Hatodik fejezet

Manannan híre a sötét elfekről furcsa módon megnyugtatott. Nem kellett többé ezen tűnődnöm: tényleg mindenki el akart kapni. Miután búcsút intettünk a vendéglátóinknak, és ismét a vállunkra vettük a hátizsákot, Flidais és Perun társaságában elég magabiztos voltam ahhoz, hogy megmutassam Tír na nÓg néhány nevezetességét Granuaile-nek, mielőtt még visszatértünk volna a földre.

– Az örök nyár vidéke egyben a holtak világa is, de szerencsére a holtak jól megvannak magukban.

– Hogy érted?

– Hát, tudod, ahogy bizonyos közösségek becsalják a nyugdíjasokat a tologatós játékokkal meg a bingóestekkel. Lefizetnek egy helyi IHOP palacsintázót, hogy napközben ott lézengjenek.

Granuaile értetlenkedett.

– Mi van?

– Jártál már IHOP palacsintázóban hétköznap reggel, amikor mindenki más munkában van?

– Nem – ismerte be Granuaile.

– Nos, olyankor megy oda az összes nyugdíjas. Vagy a Village Innbe, vagy a Denny’sbe. Ugyanis amint betöltöd a hatvanat, többé nem akarsz magadnak palacsintát sütni.

– Te elmúltál hatvan – világított rá Granuaile.

– És soha nem is sütök palacsintát! Az IHOP-ba járok az összes többi öreggel.

„Igazat mond! Kizárólag omlettet és… a francba. Mindig elfelejtem, hogy még nem hall engem.”

– De én most nem akarok magamnak palacsintát sütni. Ez azt jelenti, hogy talán idősebb koromban megjön a kedvem a palacsintasütéshez?

– Nem tudom. A lényeg az, hogy Tír na nÓg egy része nagyon vonzó a halottak számára.

– Mitől vonzó?

– Főképp attól, hogy itt nincsenek élő emberek. Nem szeretnék, ha folyton arra emlékeztetnék őket, hogy meghaltak. Viszont lehet, hogy palacsintázó van. Vagy huszonnégy órás kenő. Elvis-utánzók koncertjei. Ilyesmik.

„És magas galléros kezeslábasban éneklik a Suspicious Minds-t?”

Mindig.

– Tír na nÓg úgy hangzik a beszámolód alapján, mint Las Vegas – mondta Granuaile.

– Hát, éppenséggel… Ugyanis ami a holtak vidékén történik, az a holtak vidékén is marad. Egyszerűen nem tudok róla, és nem is vágyom rá, hogy kiderítsem. Manannan és Morrigan sem árul el semmit, ha megkérdezed őket. Még azt sem mondják el, mi alapján döntenek, hogy ki jön ide, és ki megy Mag Mellbe vagy más ír síkokra. Talán nem is az ő döntésük. A lényeg, hogy éppen elég ingatlan marad az élők számára. És a faeknek meg egyéb furcsaságoknak. Ezt figyeld! Úgy értem, mindjárt.

Az előttünk álló tölgyre mutattam.

– Tedd ide a kezed, és készülj az indulásra!

– Honnan tudod, hogy hová megyünk? – kérdezte Granuaile.

– Nem igazán tudom elmagyarázni, amíg nem vagy lekötve, és nem látod a varázsspektrum dolgait – mondtam. – De a lényeg, hogy minden úti célnak megvan a maga egyedi csomózása. Képzeld úgy, mint a reptéri kódokat a földön.

– Az összesét memorizálni kell?

– Nem, hacsak nem akarod meggyűlölni az életed. A földiek koordinátákon alapulnak. Tír na nÓg viszont kissé fura, mint sejtheted. Tudnod kell, hová mész, különben előfordulhat, hogy egy ogre-orgia vagy valami hasonló borzalom közepén találod magad. Most egy népszerű úti cél felé tartunk, rengeteg fae lesz körülöttünk, de Flidais és Perun követ majd bennünket.

„Biztos vagy ebben? Mert én elég tutira veszem, hogy azt remélik, hagyjuk őket lemaradni."

Vetettem egy pillantást a hátunk mögé, és azt láttam, hogy Perun Flidaist cipeli, kezében tartva a fenekét, amíg a nő közrefogta Perun derekát a lábával, amit a háta mögött összekulcsolt. Már most nyalakodtak, és halk, fojtott nyögések hallatszottak. Granuaile követte a tekintetem, és összerándult.

– Fúj! Hogy találta meg a száját annyi szőr alatt? – mélázott hangosan.

– Őszintén csodálom, mekkora önmegtartóztatásról tanúskodtak idáig. Arra számítottam, hogy valahol a kastélyban beszöknek egy szobába. Ezen a ponton nem érdekel, ha lehagyjuk őket. Téged zavar?

A tanítványom megrázta a fejét.

– Nem, azt hiszem, kifejezetten jó lenne. Nem akarom hallgatni őket.

„Kicsit úgy hangzanak, mint azok a séfek a tévében, amikor a műsor végén megkóstolják a saját főztjüket. Tudod, mire gondolok?"

Ja, kajaorgazmus.

„Remek kifejezés! Ezt megjegyzem."

Átutaztunk egy gyakran látogatott folyóparthoz Tír na nÓgban, és elmosolyodtam, amint Granuaile felhördült, és fedezékbe húzódott, Oberon pedig hangos ugatásba kezdett.

Hehe. Nyugi, haver, nem fog elkapni!

„Ó! Legközelebb tedd már meg, hogy előre figyelmezteted a farkaskutyád, jó?”

– Úristen! Az ott egy sárkány? – kérdezte Granuaile az ősi fa mögül leselkedve, amit az utazáshoz használtunk.

– Aha.

– De valódi? Nem viaszutánzat vagy ilyesmi?

– Nem, nagyon is valódi.

– Akkor miért lebeg a levegőben mozdulatlanul?

– Mozog. Csak éppen egy lassabb időfolyamban van. Üdv az Időszigeteken, ami az összes arról szóló történet forrása, hogy másképp múlik az idő a tündérek és a halandók világában.

Megálltunk a folyó partján, aminek a medre nem egészen olyan széles, mint a Mississippi, de azért elég méretes. A közepén, előttünk és mögöttünk is különböző méretű szigetek terültek el, meglehetősen érdekes mintázatot alkotva. Az egyik leginkább lenyűgöző látvány, a hatalmas aranysárkány mintegy harminc méterrel előttünk lebegett.

Kitárt szárnyai lassan verdestek lefelé, a levegővel szemben, száját kitátotta, és feltehetőleg sziszegett. Alatta, a sziget partján egy tojás melegedett a homokban.

– Lát bennünket?

– Nem. Számára csak foltok vagyunk, afféle homály, mivel egy gyorsabb időfolyamban vagyunk. Látod ott azokat a szigeteket? –Néhány bizonytalan alakzatra mutattam a folyón lefelé. – Azok még nálunk is gyorsabbak. Aki ott áll és figyel bennünket, úgy látja, hogy nagyon lassan mozgunk vagy mozdulatlanok vagyunk, mint ahogy ez a sárkány mozdulatlannak tűnik számunkra.

