15.

Rozika a tornácon ült a gróffal, s hallgatta annak a lelkendezését.

- Ilyen tehetségnek nem szabad elveszni a pusztákon - mondta Lekenczey. - Mennyi talentum van a magyar népben, s elporlad. Úgy elmállik, mint a porban. Nincs iskola, és nincsen semmi jövő. Mondja, kis Rozika, mi lehetne magából, ha a nagyvárosok tüzébe kerülne. Ennyi szépség, ilyen lábak.

Rozika megszólalt.

- Nem, az nem jó.

- Mi?

- A lábam. Már én néztem. Vastag a bokám. A kezem se jó.

- Az csak kezelés kérdése - mondta a gróf komolyan. - Vannak orvosok, akik úgy elmasszírozzák, hogy vékony lesz és karcsú.

Rozika a fejét rázta.

- De azért az nem a legfontosabb? ugye? Blaha Lujzának néztem a képeit, milyen vastag lába van.

A gróf ránézett. Megvolt lepve

- Blaha Lujzának sose nézte senki a lábát, mert a szava olyan, mint a pacsirtacsattogás.

- Azért.

- S magának olyan hangja van Rozika, ha maga a színpadon ugyanolyan közvetlen és természetes tud lenni, mint amilyen ma éjszaka itt a tornácon volt, akkor maga lesz a jövő Blahája.

- Igen?

- Nem félne a színpadra kiállani?

- Én?… Mért félnék?

- Csak, vannak, akik félnek.

- Én mindig tudtam szavalni. Már elemi iskolába is mindig én szavaltam a vizsgán.

- Tud valami verset?

- Nem sokat. Kiss Józseftől tudom a Rab asszonyt.

- Szavalja el.

- Szívesen.

- Vagy Jókaitól a Lengyelek fehér asszonyát.

- Melyiket akarja?

- Nekem mindegy.

- Mondja el a Lengyelek fehér asszonyát.

Rozika kiállott a tornác közepére, s mondani kezdte. Lesimította a ruháját, s megállott, egyszerűen s halkan.

Éjszaka van, minden alszik,
Magas cár engedelmével,
Csak a sírban lakó rémek
S a kormányzó nem alusznak.

A hangja olyan volt, egyszerre oly mélyen zengő s annyira érzéstől, meggyőződéstől átitatott, hogy a grófnak borsózott a háta, s remegésbe olvadt egész teste.

Tágra nyílt szemmel nézte a lányt, akiből bársonyosan s forrón olvadtak a szavak.

Hogy jött ide ez az asszony!
Ki bocsátotta be az ajtón?
Bezárt ajtón! ajtók előtt
Keresztbe tett puskák között.

Hol veszi az elmondó azt a lángot és vért, amely a szavakon át a lelkéből fakad fel, mint egy tűzhányó? Micsoda titkok alusznak az emberi szívben? Íme egy lány, egy egyszerű parasztlány itt áll, a kis ruhájában, s valami komplikált és feldúlt lélek zuhataga tűzrózsázza be a részeg hajnalt. Lekenczeynek lúdbőrözött az egész teste. Aztán elvesztette a sorokat, s csak látta, csak nézte, ahogy a lány görcsösen viharzik, s az egész teste nyavalyatörősen rángatózik. A hang kilobbant a hajnali kertre, s férfiak jöttek elő, részeg arcok dermedtek rá a szavaló lányra, aki a rémekkel küzdő kormányzó vívódását oly realisztikusan közölte, hogy a végén már a földön feküdt, s a fejével verte a téglakockákat, s a hangja sikított és vergődött, mint a pokol sistergése…

- Ilyet még nem láttam - mondta Lekenczey, s törölgette magáról a verejtéket.

Mindenki elfelejtett tapsolni. Az emberek úgy meg voltak ijedve, hogy valóságnak vették, amit láttak. Azt hitték, valósággal a rosszbetegség fogta ki a szegény lányt.

Lekenczey nem szólt, hallgatta a beszédet, a furcsa pusztai röffentéseket, s csak nézett maga elé.

Újra inni kezdtek, ő azt mondta csendesen Rozikának, jöjjön el innen, beszélni akar vele.

- Hát nincs itt hova menni, inkább jöjjön be a kegyelmes úr a házba.

Bementek.

- Nézze, Rozika, mondok én magának valamit. Hagyjon itt maga csapot-papot, s jöjjön velem.

