img62.png

Epilógus

img63.png

Clalpujahuában, Mexikóban találtunk egy hatalmas ágyat, ami minden szándékunknak megfelelt. Nem sokkal ezt követően felszedtük Oberont, aki egy vermonti uszkárkennelben vendégeskedett, és nekivágtunk a világ körüli druidaturnénak.

Megmutattam Granuaile-nek néhány olyan óvilági átjárót Tír na nÓgba, amin az emberek is képesek közlekedni. Időnként akad, aki véletlenül felfedez egy ilyen átjárót, és hirtelen Tír na nÓgban találja magát. Ha pedig elképesztően szerencsés az illető, akkor még a visszautat is megtalálja.

Az óvilági átjárókat ritkásan helyezték el, mégis érdemes megismerni őket, mivel még akkor is használhatók, amikor a fák valamiért nem működnek. Barlangokban találhatók, így a fákhoz képest kevésbé vannak kitéve különféle szeszélyeknek és erőknek.

Ez részben csak egy király gyakorlat, mert például a barlangok ilyen helyek, és erre felhívtam Granuaile figyelmét. Valójában viszont volt egy hátsó szándékom: azt akartam, hogy Granuaile elkaphatatlan legyen. Stratégiai szempontból óriási hiba, hogy beleszerettem, hiszen a machiavellista típusok pont kihasználják az ilyesmit. Az ellenségeim – a vámpírok, a sötét elfek vagy akárki más – támadási felületként tekintenek Granuaile-re velem szemben.

Bár egyedül is elég kemény, és olyan bravúrokra képes, amikről én nem is álmodhatom, de miközben a hitvestársi viszonyunkat teszteltük Mexikóban, rájöttem, hogy innentől kezdve nehezen maradhatunk észrevétlenek. Még nem kapott lehetőséget az ereje valódi kiélvezésére és a harmónia táplálására a jelenlegi világban. Felidéztem a beszélgetést Jézussal, amikor azt ígérte, hogy ha szelíd leszek, én örökölhetem a földet. Most már nem volt rá mód, hogy visszatérjek azokhoz az idilli időkhöz, amikor csak egyetlen isten akart megölni. Csak reménykedtem, hogy elég ideig megmarad a föld ahhoz, hogy valaki szelíd megörökölje. És abban reménykedtem, hogy mi, a két druida is megéljük ezt. Még nem álltam készen arra, hogy felhagyjak Granuaile bámulásával.

A romániai Erdélyi-középhegység egyik barlangjában bukkantunk fel; a Kárpátok nyugati részén elterülő vonulatok híresek a hajdani tartomány számtalan barlangjáról. A barlang szájából inkább egy bukolikus látkép tárult elénk, nem pedig vámpíri. Birkák és tehenek vetélkedtek a jussukért egy bőséges legelőn, és nem sokkal mögöttük egy barátságos erdő szólongatott minket. Egyetlen kőépítmény sem magasodott kézzelfoghatóan undorító aurával a látvány fölé.

„Nem azt mondtad, hogy ez Erdély kérdezte Oberon.

– De, azt mondtam. És az is.

Azt vártam, hogy felnyársalt áldozatok sorával vezet az út Vlad kastélyához. És a füstfelhőkna, az kulcsfontosságú! Hiszen ha gonosz vagy, általában a teljes szomszédságod lángokban áll.”

– Manapság a vámpírok kicsit diszkrétebbek ennél, Oberon.

„Hát, azért remélem, hogy legalább találunk valakit, aki hangosan és tapintatlanul nevet mások szenvedésén. Lehetőleg a reklámszünet előtt, egy baljósan erősödő, hátborzongató zenével. Hé! Érzitek ezt?”

– Mit? – Alighogy megkérdeztem, már éreztem: remegett a föld… egyre erősebben.

Köszöntem, és küldtem egy kérdést az Apuseni-hegység elemi lényének.

„Üdvözlet / Harmónia / Tudakozás: Lemezmozgás?”

„Üdvözlet, druidák / Tanács: menekülés / Nem lemezmozgás / Isten mozog rajtam keresztül.”

– El kell tűnnünk innen! – kiáltottam, ahogy a talaj megugrott alattunk. Mögöttünk hangosan ropogtak a leomló kövek: a sziklák, amik évszázadokig szilárdan álltak, hirtelen betemették a barlangot, ahonnan az imént másztunk ki. Kavicsokon és köveken át menekültünk lefelé, az erdő irányába. Egy kisebb hegyomlás követett bennünket.

– Valaki üldöz minket – magyaráztam Granuaile-nek, mivel feltehetőleg lemaradt az Apusenivel folytatott rövid beszélgetésemről. – Valamilyen istenség az elemi lényen keresztül teszi mindezt. Utazzunk át Coloradóba!

– Rendben – válaszolta.

Amint leértünk az erdőbe, ami messziről olyan barátságosnak tűnt, rátettük a kezünket egy összeköttetést biztosító fára, de nem működött: valami megszakította a Tír na nÓgba vezető útvonalakat.

– Pandemónium – károgta egy hang a fejünk felett.

Kerestük, hogy honnan jön, és megtaláltuk: egy vörös szemű varjú nézett vissza ránk.