– Akkor a sárkány azt hiszi, hogy ő normális időfolyamban mozog?

– Bizony. Idővel, ha ugyanabba az irányba halad, ki fog kerülni onnan. Izgalmas nap lesz a faek számára, ha hagyják. Úgy ezer évvel ezelőtt, amikor utoljára csekkoltam, a hátsó lába karma még a homokot érintette. Épp támadásra készül, hogy megvédje a tojását, mint láthatod.

– Mitől védi?

– Attól a seggfej tündértől, aki évszázadokkal ezelőtt elhatározta, hogy bezsákolja. Lehet, hogy a Tuatha Dé Danann egyik tagja hozta őt ide, nem tudom. Valaki fel akart vágni.

Granuaile féloldalra billentette a fejét.

– Te nem épp ugyanezt teszed, szenszei?

– Mi? Hát, nem – feleltem. – Ez határozottan valaki más műsorszáma. Csak azt hittem, tetszene neked. Nem gondolod, hogy kúl meg atomtutkó meg ilyenek?

– Ó, dehogynem. Igen.

Rám rebegtette a szempilláit.

– Van még más is, amit meg szeretnél mutatni nekem?

– Van valaki a folyón fent, akit lehet, hogy felismersz – válaszoltam. – Nincs messze. Tartsd nyitva a szemed, amíg haladunk!

Felmutattam a lombokra, ahonnan számtalan szempár figyelt már bennünket. Pixie-k és egyéb repülő faek lebegtek vagy ücsörögtek a felettünk magasló fán.

– Rendben – mondta Granuaile hivatalos hangon. Megemelte a kezében tartott botot. Annak idején készségesen elfogadta a javaslatomat, és vassipkát rögzített a bot két végére. A faek ezt látva tudni fogják, hogy komoly kockázattal jár, ha szórakoznak vele. – Készen állok!

Felmásztunk magunkban a folyópart mentén. Ahogy Oberon megjósolta, Flidais és Perun nem követett bennünket, most minden bizonnyal forró, szőrös, érzéki élvezetekben osztoztak Manannan mezején.

Megkértem Oberont, hogy menjen előre; Granuaile volt a második, és én lettem a sereghajtó. Oberonnak megadtam az engedélyt, hogy bármit, ami nem tűnik embernek, ellenségnek tekintsen, feltéve, ha nem előznek meg bennünket ebben.

Legalább küldj feléjük egy figyelmeztető morgást vagy egy parancsoló ugatást, mielőtt elpusztítod őket! – mondtam.

„Ó, tetszik a megfogalmazás, mintha az elpusztításuk elkerülhetetlen lenne! Köszi.”

Hát, tényleg elkerülhetetlen. Olyan vagy, mint egy Terminátorkutya.

„Biztos, hogy ezt a hasonlatot akarod használni? Mert ha én vagyok a Terminátor, akkor te vagy a Skynet, tehát Sarah Connor ellensége, és mindig is odavoltál Linda Hamiltonért.”

Ó, tényleg! Visszavonom.

„Ha egy hollywoodi nagymenőhöz akarsz hasonlítani, akkor szeretnék Jules lenni a Ponyvaregényből. Minden agycsimbóktól én leszek Super Fly TNT és Navarone összes ágyúja!”{4}

Hoppá, álljunk csak meg! Elfeledkeztél valamiről. Jules nem evett disznót. Ez azt jelenti, hogy semmi bacon meg kolbász!

„Aáá! Az lehetetlen! Visszavonom.”

Szerintem a magad egyedi módján kemény vagy, haver.

„Tényleg? Nem gondolod, hogy Brighid ebei keményebbek?”

Á, dehogy! Csak műsor volt az egész. Lefogadom, hogy sosem viszi őket vadászni. És nem túl okosak. Brighid nem tanította meg őket beszélni, ahogy én téged. Egy pillanatra megérintettem az elméjüket, amíg ott voltunk. Mindössze néhány alapvető parancsot meg random szót ismernek.

„Milyen szavakat?”

Kaja. Szobatisztaság. Szukák.

„Haha. Na, várj csak! Lehet, hogy nem lenne szabad nevetnem. Ha belegondolsz, ez eléggé zen. Vagy talán még annál is magasabb rendű. Tudod, Atticus, ez lehet a kutyafélék Szentháromsága.”

Nem gondolod, hogy a szukák beiktatása a Szentháromságba egy kissé szexista? Ha valami univerzális kutyadogma feltalálásán dolgozol, az ő nézőpontjukba is bele kell gondolnod, hehe.

„Hogy én? Dogmatikus? Félre a gondolattal! De valóban, van benne igazság: át kell dolgoznom, hogy érvényesüljön a kutyák általános szexuális magatartása. A »kufircolás« talán jó összefoglaló név lehet az alapvető szükségleteink leírására. Tudod, mit? A háromság még alliterálhat is: Parizer, Pajzánság és Póznák!”

Az a terv, hogy egy új vallás prófétája leszel?

„Miért ne? Úgy hallom, jó pénzzel jár.”

Minek neked pénz? Mindent megkapsz tőlem, amire szükséged van!

„Ezt könnyen cáfolom, például most sem szaladgál mellettem egyetlen uszkárszuka sem. De lássuk, hogy megtennéd-e nekem ezt: leírod a szent szövegem, ha lediktálom?”

Hogyne. Mi is lesz az új vallás neve?

„Blökizmus.”

És a szent szöveg, amit legépelek neked?

„Hús-hengeri szeletek: Egy ebismerésre méltó prófécia.”

A kutyafélék hitvilágát megreformáló terveinket Granuaile hangja szakította félbe.

– Az ott egy repülő? – kérdezte egy hosszú, keskeny sziget felé mutatva, ahol egy ikermotoros fém repülőgép lógott felfüggesztve. A bal meghajtója füstcsíkot húzott, és úgy tűnt, olyasmire készül, ami némi jóindulattal talán durva landolásnak nevezhető.

– Aha. Az egy Lockheed L-10 Electra.

– Ne… Várj! Egy pilóta ül odabent?

– Bizony, nem más, mint a híres pilótanő.

– Ne hülyéskedj! Azt állítod, hogy Amelia Earhart ül abban a gépben? Ráadásul életben van?

– Amíg le nem zuhan, igen. Lehet, hogy túléli a zuhanást; nem tudni. Még nem történt meg. De általánosságban véve, a repülőgépek lezuhanása után ritkán maradnak túlélők.

– Itt van Amelia Earhart, és te közömbösen spekulálsz, hogy vajon túléli-e a zuhanást? Atticus, meg kell mentenünk!

– Hogyan? Gondold végig a problémát! Ha belépsz abba az időfolyamba, ugyanolyan lassan fogsz mozogni, mint ő. Nem tudod megakadályozni a zuhanást. Senki sem tudja.

– De hiszen ez borzasztó! A halála pillanata van elnyújtva…

– Számára semmi sincs elnyújtva. Ez a zuhanás előtti utolsó néhány másodperc.

Granuaile többször is ökölbe szorította, majd kiengedte a kezét, mielőtt újra megszólalt volna:

– Váá! Akkor mi értelme? Miért van itt? A faek netán élvezik, ha lassított felvételen nézhetik, ahogy valaki meghal?

