy jött Lukács a nagy csizmában, puhán, taposva, mintha ingoványban járna.

- Már megint itt vagy?

- Egenis.

- No.

- Itt a kocsi.

- Miféle kocsi.

- A kis bricska, de nem vót itthon több lú, csak a Csillag, mer a többi kinn van a tanyán.

- Egy lúval gyüttél értem? - hördült fel Csuli. - Hát mit gondol az a te gazdád, ki vagyok én? Mondd meg neki, hogy én csörgővízi és berettyói Csörgheő, vagyok, megazisten, énértem, ha akar, nígyes fogatot küldjék!

- Egenis, tekintetes uram.

Most már Csuli idején valónak látta, hogy a fiait elverje. Bekopogtatott az ablakokon. A fiúk ott háltak a hátsó kis házban a konyha mellett. Nem volt az rossz hely, mert közel volt a konyha: a kisebbeknek a jó falatok, a nagyobbaknak a jó pesztonkák közelsége miatt sose vót kifogásuk a szoba ellen.

- Hol van az a lógó?

- Hol?

- Hol, hol? Hol csavarog? A gazember!

- Hát.

- Nem hált itthon? Gaznép. Hol van? Lyányok után?

- Biztosan a daru - szepegte a kicsi. - Osztán nem vitt el - bőgte el magát.

- A fenébe jár, daru után. Úgyse tudja meglőni. Suta az ahhoz, nyavalyás. Daru kell neki. De munkára nem lehet kapni.

Morogva ment ki a kertbe, virágot locsolni.

Mikor a legkisebb fiú kócosan, mezítláb ott lógott körülötte a kertben, egyszer csak megint jött a Vasgyúló bérese.

A fiúcska meghallotta kint a lármát, s kifutott.

- No, Lukács, mi a?

- Itt a nígyes, tekintetes uram.

Csulinak a kurta pamacsforma szemöldöke felszaladt a homlokára.

- Mi az ördög.

- Egen.

- Nígyes?

- Nígyes a.

- Nígyes fogat?

- Hát, nígyes.

Csuli nevetett. Mégis van becsülete ezen a világon!

Akkor csak szalad befelé a kisfia, s kiabál:

- Édesapám, édesapám, egy kotár van itt nígy ökörrel.

Hát Csulinak felakadt a szeme.

- Hűj, mijen esze van ennek a kutya Vasgyúrónak… No fiam, ebből tanulj. Úgy törődjél, hogy mindig okos legyél, hogy túl tudjál járni másnak az eszin.

Azzal a béreshez fordult, s azt mondta:

- Jól van, Lukcsi fiam, eredj haza. Nem vagyok még annyira elkapatva, hogy a szomszédba is hintón járjak.

Megállította.

- Osztán van otthon banda?

- A nincs.

- No akkor eriggy a nígyessel a bandáir. Mondd meg Elemérnek, hogy felüjjenek, én izenem.

- Egenis.

Ezzel a béres elment.

Csuli aztán egy kicsit rendbe mosta a képes felit, feltette a kis kerek kalapját, kézbe vette a juhász faragta sasfejű tölgyfa botját, s átsétált nagy kényelmesen Vasgyúrékhoz.

Akkor már oda is ért a banda a kotárral.

Az a “kotár” a szecskahordó szekér, amelyiknek négy magas oldala van deszkából s csapóajtaja az oldalán, hogy a pelyvát, töreket ki lehessen zuhintani belőle. Csuli verbuválta a társaságot, s annak a java beleült. Székeket tettek bele, s lecsapták az ajtót. A banda húzta, a szekér megindult, s körülment a városon, körül a nagy piacon, a templom előtt le a csurgói úton, az egész város zengett az ismeretlen s láthatatlan muzsikától. Az urak daloltak. Az egész város bámult. Ilyet még nem pipáltak.

Így értek vissza nagy kerülővel.

Folytatták aztán az ivást feszt.