8.

Zoltánék hallgatva értek be a Szakhmáry-tanyára. Ez a tanya egész másképp volt teremtve, mint a Csörgheő Csuli Nyomorlaka. Ez valóságos kis kastély volt, s a park közepén állott. Nagy lombos fák alatt futott be a kosi, s a nagy tornác előtt állott meg. A holdfényben látni lehetett a nagy virágköröndöt, tele rózsákkal, a rózsafák mellett fehér karók voltak, s nagy színes üveggömbök csillogtak a holdvilágon.

- Ez már úri hely! - kiáltott fel a vendég, s olyan őszintén tört ki belőle az elragadtatás, hogy Borbiró hangosan felkacagott, s maga Zoltán is elmosolyodott.

- Hát nemcsak a Dunántúl vannak úri, helyek, mi - mondta Borbiró, mikor a tornácon megállottak, s szép holdsütésben elnéztek a kedves kis parkra.

Zoltán is megállott egy percre, s érezni lehetett, milyen gyönyörködve néz a maga kis világában körül, aztán otthagyta őket, s bement az ezredessel, hogy a lámpákat meggyújtassa.

- Ilyen nincs is több ezen a tájon, ilyen égy úri kert - mondta Borbiró. - Hej, sok pénz is van ebbe. Meglátszik, ki az úr.

Hallgattak, aztán csendesen tette hozzá:

- Nem háromszáz kis magyar holdhoz való, mi?… Becsültére válna ez egy-háromezer holdas uradalomnak is.

A vendég megértette.

- De én azt hiszem, több is volt itt valaha háromszáz holdnál - mondta dörmögve.

- Több bizony… A régi időbe… Mi vót itt, jóisten… A régi Szakhmáryaknak… Minden az övék volt… Az egész nagy világ. Csak a jóisten tudná megmondani, mennyi. Nem háromezer, hanem harmincezer, százezer… Akkor nem számoltak holdakba, hanem falvakba meg városokba. Pusztákba. De hát az rígen vót, a Rákóczi-korba. Szakhmáry generális vót az utolsó… Konfiskálták…. Ment az egész német kézre. Gróf Granada tábornok kapta… A Szakhmáryaknak semmi se maradt, csak egy sarok, anyai jusson. Mert az anyjuk testvére labancfeleség volt, hát az kicsinálta, hogy egy tagot meghagytak nekik. Vót két-három ezer hold, el is tartott negyvennyócig, de akkor meg kiszakadt belőle a falu, úrbéres hely vót, azután meg jó vér mindig vót a Szakhmáry-fajban, osztás eladogatták.

Suttogva tette hozzá:

- Az én ides nagyapám ebbül a birtokbul vette, ami nekünk van. Mer nem vót nekünk semmi. Kupecek vótunk, osztán ügyes vót az ides nagyapám, addig seftelt, megvette. Most a mienk… De hát az igaz, ilyen kert, az nincsen az egész megyében; az egész Hajdúságon a Tiszáig. Van itt még ezüstfenyves is. Úgy csilingel a levele, mint a színezüst, azt mondják, éjfélbe kísértetek járnak. Az ős Szakhmáryak itt szoktak ferblizni…

Nevetett hozzá, vastagon, borosan, bátor nem volt részeg, csak a szaga dűlt belőle a bornak.

- Fene egye meg a magját ennek a góbénak, mert székely faj ez a Csörgheő, ennek is csak az apja szakadt ide, az is úgy jött, nem vót neki semmije. Egy szekeren jött, az isten tudja; honnan. Itt meghalt a felesége, s oszt beleházasodott a leggazdagabb famíliába. Ides jányt vett el, ez is Ides jány, az öreg Csulinak a felesége. Unokatestvére neki, az a szerencséje, mer nem vót köztük soha szerelem. Bánta is az asszony, hogy az öreg merre s hol mulat Nagyon jófajta nép. Nagyon derék egy tisztességes asszony, finom úriasszony, nőegyleti elnöknő a városba. Mindent ű csinál. Nagyon irigylik is érte az öreget, mindenki, mer nem kívánhat tülle olyat az ura, hogy a meg ne tegye, s el ne nézze neki.

