27.

Még egész sötét volt, a város kocsija már ott állott a ház előtt.

A főügyész nyugodtan felment a házába, levetkezett, hideg vízben lezuhanyozta magát, felöltözött, s a vadásztáskáját, amit már tegnap előkészített, levitette a hajdúval, s a kétcsövű Lancastert választotta ki.

A felesége álmosan kiszólott a másik szobából:

- Vigyázzon az egészségére, kedves.

Ő egy pillantást vetett a nagy tükörbe, bólintott s ment.

- Isten vele, kedves - szólt mégis vissza hangosabban, de erre már nem kapott választ.

A hajnal gyönyörű volt. Már keletén hasadt a vörösség, s ahogy a városból kiért, tündéries színekben villogott elő az alföldi csodálatos virradat. Olyan égő és tomboló színek, hogy az ember lelke hasadt.

A Teleki-tanyánál megállott, s felvette a kocsiba megbeszélés szerint a városi mérnököt, aki nagyon mulatságos fiú volt, s ő, aki elvből nem mosolygott, ezt szívesen elnézte, ahogy goromba tréfákat csinált.

Nemigen beszéltek. Még aludt a szemük s a testük. A többiek vonaton mentek ki a pusztáig, de ő, inkább a kocsit választotta, mert szerette néha az erős strapákat. Pedig hat-hét órát kellett menni a kocsin, hogy kiérjenek a pusztára. A városnak volt egy óriási pusztája a Berettyó és Körös közt, valamikor századokkal ezelőtt egy elpusztított falu odamenekült hozzájuk, s akkor a város a polgárságot fogadta, s az egész régi határukat a saját számára foglalta el. Volt erről elég írás, a törököktől is, a császártól is, de arról sehol betű sem maradt, hogy a bemenekültek mindenestül cselédnépekké lettek a nagy alföldi városban. Kivéve az akkori főügyészt, no. Annak volt esze.

A főügyész erős, keménykötésű ember volt, bírta a szekérrázást, mert nem tréfa ám félnapot ülésben tölteni. Nem volt gusztusa se ételre, se pihenésre, megropogtatta a derekát egyszer-egyszer, s jót húzott a mérnök kis hadibutykosából.

Gyönyörű volt a reggel, a délelőtt, nem volt nagy meleg. A vadászköcét kigombolták, s nagyokat lélegzettek.

Vasutat építeni a pusztán keresztül, a város érdekéit megvédeni! Ezek ők.

Mikor kiértek a roppant zöld tengerre, a dókai tanyákhoz, azért mégis ideje volt. Az ember elunja még a kocsiban ülést is.

Már az egész társaság megjött. A vonat már kilenc órakor megérkezett a távoli pusztaszélbe, s nyílt pályán megállott, s a vendégek ott szállottak ki, ahol a fogatok várták őket. Egy nagypusztai község is érdekelve volt, mert eddig huszonhét kilométerre volt a legközelebbi vasúti megálló, s most rajtuk keresztül kell menni a vasútvonalnak. Hát éppen abban főtt a fejük, hogy azt kérjék, ne vágja keresztül a falut a vasút, hanem, hiszen elfér a pusztán, kerüljön annyit, hogy ne a piacon füstöljön a masina.

A pusztának egy jókora darabját a Herzog bérlőtársaság bírta, húszesztendős bérlettel, s ennek volt tulajdonképpen az érdeke a vasút, mert nem volt rentábilis a gazdálkodás. Most hát a várossal megcsináltatják a vasutat, azonban nagy baj, hogy a pusztai tanyák úgy feküsznek, hogy ha arra irányítják a vonatot, akkor sem a puszta, sem a túlsó parti falu nem nyer semmit.

A főügyész az egész úton egy szót sem szólott a vasútról, folyton csak a vadászatról beszéltek. Jégsarki kacsát lőtt a fia a múlt héten, s Pestre utazott fel, hogy kitömesse, s már egy hete ott lumpol a gyerek.

