20.

Bont kapott a száz forintról, amellyel a pénztárhoz kellett mennie. Nem szerette. Hogy affektál a zsidó. A zsebiéből is odaadhatta volna.

Az utcán egyszer csak Csulivat találkozott, aki lóháton ment.

- Hová?

- Ki a tanyára.

- Ej, Csulikám… bemehetnél hozzám egy kis kerülővel…

Csuli készségesen vállalkozott rá.

- Beszélj csak, Zoltánkám.

- Ott van egy pár csugari fickó, kitalálhatnál valamit, hogy menjenek szépen haza.

Nevetett. Csuli, mint mindig, komoly volt. Nem szokott olcsón nevetni. Csak a szeme játszott.

- Mondd meg nekik, hogy jöjjenek vasárnap, akkor lesz pénz.

- Rendben van, Zoltánkám. Átadom az üzenetedet.

Kezet fogtak, s Csuli elvágtatott. Zoltán magában mosolygott, de kissé lelkiismereti furdalást is érzett. No, vasárnapra lesz pénz. Már ez a pár nap nem számít. Legfeljebb, hogy egy kicsit sétálnak az atyafiak.

Csuli azonban remek ötletet talált. Ahogy a tanyába érkezett; hívatta az ispánt, s úgy lóhátról körülszemlélvén, felismerte a csugari magyarokat, s úgy intézte a dolgot, hogy a közelükben állott meg, ott várta be a távolról elősiető ispánt, aki a kukoricamorzsolást intézte a góréknál.

- Hol van a tekintetes úr? - kérdezte.

- Bement a városba.

Csuli lehajolt s belenézett az, ispán szemébe.

- Szólítson csak engem jó hangosan főszolgabíró úrnak.

Az ispán nagyon nyitotta a szemét, s elkezdett nevetni, ismerte a Csörgheő úr tréfás természetét. Akkor megköszörülte a torkát, s elkiáltotta:

- Nem találkozott vele, főszolgabíró úr?

- Nem, mer innen jövök, s most jelentik, hogy ég Csugar.

- Csugar ég! - kiáltotta meglepetve az ispán.

- Le se szállok, nekem is oda kell mennem a tűz miatt.

A csugariak felugrottak, a vezető, a nagy fekete ember levette kalapját, s elősietett.

- Tekintetes uram, tessék mondani, jó szót értettünk? Csugar ég?

- Azér vagyok lovon! - kiáltotta Csuli, s már fordult is. Tisztelem a tekintetes urat!

Ezzel elvágtatott.

- De hisz akkor haza! - kiáltott elkeseredettem az ember. Még egy percig összenéztek, akkor azt mondta:

- Ispán úr, mondja meg az úrnak, hogy vasárnap itt leszünk. Nem tett hozzá semmi fenyegető szót, de a hangjában; a szemében, a lelkében kegyetlen fenyegetés volt.

Zoltán csak jó idő múlva jött meg, délután. Bent ebédelt a kaszinóban, s mulatságos volt, hogy az egész város fel van zendülve a Goluchovsky gróf ügy miatt. Voltak, akik komolyra vették, egy bíró kihallgatásra akart jelentkezni, de sokan már tudták, hogy csak vicc az egész. Annál jobban mulattak. Estére nagy társaság készült.

Őt a csugariak izgatták. Körülnézett, s megnyugodva látta, hogy tiszta a levegő. Fene egye meg. Ki tudja, ez a bolond Csuli mit mondott, de hát már vasárnapig csak hadd várjanak… Aj, ha neki csak annyi baja volna… Hogy a neki járó pénzt nem tudja megkapni!… De neki nem jár sehonnan semmi, ő tartozik mindenkinek mindenfelé…

A lovat odaadta egy fiúnak, aki épp ott lógott. Az fogta a kantárt, s azt mondta:

- Tekintetes úr, tessék szíves lenni, adni egy korona húsz fillért.

- Mire az neked, most kapott anyád öt koronát.

- Szandált akarok venni.

- Mit?

- Szandált.

- Mire az neked?

- Fázik a lábam.

- Fene a bokád, tavasszal nem fázott? Most fázik?

A fiú sután hallgatott. Mezítláb állott, fekete retkes lábai olyanok voltak, mintha állatbőrből készültek volna.

Az ispán megszólalt.

- Urizálni. Az kell ezeknek csak.

A fiú csendesen, mint egy vinnyogó kis kutya:

- Reggel fázik a harmaton.

- Lódulj - mordult rá az ispán -, ilyenkor alkalmatlankodni. Ez az ideje? Még azt se tudod, hogy szombaton este kell kérni?

A fiú elkullogott a lóval.

- Milyen ez?

- Nem sokat érő gyerek e - mondta az ispán. - Megjegyzem, az anyja is olyan, csak majmolja a fiát, ahelyett hogy rendre kapatná. Osztán előre kér.