Rozika hallgatott.

- Esküszöm magának, hogy maga lesz a magyar színpad dicsősége. Ilyen még nem volt. Nem volt ilyen még a világon. Aki így bírja a kedvességét és a bájt és a tragikai mélységet. Ilyen hangokat. Én mondom magának, hogy kitört a nyavalya. Ha maga ezt a színpadról el tudja érni, a publikum megőrül és szétszedi a színpadot.

Rozika maga elé nézett, hirtelen rápillantott a kivörösödött és szédült úrra.

- Úgye maga nem gróf?  mondta váratlan.

Lekenczey Muki elnémult.

- Honnan tudja?

Rozika finoman mosolygott.

- Innen - s megveregette az orrocskáját.

- Mi?

- Megéreztem én azt a legelső percbe. Ojjé, tudtam én, mikor legelőször mellém állott, mikor azt mondtam, hogy kezit csókolom, kegyelmes úr, és maga idenyújtotta a kezét.

- Hallatlan.

Rozika nevetett.

- Tudja, én úgy képzelem, hogy egy gróf mindennap fürdik.

- Alávaló.

Rozika úgy nevetett, mintha hízelgett volna.

- Meg osztán, az én szememet nem lehet kijátszani. Ilyen inggel, ilyen cipővel nem lehet gróf lenni.

- Hát hol látott maga grófot?

- Hát én jószerivel csak egyet láttam, azt is csak egy percig, míg megveregette az arcomat - a miniszter urat, tudja a képviselőválasztáskor. Tudja, az nem tudna olyanokat mondani, mint maga, hogy így a színpad meg egy a színpad, én megmondom magának, hogy én azt a gróf urat úgy sajnáltam, de úgy, tudja, mint egy ártatlan kis gyermeket a gonosz felnőtt emberek közt. Mert az egy öregember, tudja, meg miniszter, de tudja, az úgy meg volt mosdatva, olyan vót annak a bőre, mintha most vették volna ki a teknőből, és olyan ártatlan volt, az úgy nézett, mint a kisbárány, nem tudott az semmit a világról, nem tudta az, hogy mi vót az ára a mi kis szatinruhánknak, az azt hitte biztosan, hogy az valami nagyon drága mesebeli ruhácska volt, pedig csak paplannak volt szánva, de hát ő volt ártatlan, igen, igen jó emberke volt szegény, én úgy néztem, hogy: jaj, te szegény gróf, vigyázz, mert ezek mind elszedik a pénzedet. Tudja, én úgy szerettem volna mellette maradni és segíteni neki. Mit is, mit tudtam volna én neki segíteni? Tudja mit: élni.

- Na, Rozika, - mondta a “gróf” -, akkor én is mondok magának valamit. Éspedig azt, hogy nem soká marad maga ezen a tanyán.

Rozika nem nevetett.

- Mondja csak, mi maga? -kérdezte vissza a lány.

Lekenczey visszahúzódott.

- Tönkrement földbirtokos.

Rozika fejét ingatta csendesen.

- Nem hiszi?

- Maga nemigen ért a földhöz. Tudja, nem érti a földmunkát. Aztat én láttam, mikor a répakapálásról volt szó, maga nem tudja, hogy a cukorrépát hányszor kell kapálni.

- Cukorrépát? Én nem termeltem cukorrépát. Az egy egészen új divat, hogy ma cukorrépát termelnek az Alföldön.

- Maga nem volt földbirtokos soha, csak szeretett volna lenni.

- Bestia, a vesékbe látsz - próbált vele játszani Lekenczey -, bizony nem termeltem semmiféle répát, mert én mindig csak olvasni szerettem; annyira faltam a könyvet, hogy abból élek, hogy most árulom.

Rozika hallgatott s nézte.

- Nos.

- Nem haragszik meg? - kérdezte a kislány.

- Nem.

- Maga nagyon kevés könyvet olvasott életiben.

- Ejnye, de ajjas.

- Tudja, kicsoda maga? Én megmondom magának. Maga csak egy olyan jövő-menő ember, aki szeretne valaki lenni, de nem tud, mert nincsen pénze.

Lekenczey nagyot nevetett.

Nem pénz kell ahhoz, hanem háromezer hold.

- De nincs.

- A bizony már nincs.

Semmi pénze nincs?

Lekenczey kicsit gondolkozott. Elszánta magát.

- Egy fityingem sincs.

