16.

- Szóljatok azoknak a verebeknek, ne csiripoljanak annyit…Egy félpercre be nem áll a csőrük, egyre csak csiricsiri, csiricsiri…

Morfondírozott a nyári hajnalban Csörgheő Csuli, aki szerencsésen átvirrasztotta az éjszakát, s úgy elvesztette a nagy bánatban magát, hogy még azt sem vette észre, mikor szöktették el a cigányokat a bőgővel, s már csak a csiripelő verebeket vette észre. Magában ült a derengő hajnalban a tornác sarkában, a maga pátriárkai székében, s vitatkozott:

- Hogy mit adok egy verébfejért?…Semmit. Lefejeztetni nem engedem… Nem engedem… Az is ember, sőtleg madár... Hogy szemtelen?… szemtelennek elég szemtelen, de az Isten szereti… Isten madara… nem engedem… szemtelenül csiripel, de nem engedem.

Soká hallgatott, akkor megszólalt:

- Disznóm nincs… van legalább verebem…

Jött a tejeslány, aki minden reggel gyalog hozza be mezítláb a tanyáról a tejet. Nesztelenül jött a kis kék ruhájában, átment a tornác előtt a konyha felé, s megcsikordult kemény sarka alatt a kavics.

Csuli felnézett:

- Terka!

- Tessék, tekintetes úr, jó reggelt kívánok.

- Borotválkozni…

- Tessék?

Csuli ránézett, üres, véres, nagy szemekkel, aztán a cipőben a nagy lábaujját igyekezett megfogni.

- Terka!

- Tessék, teis uram!

- Ereggy a… borbéjir… borotválkozni akarok… érted… haggyüjjön… brotv…

A lány megértette:

- Mindjárt, tekintetes uram, csak beadom a tejet a Zsuzsinak.

- Borotválkozni akarok - mondta Csuli, s hátranyúlt a puskájáért, aminek mindig ott kellett állani megette, ha részeg volt.

- Igenis, igenis - kiáltotta ijedten a lány, s elszaladt.

Csuli újra lenyúlt az asztal alá, s kereste a cipőjét s abban a nagy lába ujját.

- Húzd le - mondta, de a lány már akkor a konyhaablakon zörgetett.

Csuli aztán leejtette a fejét, szundított egy percet. Akkor újra felébredt.

- Mi lesz mán…azzal a borbéllyal, gyűjjön, mert én borotválkozni akarok… Tiszta akarok lenni…

A tanyai lány éppen visszafelé indult, mert neki sietni kell, hogy ne mulasszon időt a kapálásnál, s komolyan vette az úr parancsát:

- Má megyek, tekintetes úr!

Csörgheő hirtelen felkiáltott:

- Mija?!

Úgy tűnt fel neki, mintha a nagyobbik fia, a Kálmus ment volna keresztül a virágos kerten a sötétben a lány után. Még a puskáját is látta megvillanni.

De nem szólt. Valahogy a szíve mélyén haragudott a fiára. Erre legjobban, mert ebben a fiúban legjobban magára ismert. Ő is így volt az apjával. Ő is így szökött előle. Hajnalban már ment a puskával a mezőre, a nádasokba, lesni a hajnali madarakat… Fájt neki, hogy egy fia se lett különb őnála, nem is szeretett rágondolni, mi lesz belőlük, mi lesz a nemes Csörgheő famíliából.

Nehéz volt a feje, hát inkább a verebekkel folytatta a csatát.

- Csip, csip, mit akarsz ezzel, mindig csak csip, csip, hogy nem áll be a szája, csíp, csip… Mán olyan nagyok a fiaid? No azt alig várom. Én nem hagyom, hogy a puckos verebet kihányják az ebeknek, de ha szárnyára kél; akkor a szalmát kiszedni az ereszből. Mire való az, hogy a csatorna mind tele van szalmával. Nem tud a víz lefolyni. Fene egye meg a szokásotokat! Ott van hátul a szalmatető, de nekik itt kell urizálni… Parasztnak hátra való. Ti csak olyan szemtelen parasztok vagytok. Orcátlanok. No. Ismerjétek meg magatokat. Tolakodó népség.

Óra hosszáig képes volt így eldiskurálni, s közben szundított is egyet, s újra felébredt, és megint folytatta.

- Hogy visít, hogy visít a filembe, csípi, picsi; te nyársravaló, csicsí, csi csi… Megálljatok csak, az olasz megzabál… Kukoricát szór a góré ajtajába, mikor bemegy a sok veréb, zsupszi, rá az ajtót. Úgy vereti s nyársra vele, megsüti… Fúj… No ne féljetek, itt nem lesz semmi bajotok, míg csak szárnyra nem keltek. De akkor aztán irgalmatlanul ki a lakásból! Keressétek magatoknak jobb lakást. Szemtelen albérlő népség… Kell nektek a fecskefészek?… Kell nektek a harkály odúja! Szemtelenek! Mindenüvé betolják azt a piszkos pofájukat! Fi! Gyalázatosak. Én fogok kiköltözni a házamból miattatok? Megállj csak. Én nem vagyok olyan gyáva fecske. Én magam építtettem ezt a házat, én vagyok benne az úr…Én parancsolok…Nem hijtalak ide vendégnek… Köszönöm az ilyen barátságot… Ki se lehet tolni őket… veréb csirpit… Csíp, csíp… No.