- Drága a kacsapecsenye - mondta a mérnök, s mindketten nevettek. A bérlők barakkokat állítottak fel, azok zöld lombbal voltak díszítve, s a hosszú asztalokon számtalan borospalack volt már felállítva. Nagy üstökbe főtt a birkatokány s a malacpörkölt, kinek mire van gusztusa. Pásztorok főzték, nem holmi vászoncseléd, hanem öreg számadó gulyások, akik őfelségének is főztek valaha, mikor idekint volt a Dókán.

Tizenegyig a társaság elgyönyörködött a csudás pusztában. Voltak vagy hatvanan, nyolcvanan összesen. Mert itt voltak az építő vasúttársaság kiküldöttei, az államvasutak, a pénzügyminiszter, a földművelési minisztérium emberei, a megyének, a városnak, a falvaknak a képviselői, az útmesterek, s az isten tudná, még kicsodák s mifélék. De legnagyobb részük városba fulladt kishivatalnok-ember, akik most legelni tudnának a gyönyörű tavaszi pusztán. Meg vannak szédülve, s szak néznek s tátongnak a roppant ég alatt, a riadó nagy szabadban. Mind az apja, az ősapja emlékeivel néz: azoknak a magával hozott régi jó emlékezéseit kavarja fel gyerekkora porából, aki még valahonnan innen jött, mindnek falusi volt apja vagy nagyapja vagy ősapja. S a minisztériumnak szláv és sváb kiküldöttei savószemmel falták a csodálatos, az érthetetlen köpet, a pusztai pusztaságot.

No és aztán egyszer csak kongattak az asztalhoz.

A sátorok hamarságosan megteltek. Úgy rohant ott mindenki a tányéroknak, mint a malacok. Ez a hajnali felkelés; ez a délelőtti koplalás, mert bizony senki nem hozott magával ennivalót, itt pedig meghalhattak volna; aki legelni nem tud, az bizony nem rendelhet tízórait a ménesnél s a gulyánál.

S micsoda birkatokány volt! Piros és ikrás s olyan íze! Mert azt semmiféle szakács meg nem tudja adni, ahogy a juhász.

S az a jó kis könnyű bor. Olyan zöldessárga s tiszta, mint az üveg. S csúszós. Egyórai evés után már szédült volt mindenki. S a bort muszáj volt inni rá. Ki gondolt itt helyszínjárásra. Előbb a várakozástól, most az italbéli mámoroskodástól senkinek kedve nem volt gyalogolni, de még kocsizni sem.

Úgy két óra tájban végre az építtető vasúttársaság emberei felvetették a kérdést, s öten-hatan összeültek egy külön kis sarokba a hosszú asztal felső végén s kezdték kiteríteni az aktákat.

- Micsoda ez itten? - kérdezte az államvasutak mérnöke, s a térképen rámutat egy nagy kérek foltra. - Tóka - mondta s olvasta le: “Tóka”…

Erre nagy csönd lett. Az urak merev arccal néztek maguk elé. Most következett a párbáj. A főügyész értette. A polgármester, a sunyi, minden hájjal megkent ravasz róka azzal a csizmadiafogással próbálkozik, hogy a régi német katonai térképet küldte ki, ahol a Dóka határrész tévesen Tókának van írva.

Mindenki várt. Vártak, hogy ő egy szóval eloszlatja-e a tévedést. De ő nem szólt. Tovább gondolt. A jövő évi választásra. Játszva lehet lelőni az öreget.

Hogy a főügyész hallgatott, a mérnök föllélegzett.

- Nem Tó-ka az, kérlek alázattal - mondta röhögve -, hanem egy kétezerholdas tó.

A főügyész szeme meg se billent: Zseniálisnak találta ezt a marha ötletet.

- Víz? - mondta az állami főmérnök. - Akkor tényleg nem lehet a falu felé vinni a vasútvonalat.

A főügyész csöndesen fütyörészni kezdett, s az ágasról leakasztotta a puskáját, kézben vitte, mint a katona, csak kint a szabadba vetette a vállára. A vadászkalapja mellett egy kis szárcsaszárnyacska volt, s szemébe húzta betyárosan.

- Hová mégy, főügyész úr? - kérdezte valaki.

- Kacsázni - mondta.

- Merre?

- Ide a Tókára…

S mosolyogva nézett a szép távolba. Ebbe a kacsába beledöglik a polgármester, csak hadd kopasszák.