– Nem, szó sincs ilyesmiről! – feleltem zavartan, mivel nem értette a csoda lényegét. – Inspiráló, Granuaile. Egy erős, bátor nő, mint Amelia… hát, a világnak jól jönne még néhány millió hozzá hasonló.

Granuaile megállt egy pillanatra, hogy végiggondolja ezt, álla dühösen megfeszült, de nem sokkal később bánatosra váltott, és ejtett egy könnycseppet Ameliáért. Aztán türelmetlenül letörölte.

– Szóval mi van itt a folyón fent és lent? A történelem darabkái?

– Pontosan. Egy része véletlen (a Bermuda-háromszög rengeteg hajója végzi itt), egy része pedig szándékos, mint Amelia. Itt őrizzük azt, ami egyébként örökre elveszne.

– Te megőriztél már itt valamit?

– Nem, túl veszélyes volt visszajárnom, amikor Aenghus Óg még élt. És egyébként is, túl nehéz visszaszerezni ezeket a dolgokat.

Granuaile elkomorult.

– Nem azt mondtad, hogy nem lehet őket visszaszerezni? Nem lassulsz le, amikor megpróbálsz hozzájuk férni?

– Gondolj azokra az ügyességi játékokra, amiket éttermekben meg élelmiszerboltokban látni, ahol egy kampó leereszkedik, és észbontóan ügyesen eltéveszti a felkapandó plüssállatot. Olyan kampókat használnak, hosszú rudakon. Amíg a rúd nagyobbik része ebben az időfolyamban marad, addig nem fogsz lelassulni. Viszont a lassú időzónában irtó gyorsan mozog, ezért óvatosan kell megérinteni a tárgyakat – könnyen eltörnek. És ezzel magyarázható az is, hogy miért nem tudjuk megmenteni Ameliát: ha megpróbálnánk kirántani a repülőből, kitörnénk a nyakát, vagy elroppantanánk a gerincét.

– Oké. Azt hiszem, eleget láttam. Most már mehetünk?

Szavai élesen, idegesen szóltak. Nem úgy sikerült az egész, mint képzeltem. Amikor az archdruidám először mutatta meg nekem az Idő-szigeteket, engem csodálattal töltött el. Az összes többi tanítványomat is. Granuaile viszont elszomorodott. Időnként megesik az ilyen: a modern értékek radikálisan eltérnek azoktól az ősiektől, amikkel én felnőttem, és csúnyán melléfogtam, hogy mi kúl, és mi visszataszító.

– Hogyne – feleltem a legközelebbi fához sétálva. Meg kellett beszélnünk, de semmi szükség nem volt arra, hogy ott, a lombok közt megbúvó temérdek tündér előtt tegyük, akik minden bizonnyal hallgatóznak.

Nem akartam, hogy lord Seggszakállnak igaza legyen, ezért a fatörzsre helyeztem a kezem, és megpróbáltam megtalálni az összeköttetést az egyik kedvenc helyemmel Galliában – pontosabban Franciaországban. Nem volt ott. És a többi, megszokott európai úti célom sem. Lemondóan végignéztem minden elérhető helyet, ahová eljuthatunk, és kiválasztottam egy fát az Olümposz-hegy keleti lábánál. Átutaztunk, aztán félig összekuporodva hallgatóztam, és pásztáztam a környéket, fenyegetésre számítva. Amikor semmilyen észlelhető veszély nem mutatkozott, felegyenesedtem, és megcsodáltam az alattunk elterülő látványt.

– Nos, itt volnánk – mondtam a hétezer lelket számláló városra tekintve. Narancssárga tetők és fehér épületek egy zöld párnán; azon túl Poszeidón tengerének kék zászlaja terült el a láthatáron, és összeért a világosabb égbolttal. Egy fenyő lombjai alatt álltunk; főleg hosszú tűs fenyőfa, cédrus és jegenyefenyő volt errefelé.

Mögöttünk tornyosult az Olümposz, és a közelünkben szaladt a csúcshoz vezető ösvény.

– Hol van az az „itt”? – kérdezte Granuaile.

„És itt vacsoraidő van?”

– Az ott Litochoro, Görögország. Az „Istenek városa”, ha szeretnél bedőlni a turistáknak szóló elnevezésnek. Rengetegen megfordulnak errefelé. Keresnünk kell a jól kitaposott úttól távolabbra egy helyet, ahol biztonságban elkezdhetjük a földhöz kötést. Ha szükségünk van valamire, majd lejövünk a városba készletekért.

– Rendben van – mondta Granuaile. – Mutasd az utat!

Előrementem, kiválasztva egy biztonságos útvonalat a fák között, mindvégig a gyalogösvény déli oldalán maradva. Egy természetes vízmeder irányába tartottam a hegyláb felé: ott volt lefolyása a víznek, és jócskán akadt száraz ág tüzelőnek. Oberon tartotta mellettem a lépést ahelyett, hogy előrenyargalt volna fákat szaglászni vagy bokrokat jelölgetni.

„Atticus?”

Igen?

„Az emberi hanglejtés meglehetősen kifinomult szakértőjének vélem magam, ennélfogva kötelességemnek érzem, hogy tudassam veled: Granuaile szomorúnak hangzik.”

Tudom, haver. Nem vagyok benne biztos, hogy mi miatt, de kiderítem, miután este letáborozunk. Most nem szabad nyomást gyakorolni rá. Talán ő sem tudja, pontosan mi az oka. A túra alatt lesz ideje átrágni a dolgokat.

„Milyen bölcs vagy!”

Nem igazán. Egy bölcs ember eleve nem bosszantotta volna fel. Megtennél egy szívességet?

„Hogyne.”

Derítsd fel egy kicsit a terepet előttünk, de ne menj túl messzire – csak annyira, hogy még hallj bennünket. Egy jó táborhelyet keresünk, ahol nincs jele emberi jelenlétnek, továbbá szükségünk van egy tövisbokorra.

„Általában nem az a jó táborhely, ahol nincsenek tövisbokrok?”

Általában. Ez viszont egy speciális eset.

„Oké. Elvégre, nálad van a jutalomfalat.”

Oberon előreszaladt, orrával nyomok után szaglászott a talajon. Granuaile-lel némán gyalogoltunk mögötte, gyenge emberi érzékszerveinkkel éberen figyeltünk minden arra utaló jelet, hogy esetleg nem egyedül vágunk át a bozótoson.

Alapvetően nem jellemző rám, hogy válogatás nélkül csapkodom a bozótot. Ahogy azonban felfelé haladtunk az emelkedőn, és egyre távolodtunk a gyalogösvénytől, a talaj menti növényzet úgy besűrűsödött, hogy már nem volt hová lépni. Át kellett verekednünk magunkat a bokrokon, és ez igencsak szúrós élménynek bizonyult. Szinte éreztem magam mellett, hogy Granuaile-nek fokozatosan romlik a hangulata, miközben karcolások tűntek fel a karunkon, és az átszúrt farmerünk miatt káromkodtunk. Lassan nekem is rosszabbodott a kedvem.

