18.

- Tekintetes úr!

Zoltán felébredt kábult, nehéz álmából. Olyan ijedten riadt fel, hogy szinte fájt.

- Itt vannak a pénzért.

- Milyen pénzért'?

- A csugariak.

- Ezér költött fel?

- Nem.

- Hát?

- Mer aszonta a tekintetes úr, hogy tíz óránál tovább ne hagyjam aludni.

- Mán van tíz óra?

- Elmúlt öt perccel.

Zoltán nevetni volt kénytelen ezen a pontosságon. Itt a tanyán, ahol az idő nem számít, ahol míg a kocsis a pipáját megtömi, órák telnek bele.

- Mikor jöttek a csugariak?

- Reggel négykor.

- Azóta várnak?

- Igen.

- Nohát akkor csak várjanak, majd csak kimegyek. Mi újság? Mit csinálnak?

- Alássan jelentem, tekintetes uram, tíz-tizenkét lyány kellene, hogy répatetűt szedjen.

- Hol van sok?

- Az alsó részen, arra, ahol kövérebb, nem találtam.

- Akkor megpróbáljuk azt a petróleum-emulziót. Csinálni kell négyszázalékos oldatot. Egy doboz öt kiló, hát százhúsz liter vízbe kell elhasználni. De csak a fótokat kell permetezni. Azzal a százhúsz liter vízzel meg lehet permetezni az egészet. De oda egy ügyes ember kell. Dugjon le mindenütt egy pálcát. Gledíciavesszőt vágjanak.

- Igenis.

- Így nem kell tíz - tizenkét lyány… És most kell elpusztítani, mert szapora.

- Igenis.

Az ispán elment, és ő nagyot nyújtózkodott. Gondolta, még alszik egyet.

De már két perc múlva eszébe jutott, hogy a kukoricamorzsolásról nem rendelkezett, aztán az, hogy az ököristállóban vajon megcsinálták-e a levezetőt, amit tegnap megparancsolt, így jött egyik gondolat a másik után, egyik gond a másikra.

A csugariak dolgát igyekezett mellőzni, de az is csak előtolakodott, mert nem volt pénze, s nem tudta őket kifizetni. Ezek a tavaszon nagyobb földrigolozást végeztek nála, s úgy egyezett meg velük, hogy az esedékes díjnak felét nyomban kifizeti, de a másik felét csak pünkösdkor. Igen ám, de pünkösd is elmúlt, s most már harmadszor halasztja el. Pedig ezek az emberek egyre izzóbb dühvel nézik, nincs a pénzre szükségük, azt beszélik, hogy bankba hordják, de vad dühöt okoz az elmaradt adós, amitől az ősi kuruc öklök szorulnak össze.

Be kell menni a városba. Hiszen tegnap is azért ment be, hogy megbeszélje… S aztán minden komoly dolog elmarad, mert az ember csak tolja, tolja, tolja a gondot, mintha ki lehetne alóla bújni.

Most hirtelen eszébe villant, hogy mit álmodott. A feleségével dulakodott, de oly gyenge volt, hogy még sem bírta mozdítani az ujját. Azt mondta az asszonynak: .“Lőj, csak lőj, megérdemlem.” És az életösztön abban a pillanatban, mikor belelátott a felemelt revolver kis fekete csövébe, segített rajta: felébredt…

Most is sietve felpattantak a szemhéjai, hogy a valóság enyhébb érzései közé rohanjon. De ez is kietlen… A cséplőgépre is újra itt a részlet, az üvegházat is fizetni kell, a kőművesnek még nagy összeggel tartozik, s az asztalosnak csak épp előleget adott. Üvegszámla, mind fizetetlen… S kinek fog benne virágot nevelni?… Mikor megrendelte a dolgokat, egy cselekvő s egy szenvedő akarat dolgozott benne. Homályosan, de erős meggyőződéssé vált benne, hogy amit tesz, azt úgy kell tenni. Mindenféle számításai voltak, hogy a befektetés gazdagon ki kell hogy fizesse magát. Nem is lehet másképp dolgozni ma, csak egy ilyen komoly, alapos és tudományos gazdálkodással. Viszont még homályosabban ott volt benne az az érzés, hogy hiábavaló ez mind.

Ez a kettes irány folyton összezavarta egymást, s a második ok miatt sohasem volt képes a számításait egészen végigvenni. Mikor már nagyon komplikált lett a számolgatás, akkor egy valószínűségi eredménnyel befejezte… s elkezdett azon emésztődni, hogy így nem lehet élni: a felesége, ha belátna a dolgaiba, egy pillanat alatt összetörné minden kedvét. Az asszony azon az állásponton volt, hogy a birtok úgysem jövedelmez, ha jól összeszámítják, sokkal okosabb volna bérbe adni a saját háromszáz holdjukat is, mint még háromszor annyit bérelni hozzá. Az adósság oly szörnyű módon szaporodott a fejük felett, hogy csak egy rossz esztendő kell, s mehetnek koldulnia gyerekeikkel.

Zoltán erre legyintett, bolond beszéd, asszonyi hipochondria, s újra meg újra belefogott a számolgatásba. Ez a virágház maga kifizeti magát. Kitűnő összeköttetésük van, s a hajnali vonat már a piacon van, reggel öt órakor befut a városba, s csak annyira jusson, hogy valamit tudjon már produkálni, ömleni fog a pénz… Húsz holdat állított be konyhakertészetnek, s benne szép és jelentékeny virágkertészetet tervezett.