- Jó reggelt, tekintetes uram! - mondta a borbély.

- Na, mi lesz - nézett rá keresztbe álló szemmel Csörgheő.

- Borotválunk, tekintetes úr?

- Igyál.

- Köszönöm szépen, ilyen korán reggel nem lehet.

- Igyál.

- Köszönöm, nem vagyok szomjas - nevetett a borbély, aki maga is olyan különös volt, mint aki most jön a kocsmából, s kikészítette a széket a világosra, hogy oda üljön a tekintetes úr.

- Igyál!

- De igazán nem, tekintetes úr.

A borbély is olyan nótásan, dudolósan beszélt, csak úgy táncolt az ujja, míg kibontotta a nagy fehér borbélylepedőt.

Csörgheő nyúlt a puskájáért, s felhúzta.

- Iszol?

- Köszönöm - tekintetes úr!

Püff. Odalőtt a szék alá.

A borbély ráesett a székre.

- Hát iszol?

- Igen, tekintetes úr.

- No igyál.

A borbély remegve, minden porcikájában ugrálva jött közelebb, s a puska csövit leste, s fogta a tele poharat, s kiitta.

- No még egyet.

- Köszönöm, tekintetes úr.

Csuli fogta a puskáját s püff! Ott volt a golyó a lába előtt.

- No iszol?

- Igenis, tekintetes úr!

- No még egyet.

- Iggenizs tekintetezsúr…

Öt pohárral beletöltött.

- Na most gyerünk borotválkozni.

- Tessék ideülni.

Azért Csulinak volt annyi esze, hogy tudta, hogy abban a pillanatban, ahogy feláll, úgy eldől, mint a zsák. Ennélfogva azt mondta:

- Itt én parancsolok. Én nem azért hívattam borbélyt, hogy ő parancsoljon nekem, hanem hogy én parancsoljak neki. Ide gyere. Itt fogsz megberetválni.

Leejtette a fejét, s már aludt is. A borbély látta, hogy nincs más, odaszuszakolta a kendőt a nyakába, s táncoló fejjel s táncoló kézzel fogott hozná a szappanozáshoz. Csuli, ahogy szokott, minden percben felébredt, s folytatta a beszédet, ahol abbahagyta.

- De hogy vót, te büdös borbély, hogy máskor várni kell, míg eljössz, s most oly hamar itt voltál. Csak izentem, csak jött a borbély, csak szóltam, csak jött, affene egyen meg.

A borbély nevetett, szélesen, mennyi rossz foga van, csupa fekete fog, csorba, törött.

- Mer én is akkor jöttem haza a kocsmábul, tekintetes uram.

De Csuli közben aludt, s ahogy felnyitotta a szemét, megint kérdezte:

- Hogy van az, te büdös borbély, jafeneegyen megte, hogy ojan hamar itt vótál, máskor várni kell - s már újra aludt.

- Mer én is akkor jöttem haza, tekintetes uram, hehe már én is akkor jöttem haza, tekintetes uram, de most már kész vagyok, már én ma nem beretválok többet… tekintetes úr…

S hozzáfogott nyúzni az urat. Ez úgy engedte a fejét jobbra tekerni, mint egy bárány, csak úgy billent a nyakán a feje, s újra felébredt, s azt kérdi úgy félig nyúzva:

- Hogy van az, te büdös borbély, jafeneegyen megte, hogy ojan észre sem vettem, má itt vót ez a koszos borbély, húzd le a cipőm - s aludt tovább.

- Mer akkor jöttem a kocsmábul - mondta ugyanolyan részegen a borbély -, jaj minek tetszett belém lőni ezt a bort, sose lesz belőlem ember máma.

De azért befejezte a borotválást, hanem már lemosni nem tudta a tekintetes urat, mert a bor úgy elhatalmasodott rajta, hogy hiába kereste a pléhtányért az összes zsebeiben, a nadrágzsebeket sem véve ki.

Ott állott tehát rezerváltan s szétvetett lábakkal és kezekkel, s megadta magát sorsának.

- Merdakor jötem hazadekindedes úr - mondta dadogva s szélesen, megfagyott nevető arccal, s egyik szeme az égbe kancsalított, a másik a cipője orrára.

Akkor elfeküdt szépen a tekintetes úr lába előtt, fejét rátette annak cipőjére, mintha az édesanyja ölébe feküdt volna, s úgy elaludt, hogy csak másnap ébredt fel az iszonyú hascsikarásra. S legelső szavával egy kis pálinkát kért.