– Nem tudnád megkérni a földet, hogy tisztítsa meg előttünk az utat ettől a cucctól? – kérdezte végül Granuaile.

– Meg tudnám – ismertem be –, de az ilyesmivel felhívnánk magunkra a figyelmet.

– Kinek a figyelmét?

– Az olümposziakét. Mindkét csapatét. Most az ő területükön vagyunk, és nem csak miattuk kell aggódnunk: itt van az összes nimfa és drüász, és a teljes mitológiai állatkert, amit a görögök összeálmodtak, és a rómaiak lekoppintották. Ha most leveszem a szandálom, és felveszem a kapcsolatot az elemi lénnyel, a görög-rómaiak tuti rájönnek, hogy valaki varázslatot használ a hátsó kertjükben. Nem adtam még fel teljesen az üldözési mániám! Szeretnék letáborozni és körbevenni magunkat, mielőtt még bármi varázslatot megkockáztatok.

Mindketten némán dühöngtünk, miközben tapostunk előre, és tengernyi kellemetlen tüskét és gallyat gyűjtöttünk össze. Fél óra elteltével Oberon hangja maga volt a megkönnyebbülés.

„Hé, Atticus. Nézz fel! Látod azt a keselyűt?”

Széles, fekete szárnyak vitorláztak felettünk, a jobb oldalamtól bal felé, egy meredek domboldal irányába.

Látom.

„Figyeld, hová tart!”

A keselyűk rendszerint fákon vagy halott dolgok mellett szállnak le a földre; nem barlanglakok. Ez a keselyű viszont egyenesen bevitorlázott a hegyoldal egyik méretes barlangjának a száján, és világosan láttam, hogy tövisbokrok is vannak a közelében.

Hogy vetted ezt észre?

„Láttam korábban, ahogy kirepült onnan. Először azt hittem, hogy denevér, mert azok szoktak a barlangokból kirepdesni, de ez olyan furcsa volt. Körözött egyet, aztán egyből visszament. Úgyhogy tessék! Kissé magasan van, de ott egy barlang. ”

Igen. És valószínűleg szabad. Vagy egy fészek van odabent, vagy valami hulla. Mindkét esetben valószínűleg használhatjuk a barlangot.

Megmutattam Granuaile-nek a barlangot, és mondtam neki, hogy meg kell néznünk. Válaszképp csak bólintott, majd komor némaságban követett. Vicces, hogy amikor valaki Nem Áll Szóba Veled, milyen sokatmondó minden mozdulata. Granuaile csípőjének mindkét oldalán pisztolytáska lógott, mindegyikben három lapos, levél formájú dobókés lapult egymás tetején. Képes volt pontosan elhajítani őket bármelyik kezével, hogy végezzen az ellenfeleivel, vagy ártalmatlanítsa őket. A botja inkább védekezésre szolgált, hogy lefegyverezzen vagy elgáncsoljon valakit, nem pedig, hogy halálos csapást mérjen egy komolyan felfegyverkezett ellenfélre. A tőrök minden lépésre csattanó hangot adtak, amit ekkor hallottam először. Talán eddig egyszerűen csak nem vettem észre. Mintha a lány égő vágyát jelezték volna, hogy kirántson egyet, és a lapockacsontom közé hajítsa.

Nehezen küzdöttünk meg a hegyoldallal, a kések csattogása pedig idővel új üzenetet tartogatott: Ajánlom, hogy ez megérje a fáradságot.

Csatlakozott hozzánk Oberon is, aki boldogan, a nyelvét lógatva lihegett. Az erdő tele volt számára csodálatos illatokkal.

– Szervusz, Oberon! – köszönt neki Granuaile, és megállt, hogy megsimogassa. – Jól érzed magad?

„Mondd meg az Okos Csajnak, hogy ez egy gyönyörű nap!” – felelte Oberon a Granuaile-nek adott becenevét használva. Az idő egy részében így nevezte a lányt, mert nagyra becsülte azt a szokását, hogy verbálisan és fizikailag is kardoskodott velem.

„És csaknem minden retteg tőlem ebben az erdőben, szóval most úgy érzem magam, mint egy csúcsragadozó.”

Megismételtem ezt Granuaile-nek, aki felnevetett.

– Az biztos, hogy csúcs kutya vagy – mondta neki.

„Atticus, említettem már ezelőtt, hogy kedvelem a tanítványod?"

Igen. Minden alkalommal, amikor megcirógatja az egód.

Ez a könnyed érzés elpárolgott, amint néhány perccel később Oberon elbóklászott oldalirányba, hogy utánajárjon egy mocorgó zajnak.

Újra rázendített mögöttem Granuaile késeinek vádló zörgése, és azon töprengtem, vajon mikor fog végre megszólalni a lány. Kettesben voltunk, tehát nem erre várt egészen idáig. Logikusan arra következtettem, hogy ezek szerint valami másra várt. Majd úgy döntöttem, hogy egyszerűen inkább vele együtt várakozom.

A barlang szájánál Oberon váratlanul megtorpant; füle laposan simult a fejére, és a torka mélyén finoman morgott.

„Atticus, valami bűzlik a barlangban!"

Megálltam, és Granuaile is. Nem kérdezte, mi történik; tudta jól, hogy Oberon mondott valamit.

Mi a baj vele?

„Hát, egy undorító madarat meg valami halott cuccot kellene éreznem, és ez így is van. Csakhogy egy embert is érzek. Meg egy medvét.”

Egy embert és egy medvét? Ennek semmi értelme! Hacsak nem visel medvebőrt az ember.

„Kicsit meleg van ahhoz."

Akkor talán egy medvebőr szőnyeg?

„Egy barlangban?”

Hát, menjünk, és nézzük meg! Óvatosan.

Olyan halkan vontam ki Moralltachot a hüvelyéből, amennyire csak lehetett, és tudtam, hogy mögöttem Granuaile is készíti a kést és a botot. Előrelopakodtam. A kavicsos hegyoldalon a talpam keltette finom zaj különösen hangosnak hatott a fülemben.

Kaparászást hallottam, és a madár torkának halk, száraz károgását. A barlang száját elsőként a kardommal érintettem meg, aztán vártam, hogy megtámadja-e valami a csupasz pengét. Miután nem történt semmi, megkockáztattam, hogy belesek.

Egy fekete szempár villogott rám az éles csőr mögül. Oberon keselyűje úgy tíz méterre lehetett tőlem. Egy halom csont és rothadó szövet tetején állt, onnan bámult rám. Semmi jel nem utalt arra, hogy ez egy fészek lenne; inkább egy teremnyi feltálalt menzakoszt volt, hangsúllyal a koszon. Nem volt ugyan megfelelő vízellátás, és bűzlött is, de úgy gondoltam, ha kitakarítjuk, használható a hely. A magas mennyezet pedig afféle bonusz volt. Először viszont meg kellett győznünk a jelenlegi lakót, hogy távozzon.

– Csak egy keselyű van itt – mondtam. – Gyertek fel, de vigyázzatok a csőrére!