Zoltán nem szólt semmit, bement a házba.

Nem szerette ezt a házat, csak ha vendégekkel volt tele. Olyankor elfelejtette a nagy ürességet, amit az életében jelentett. Hiába költött rá, hiába szedte rendre még a környékét is, mit ért: egy rab madárnak, amely akkor fog kirepülni, mikor üres marad véletlen egy ajtó…

Hirtelen megriadt: hátha már nincs is itt. A szíve elfúlt, elszorult, s vadul rohant be. Mindig így volt, ha arra gondolt, hogy elveszíti. De mért van így ma, mikor már teljesen tisztában van vele, hogy csak egy kis lotyó. Nem pár, nem élettárs, senki. S mégis ilyen iszonyú rémület: de hisz ez rettenetes!

Úgy dobbant át a szobákon, mint a rémült vihar, s be az utolsó ajtón.

Rozika ott ült a szokott helyén, s hímezett.

Ahogy szokott, kitörő örömmel ugrott fel. Az egész arca sugárzott, az egész teste vibrált, s odadobta magát.

Most ez is megijesztette. A vére lassan visszafolyt, de a hűs szobában a feje szédült egy kicsit… Ettől?… Micsoda marhaság - gondolta magában -, hisz ettől a fajtától megszabadulni nem lehet.

Semmi sem látszott a lányon: míg beszéltek, nevettek, olyan volt a színe, mintha boldog, vidám, megelégedett s egymásért élő-haló emberek volnának, s mindenik embernek milyen pokol volt a szíve.

Hova is menne - gondolkodott Zoltán -, míg csak innen ki nem rúgják… és azután… Jól ismerjük a fajtát… akkor jönnek a zsarolások… Levél… távirat… fenyegetés… pénzkérés… Pör… bíróság előtt… kompromittálás… Éppen most volt az újságokban, hogy egy primadonna bepörölt egy bankárt, mert az váltókkal fizetett neki. Csúnya piszkos sárba lép, aki egy effélébe beleszeret, nem lehet aztán letisztítani…

- Most mit gondol? - kérdezte Rozika hirtelen, s két kezével megölelte a Zoltán nyakát, s barna, fénylő szemeivel beletapadt a szemébe.

- Haha.

- Ugye azt gondolta, hogy jó kislány a Rozi?

- Haha.

- Nem azt gondolta?

- Haha.

- Na mit?

- Úgy látszik, te gondoltál valami rosszat rólam - mondta Zoltán, s megveregette a leány arcát, mint egy kis csikóét.

- Én nem gondolok magáról semmit - mondta Rozika, s a szeme megborult, elpárásodott, mint mikor felhő fut el a nap előtt.

- Mégis gondoltam valamit - szólt a férfi.

- Na mit?

- Fényképeztesd le magad.

- Mér?

- Csak.

- Azért, hogy ilyen majom vagyok?

Jaj ennek a lánynak minden szavában ez az édes szamócaíz. Valami olyan különös, mi semmihez sem hasonlít, csak talán a bárányfelhőhöz az égen. Vagy a frissen kaszált széna illatához.

- Van szeretőd? - kérdezte tőle váratlanul.

- Van. Maga a szeretőm.

- Szeretőd a fene.

A lány elhallgat s elgondolkozik.

- Itt eltanyáztam egy kicsit - mondta, és Zoltán nem értette, ez mit jelent: azt-e, hogy ez az idő, amit nála töltött, csak egy “eltanyázás" volt…

Hirtelen átkapta, s keményen, keményen megölelte. S a lány hagyta magát, odaadta magát.

Utána eszébe jutott, hogy egy doboz csokoládét hozott neki.

- Rozika, hozd csak be, mi van a tornácon.

Rozika érte futott. Nevetve hozta.

- Cukrot kapott a kislány.

Nem felelt.

- Mert megérdemli? - folytatta Rozika.

Erre sem tudott mit mondani, oly forrón s szinte könnyesen nézett rá, mintha mindjárt a szíve szakadna ki, hogy nem tudja, nem bírja örökössé tenni ezeket az édes hangokat. Mert hiába, olyan ez, mint a kalickában a kanári csattogása, az ember hallja, és nem az övé…

- Mert jól viselte magát? - dörzsölte be Rozika a testét a férfi kinyílt karjai közé.

Zoltán nézte. Igazán olyan, mint egy kis madár, itt van, megbúvik, s ezzel olyan nagyon, nagyon jó érzést okoz, hogy egy ilyen törékeny kis madár olyan bizalommal búvik meg, csak egy ujj nyom kellene neki, s vége volna ennek a kis lelkecskének. És hogy majszolja a csokoládén

- Ízlik? - mondta neki.

Rozika nevetett, szép fehér fogai csillogtak.

