11.

Bement, s ahogy ment, ment a szobákon át, íme addig ment, addig ment, mint szokott, míg a legutolsó szobába nem ért, ahol egyedült ült s tanult Rozika.

- Mit csinálsz, kismadár?

- A nimetöt.

- A nimetöt? Énnye.

Leült szembe vele, érezte, hogy a feje szédeleg, máris sokat ivott.

- De hát hogy tudod a setétbe tanulni?

- Csak úgy gondolatba.

Mihelyt két szót hallott ettől a kislánytól, rögtön erőt vett rajta valami édes meghatottság.

- Igazán szeretsz te tanulni?

- Jaj, igazán.

- Miért szeretsz tanulni?

Mert akkor úgy gondolom, utolérem azt, aki úrnak született. Mert lássa, annak könnyű, aki beleszületett a jómódba, az azt nem is tudja, hogy van csúnya is a világon meg rossz is. De nekünk, akiket a jóisten szegénynek teremtett, mi meg azt nem tudjuk, mi az a szép meg az a jó. Mikor én kisgyerek vótam, csak olyan egész kicsi, lássa énnekem nem is vót olyan igen szegény az apám, mert igen szép kis tanyánk van nekünk kint Szentkirályon, csak nagyon rossz természete volt, ivott meg kártyázott, meg nem törődött a gyerekeivel. De azért én az apámra nem neheztelek semmit se, hanem a nénémre, Zsófikára, a Kovácsnéra igen, mért? mert mikor a lakodalma vót, nagy lakodalmat tartottak neki a városi Nagyvendéglőben a leggyönyörűbb teremben, és nem vót szíve, hogy azt mondta volna, hogy vegyenek egy kis ruhát ennek a kislánynak, s nem vót ruhánk, mert falun nem szokás, hogy a kicsiknek szép ruhát vegyenek.

Kicsit gondolkozott, mondja-e tovább, úgy tudott nézni, úgy visszatartva az egész lélegzetét, még a szeme is, az arca, egész teste mind visszamaradt, mint egy röptében megálló madár, aztán gyorsan tovább csiripolt.

- És vót egy tót cselédünk, és elvitt dugva, és ott voltunk parasztruhába, és ott volt egy rokon, meglátott, és azt mondta: “Gyertek, kislányom, egyem meg a szívetekét”… De jött egy rendező, és ki akart küldeni, és azt mondtam: “Én a menyasszonynak a testvérje vagyok.” De odajött a nővérem; és azt mondta: “Menjetek innen haza, usgyi.” De lássa, én nem voltam ilyen, én a kis Katát járattam iskolába! Én úgy szerettem volna tanulni, varrodába járni, mindent szerettem volna, de engem nem járattak, nekem mindig csak kapálni kellett a mezőn, én aztat is szeretem, mert szeretem megmenteni azokat a szép kis palántákat a gaztól és a fűtől, mert mindig azt gondolom, én is ilyen kis palánta vagyok, és milyen jó lett volna, ha engemet is így körülkapált volna valami jó angyal az életben, és én a kishúgomat, a Katát taníttatom, még polgáriba is beírattam az idén, hallom, hogy a néném, a Zsófika, haragudott is érte, és mikor egyszer otthon voltam, el is jött, és szidott engem, hogy nem szép, ha egy ilyen szegény lánynak mindene van. “Te beszélsz, azt mondtam neki, milyen volt a te lakodalmad, és énnekem, nem volt szabad oda se menni, mindjárt azt mondtad: usgyi haza!” “Hogy mersz így beszélni, én vagyok az öregebb!”

Kedvesen lesütötte a szemét, s elővette a kis tükröt; amit Zoltántól kapott, s nézte benne magát a félsötétben, s mórikált, mint a cica.

- Mert magától kaptam, azért nézem benne magamat - mondta kecsesen.

Aztán folytatta:

- És azok mind olyan nagy parasztok, bekötött fejjel járnak, és olyan goromba hangon beszélnek. “Ha elkapatom a kicsiket, mi lesz belőlük!…” Ha van egy kis kartonruhája, az még nem flanc.

Most úgy kibuggyant belőle minden emlék s minden fájdalom. Olyan magánosan élt itt, elzárva ebbe a szobába, mint madár a kalitkába, s ha jött az úr, akkor úgy tudott csacsogni s csevegni, mint a kis kanárimadár, ha meglátja a képét a sárga tükörben, a kalitka réz válújának az oldalában, akkor azt hiszi, hogy a párja jött meg, s vég nélkül tud vele csipogni, s illegeti előtte magát.

- És miért mentem el summáslánynak, tudja? Egy este jön a mamám, s azt monda, hogy holnap megkérik a kezedet. Jaj istenem, még a szívem is elállt. Kicsoda? A sógorod, az özvegy. A nénéd urának a testvére, a Miska! Jaj istenem, nem megyek én ahhoz. Mért ne mennél, annak féllánc földje van. Nem akarok én láncot az életemre. Hallgass legalább.

Nagyot lélegzett, mintha a szívére ment volna az érzés:

Másnap jön a sógorom a testvérével… Ez meg egy nagy bumfordi fiú, tudja, mert ember, s mégiscsak olyan az, mint egy fiú. De egy olyan nagy buta paraszt. Nem tud az egy szót se szólni, csak leült az asztal mellett, s rám se nézett, énhozzám még annyit se szólott, hogy azt mondta volna, hogy: na. Hát én meg csak nevettem s kimentem. S mikor elmennek, mondják, hogy három hét múlva lesz az esküvő. Kivel? Velem. Nahát énvelem nem, azt tudom. Csak nem fogok feleségül menni a Miska bácsihoz, hogy lehet olyat elgondolni, hogy én a Miska bácsinak legyek a felesége. Lett erre nagy harag. “Kire vársz!” Az örökös szekírozás, láttam, hogy ebből csak baj lesz, ha itthon maradok, ősz volt, akkor szedték az uraságokhoz a répaszedőket, gyere, Rozi, tavaszra felvesznek summásnak, és én beállottam.

