22.

Percek alatt feléledt a szegény asszony, mint eső után a rét. Mintha álom lett volna az elmúlt rettenetes másfél esztendő. Másfél éve nem volt mosoly az arcán, most egyszerre visszakapta a hitét s bizalmát az életben.

Ahogy ott ültek a verandán, a finom japán fonású kerti székben, úgy érezte, mintha valahol igen-igen messze lett volna, s most még sokkal távolabb volna. Mintha egy távoli tenger partján volna egy idegen hotel teraszán, ha a szemét lehunyta, a pusztai szél zúgása még a tenger moraját is emlékébe idézte.

Ilyen álom. Ilyen ebéd, ilyen gazdagság, ilyen úri szép világ. Sohasem hitte volna. Jaj, csak egy pillanatra se kellene többet fölébredni arra a gondolatra, hogy hogy is történt ez, mért van ez, ki csinálta, hogy csinálta… Csak hallgatta a madarak csicsergését a fákon.

- Különös volt a napfogyatkozásban - mondta gondolkozva Zoltán -, hogy a madarak elhallgattak, s a juhok eszeveszetten bégettek.

- Napfogyatkozás - mondta csöndesen az asszony, s emlékezni próbált. Jaj, milyen napfogyatkozás volt az ő számára, s bizony azt hitte, még a szürkeség is az ő gondolataiból fakadt. Ahogy elgondolta, hangosan is kimondta:

- Kimentem megnézni, mert azt mondták, napfogyatkozás van, de azt hittem, csak én látom illyen különös sötétnek a világot.

Fejét féloldalra ejtette, egyszerre kitört rajta az emlékezés rémülete. Hiszen akkor hallotta azt a rettenetes hírt, mikor kiment az utcára ijedtében, napfogyatkozást látni, mert azt hitte, kint az utcán jobban látja, mint bent az udvaron. Az állatok ösztönszerű rémülete s egymás után való búvása volt ez benne. Embert kellett éreznie a világban, mert a természet roppant tüneményét másképp elviselni nem bírja, és az ő embere nem volt… Nem volt… S akkor mondta, úgy belelépett a beszélgetésbe, akkor mondta egy női hang, hogy…

Nagyot, mélyet lélegzett, mert azt hitte megfullad, csak többet eszébe se jutna… Hogy Szakhmáry Zoltán elválik a feleségétől, s elveszi a summáslányt a tanyán.

Zoltán kitalálta a felesége gondolatait, s bár neki is eszébe villant, hogy ő is úgy érezte, mikor a napfogyatkozás színevesztett fényét látta, hogy az ő lelkivilágának elsötétüléséből verődik ki. De gyorsan azt mondta:

- Elmegyünk-e Bécsbe?… Egy kicsit?

Az asszonynak a szeme tágra nyílt.

- Bécsbe?

- Jót fog tenni egy kis utazás - mondta az ura, aki már meg is bánta ezt a szavát, amit csak azért mondott, mert hangosan folytatta a mély gondolatát, hogy Rozikával elutazik… S most megrémült, hogy az asszony elfogadja az ötletet, s vele jön…

- Bécsbe - sóhajtott az asszony, s ajka fájdalmas volt. Maga elé nézett. - Jaj, istenem… Bécsbe…

- Az embert kirázza a megszokott állapotából… - mondta egyre csöndesebben Zoltán.

Az asszony finom idegeivel nem tudta, s mégis megérezte ezt a gyáva visszakozást.

- Velem? - mondta igen halkan.

Zoltán megremegett. A szemét lesütötte, és soká nézett maga elé.

Mikor felpillantott, a felesége éles sötét szemével találkozott. Az asszony úgy bámult rá,. élesen, áthatóan, belefúrva a szemét a lelkébe, mintha olvasni tudna a gondolataiban, s ő összeborzadt. Újra kitört rajta a félelem, amelyet érzett vele szemben, a bűntudat alatt görnyedő ember félelme a szíveket vizsgáló szemek előtt…

Az asszony ellankadt, elalélt. Úgy ismerte ezt az embert, ennek a tiszta, átlátszó egyszerű lelkesedő hangjait. Megérezte, hogy itt semmi keresnivalója többé… Hogy is tudott csak egy percig is belemenni abba a varázslatba, hogy minden rendben van. Jaj!

Vértódulást kapott, s már megint ott volt, ahol délelőtt. De az ura észrevette, s felugrott és hozzáhajol és szinte öntudatlanul csinált élénkséggel és ártatlansággal mondotta:

- Nézze csak, nézze csak azokat a madarakat.

Az asszonyba lassan visszatért az élet. Ha ennyire őszinte s közvetlen tud lenni, jaj de boldogan megy vele… Két kis madár volt a tujabokron, és egymást kergették.