- Tudja, egyszer perecet sütöttünk kint a tanyán… Milyen kapzsi voltam én, az nem szép… - s a nagy szemei olyan játékos önváddal tudnak nézni. - Nagypéntek volt, és nem lett volna szabad zsírosat enni, s felmentünk a padra, elbújtunk a láda mögé, s ott ettünk, s a mamám meglátott.

Mennyi szép percet kapott ettől a lánytól ez alatt a másfél év alatt. S minden percét megrontotta a félelem, hogy „most vége”…

Mindig egy hajszálon lóg ez a kis öröm s kis boldogság, s ettől meg lehet őrülni.

- Akkor ott volt a gyorsfényképész, és levett bennünket.

- Mikor?

- Mikor? Tudja, mikor a bál volt… elmondtam magának… A kis babos ruhámban. Olyan helyes volt. Úgy szeretném megmutatni magának… Én úgy szeretnék mindent megmutatni magának, lássa, ezzel az én buta fejemmel mindig csak azt gondolom; hogyha én úgy meg tudnám magamat mutatni, amilyen vagyok igazán… Tudja?… Úgy gondolom, hogy ha én meghalok, és a lelkem elmegy a világba, és testem nélkül jár, és tiszta leszek, ahogy a jóisten gondolta: úgy szeretném magamat megmutatni magának…

- Mit beszélsz, te kis madár? Hogy gondolod?

- Ugye, milyen csacsiságokat beszélek?

- Nem, nem, csak mondjad.

- Mert én ha így lefekszem ebbe a nagy csendességbe, mikor maga messze van és nem tudom sose, mikor jön… akkor én úgy gondolom, hogy az én kis lelkem elmenne maga után, mint egy kis kutya, de nem tudok, mert a testembe bele van zárva, és a test nem fér ki a világba, mert beleütődik az emberek szemébe, és mindenki tudja, hogy nini, ez a Szabó Rozi, a részeges Szabó Pál lánya… De ha meghalok, akkor a test nem baj már, hanem a lélek az odaszáll, ahova akar: én akkor mindig, ott volnék maga mellett…

Hallgattak. Zoltán nem bírt betelni a gyönyörű csodálkozással, hogy hol szed ez a lány ilyeneket.

- Csak azt is gondolom, tudja, hogy az se volna jó, mert én hiába érinteném meg magát a lelkem ujjaival, tudja, maga nem venné észre, mert maga a testbe van, és csak testet vesz észre… és az énnekem igen fájna…

- Hát szeretsz te engem?

Erre Rozika nem felelt, de úgy nézett, ahogy csak egy bűbájos kislány tud nézni. Nem is rá nézett, hanem csak úgy maga elé, s mosolygott.

S Zoltán azt gondolta, hogy ez mind ravaszság… Mindenkivel így fog tudni ez játszani.

- Milyen szép vagy - mondta neki őszintén.

Mert most nagyon szép volt a kislány. Így kibontva félig a ruhácskáiból gyönyörű volt a bőre, sima, mint a legszebb selyem, és csillogó fehér, s a keblei oly tökéletesek voltak, hogy minden Pszükhé megirigyelhette volna, s a karjai oly tökéletesek, s az alakja, édes kis alakja, mintha a habokból ébredt volna az életbe, s oly kéjes és simulékony, mint a cigarettafüst…

- Most valami furcsa jutott eszembe - mondta Rozika.

- Hamar.

- Elmondjam?

- De hamar.

- Nem kellene elmondani.

- Mindent el kell mondani. Nekem.

- Tudja, mikor arattunk, és egy nagy pajtában aludtunk, ott volt egy lány: szűz.

Nevetett, szégyenlősen s kuncogva.

- És az a lány vénlányvolt, lehetett huszonöt vagy harmincéves, az nem tudott éjszaka aludni, csak fetrengett. De úgy törte, marta magát, egész szétrúgta maga alatt a szalmát, s úgy markolta a párnáját. Mi csak nevettük. Jaj, borzasztó volt. Soha senki sem szánta meg. Olyan csúnya volt, hogy senkinek sem kellett… Akkor azt mondtam magamban, istenem, dehogy is cserélnék véle!

Zoltán hangtalan, de nagyon nevetett, pedig a szíve már megint reszketett a rémülettől.

A kislány ártatlan arcocskával szemérmeskedett, s azt mondta:

- Jaj de rossz is lehet annak, aki csúnya.

- Lotyó, lotyó - mondta magában Zoltán, s hevesen újra megölelte a lányt, úgy ölelte meg, mért is nem tudja elinni, mint a száraz föld a vizet.

Ahogy kinéz az ablakon, a vendégeit látja a kertben a ribizlibokrok közt bodászni.

- A gróf - mondta hangosan. - Felébredt… Az egész város érdeklődött, hogy aludt.

- Nagyon jó ember - szólott Rozika.