- No csak beszélj tovább.

- Én úgy gondoltam, tudja, hogy öngyilkos leszek…

Hirtelen megállt, s gyöngéden a szempillái alól fellesett a férfira.

- Nem most… sokára…

S újra a tükörbe takarta az arcocskáját, s fésülte magát, mint egy kis cica.

- Én, tudja, nem szerettem a goromba beszédet, én a kishúgomat is csak úgy dorgáltam meg, hogy “Nézzétek, beteg anyánk, ne engedjétek, hogy ő cipelje a dézsát. Ne adja isten, hogy ő meghalna, akkor ki kellene menni a tanyára, és nem járnátok iskolába, se varrodába, s tudjátok, ott milyen rossz lenne.”

Hallgattak, Zoltán úgy itta a szavait, mint az édes mérget, az ópiumot, amelytől az ember arra gondol, amire akar, s olyan szent kábulás vesz erőt rajta, mintha a keleti mesék minden csodája valósággá válna.

- Úgy szeret minket a mi anyánk, az a szavajárása, hogy: “Hallod-e, Rozika?”… és az a mániája - mondta szemérmesen nevetve, mint aki szülőjén csúfolódni merészel -, hogy mindig takarít. Már letörölte a port, és akkor újra csak ha szól, mindjárt veszi a tiszta fehér ruhát, és ha beszél, közben mindig csak törülgeti a tükröt és a képeket és a lámpát és az ajtót tiszta vízzel lemossa. - És minden szót nevetéssel mondott ki… - Mikor ott voltak a mérnökék, azt mondták, hogy olyan szép tiszta lakás nincsen több, mint a mienk. Jaj, tudja, annak a mérnöknek volt egy szép felesége, és annak olyan szép ruhái voltak, én azt mindig úgy szerettem nézni, titokban odamentem, s megérintettem a ruháját, mert én meghalok a szép ruháért, mikor én egy kis új ruhát kaptam, akkor én mindig sírtam a boldogságtól, és csókoltam a ruhát… De ugye, milyen sok butaságot beszélek.

- Csak mondjad, csak mondjad. - S a nagy erős férfi fogta a lányt, s az ölébe ültette, és az hagyta, s az ölében megkuporodott, s a két kezét összetette, s úgy mondta tovább:

- Tudja, Zoltán bácsi, ez az élet, ha az ember meggondolja, olyan mint a kisvirág, olyan hamar elhervad, én is elhervadjak, és várjam otthon, hogy jönnek a kérők, és azt mondják: te el akarod venni?…

Zoltán erősen a karjai közé szorította a lányt.

- Én egyszer olvastam egy regényt, s abban ez volt: “Ha egyszer elbuktál, akkor ne a megjavulás ostobaságán törd a fejedet, hanem, azt mondja, ne törődj, legyél szívtelen, és pénzed legyen, és lakasd jól a pénzed sokaságával, és akkor a nép imád, ha kezed vértől csepeg is.”

- Hogy? - kacagott fel Zoltán. - Mondd el még egyszer.

S Rozika még egyszer elmondta szóról szóra:

- Ha egyszer elbuktál, akkor többé ne a megjavulás ostobaságán törd a fejedet, hanem legyél szívtelen, és pénzed legyen, és lakasd jól a pénzed sokaságával, és akkor a nép imád, ha kezed vértől csepeg is.

Zoltán hallatlanul nevetett, s a karjai közt nyomorgatta, becézte és simogatta a lányt, oly furcsa volt egy ilyen borzalmas mondatot hallani egy ilyen ártatlan kis hangon.

- Mert ugye mások hogy irigyelnek engem is, nemhogy örülnének, hogy az isten megadta nekik, hogy sima egyenes úton menjenek, hanem irigylik, hogy nekem a rögös úton kell vergődni, és még irigyelnek…

- Nektek tanyátok is van?

- Van egy kicsi, de nagyon szép, mondom, hogy a szentkirályi laposon van, olyan sokat tudnék arról a tanyáról beszélni, az olyan szép, és olyan boldog ott az ember. Istenem, milyen különös is az a tanyai élet. Olyan különös földöntúli lénynek képzeltük el azt a mérnöknét, pedig, istenem, talán nem is olyan szép, és mégis én akkor elhatároztam, hogy én is olyan leszek, és magamtól lettem olyan, amilyen vagyok. Nem érdekes?

Nagyot sóhajtott, s a hold most kezdett feljönni, és idenézett.

- Én úgy szeretek élni, kedves Zoltán bácsi, láthatta, legelső percben, mikor meglátott, és olyan boldogság öntött el, azt gondolom, most boldog vagyok: sohase fogok többet panaszkodni.

- Jaj, te drága - mondta Zoltán, s felkapta a lányt az ölébe, mint egy pelyhet, s körülvitte a szobában. Úgy szerette volna most magába olvasztani. Hogy lehetne beinni és örökre, mint egy álmot felélni s elfeledni.

Aztán letette a díványra, s ráborult és csókolta, és a szeme tele volt könnyel. Most ő is valami nagy, nagy s végtelen boldogságot érzett.