A keselyűknek kevés említésre méltó képesség van a tarsolyukban, mivel az áldozatuk általában nem próbál elmenekülni. A csőrük viszont tökéletes a bőr átszakítására. Különös módon, ahogy közeledtem a barlang bejáratához, ez a keselyű semmi jelét nem adta az ijedtségnek. Még akkor sem láttam fenyegető szárnytárogatást, amikor végre Granuaile is felvonszolta magát. A madár úgy bámult ránk, mintha arra számított volna, hogy holtan esünk össze, és megehet minket ebédre. Amikor viszont Oberon is megérkezett, a keselyű végre kifejezte rémületét – és azt is, hogy valójában nem keselyű.

Oberon ugatott, morgott, fogát vicsorította, a nyaka mentén felállt a szőr.

„Atticus, ez az izé egy izé!”

Micsoda?

„Nem normális!”

A keselyű közben rikácsolt egyet, kitárta a szárnyát, és növekedésnek indult – de nem egy ocsmányabb keselyű lett belőle, hanem valami egészen más. A nyaka megvastagodott, a csőréből orrkorong lett, és szőr váltotta fel a tollait. A tömpe keselyűlábakból tömpe emberi lábak lettek, de a felsőteste, ami ránk üvöltött…

„ Váá! Egy böhöm nagy medve!”

– A rohadt mindenit a görögöknek és a sok szentségtelen, hibrid szörnyüknek! – motyogtam, majd görögül megszólítottam a lényt. – Beszélő medveember vagy? Vagy csak éhes?

A medve újból felüvöltött, amire Oberon megpróbált hangosabban ugatni. A lény pokoli dörejjel túlharsogta:

– Agriosz vagyok, a trák, Polüphontész fia. Ti kik vagytok?

Nagy volt a kísértés, hogy azt feleljem, „senkik”, de nem vagyok Odüsszeusz, és éppenséggel ő sem Polüphémosz.

– Atticus vagyok, az… attikai – feleltem. Úgysem értené, ha bármi mást mondanék.

Felderengett a mítosza. Ezt a fickót jóval ezelőtt Hermész és Arész változtatta keselyűvé; az anyját és a fivérét, mivel „egész rendes trákok” voltak, csak bagollyá változtatták. Agriosz volt az utálatos közülük. Az anyja, Polüphontész felbosszantotta Aphroditét, ezért a szerelem istennője összehozta egy medvével, és brumm, így született Agriosz és Oreiosz.

– Neked nem kell keselyűnek maradnod? – kérdeztem.

– A trák boszorkányok megtanítottak átváltozni. Egy darabig a szolgálatukban voltam, aztán feltéptem a hasukat, és felfaltam őket. Az Olümposz megfeledkezett rólam. Békén hagynak, amíg nem vadászom az apró halandókra, és csak azt veszem el, ami jut nekem. Sok éve már, hogy áldozatot kaptam. Ki küldött titeket?

– Hűha. Álljunk csak meg! Nem vagyunk áldozati lények. Csak Görögország legcsinosabb barlangját keressük, és úgy gondoltuk, hogy ez esélyes lehet.

Dobtam Oberonnak néhány gyors utasítást:

Amikor harcolunk, kerüld meg, és a háta mögül harapj a sonkájába!

„Meglesz!”

– Tetszik a barlangom? – kérdezte Agriosz, és zavarában lomhán megvakarta a hasát.

– Ó, igen. Imádjuk, amit a döggel kezdtél! A legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy lakberendezéskor a dögre fektesse a fő hangsúlyt, ezért azt hiszem, feltaláltál valami igazán varázslatosat. Ezzel divatot fogsz teremteni.

Granuaile oroszul odasúgta nekem:

– Mégis mit csinálsz?

– Csak késsel. Ne kezdeményezz! – súgtam vissza ugyanazon a nyelven.

A trák felbődült:

– Ha annyira érdekel a lakberendezés, miért jöttél kivont karddal és egy óriási, vicsorgó kutyával?

Vállat vontam.

– A barlanglakók néha udvariatlanok. De látom rajtad, hogy te tök kulturált vagy.

A medve hátravetette a fejét, és brummogó nevetést hallatott.

– Kést a torkába, most! – szóltam Granuaile-nek, de ő már azelőtt elhajította, hogy befejeztem volna a mondatot. Kértem Oberont, hogy induljon, amire oldalról megkerülte a lényt. Én is támadásba lendültem, egyenesen a dühödt üvöltés felé vettem az irányt, amikor Agriosz torkába fúródott a kés. Nem akartam, hogy ezután Granuaile felé vonszolja magát. A közelharcban ilyen brutális erővel szemben nem sokat ér egy bot, és valószínűleg a megfelelően elhajított kés sem terítené le a medvét. A medveirha kemény, az alatta lévő zsírréteggel együtt afféle biológiai kevlárként szolgál.

Amikor Agriosz lehajtotta a fejét, és rám támadt, Oberon éppen mögötte volt. Ahelyett hogy combon harapta volna, megragadta és kirántotta a bokáját, s ezzel a szörny pofával előre elterült a lábamnál. Az esésre Granuaile kése még mélyebben a torkába fúródott, és lehetőséget adott nekem, hogy szabadon lecsapjak rá. Lesújtottam Moralltachhal, abban bízva, hogy ezzel véget is ér az egész. A lény viszont egy nagyon is emberi mozdulattal elgördült a csapás elől, és kiszabadította magát Oberon harapásából. Tudomást sem vett a kutyáról, se rólam, hanem egyből Granuaile után vetette magát, akinél nem volt egyéb, csak néhány picinyke, idegesítő „tű” és egy bot, amit Agriosz fogpiszkálóként használhatott volna. A helyzetemből adódóan nem tudtam időben elébe vágni.

Oberon megelőzött, és ismét megragadta a lényt a bokájánál. A támadást ugyan nem sikerült megakadályoznia, de legalább lelassította, és lehetőséget adott Granuaile-nek, hogy egy újabb kést dobjon Agrioszra. A kés éppen a szörny szeme közé fúródott, mégsem szúrta át a koponyáját, hogy kárt tegyen az agyában. Agriosz felüvöltött, és újból nekirontott Granuaile-nek, közben pedig vonszolta maga után Oberont. Granuaile erre hirtelen megfordult, és levetette magát a hegyoldalon, ahová már nem értek el a lény karmai. Ez nagy segítség volt számomra, mert végre nem kellett attól tartanom, hogy megsértem a lányt, és bátran meglengethettem Moralltachot: a pengén lévő varázslat ugyanolyan könnyen okoz nekrózist baráton, mint ellenségen. A lényre rontottam, mielőtt még követte volna tanítványomat a lejtőn, és elszántan lesújtottam Moralltachhal, sekély sebet ejtve Agriosz oldalán. Elbődült, majd ismét kirángatta a lábát Oberon fogai közül, maga után vonszolva a feltépett, inas húst. Mindennél jobban el akarta kapni Granuaile-t. Felnyögött, és a három ép lábán, amit Oberon még nem marcangolt szét, kétségbeesetten igyekezett elmenekülni előlünk. Amint átesett a barlang száján, győzelmi kiáltás tört fel a torkán, de ez rövidesen meglepett nyüszögésbe csapott át, amikor a meredek lejtőn landolt. Moralltach nekrotikus varázsereje elérte a szívét, és Agriosz nem tudta irányítani az esést – ami azt illeti, semmi mást sem. Gomolygó porfelhőként gurult a lejtő aljáig, és egy fekete halomban ért földet. Granuaile egy fiatal fatörzsbe kapaszkodott, és elszörnyedve nézte a látványt.