Úja hallgattak egyet, akkor így folytatta:

- Úgye mijen takaros az a kis tanyásné. Mintegy vánkos. Egy jó meleg dunyha.

Csendesen röhögdélt.

- No, üljünk mán le, a Zóltán nem jön. Majd megjön.

Fehér kertiszékek voltak a tornácon, finom fonott székek, abba ültek. A szép holdsugaras éjszakában.

Borbiró beszélhetett, Zoltán csak nem jött. Úgyhogy Borbiró ahogy beleült a kényelmes székbe, elkezdett nehezedni a nyelve, a szeme, s a vendég egyszer csak azt a furcsaságot vette észre, hogy egy félbeszakadt mondat közepén elkezd hortyogni.

Most aztán maga maradt, s az a szemeire is ráereszkedett lassan az álom.

Zoltán ezalatt bevitte az ezredest a vendégszobába, lefektette, aztán végigment a szobákon, s egyre mohóbb és sietőbb léptekkel ért be egy hátulsó szobába. Benyitott, egy kis éjjeli lámpa égett az ágy mellett, s az ágyban aludt a lány.

Leült melléje a székre, nézte az arcát. A lány mosolygott. Felnyitotta a szemét, aztán tovább aludt. De mosolygott.

Ő pedig elfeledkezett a vendégeiről, s nézte, nézte, éberen és egyre izzóbb éberséggel a lány arcát, amely olyan volt, mint az almavirág.

Nézte ezt az arcot, ezt a különös arcot, amelyet sohasem bírt eleget nézni. Mondta magában, hogy:

- Szép? Szép ez? - Nem szép…

A lány egy vékony nyári takaróval volt letakarva, furcsán, elszédülten feküdt, mintha az álomba beleszédült volna. Szinte érezni lehetett, ahogy kering vele az ágy, lendül, szédül, imbolyog.

Az éjjeli mécses mozgó, bolygó fénye ott volt az arcán. A haja barna volt, kicsit aranyosbarna, s lazán csapott le a homlokára, egy hajfürt a fülét szabadon hagyta. Milyen szép kis porcogó fülecske, milyen édes kis kagyló, kis csigabiga. Milyen furcsa, miből áll az ember, a lány, a nő… Nézte, nézte, az álla gyönyörű volt, hamvas és egészséges, az egész lány oly egészséges volt és töltött, mint egy tökéletes rózsabimbó. S a szája mosolygott. Édes kis íves és duzzadt szájacska volt, olyan volt, mint egy illatos bimbó, piros volt a halvány arcban, de ez a halaványság valami rendkívüliség volt, mint az elefántcsont, míg új, friss és fehér, az egész arca olyan volt, mintha elefántcsontba volna metszve s finomra, simára csiszolva… S a nyalta, drága kis tokája alatt a gömbölyeg kedves nyaka s a válla, melle, ahogy a formák tovahajlanak, ahogy a tenger vize tud meghajlani a szél alatt, mint egy olvadékony anyag… Az egyik térde ki volt a paplan alól, s a lába… Kicsit vastag… S a kezei kicsit még mindig vastagok s erősek, csuklóban erős, a sok kapálás megedzette, ellaposította, megvastagította. Csak ezen látszott a múlt. Hogy egy szegény parasztember lánya, hogy nyolc gyerek volt a fészekben, ahonnan kirepült, ahonnan eljött a tanyára summáslánynak, havi fizetése harminc kiló liszt, két kiló szalonna, két kiló só, két kiló bab és három forint… S ott volt a többi summás közt, ott aludt a pajtában, s kapálta a cukorrépát, és gyűjtötte a szénát, ahova épp kiküldte a botosispán…

Nagyot, mélyet sóhajtott, s a szíve körül nehéz és roppantkín volt..

