12.

Ott térdelt előtte, s arra gondolt, hogy mi ez, minek kell tekintenie ezt a lányt?… Mi ez neki, és mi ez az Istennek.

A lány feküdt, s el volt szánva mindenre, mint mindig, de ő nem. Ő meg akart tudni valamit. Nem is tudta, mit. Látni akart. Beletekinteni a lány lelkébe.

- Rozika - mondta neki -, figyelj csak ide. Van neked lelked?

A lány bájosan elmosolyodott. Kissé kinyitotta a száját, s azt mondta:

- Nincs.

A férfi elámult.

- Mindenkinek van.

A lány hallgatott, aztán kissé nevetve azt mondta:

- Földje sincs mindenkinek.

A férfi újra hallgatott.

- Ez igaz.

A lányka nevetett.

- Nézze, a föld ugye mindenkié, mert abból élünk, és az termi a kenyeret. Mindenki eszik kenyeret vagy egyebet, amit a föld ad, de azért az egyiknek van egy kis kertje, a másiknak egy kis tanyája, másnak van birtoka, nagy, nagy birtoka van némelyik embernek, olyan nagy, hogy be se tudja járni, míg él, de azért a legtöbb embernek semmi földje sincs.

A férfi úgy gondolta, hogy ennél okosabbat még nem is hallott.

Hogy kell ebbe a titokba behatolni? Tájékozódni akart valami ismeretlen anyag tulajdonságai felől. Mert a lélek is, úgy érezte, egy anyag. Mint ahogy a régiek, akiknek nem volt fizikai ismeretük, a levegőt semminek tekintették, úgy tekintjük mi a lelket semminek. Pedig kell, hogy annak is meglegyenek a tulajdonságai, a mennyisége, s kell, hogy azzal is úgy lehessen számolni, mint a földbirtokkal. S milyen igaza van a lánynak. Akinek egy hold földje van, annak egy holdja van, és akinek ezer holdas lelke van, az mágnás a lelkek közt.

Odahajolt a lányra, s megcsókolta annak a szemét A szemhéját, a lecsukott szemének bársonyos borítóját csókolta. Soká egyiket, aztán a másikat. S a lány segített neki, fordította a fejét picit, hogy hadd tudja csókolni, amelyiket akarja.

Akkor azt mondta neki:

- A nyelved. Amivel beszélsz.

A lány szétnyitotta piros kemény sima kis ajkait, s a hegyes, piros nyelvecskéjét a fehér fogak közt kinyújtotta. S a férfi megcsókolta a nyelvét.

S most valami rettenetes dolog történt vele.

Rájött valami titokra, ami már réges-régen kínozta, kinyílt előtte valami: meglátta ugyanazt a mozdulatot, ugyanazt az odaadást, ugyanazt a szakszerű munkát, amit mindig mély undorral látott a szerelem szaknémbereinél. S lelohadt minden tüze és vágya, és feneketlen örvénybe szédült.

Ez a lány egy született prostituált.

Rászületett, annak termett: az. Megértette, hogy lehetséges, hogy ez is van, mint ahogy van művészi hivatás, ahogy van prófétai elhivatottság, ahogy van talán minden mesterségben rászületettség: ez a lány nem feleség, nem élettárs, ez a szerelemnek hivatásos művelője.

Rettenetes. Hányszor csodálkozott rajta, hogy ezt a lányt a csók soha nem ingerli, ki nem fárasztja, s egyáltalán izgalomba nem hozza. Oly készséggel adja a kis biggyedt ártatlan szájacskáját, mint ahogy a gyermek a kezébe veszi, a szorgalmas és jó kis gyermek, a palavesszőt, s kis kezét úgy mozdítja, hogy betű jöjjön létre annak az örömére, aki tanítja, de nem a magáéra. Ennek a lánynak mindene azért van, hogy a jövőjét megteremtse vele. Adott neki az Isten valami különös ingerlő bájt. Nem lehet azt mondani, hogy tökéletes, és mégis azt a benyomást kelti. Kezei, lábai vastagok, de az arca hamvas, mint a friss őszibarack. Orra kicsit kacsaszerű, de a tokácskája oly kívánatos, hogy meg kell őrülni a vágytól… És a szeme. Az az ártatlan, ibolyakék, buja nézésű s mégis ártatlan szeme. Úgy tud nézni vele, mint egy Murillo-angyalka, felfordított szeme fehérével, mint a Dolci-Madonna. És az a pipeskedése, ahogy minden pillanatban tükörbe néz, és mint a kis madár, soha nem szűnik csipegetni, csalogatni, állandóan nyalogatja piros kis nyelvecskéjével az ajkacskáját. Eszébe jutott, hogy mikor magához vette, akkor a lány adott neki egy fényképet. Mint parasztlány, summáslány volt lefényképezve. De a világért nem lehetett rávenni, hogy úgy álljon a gép elé, ahogy a mezőn kapált, feltűzött szoknyával és fehér ingvállal és kecsesen kócos fejjel. Nem, megfésülködött, rendbe szedte magát, felvette a blúzát, lesimította a szoknyáját, s akkor úgy állott meg, hogy félig szembefordult, s a szemét felvetette, és a testében volt valami nem parasztos, nem természetes, valami esetlenül kéjes és kihívó. Akkor ő ezt a fényképet undorral dobta be a szekrénybe, s azt mondta magában, majd kineveli az ízlését… S íme, most itt van előtte egy kész kis , demi-monde, aki itt a puszta közepén, az istentől és az emberektől elhagyatva, kiképezte magát a budoár díszének, kanárimadárnak, aranykalitkák számára…