De hát ez most mind csak terv, amivel kár időt vesztegetni. Az az egy bizonyos, hogy folyton utána kell nézni mindennek. Ha nincs jelen, semmi sem megy. Felugrott hát, de már az első mozdulat után megint elmaznult, s tenyerébe hajtotta a fejét. Most olyan volt, mint egy kisfiú, aki elmarad az iskolában a leckékkel, s tudás nélkül megy órára…

S a lány… Ő, az ágy szélén, mezítláb, fehérben görnyedve, mint egy öregember, a lányra gondolt, aki ott van a ház végső szobájában, s ül ott, mint egy kismadár a kalickában a vesszőn, s csipeget vagy kézimunkázik… s aztán egyszerre csak kirepül…

Most már tisztán érezte, hogy el fog tűnni innen, s el fog tűnni az életéből… S ezzel valami olyan kietlenség lett úrrá rajta, hogy úgy látta, mintha nirvánába zuhant volna…

El fog tűnni, mert nem szeret.

Nem szereti őt. Nem szerelmes.

Ő csak egy lépcső ennek a lánynak. Isten tudja, hova fog menni, s hova fog jutni, de ez neki nem élet, nem jövő, nem az a hely, amely minden gondolatával örökre leköti… De nem is lehet: mit tud neki ígérni? Azt, hogy minél hosszabb ideig éljen abban a hátsó szobában? Az emberi kor legvégső határáig? Élet az?… Sem rendelkezési, sem élvezési joga nincs. Nincs még ezen a tanyán sem. Félszeg és lehetetlen állapot. Még a cselédnek is mi jogon parancsol? Ki sem léphet, mert megnézik… Minden szem utána fordul, s csak annyit mondanak: “Jó dolga van ennek a cefrének!” Pedig nincs jó dolga. Rossz dolga van, csodálatos, hogy még mindig nem unja a várakozást…

Valahogy az az érzése volt, hogy a lánynak pénze van. Ő néha adott neki, sőt néha azzal a kétségbeesett érzéssel adott, hogy megmentse azt, ami a lány kezébe kerül… De viszont soha még célzással sem kérdezte tőle, mit csinál a pénzzel. Azt tudta, hogy családját mennyire szereti és istápolja, húgait taníttatja, ruházza… Talán nincs is pénze.

Mindegy, akár van, akár nincs, idegen ember… Az éjszaka tragikus volt: elszakadtak egymástól…

S akkor?

Vissza haza?… Lehetséges az?… Olyan szakadék van köztük… Be lehet azt tömni?… Újra az éjjeli álom járt az eszében...

Felállott, kiment a fürdőszobába a zuhany alá, s míg a jó hideg víz csapta a testét, látta a feleségét: másfél év óta egyszer sem jött ki a tanyára, pedig lehetetlen, hogy valamit ne tudjon, hisz a verebek is csiripelik… Különös… Hogy bírja?… Lefoglalja magát a gyerekekkel, a háztartással… a bánattal, a csönddel… Mióta az anyja megharagudott és eltűnt közülük, azóta egészen magánosan él… Vajon mi van benne belölről… Meddig lehet még vinni ezt az udvariassági rendszert?… Voltaképpen úgy élnek, mintha elváltak volna… Félelmes ebben a megdermedettségében… S ő alig jelenik meg odahaza, mindig sürgős dolga van a tanyán, a birtokon, egy éjszakára alig megy be…

Kábult, nem fordul a gondolata. Az éjjel nagyon ittas lehetett. Ez is minek? Szinte fél, hogy szenvedélyévé lesz az ivás, s akkor egészen elveszett s egész reménytelen…

Végre felöltözött s kikerült a tornácra. Ott reggeli várta, s állva ivott meg egy pókár hideg tejet egy falat kaláccsal.

Az ispán jött.

- Tekintetes uram.

- No mi az, kérem.

- Ezek az emberek nem mennek el. Mondtam nekik, hogy nem hiszem, hogy a tekintetes úr tegnap a bankba lett vóna… Addig nem mennek el, míg a pénzüket meg nem kapják… Hoztak magukkal tarisznyát, elemózsiát, s ott ülnek a tanya közepén.

Zoltán összehúzta a szemöldökét. Legegyszerűbb volna rájuk uszítani a kutyákat… Csuli tudna valamit csinálni.

- Jó, csak várjanak - mondta hangosan -, délben bemegyek a városba, s kihozom a pénzt.

- Igen - mondta az ispán, s hozzáfogott jelentést tenni egyről-másról.

- Nyergeltesse meg a Sárgát.

- Igenis.

A cseléd jött keresztül a szobából a tornácra.

- Mit csinál a kisasszony?

- Nála van a Suhajdáné, tekintetes úr.

- Mit csinálnak?

- Keni.

Zoltán kicsit megundorodott, kicsit elmosolyodott. Még itt tanyán is megleli a hetéra a maga masszírozóját… Ismerte a Suhajdánét, egyszer-kétszer őt is “kente”, mikor csömör volt a tagjaiban. Úgy ismeri a tenyere az izmokat, simogat s markol, s úgy dolgozik, ahogy a kalácstésztát nyúlósra, foszlósra dagasztja az asszonyi kéz.

Fütyörészni kezdett.

Kutyából nem lesz szalonna - mondotta magában, s arra gondolt, hogy a felesége soha egyetlenegyszer nem engedte magát megmasszírozni. Szeméremből. Nem bírta volna elviselni, hogy testét egy másik nő… Ez nem szégyelli… Tudja.

A lovat elővezették a parkba.

Akkor egy fekete kun ember jött valahonnan hátulról. Sötéten és fenyegető sunyisággal. Mielőtt szólhatott volna, ő a nyeregbe ült, s azt mondta neki:

- Várjanak meg. Megyek a bankba.

Megrántotta a ló gyeplűjét, szólott neki csendesen, pattintva, s a ló vidáman kiugrott, s trappban repült ki a tanyából.