– Szép munka, csapat! – kiáltottam, és próbáltam elterelni a figyelmet arról, hogy mennyivel akciódúsabb volt az összecsapás, mint képzeltem. – Mindenki rendben van?

„Én jól vagyok" – mondta Oberon.

Granuaile a lejtő alján elterülő hullára meredt.

– Nem tudtam, hogy mind igaziak. Úgy értem, az istenekről tudtam, de a mitológiai lények is? – Elfordította tekintetét a lényről, és várakozásteljes pillantást vetett rám.

– Hát, a görögök a leginkább. Az ő történeteiket újra és újra elmesélik, erősítik.

– Akkor a mantikór? Bellerophón? A kiméra? Pegazus? Mind valódi?

– Ó, naná, hogy az! Nekik még több média jut, mint ennek a fickónak.

Granuaile megrázta a fejét.

– Kérlek, mondd, hogy nem itt leszek a földhöz kötve!

– Nem. Keresünk egy másik helyet.

– Akkor induljunk! Most! – Megfordult, és óvatosan elindult a lejtőn lefelé. Visszahelyeztem Moralltachot a kardhüvelybe, és megfogadtam, hogy amint lehetőségem adódik rá, letisztítom a pengét.

„Nem hittem volna, hogy még jobban elrontható a kedve, de nyilván tévedtem’ – jegyezte meg Oberon.

Tudom. Keresnünk kell egy biztonságos helyet, ahol ordibálhat velem.

„Ez a hely most már biztonságos."

Igen, de tudod… bűzlik.

„Tehát egy biztonságos és illatos helyet keresünk, ahol ordibálhat veled."

Pontosan.

„Rajta vagyok, főnök! Kövessetek a hegyekbe!"

A lejtő alján utolértem Granuaile-t, és rámosolyogtam. Nem szólt semmit, csak sivár arckifejezéssel gesztikulált, hogy menjek előre.

Visszatértünk a bokrokkal benőtt, tövises útra. Nem honolt béke a völgyben, mivel köztünk sem honolt béke.

És persze a retkes skandinávok pont ezt a pillanatot választották arra, hogy lecsapjanak ránk, és tovább rontsák a hangulatot.

„Atticus, azt hiszem, Alfred Hitchcock szelleme kísért minket. Először a keselyű, most pedig két hatalmas holló tart felénk."

Merről?

Felpillantottam, de kusza lombok takarták a látvány nagy részét.

„Arra! Öö… ahonnan a Télapó szokott jönni. ”

Észak?

Jobbra fordultam, és egy pillanattal később már meg is láttam a hollókat. Óriásiak voltak, és ismerősnek tűntek. Odin hollói, Hugin és Munin. Hugin új példány; az előzőt évekkel korábban, Asgardban megöltem, de Odin idővel kiköltött egy pótlékot – vagyis talán inkább Munin költötte ki. Ahogy köröztek felettünk, egyre közelegve, szivárvány ívelt le az égből, és néhány méterrel előttünk ért véget. Sejtettem, hogy nem egy vödör arany vár ránk az alján, de azért így is egy kicsit csalódott voltam.

Egy derűs nőalak lebegett felénk – pontosabban csak úgy tűnt, mint aki lebeg. Hosszú, szőke, finoman hullámzó haját gyengéden fújta a szél, halvány narancssárga és piros ruhája teljesen eltakarta a lábfejét. A ruha a melle alatt volt megkötve, és valahogy mintha felfújták volna, ezért mozgás közben zavaróan emlékeztetett egy dalekra. A megjelenése mégis békét és csendes erőt sugárzott, és amikor a szivárvány alján a talajra lépett, a halvány mosolya kék szemében is tükröződött.

– Üdvözlet, druidák! – mondta.

– Üdvözlet! Szép napot, Frigg! – feleltem.

Granuaile szeme egy kissé elkerekedett, amikor bemutattam neki Odin feleségét.

– Megtiszteltetés – mondta Granuaile. Megpróbált pukedlizni, de túl későn jutott eszébe, hogy nem szoknyát visel, ezért nem tudta helyesen kivitelezni, és a gesztus egy kínos, túlcicomázott meghajlással végződött.

– Szintúgy – felelt Frigg. Visszafordult felém. – Odin küldött, hogy találkozzam veletek.

Az égre hunyorítottam. Hugin és Munin felettünk köröztek, de láthatólag nem állt szándékukban leszállni. Hat évvel ezelőtt a skandináv istenekhez fűződő ellenséges viszonyt békével rendeztem, amikor visszaszolgáltattam Odin lándzsáját, és elismertem, hogy az adósuk vagyok az otthonukban okozott vérengzésért. Említették, hogy vérrel kell fizetnem, de nem az én véremet akarták. Odint szokás szerint csak az érdekelte, hogy miként lehet megakadályozni a Ragnarök kezdetét, és rájött, hogy hasznos eszköz lehetek a probléma megoldásában. Beleegyeztem, hogy amennyire tudok, a segítségére leszek. Végtére is én vagyok az az idióta, aki elindította az apokalipszist, amikor kiirtottam a nornákat, megnyomorítottam Odint, és segédkeztem Leif Helgarsonnak Thor kinyírásában. Ez persze nem azt jelentette, hogy most már minden Kool and the Gang volt köztünk. Frigg csupán jobban titkolta a skandináv panteon összes többi életben maradt tagjánál, hogy mennyire szeretne meggyilkolni.

– Úgy sejtem, hallottál már valamit Lokiról – kérdeztem.

– Sokat hallottunk és láttunk – felelte. – Beszélhetnénk egy kicsit?

– Hogyne – egyeztem bele.

– Remek. Ugyanis a katasztrófa csúcsa felé tartanak az események, és ha el akarjuk kerülni a legrosszabbat, mielőbb cselekednünk kell.

Felkészítettem magam a kellemetlen hírekre. Akármivel foglalatoskodik is Loki, legalább részben felelős vagyok az események megindításában. Frigg pedig egyből emlékeztetett is erre.

Röviddel a tizenkét évvel ezelőtti, asgardi támadásod után Hel felfedezte, hogy szabadon utazhat Yggdrasil kilenc síkján, ami addig tilos volt számára. Régen, amikor Odin Niflheimbe száműzte, és hatalmat adott neki a kilenc birodalom felett, uralma az öregekre és a gyengékre korlátozódott, meg azokra a szerencsétlenekre, akiket nem szólítottak a Valhallába vagy Fólkvangrba. Magától sosem hagyhatta el fagyos világát, mert a nornák egyből értesítették Odint, aki pedig visszaüldözte.