Óh az ő felesége milyen más!… Milyen merev és puritán és rideg, s mennyi gyöngédség s jóság és báj van benne. Hogy ezt a kettőt elcserélni… A szentet és nagyot és tökéletest egy kis eladó portékáért…

Hirtelen gyűlölettel nézett a lányra.

Az nem vett észre semmit, vagy csak úgy tett?… Ott ült, és maga elé nézett, oly egyszerűen és madárnyi semmiséggel, s mert azt hitte, kell tőle valami, kéjesen nézett, megadóan, de ő megrázta a fejét, s rettenetes; ezt is megértette:

- Megy a vendégeihez, Zoltán bácsi? Igen?… Nem baj, majd máskor bejön.

Undor és iszonyat fogta el.

- Eredj haza! - mondta neki oly nyersen, ahogy még soha életében nem szólott hozzá. - Eredj haza.

A lány ártatlanul nézett, édes nagy szemekkel, s bájosan és engedelmesen. Lassan csodálkozássá vált benne ez a betanult megingathatatlan nyugalom, s azt mondta:

- Csak azért mondja, Zoltán bácsi, hogy menjek haza, mert a gyerekeire gondol, de én nem vagyok úgy odahaza, mert énrólam a szüleim nem gondoskodnak.

A férfi összevonta a szemöldökét, nem gondolt a gyerekeire, de ez a kis kígyó mily finoman s ízlésesen hárította el a támadást, amiről nem is tudhatott, a lélek mélyén támadt ellenségességet.

- Rozika - mondta szárazon, kiszáradt torokkal.

A lány ránézett, olyan bizalommal, ahogy, az édes Megváltóra néz a hivő.

- Mondjad - töredezett a szó a férfi száján -, mit gondolsz te a jövőről?

A lány forgatta kis fejét, felnézett meg lenézett, felpillantott meg letekintett a kezében levő kis illatos zsebkendőre.

A férfi izzadt, forrt, szerencsétlen volt, s kétségbeesetten boldogtalan, amilyen még soha.

- Mégis, mondd csak el, úgy, mint a legjobb barátodnak. Csak mondd ki, ami benned van.

- Nincs semmi.

- Na mondjad.

- Én tudom, hogy engem a jóisten szeret, és én mindig szépen fogok élni.

A férfi megborzongott, mintha csontváz jelent volna meg előtte a fényes élő mögött.

- Mert lássa, Zoli bácsi, én ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy engem mindig szerettek, nem tudom miért, de énhozzám az emberek mindig csak jók voltak. És én tudom, hogy engem a jóisten nagyon szeret, én nagyon vallásos vagyok, eccer mikor kicsi voltam, volt egy kis kék kabát, és mindenkire jó volt, Mariskára is, rám is, de ő volt a nagyobb, és mindig ő vette fel, és én kimentem a fáskamrába; és sírtam s imádkoztam, hogy a jóisten segítsen meg, és bementem, s azt mondja a mamám, hogy: nézd csak, Rozika, Mariskának úgyis vén kabátkája, hadd legyen ez a tied.

Nevetett. Azzal a kedves kis ártatlan nevetéssel, s a férfi érezte, hogy ez a lány, ez egy édes kis pehely, amelyet a szél fog sodorni, amelyik sohase fog leszállni sehol, s már megint nem utálta, nem gyűlölte: tisztán látta, és íme, majd megőrült: úgy érezte, mintha az ujjai. közt akarná a tiszta forrásvizet felfogni, s az kifolyik a markából, s nem marad semmi, csak a jó nedves érzés…

- Én úgy megtanultam - mondta a lány -, hogy az életben semmire se szabad számítani, mindent a véletlenre kell bízni.

- Beszélj csak, beszélj - mondta a férfi azzal az érzéssel, hogy most itt a kellő pillanat, most meg fog tudni mindent.