- Gróf - mondta Zoltán gúnyosan.

- Szeretne…

Zoltán ránézett.

- Mit tudsz róla?

- Jószerivel semmit.

- Akkor honnan tudod, hogy nem gróf?

- Látom.

- Mibül?

Rozika mosolygott.

- Csak maguk figuráznák vele. Olyan szegény ember ez, hogy csoda.

- Akkor mért jó ember? - kérdezte mogorván Zoltán.

Rozika hallgatott.

- Azt már tudom - mondta Zoltán -; hogy egy nőnek az a jó ember, akitől várhat valamit. Mit várhatsz te ettől a világszegényétől?

Rozika csintalanul ránézett.

- Tudja, én csak magától várhatok. Ha a világ gazdagja vóna, akkor se adhatna nekem semmit. Nem igaz?

- Az isten tud a ti csavargós eszeteken elmenni - mondta Zoltán gorombán, s kinézett az ablakon.

Lekenczey ott állott nem távol, a kertben, a fiatal kertésszel beszélgetett, aki ingujjban és kis sportsapkában állott.

- Mikor kisgyerek voltam, egyszer egy nagy nyírségi faluban nyaraltam - mondta neki -, ott semmi gyümölcs nem termett. Egyetlenegy szilvafánk volta pince mögött, azt a fát mi gyerekek úgy szerettük, mint valami csodafát. Még ma is hálás vagyok neki azokért a szép nagy piros szilvákért, amit ősszel adott. A többi házban még ennyi fa sem volt, csak akácfa. Ott is azt tartották, hogy nem él meg a gyümölcsfa.

- Bizony nehéz - mondta a kertész -, de meg lehet neki csinálni. Az ember úgy keveri a földet, hogy jó legyen neki. Mi itt telepítünk az ősszel.

- Tavaly Grácban voltam egy hónapig; hogy szenvednek ott a gyerekek a gyümölcsínségtől. Ők nem is tudják, szegények, a kis osztrák gyerekek, de a piacon egy jófajta gyümölcs nincs, és olyan méregdrága, hogy csak ünnepen kapnak egy-egy marék fehér szilvát. Azt, amit nálunk a disznó sem eszik meg, az a legnagyobb csemegéjük. És Svájcban. Semmi gyümölcs. Banán. Narancs s valami rossz apró alma. Szilvafát láttam egy tanyán, a gazdasszony büszkén mondta, hogy az nem Zwetschke, hanem Pflaume… Görbe, rossz szilvafa volt. Ott igen, ott nem élhet meg a gyümölcs a hegytetőn, de nálunk!… Magyarországnak el kellene látni Európát gyümölccsel. Majd meglátja, eljön az idő, hogy reggel szüretelik a gyümölcsöt, s másnap külföldön lesz a piacon.

- A magyar gyümölcs még nemzeti kincs lesz - mondta a kertész.

- Igen.

Zoltán nézte őket az ablakból. Utálta az embert. Most utálta a munkát. Ezekért dolgozni? Ezekért dolgozni? Látta a nagy pusztát maga előtt. Itt egy árok hosszú repedt csíkja, a kék eget még egyszer idelopja, átfestve mélyebb színre, átverve újjá, mint egy művészpaletta: minden mezei tócsa, minden virágos folt egy-egy ékszer a természet keblén, diadém; gyöngysor: óh, szép a természet… Azért ha lehetne, szép volna… De az ember… Ezek közt? harcolni, vergődni, e kis falánk húsdarab… Sötét barázdák a gyönyörű paláston, a kukorica sok lombos, csóvás ígérete, ékes foltok az isten szultáni palástján: mért oly szép a világ? hogy elborítsa az ember csúnyaságát?

Az idegen cigarettával kínálta a kertészt.

- Nős?

Az egy ujjal a sapka felé intett, s gyufát gyújtott.

- Dehogy. Nem is nős állás.

- Mér?

- Ennyi fizetésből egy ember is alig él meg. Azt is az ispán úrnak adom, és kosztom van, ez az egész. De még cipőre való sincs.

- Jó cipője van.

- Hazulról.

Nevetett.

- No, de legalább a nő nem kerül pénzbe.

A kertész nevetett.

- Van elég summáslány - mondta Lekenczey.

- A nem lehet. Nem szabad. Akkor nincs fegyelem.

- De csak valahogy elél.

- Hát igen, felül az ember a lóra, és átmegy a szomszéd tanyába.

- Onnan meg idejön a kollegája - nevetett Lekenczey.

- Persze.

Zoltán rájuk kiáltott:

- Hej, gróf úr, már megvirradt?

A gróf kedvesen nevetett be.

- Milyen szép ribizli terem itt, szebb, mint a Dunántúlon.

- Ez is mindent ott dicsér, ahol van - morogta Zoltán. - Mint a többi lotyó.