Morrigan volt.

– Az egész kontinensen nincs olyan hely, ahová át tudtok utazni – mondta, én pedig önkéntelenül is összerázkódtam. Mindig rossz érzéssel tölt el, ha egy varjú angolul beszél. – Beszorítottak! A földrengés Neptunus műve volt, Faunus pedig minden utat lezárt előtted Tír na nÓgba. A régi utak beomlottak, vagy őrzik őket. Siodhachan, rohanj a Brit-szigetek felé… és most úgy értem, a szó szoros értelmében fuss el odáig! Előre láttam, és csak így éled túl.

– Mit kell túlélni?

– Majd meglátod. Mindjárt jönnek a bokaszárnyas fiúkák, és elmondják neked.

A varjú a hátunk mögé bökött a csőrével.

Leszállt az égből Hermész és Mercurius, a sápadt, barbár szépség és az aranyfényű pompázat, és a római azt követelte, hogy áruljam el, mi történt Bacchusszal.

– Miért nem kérdezitek a párkákat? – vontam meg a vállam.

Egy villámcsapás süvített alá az égből, és célba vette Oberont, aki először felvonyított, aztán megugatta az eget.

„Hékás, ki volt ez? A hurka anyád!"

Oberonnak nem esett baja, hála a nyakörvére rögzített fulguritnak, de az egyik olümposzi isten odafent egyértelműen az életére akart törni. Az üzenetet nekem szánták, hogy némi tiszteletet csikarjanak ki belőlem.

Felnéztem, és hangosan elkiáltottam magam:

– Ez elég nagy bunkóság volt, Jupiter! Az utolsó olümposzi isten, aki így viselkedett velem, Bacchus volt.

– Hol van? – követelt választ Mercurius.

– Miért akarod tudni? Kiapadtak a római borospincék?

– Szolgáltasd vissza, vagy megbűnhődsz!

Hermészre pillantottam, és megkérdeztem:

– Mégis mi köze ehhez a görögöknek?

Hermész vállat vont, és dallamos hangján így válaszolt:

– Hivatalosan csak olümposzi szolidaritás. Valójában viszont Artemisz nagyon felhúzta magát a drüászok elrablásán. Akárcsak Diana. Az erdő összes nimfája szent számukra. Ez a Bacchus-ügy kiváló indok arra, hogy bosszút álljanak azért az ügyért, amiért megbocsátást ígértek.

Szinte hallottam Granuaile hangját, amint azt mondja: „Mondtam, hogy nem jó ötlet a drüászokhoz nyúlni!” Az olümposziakon tartottam a szemem, hogy inkább ne lássam ezt az arcán.

– Hát, csakis Bacchus és Faunus okolható ezért, nem pedig én. Ők kényszerítettek rá. Egyébként is, sértetlenül visszaszolgáltattam a drüászokat, amint azt ígértem.

– Druida, nem hagyjuk, hogy azt tedd az olümposziakkal, amit a skandináv istenekkel műveltél! Add ki Bacchust, vagy meghalsz! – mondta Mercurius.

– Adjam ki, vagy meghalok? Ezzel nem sok választást kapok. Ha visszahozom Bacchust, akkor ő fog megölni.

Az isteni hírnököket még annyira sem hatottam meg, hogy vállat vonjanak. Felvonták a szemöldöküket, mintha csak azt kérdeznék: „Na és?”

– Nem hallottatok a 22-es csapdájáról? Gyerünk, srácok, tegyetek már valami tisztességes ajánlatot! Mi értelme visszahoznom Bacchust, ha így is, úgy is meghalok?

Nem foglalkoztak a kérdéssel.

– Válassz, halandó! Visszahozod Bacchust, vagy sem? – kérdezte Mercurius.

Hogy rohadjanak meg!

– Nem – feleltem. – Mert egy fasz.

– Rendben, tehát így állunk!

Egyenesen felrepültek, aztán távoztak, én pedig megláttam két rejtőzködő szekeret távol, a hegyoldal túlsó felén. Két sisakos alak ránk nyilazott – Artemisz és Diana. Tudták jól, hogy nemet fogok mondani.

Direkt erre készültek.

Morrigan elénk szökkent emberi alakban, teljes páncélzatban, és egy hatalmas ébenfa pajzzsal kivédte előlünk a nyilakat. Ezelőtt sosem láttam még páncélban.

– Azért jöttem, hogy betartsam a neked tett fogadalmam, Siodhachan Ó Suileabháin. Fuss, most! – mondta. – Angliába! Két halhatatlan istennő van a nyomodban. Visszatartom őket, ameddig lehetséges, de ez nem fog örökké tartani.

Előrántott egy kardot a derekára erősített kardhüvelyből.

– Morrigan?

Artemisz és Diana közeledtek a harci szekereiken.

Morrigan megfordult, és nyugatra mutatott, vörös szeme csak úgy perzselt az ébenfa sisak alatt.

– Menekülj, Siodhachan! Jönnek!

Megragadtam Granuaile kezét, hogy félrerántsam, aztán Oberonnal az oldalunkon beszaladtunk az erdőbe, ami most már sokkal inkább tűnt baljósnak, mint barátságosnak.