A szabadulását követően sokkal több időt töltött Midgardban, mint azt gondoltuk. Odin sok mindenről lemaradt, amíg tartott a felépülése, Hel pedig kihasználta ezt. Számtalan új következtetéssel tért vissza Niflheimbe, az egyik pedig az volt, hogy meg kell tanulnia az új uralkodó nyelven, angolul, ahogy az Æsir több tagja már évszázadokkal korábban megtette. Úgy látta jónak, ha Loki is megtanul, küldött hát hozzá egy árnyalakot, akinek megadatott a beszéd ajándéka, hogy tanítsa meg Lokinak a nyelvet. Őröket állítottunk Loki barlangjának a kijáratához, de nem tudták feltartóztatni az árnyalakot. Láttuk, hogy képtelen lenne kiszabadítani Lokit, és emellett jó figyelemelterelés számára a fogság alatt, ezért végül hagytuk, hogy ott maradjon. A biztonság kedvéért megnöveltük a barlang előtti őrök számát – ötven, modern fegyverrel felszerelt, képzett einherjart állítottunk oda –, és odaküldtünk néhány megfigyelőt is. Utóbbiak olyasmik, mint Odin hollói.

Hamarosan érkezett a hír, hogy Hel kohókat létesített a birodalmában, és nyersanyagért kereskedik a svartálfokkal. A törpék, áldás rájuk, nem voltak hajlandók üzletelni vele.

Hel megtanulta Midgardban, hogy a kard és a pajzs már nem elegendő a sikerhez. Nagyjából kilenc évvel ezelőtt fegyvergyártásba kezdett, és a draugrok komolyabb kiképzésébe fogott, hogy megtanítsa nekik a fegyverek használatát. Mostanra van egy hatalmas seregnyi, automata fegyverrel ellátott katonája, akiket csak úgy lehet megölni, ha elpusztítjuk vagy levágjuk a fejüket.

Odin már készíti az Einherjart az összecsapásra, de a sereg még modern fegyverzetben is hátrányban van. A törpék szintén a mi oldalunkra álltak, és készülnek a végső csatára. Új járműveik és fegyvereik vannak, még sohasem láttam ezekhez foghatót.

Úgy gondoljuk, hogy Hel jó eséllyel megkezdhette volna a Ragnarököt már múlt évben, különösen, miután Surtr és Muspell fiai is csatlakoztak hozzá. A győzelme szinte garantált papíron, hiszen nincs többé Thor, hogy találkozzon Jörmungandrrel, és nincs, aki megállítaná Fenrist. Úgy sejtjük, egyedül az a pszichológiai tényező tartotta eddig vissza, hogy nem akart az apja, Loki nélkül belevágni. Bevehetné az egész világot, letarolhatná Midgardot, és kedve szerint alakíthatná – ehelyett az apja támogatására vágyik.

Néhány napja intézkedett ez ügyben. Kétezer felfegyverzett draugrot hozott a barlanghoz a mi ötven einherjarnnk ellen. Aztán átlépett a becses holttestükön, és egy görbe hátú öregasszony alakjában bement a barlangba. Sigyn, Loki felesége felismerte, és követelte, hogy távozzon.

– Nincs itt keresnivalód! – sikoltotta. – Nem elég neked Niflheim?

Hel nem vett róla tudomást, síri hangon szólt apjához, miközben a kígyó tovább csepegtette mérgét a tálba, amelyet Sigyn Loki feje fölé tartott.

– Apám! – recsegte. – Ma elhagyhatjuk ezt a helyet, és megnyerhetjük a Ragnarököt. Az ősi próféciák mind érvénytelenek. A nornák meghaltak. Heimdall, akinek az volt a végzete, hogy megöljön téged, szintén halott. Freyr halott. Tyr és Vidar halott. Még a nagy Thor is halott, a seregem pedig készen áll a harcra.

A bajkeverés istene nem mozdult, csak amikor meghallotta a mennydörgésisten nevét.

– Micsoda? – kérdezte Loki. – Azt állítod, hogy Thor meghalt? Hogyan?

Beszámolt neki arról, ahogyan a társaiddal együtt megtámadtad Asgardot, és váratlan vereséget mértél ránk. Meg is nevezte a csapatod tagjait: a vérfarkas, a vámpír, az alkimista, a druida, a mágus és a viharisten.

– Miféle viharisten? – tudakolta Loki.

– Perun, a szláv isten. De már eltűnt – felelte Hel.

– De nem halt meg?

– Nem tudom, apám. Talán halott.

– Tudom, hogyan deríthetjük ki – mondta Loki, és úgy vigyorgott, ahogy már évszázadok óta nem tette. – Eressz ki, lányom!

– Apám, én nem tudlak kiszabadítani. Egyedül te vagy képes rá. De abban segítek, hogy előbb sikerüljön, mintsem később!

– Hogyan?

– Előbb válaszolj nekem: még mindig szereted ezt a tehenet?

Állával Sigyn felé bökött, aki annyi éven át óvta Lokit a kígyó irtózatos mérgétől a legjobb tudása szerint. De Hel édesanyja nem ő volt. Loki szörnyűséges ivadékai mind egy óriásnőtől születtek.

– Őt? – Loki felhorkant. – Nem, gyűlölöm! Nem ölte meg a kígyót, és nem emelt tetőt a fejem fölé, hiába könyörögtem neki. Trehány és mihaszna!

– Akkor hát kiszabadítalak – mondta Hel. Levált róla az emberi külső, és megjelent valódi formájában, kárhozatos gyomként gyökerezett a barlang falába. A kardhüvelyből, amit szabadon lévő bordái között tartott, előhúzta kegyetlen tőrét, Famine-t, és a hűséges Sigyn nyakába döfte.

Loki felesége hörögve kapott egy utolsó lélegzet után, aztán a tál méreg egyenesen Loki arcába borult, aki vadul felordított, vonaglott, de a kígyó Skadi istennő parancsát követve tovább csepegtette mérgét. Loki megfeszült, és rángatta a kötelékeit, remegett a föld Hel talpa alatt. Loki átkozta őt, bosszút esküdött. Idővel aztán, ahogy a méreg tovább marta a szemét, és felette a húsát, kegyelemért könyörgött. De Hel nem ismer kegyelmet. A kegyelem üres szoba a szívében, ahol semmi sem szent, és semmilyen élőlény, még a tulajdon apja sem sírhat olyan keservesen, hogy megessen rajta a szíve. Loki tartotta magát, üvöltött, ahogy a méreg egyre mélyebbre hatolt. Csapkodással, ordítással próbált ellenállni. A föld még vadabbul remegett, erősödött és erősödött a rázkódás, amíg végül elszakadt a bilincs, és Loki kiszabadult. Vér és könny csörgött liluló arcán. Megragadta a kígyót, ami oly sokáig kínozta, és élve elégette a markában. Most, hogy kiszabadult, visszatért a tüzes ereje. Sosem született ekkora szenvedés árán a szabadság.

Loki megfogadta, hogy hétszeresen is bosszút áll, kezdve a szláv viharistennel. Nem tudjuk, hogy miért pont Perunra terelődött a figyelme a vámpír helyett, amelyik ténylegesen megölte Thort; talán mert kényelmes célpont. Loki tudta, hogy a szláv sík bejárata az Urál-hegységben rejlik, és miután elhagyta barlangját, egyből odarepült.