- Én már ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy ha igen nagy baj van, azt mondom: legyen úgy, ahogy a jóisten akarja, s akkor mindig jóra fordul.

- Neked volt egy szeretőd - mondta Zoltán gondolkozva.

- Igen, Zoltán bácsi, volt - nyitotta ki szemét a lány.

- Mondd csak el.

- Én akkor tizennégy éves voltam, és mentem haza az iskolából, és a fiúk igen-igen szerettek engem kísérni, és akkor odajött egy nagy fiú, egész fiatalember, parasztfiú volt, de olyan volt, mint valami úr. Azt mondta: “Nézze, Rozika, én magát régen figyelem, magának nem szabad olyan sok fiúval lenni, válasszon ki egyet, s legyen azé. Itt vagyok én, én magát igen szeretem, s feleségül veszem.” De én akkor még csak tizennégy esztendős voltam, és azt mondtam neki: én is szeretem magát.

- Szeretted?

- Olyan jó fiú volt.

- Mi az; hogy jó?

Mindig, de mindig utánam járt, és úgy nézett rám, én mindig azt hittem, könnyes a szeme, mikor rám nézett, és mindent hozott, még lopott is a szüleitől, búzát, s vett nékem mindent, cukrot és csipkekendőt, és amit csak kimondtam, azt mind hozta, és milyen szerencsétlenség történt. Mikor már két esztendeig voltunk jegybe, akkor megtartottuk az eljegyzést is. Mert már tizenhat éves lettem, és az ő szülei is látták, hogy a fiuk inkább megöli magát, de engem el nem hagy, és akkor úgy volt, hogy karácsony este lesz az eljegyzés, és két nappal előbb nálunk volt, és azt… Még az is eszembe jut - kezdte még előbbről lelkendezve -, hogy mikor legelőször tánciskolába voltam, és egy kis fehér ruhában voltam, s akkor odanéz a Laji, és azt a nótát rendelte, amit tudta, hogy én legjobban szeretek, de még akkor senki se tudott a mi megegyezésünkről, s odaizent, hogy, megengedem-e, hogy ő udvaroljon, s azt mondtam, hogy: meg, és hazakísért, akkor először a szülei házhoz. Lássa, két évig ismert, de fél esztendeig egyszer sem csókolt meg, én meg olyan kis fiatal voltam, mikor Laji udvarolt, hogy nem is tudtam érezni se, mi az: szerelem. De nem is tudtam én azt, csak mikor azt hallottam, hogy nősül…

- Mit?

A lány hátraejtette a fejét, s úgy duruzsolt, halkan, a hold az arcán játszott, s ő csak beszélt:

- Igen, akkor nem volt már nálunk két hete, s én csak hallom, hogy megnősül, s olyan nagyon szédültem, nem bírtam ki, én azt hittem, hogy az írók csak úgy írják, mert mindig nagyon szerettem a regényeket, abból művelődik az ember…

- Beszélj csak őszintén, Rozika - biztatta Zoltán, s már ő is utánozta a lányt, nyílt, gyöngéd és őszinte arccal szólt; pedig ellenséges rosszakarattal vizsgált, mint egy bíró. De félt, hogy a legelső kemény hangra elröppen a madár. Sürgette száraz torokkal, lélegzetét is visszatartva, s szinte a szívdobogását is, Zoltán.

- Az egész eset úgy romlott el, hogy hazajött az unokanővére, Vas Macu, s mondta, hogy az egész család azt akarja, hogy vegye, el egy rokonját, akinek földje az övék mellett van. Igen beteg lettem, és írtam neki egy levelet; és azt Vas Macuval küldtem el neki, csak azt írtam, hogy: “Kedves Laji, én nem tudom, hogy mért haragszik rám, én nem bántottam meg magát, és maga kihallgatás nélkül ítél felettem. Lehet, hogy meghalok, semmise esik rosszul; csak az, hogy az édesanyám úgy bánkódik, pedig annyi bánatot szereztem neki.” - Csak ezt írta, elmondta, és látszott, hogy szóról szóra tudja. - Este jön a kishúgom az iskolából, megcsókoltam a betegágyban: “Hej, kis Babhám; de jó teneked, még semmi gondod sincs!”

Zoltán megindulva nézte a lányt, akinek a szeme sarkából, szinte váratlanul kigördült egy könnycsepp.

- Hát csak jön az én Lajim. Jóestét. Jóestét. Mi újság. Nem szól. Mondták: “Gyere, Laji, vacsorálni!” Ahogy evett, az első falatot nem tudta lenyelni, kifordult a szájából.

Kint fülemüle kezdett csattogni az ablak alatt. Egy percig azt hallgatták.