Lehajtotta a fejét, s beleejtette a tenyerébe, s a tenyerét a térdére támasztotta…

Így ült sokáig, s nem gondolt semmit; nem érzett tisztán semmit, csak valami kínt.

Aztán eszébe villant a vendég meséje, az az eset, amit elmondott. Az őrnagyról, aki rokkantan magához vesz egy parasztlányt, s azt felneveli magának, s az betegséget kap a részeg és sánta bérestől, mert belecsömörlött az uraságba…

Ahogy nézte a lányt: nem, ez nem fog belecsömörleni az uraságba… Ez úgy fekszik itt a tiszta selyemfinom, kar nélküli ingben, mint bármelyik úri kisasszony, ez olyan elernyedten, boldogan fekszik a finom fehér ágyon, ennek az egész lényében valami olyan úriasság, beleszületettség van… Ezt kitépni innen?… s kidobni megint a pajtába, ahol mésszel van fertőtlenítve a padló, és negyvenen fekszenek sorban a szalmán, a pokrócokon, fejük fölött, mint a kaszárnyákban, mindenkinek egy kis polc, a polcon a bádogedénye, bádogkanállal, s amikor a mezőről hazajönnek a kapával, s fáradtan körülülik a nagy trágyadombot, amit ők maguk választottak főzőhelynek, mert ott készen van az ízék, a csutka, amivel tüzet lehet rakni a maguk kis tűzhelye alá, amit agyagból maguk csináltak maguknak, s megfőzik a lebbencset vagy a paprikás levű krumplilevest egy kis szalonnával; s nóta nélkül és mese nélkül mennek a pajtába, külön a legények, s külön az asszonyok.

- Jajh - nyögött fel, s az esze továbbfűzte á gondolatokat.

Tavaly még ott hevert… Nem, már tavaly nem, harmadéve ősszel vette ki, mikor készen voltak a cukorrépatisztítással. Mikor a körmük odafagyott a répára, s rakták a nagy szekereket, amelyek vitték az állomásra az egyforma fehér répatömegeket… Akkor vette ki s idevette. Elébb a cselédházba, s mikor üres lett a tanya, a szobalányok szobájába.

Múlt tavaszon már ide be a nagy házba, a dédanyja kis hálószobájába ide. Lehet azt elképzelni, hogy ez a lány valaha visszavágyjon a piszokba és szegénységbe, a ganédombra, levest főzni?

De mit akar vele? Mért hordja ki másfél év óta hozzá a Wagnert, a kis zsidó tanárt, hogy tanítsa. S ő maga. Mennyit tanította. Írni se tudott, csak úgy valahogy. Mennyi öröm volt. Milyen esze volt. Milyen könnyen tanult. Egész új módszerrel. Az a legelső lecke, mikor megmutatta neki Európa térképét. S mutatta a barna foltokat “Ez az Urál, Európa határa.” S most beszél Wagnerral németül, franciául, olvas regényt, Jókait, Maupassant-t.

Kinyújtotta a kezét, s megérintette, megsimogatta a lány gyönyörűséges szép állát…

S a lány mosolygott s odabújt a kezéhez. Odaadta magát… Nem, ez nem megy vissza, ez már nem ismeri, ennek nem kell többet a trágyaszagú béreskéz…

Sóhajtva nézte, s oly ébren volt. Nem nézte, de érezte a bútorokat. A régi politúros bútorok, az ősi szép komoly bútorok megnyugtatva sóhajtottak s örültek felé. Valami elszánt biztosságot és bátorságot érzett. Úgy érezte, mintha meghódított volna a földtől egy szűz területet, mintha egy kis életnek virágoskertjét teremtette volna meg. Ez az övé, ezt őtőle senki soha el nem veheti; ez egészen, teljesen, örökre s végleg az övé…

S erre még nagyobb sóhajtás szakadt ki belőle.