Erőt vett magán, s azt mondta:

- Milyen szép ez a tuja.

- A szikes földet szereti a ciprusféle, a tuja, még a fenyő is, ha megered, jól megél itt.

De mingyárt meg is ijedt, hogy túlságosan felhívja a felesége figyelmét a kertre, amelyet roppant költséggel és fáradsággal csinált. Hány létig hordta ide a szekér földet a határ jó földű területeiről, hogy megeredjen benne a fa és a virág… Minden talpalatnyi területet, ahol gruppokat s rabátokat csináltatott, erdei földdel hordatott meg, s íme már az idén is meglátszik az eredménye. Olyan szép a kert, amilyen sivár és szomorú odahaza a városban. Ott pudvásak és szomorúak a fák, itt vastagon dagadnak s oly kövéren, mint egy Kánaánban. Ott csak hernyót terem, és élősködő penészgombákat s vértetűt, itt minden virágtól dagad és virul.

Érezte, hogy a felesége nézi őt, s ő úgy bújt a mosolyos mozdulatok közt, mint tolvaj az üldözők előtt.

Az asszony végre elfáradt a hajszolásban. Szegény, hisz úgy szeretett volna megnyugodni, mint a haldokló, kapaszkodott minden szalmaszálba.

- Nini, a vendégeim - mondta, Zoltán, mert meglátta a “grófot”.

A feleségére nézett, akinek szeme megint kimeredt. Úgy tudott ez a szem kitágulni és összehúzódni. Most nagy volt és merev. Ő zavarban volt kényelmetlenül érezte magát.

- Ezek a bolondok fogtak valami éhenkórász vigécet - mondta, s igyekezett nevetni -, országos tréfát csináltak vele. Kinevezték gróf Goluchovsky Agenornak, s mindenféle bolondságot csináltak… Az este itt volt egy csomó fickó, megjegyzem, egész komoly emberek, itt volt. Ábel bácsi, Kudora, Malmosi, Bandi… Igazmondó…

Odalesett a felesége felé.

- Ha csak ennyi nő lett volna, országos komédia lett volna, de így persze roppant szárazon ment a mulatság.

Mért süti le a szemét, mért búvik a szivarja megé - érezte az asszony szíve, s fájdalmasan mosolygott.

- A maga barátai… - mondta halkan az asszony. - Azelőtt ilyen korhelyekkel szóba se állt…

- Jó lesz egy kicsit elmenni Bécsbe - morogta Zoltán -, hogy az ember kirázza magát… Aratásra hazajövünk. Megfogta fentről a felesége állát, s az ujjai megérezték, hogy az asszony le van fogyva, az álla csontja oly tisztán ki volt tapintható, mintha semmi sem takarta volna. S azoknak az ujjaknak eszükbe jutott a Rozika húsos, sima puha állacskája, s megremegtek.

Az asszony megérezte, hogy megundorodott tőle az ura, és elhalt.

- Hh… hh… - csak ennyi kis hangot adott, s visszafojtotta a többit. Csak isten tudja, mi lett volna, ordítás vagy zokogás vagy halálhörgés.

- Halló, gróf úr, gróf úr! - kezdett kiabálni Zoltán -, legyen szerencsénk.

A vendég bejött a kertbe, s megemelte a kalapját feléjük; aztán egyenesen s kellemesen odajött.

- Jöjjön, kérem, legyen szerencsénk, bemutatom a feleségemnek.

A férfi eljött a tornácra.

- Kezét csókolom, nagyságos asszony - mondta mély meghajlással. - S hozzátette: - Lekenczey.

- Álnéven gróf Goluchovsky Agenor - nevetett Zoltán erőszakosan, s a feleségéhez hajolt -, de el ne árulja, szívecském, az inkognitóját.

Az asszony nem adott kezet, nem is nézett az idegenre, maga elé nézett, roppant fáradtsággal, a mai szörnyű nap sok hullámzó idegrohama: még mi jön?

- Parancsolj helyet, kérlek alássan - mondta Zoltán. - Hát megnézted a rozsokat? Kicsit gyengék. A búzának megvan az a hibája, a gyökérpenész, de különben nagyon jól ígérkeznek. Két hét múlva, azt hiszem, aratásba kezdünk, addig még van egy kis szabad időnk.

Maga sem tudta, miért beszél olyan sűrűn s olyan élénken. Odanézett a feleségére, annak a szeme le volt hunyva, de nem egészen. A fekete szemei átsütöttek a szempillákon, mint mikor a halott szemhéja felnyílik kissé, s félelmesen látszanak elő a holt szemek...