Rozika csöndesen mondta:

- Nézze, én adok magának. Egy keveset. Mondja, mennyi pénz kell a vasútra Budapestig?

Lekenczey szivarját rágta.

- Húsz pengő.

- Nem kell annyi, de én adok magának ötven pengőt, hanem maga rögtön elutazik Budapestre, és ott nekem helyet csinál.

- Rendben van.

- Nézze, maga elutazik Budapestre, mihelyt innen menekülni tud. Mondja meg, hogy engemet hol talál meg, mert lehet, hogy én hamarabb ott leszek.

- Jó. Én felírok magának egy címet. Menjen oda. Ahogy leszáll a vonatról, üljön be egy egylovas kocsiba, s mondja meg a kocsisnak a címet, az elviszi oda. Az egy nagyon tisztességes úri család a Lipót körúton. Braunéknak hívják, második emeleten laknak.

Ebben a pillanatban belépett Zoltán.

Félelmes volt, ahogy Rozika megpillantotta. A szeme ki volt dülledve, s a homloka úgy vágódott előre, mint egy faltörő kos. Bebukott az ajtón, barna képe lángolt, s nyersen, farkasszemekkel nézett.

Ahogy meglátta a két embert, a férfit és a lányt, ahogy egyik itt, a másik ott ült, s kényelmesen beszélgettek, úgy visszatorpant, mintha falba vágta volna a fejét. Egészen mást várt. Kint a kertben valahogy fölvágódott benne valami vad ijedtség, úgy érezte, hogy a gróf a lányt éppen most babusgatja. S ettől iszonyú vértódulása lett, s mint az őrült, mint a fenevad ugrott be.

Nagyon részeg volt. S ilyenkor egészen más, mint józanon.

- Aludni - mondta a lánynak, s legyintett kézzel.

Rozika, aki szintén ivott, de jó természete volt, annyit nem, hogy megártott volna neki, s bírta is az italt, érezte, hogy nagyon ügyesnek kell lennie, abban a pillanatban alázatosan felkelt s elkapta a Zoltán kezét, s megcsókolta.

Zoltán visszakapta a kezét, s csápolni kezdett vele, mintha le akarta volna rázni róla a csókot, mint valami utálatos dolgot, ami ráragadt, s így csápolásban félig akarva megütötte Rozikát. Csak az ujja hegye érte, de a lánynak meghasította az ajkát, s vére buggyant.

- Mit mondtam, aludni - mondta a részeg. - Régen le kellett volna mán feküdni…Na…

Rozika azt mondta:

- Igen. Jó éjszakát, excellenciás uram, kezit csókolom, Zoltán bácsi…

- Csókold meg újra - mondta Zoltán, s odatartotta a kezét. Mámorában úgy képzelte, hogy ezzel kibékíti a pofonért. Azzal, hogy megengedi a kézcsókot, mindent elintéz.

A lány ráhajolt a kezére, s megcsókolta.

- Jól van - mondta Zoltán, s nyakon ölelte a kislányt. - Jól van.

Veregette az arcát.

Akkor meglátta, hogy a keze véres.

- Mi ez! - mondta. - Ez vér!

- Semmi - mondta Rozika, és kezdte letörölni. De Zoltán rámeredt a kezére, úgy nézte.

- Vér… Miféle vér?… s most újra rázni kezdte az ujjait, hogy lerázza róla az utálatos és félelmes valamit, a vért.

Beleütötte az ujját a szekrény sarkába. Akkor rámeredt a magas egyenes szekrényre, s teljes erővel belevágott ököllel.

A szekrény megmozdult.

Erre Zoltán irtózatosan, rettenetesen, tele torokból, ordítva, bőgve elkezdett káromkodni, s öklével vágta s vágta a szekrényt, míg csak össze nem törött benne minden üveg, s be nem szakadt az oldala.

Rozika iszonyodva, remegve nézte: sose látta ilyennek ezt az embert. És elkezdte sajnálni, sajnálni tiszta szívből.

Most már véres volt a Zoltán keze, a hús cafatokba vágva rajta, lecsókolta, ráborult, úgy csókolta.

De Zoltán egyet penderített a lányon, az ajtóba vágta.

- Lotyó - motyogta, s belezuhant a fotelbe.

S elaludt s nem tudta, hogy ki mosta ki, és ki kötözte be a kezét tiszta fehér ruhával, amit a saját ingéből szakított le.