De mit akar vele…

Milyen különös. Otthon a felesége, otthon a két gyereke… Szereti őket, imádja őket, és itt kell ülni ennek az idegen testnek az áhítatos csodálatában, éjféli misén. S ha otthon kellene lenni, a felesége ágyánál, meg kellene halni… Pedig imádja. Több, tiszteli. S még több; reszket, reszket tőle.

Úgy érezte a hátában, hogy közeledik a felesége. Egyszer csak kijön… Egyszer csak egy éjjel, kocsira ül s kijön… Most érkezik… Most jön a hold alatt az úton át, sáljába takarózva, élesen és égő szemmel, mesebeli lovak zajtalanul hozzák a kocsiját, s nesz nélkül ér az udvarra; a kutyák sem ugatják. S jön, jön végig a tornácon, végig a folyosón, s bejön. Jaj, itt áll a háta mögött, s itt kapja őt, ahogy ül és nézi éberen s kidagadt szemekkel a béreslányt…

- Buhh! - mondta, s kivágta a karját, mint álomban; ha az ember lidércöleléstől menekül, s felhördült.

A lány felnyitotta a szemét, s mosolygott. Úgy ébredt, mintha nem is aludt volna. Úgy nyitotta fel szemét, mint az ölben elaludt csecsemő.

Ránézett meleg barna szemeivel, s nézte őt. Vajon mit gondol? Vajon mi lesz az első szó, amit kimond?

- Milyen jó ember maga - szólalt meg a lány.

Komorra húzta a szemét.

- Nem vagyok jó - rázta a fejét.

- De. Maga jó. Nagyon jó. A legjobb ember.

Sóhajtva nevetett. Legyintett is. Dehogyis jó ő. Ennek jó. Jó, persze, hozzá jó. Ha valakihez az életben, ehhez igen.

- Mikor feküdtél le? - kérdezte tőle.

- Mikor? - mondta a lány, s édesen felemelte a fejét. A keze fejére tette a fejét, s úgy nézett, ahogy csak ő tud nézni, álmodozva, kedves csöndességgel, édes mosolygással. Mosolyogni igen gazdagon tudott. Egész arca mosolygott, arcának minden legkisebb részecskéje külön mosolygott.

- Én kinéztem az ablakon, a holdat néztem - mondta. Milyen csodálatosakat tudott mondani. Parasztlány. A holdat nézte… Honnan jut neki eszébe, hogy a holdat nézze?… Egy ilyen lány tudna a sánta, rühes bérestől betegséget kapni, aki a holdat nézi…

- Hallgattam a békákat. Énekeltek.

Békákat hallgatta. Éneknek hallja a békakuruttyolást…

- Butaságot mondtam? - szól a lány olyan édes kis hangon, s a haját elhárította a homlokáról. - Én olyan kis buta vagyok, ugye, hogy én szeretem hallgatni a holdvilágot. Tudja, az nekem olyan, ha a holdat nézem: beszélgetek. Tudja, én a jázminnal is tudok beszélni. Tudja, mintha a jázminnak az illatja - tudja - az olyan, mintha beszélne. Mintha az volna az ő nyelve. Nincs neki más nyelve szegénynek, csak a szaga. Nem?

Kinyújtotta a kezét, és a lány vállára tette, s annak az édes kis szája ferdén nevetett, s a fogai, hófehér egészséges fogai csillogtak a gyenge mécsvilágban.

Most a nyelvét is kinyújtotta, olyan hegyes nyelve volt, s úgy kinyújtotta.

- Mer én magával beszélek - s kacéran hátrább vetette a fejét a párnán, és szemérmesen nevetett, s úgy nézett, mint a régi olasz képeken a bűnbánó Magdolna, felemelt szemekkel, hogy a szemének a fehér karikája látszott a barna szembogarak alatt.