- Nem akar lefeküdni egy kicsit, szívem? - mondta rendkívüli gyöngédséggel.

Az asszony összeborzadt s felébredt. Mintha másvilágról tért volna vissza.

- Aludjon egy kicsit, ha fáj a feje, mi addig itt pikétezünk a gróffal.

Az asszony arca valami oly rendkívül félelmes kifejezést vett, hogy Zoltánba belefagyott a szó.

- Haza akarok menni - mondta az asszony oly száraz s zörgő hangon, mint a bilincszörrenés.

- Haza?… - s száraz lett a Zoltán torka. Ő nem akar hazamenni, míg a kocsi vissza nem jön, hogy a kocsissal beszélhessen, hogy hol van a lány.

- Dehogyis megyünk haza… Itt is itthon vagyunk.

- Haza akarok menni - mondta az asszony elhatározottan, s valahogy annyira félelmesen, tőr hasogatta a férje testét.

- Kérem - mondta Zoltán mereven, és elhallgatott.

Sokáig csendben ültek. Az idegen igyekezett nyugodt s fesztelen maradni, mintha semmit sem vett volna észre. Kereste az ürügyet, hogy felálljon s elmenjen.

- Vagy valami dolga van? - kérdezte az asszony. - Azért akar itt maradni? Tessék.

Ellenséges hang és gyilkos gúny volt a szavában.

- Á, dehogy - mondta Zoltán, s kimondhatatlan csüggedés vett erőt rajta. - Hazaviszem magát.

Csöndben ültek. Most egyszerre mindnyájan fáradtak voltak. Ez az egész élet semmit nem ér… Mire is ez az élet? Harcolni?… Miért?…

De az asszony e pillanatban tudta, mért. Most már akarta, hogy hazaviszi az urát. Meg akarta mutatni, hogy haza tudja vinni, ha akarja.

S itt lefeküdni… Ebben a házban? Inkább a koporsóban…

- Mihály! - kiáltott le az udvarra Zoltán. Felállott, s még egyszer erősen kiáltott: - Mihály!

Akkor visszaült, s újra rágyújtott az elaludt szivarjára. Nemsokára itt volt az ember.

- Kélem, Mihály, fogasson be, s nyergeltesse meg a csikót.

- Igenis, tekintetes úr.

Mikor az ember elment, Zoltán odapillantott a feleségére. Úgy égette az arcát a szeme, hogy nem bírta már. De ahogy a szemük találkozott, már el is kapta. Nem merte nyitva hagyni, mintha ezen a kis parányi résen belelátna a lelke legfenekére.

Hallgatva ültek tovább, az asszony egy szót sem szólt, s. az ő hangtalansága parancsolt.

Aztán előállott a kocsi.

- Tessék - mondta Zoltán erőszakolt könnyedséggel.

Kihozta a felesége porköpenyét s kalapját.

Az asszony igen lassan, gondolkozva vette fel. A napernyőjét is kézbe vette, s úgy forgatta szórakozottan, mint aki öntudatlan állapotban van, s nem tud vele mit csinálni. Semmivel. Ezzel az egész élettel.

Lementek a tornác lépcsőin, s a kocsinál Zoltán helyet mutatott a feleségének, s felsegítette a kocsiba. A vendég habozva állt.

- Parancsolj - mondta a házigazda, s helyet mutatott a felesége mellett. - Gróf Goluchovsky Agenornak csak a feleségem oldalán van helye. Én, ha megbocsáttok, lóháton megyek. Nincs idekint másik kocsi, s mégis nem akarok őexcellenciájával szemben a kisülésen ülni.

- Nem akarsz hajtani? - kérdezte a felesége oly gyáva hangon, mert nem tudta, hogy most mit csináljon: levesse magát a lovak lába alá, vagy széttárt karokkal elrohanjon a pusztába…

- Majd én udvarolni fogok - mondta Zoltán mosolyogva, s már páttant is föl a nyeregbe.

A kocsisok, az udvaros a tornácon megjelenő szolgáló lefegyverezték az asszonyt, s a kis kocsi Kifutott az udvarból.

- Hé - kiáltott vissza Zoltán az ember felé -, ha megjön az ember a csugari magyaroktól… a Gergely… üljön lóra, s jöjjön be.

Az asszony tudta, hogy Rozi Csugarra ment.

Oly merev lett s annyira halott, egy idegen férfival, egy csavargóval az oldalán… Halálos verejték ütött ki az arcán… s egy egész óra hosszáig, egészen a városig egy merevségben ült… Néha kis hörgés fakadt ki a torkán, de bírt uralkodni magán, míg haza nem értek.

Otthon úgy szállott le a kocsiból, mint a szélütött.