- Bejött hozzám a betegágyamhoz, és csak kettesben beszélgettünk. “Kedves anyám beszélt rá, hogy vegyem el a Mari néném lányát.” “Csak vegye el, Laji, ha magának el lehet venni.” Én nem bántottam őt, mert ő férfi, hát őneki nem lehet szólani, egy férfitól csak várni lehet, se parancsolni, se tiltani nem lehet. “Csak menjen, Laji, mondtam neki, de biztosítom: ahova mén, sose lesz nyugta.”

Mosolygott, míg ezt mondta, Zoltán oly szomorúan nézte. Valahogy a saját sorsát érezte a fiú sorsában.

- Fél kilenckor elment. Nem akarták elereszteni, nagyon tartóztatták, azt mondta utoljára: “De megyek, kedves néni, mert elkések.”

S olyan szép egyszerűen feküdt ott a Rozika, mint egy kisiskolás, aki a díványon hever, és babával játszik.

- Nem tudtuk, hová megy, az utcán találkozott a bátyámmal: “Szervusz, kedves Feri, nemsokára hallotok rólam, mondd meg kedves anyádnak, hogy tisztelem és csókolom.” Feri hazajött; s elmondta az egészet, csak az tűnt fel, hogy sose fogott vele kezet csak akkor.

Úgy mesélt, mint ahogy el szokás mondani a szomorú eseményt, ártatlanul lesütött szemekkel s bánatosan.

- És éjfélkór zörgetik az ablakot; jött egy ismerős legény, s Ferinek kiáltott, hogy: Feri, a Lajit elvágta a vonat.

Zoltán összehúzta a szemöldökét, s hátában érezte a halál hidegét. Nahát most látja, mi ez.

- Az újságok megírták, énrólam csak annyit, hogy egy levelet találtak nála, de nem volt megírva a levél, csak annyi volt írva, hogy “Kedves húgom, Rozika…”

- És te? - kérdezte vészesen Zoltán.

- Nekem nem mondták meg, míg beteg voltam. Én semmiről se tudtam, csak vártam, és mindig írni akartam neki, de haragudtam is, hogy így bánik velem, hogy eljön, s nem szól, és mégis másat tud elvenni… S írtam is egyszer a kishúgom irkájába egy levelet; mikor írom, jön édenmama, kérdi, mit írsz: ne írjál, kislányom, meghalt. Nagyot sóhajtott.

- És úgy sírtam, mint egy őrült. De megmondták, hogy öngyilkos lett, és azután nem tudtam úgy sajnálni.

- Mért?

- Csak nem.

Zoltán azt gondolta magában: én tudom… mert egy lotyó vagy… Már akkor nem volt tőle mit várnod…

- S akkor eljött Sete Piri, a volt menyasszonya, s meglátogatott, s azt mondta: “Kedves Rozika, ne haragudjunk egymásra, lehet, hogy te se, én e lettem volna boldog vele.”

Zoltán soká gondolkodott, s addig a lány nem szólt.

Aztán ábrándozva megszólalt:

- El is kellett menni a rendőrségre, vallomást tenni. De a fogalmazó úr olyan igen jó ember volt, hogy egy goromba szót se szólt. Bejött a kapitány úr is, azt mondta: “Ejnye azt a kis kócos fejed, de megbolondítottad azt a szegény fiút!” És még kétszer behívattak, hogy újra mondjam el, és elmondtam, és mikor eljöttem, azt mondta a fogalmazó úr: “Ne sírjon, kisjány, elviszem a moziba.”

Zoltán dermedten nézett rá.

- És elmentél?

- Á, vót eszembe nekem akkor olyasmi. És az öreg kapitány úr is azt mondta: “Ejnye, kisjány, egész éjjel mind csak veled álmodtam.”

Lesütötte az arcát, és huncutul, hangtalanul nevetett.

- De énnekem csak mindig azok képződtek, hogy Lajival hogy vót ez meg az. És egyszer a rendőr, amék bevitt, meglátott később az utcán, és azt mondta, elvenne feleségül, ha nem lenne beteg a felesége, de nincs lelke hozzá, hogy elváljon. Jó ember volt szegény rendőr, és elmondta minden baját.

S kuncogva nevetett, s Zoltán verejtékezett. Most borzasztóan meg volt rémülve, hogy ő ehhez a lányhoz kötötte magát. Jézusom, miket panaszkodott el neki az életéről… Milyen csudálatos, eddig mindig ő beszélt, s a lány úgy hallgatott, oly ártatlan és üde arccal, mint egy szent.

- Nem olyan nagy baj ez - mondta gondolkodva Zoltán -, elmúlik.

- Elmúlik, Zoli bácsi, de addig nem múlik el, míg egy igazi be nem fészkeli magát - s huncutul nevetett, s a szeméből az látszott, mintha most ez történt volna.

De Zoltán már nem hitt.