- Én olyan boldog vagyok.

Zoltán megrázkódott.

Jaj de szép - mondta magában -, bestia… Bestia… Hogy tudja kelletni magát… S felvillant benne az az érzés, hogy ez a lány másnak is így tudná… Aj, nem béresnek, nem kocsisnak… Uraknak! másnak! finom uraknak… Nem onnan kell ezt félteni: attól, hogy megcsömörlik a gazdagságtól, az uraságtól, hanem fordítva, attól kell félteni, hogy kirepül, szárnya nő, s kirepül az ablakon, és elszáll csillogva, mint egy lepke, felfelé, a csillagok felé - s elszáll - és beszáll egy másik kastélyablakon…

- Mesélj - mondta neki.

- Mit?

- Magadról. Akármit. Ami eszedbe jut.

- Semmi se jut eszembe.

Zoltán behunyta a szemét, s mély lélegzettel mogorván dörmögte:

- Kislány korodról mesélj.

- Arról meséljek?

- Arról.

- Osztán maga akarja?

- Akarom.

- Osztán maga szereti hallani?

- Szeretem.

- Miért szereti?

- Fene tudja.

- Azért, hogy a hangomat hallja?

- Igen.

- Szereti a hangom?

- Szeretem.

- Nagyon?

- Nagyon.

- Igen nagyon?

- Rettenetesen.

- Mér szereti a hangom?

- Nem tudom.

- Azér, mer az az én illatom?

Zoltán megborzongott. Egész testén kéjes vibrálás futott végig. Igazán úgy érezte, mintha illatot érzett volna, amely a szívére csapott.

- Butaságot mondok?

- Nem.

- Mer tudja, én úgy gondolom, hogy a jázminvirág az illatával beszél, a kislány meg a hangjával illatosít.

- Te édes.

- Én nem tudom kimondani.

- Tudod te.

- Csak ami eszembe jut.

- Igen.

- Én néha úgy gondolom, hogy én nagyon szépeket tudnék mondani, ha ki tudnám mondani, amit gondolok.

- Te drága.

- De nem tudom. De igazán nem. Mert a nyelvemben úgy magától kellene jönni… nem is tudom minek… érti, hogy gondolom? A jázminnak nem kell gondolkozni, hogy szaga legyen, csak ha jól érzi magát, tudja, ha jó eső vót, meg szép csendes éjszaka van, meg a hold is süt, meg a békák is beszélnek, akkor belőle is kijön az illatja… Maga engem úgy művel, én tudom, hogy hol van Spanyolország meg Portugália, meg tudom, hogy mi a fővárosa Svédországnak, meg azt is tudom,. hogy a villámlás az elektromosság kisülése a felhők közt, sokat megtanított, de azt nem tudom, hogy csak úgy magától jöjjön ki belőlem a szó, minta virágból az illat, mert tudja, nekem ahhoz mindig gondolkozni kell, én hiába gondolok arra, amit nekem a Wagner tanít, meg amit maga tanított: én valami mást szeretnék mondani… Tudja, mit szeretnék mondani?… Azt, hogy maga olyan jó… olyan igen jó… Én ezt szeretném megmondani… De tudja: nem szóval, hanem illattal… Hát nem érzi?

- Mit?

- Maga vett nekem parfümöt. És én mikor lefeküdtem, meglocsoltam magamat egy kicsit. Mer én úgy gondoltam, hogyha én magamra öntöm azt a kis parfümöt, amit maga vett, akkor nekem nem kell egy szót se szólani, csak maga megérzi, hogy én azt akarom mondani, hogy én magát nagyon jónak érezem…

- Te gyönyörű, gyönyörű, te alávaló büdös kis dög…

A lány édesen nevetett; és beljebb húzódott az ágyon, és helyet adott a megveszekedett férfinak.