Helt köszönet nélkül hátrahagyta, megfosztotta az elismeréstől, és semmi jelet nem adott neki arra, hogy megkezdheti-e a Ragnarököt. Hel nem tudta követni, ezért mérgesen, bizonytalanul visszatért a birodalmába, és azóta az apja utasítására vár.

– Tehát ezért kell most lecsapnunk, és végeznünk Fenrisszel – fejezte be Frigg, aki nyilván az év legészszerűtlenebb érvelésének fődíjára pályázott.

– Már megbocsáss? – értetlenkedtem.

– Meg kell törnünk Helt, hogy megakadályozzuk az Asgard elleni támadását. Odin úgy döntött, ennek a legjobb módja Fenris megölése.

– Hát, ez mind nagyon szép, de talán ráér kicsit később.

– Most lenne tökéletes az időzítés.

– Tiltakozom! Vadul!

Frigg szeme elködösült, felettünk rikácsoltak a hollók.

– Megesküdtél, hogy segítesz nekünk! Megesküdtél, hogy megadsz nekünk bármi segítséget cserébe azért, hogy ne az életeddel fizess!

– És tényleg segíteni fogok. De nem most azonnal! Földhöz kell kötnöm a tanítványom, amíg pedig nincs a földhöz kötve, addig nem vagyok hajlandó semmi másra.

Frigg tekintete Granuaile-re vándorolt. Ellenszenvesen összeszorította az ajkát, amint rájött, hogy a tanítványom akadályt jelent a terve megvalósításában.

– Akkor hozd őt is! – mondta.

– Na, még mit nem! – A nyomaték kedvéért megráztam a fejem. – Még nem áll készen! Ha földhöz kötöm, akár a hasznunkra is lehet, és dönthet úgy a saját, szabad akaratából, hogy segédkezik. De jelenleg még túl nagy felelősség, és csak kolonc lenne.

A tenyeremet rögtönzött ellenzőként használtam a nappal szemben, és megkerestem Odin hollóit. Kiabáltam, hogy biztosan jól hallja a szavaimat az elme, akinek a képviseletében érkeztek.

– Odin, ha a tanítványom „balesetet” szenved, akkor egyáltalán nem segítek, hallod? Légy türelemmel még egy darabig!

– És ha a Ragnarök megkezdődik, amíg mi türelmesen várunk? – kérdezte Frigg.

– Akkor én magam intézem el Jörmungandrt – válaszoltam. – Mert ennyire biztos vagyok benne, hogy ez nem fog bekövetkezni, jó? Szerintem van még egy évünk.

Legalábbis reméltem, hogy van.

– Milyen információra alapozod ezt?

– Azt nem árulom el. De minden változatlan, Frigg. Állom a szavam, amint a földhöz kötöttem a tanítványom.

Friggnek nem volt más mondanivalója, úgyhogy nem szólt semmit. Kurtán bólintott, aztán hátat fordított nekünk, és fellebegett a szivárványon az északi égre. A hollók követték. Reméltem, hogy ezek után Granuaile végre hajlandó lesz beszélni velem, de egyből megtört az optimizmusom, amikor a fejét csóválva, mérgesen rám nézett.

– Csak kolonc lennék, Atticus? – kérdezte. – Komolyan?

„Ess térdre, és csússz a hasadon! Most!"

– Nos…

„Nem jó! Megbuktál!"

– Két kést döftem abba a medve-izébe, és eltereltem a figyelmét, amíg te el sem találtad, de én vagyok a kölönc?

– Nézd, Granuaile, emberi ellenféllel szemben szinte bárkit legyőznél – mondtam. – De Frigg a természetfeletti piszkálásáról beszélt, és te még nem vagy abban a súlycsoportban. Hamarosan ott leszel!

– Tehát egy keselyű, ami átváltozik medveemberré, az nem természetfeletti?

„Oké, feküdj le, és ajánld fel neki a torkod! Nem, várj, úgy a kutyák adják meg magukat. Tudom már! Add neki a pénztárcád!"

– Igen, az, Granuaile, és kétségkívül remekül kezelted. De jelenleg nem tudod meggyógyítani magad, ha megsérülsz. Nem tudsz felgyorsulni, álcát ölteni, vagy hasznot húzni azokból a varázsigékből, amiket én rendszeresen használok az életben maradáshoz. Én pedig nagyon szeretném, ha életben maradnál, úgyhogy remélem, megbocsátod nekem ezt a szerencsétlenül sikerült megfogalmazást. Csak azt akartam, hogy Frigg távozzon, ennyi.

Mereven bámult rám, legalább annyira hitetlenkedett, mint amennyire világos volt a rosszallása, de láthatóan nem akart tovább civakodni. Hátat fordított, és anélkül hagyott faképnél, hogy megbocsátott volna. Továbbvánszorogtunk az Olümposz felé, és többé egy szót sem szóltunk egymáshoz.

Egy jó órája gyalogoltunk felfelé a völgyben, amikor végre jó hír érkezett Oberontól.

„Atticus, azt hiszem, találtam egy helyet!”

Igen? Hol?

„Látlak benneteket innen!”

Körülnéztem, de nem láttam mást, csak még több fát, makacs aljnövényzetet, és néhány kinyúló, csupasz kőfalat előttünk, ahol a hegy beleért a vízmosásba. Hallottam a télről elolvadt hó csobogását, de nem láttam.

Nem látlak – mondtam Oberonnak.

„Pont ilyen helyet szeretnél, nem igaz?”

Való igaz.

„Haladj tovább a víz irányába!”

Biztattam Granuaile-t, hogy egy lehetséges táborhely közelében járunk, aztán átverekedtük magunkat a bokrokon a víz széléig. A keskeny, köves kis patakocskát néhol könnyen át lehetett ugrani, ám gyors folyású volt.

Látsz bennünket? – kérdeztem Oberont.

„Naná, hogy látlak! Épp azon tanakodsz, hogyan tudsz átkelni a sors villámgyors áradatán. Mellesleg ez egy tökéletes példája a hiperbolának és az asszonáncnak egyaránt, és szerintem megérdemelnék egy pulykalábat meg egy lassú hátsimítást valami magas, lágy kezű személytől.”

Innen merre tovább?

„Folyásiránnyal szembe. A túloldalon vagyok, egy kiálló szakaszon. Egy fenyőfa és némi tövis van itt, mögötte, a hegyoldalban van a barlang.”

Elnéztem a megfelelő irányba, és már láttam, miről beszél – vagyis láttam a kiálló szakaszon a fát.

Király. Látsz ott bármilyen állatnyomot?

„Igen, de évekkel ezelőtti.”

Elég mély a barlang ahhoz, hogy lefeküdjünk, és elég magas ahhoz, hogy felálljunk?

„Az biztos, hogy elég mély. Vigyázni kell a fejetekre, de szerintem a nagy része bejárható.”

Mivel komoly nehézségek árán jutottunk el a kiugró szakaszig, még vonzóbb volt számomra a hely, amikor végre megérkeztünk: nem sok esélyt láttam rá, hogy bárki megzavarjon minket egy ilyen helyen – eleve kevesen szeretnek új ösvényt taposni, amikor sokkal biztonságosabb és könnyebb a kitaposott utat követni.

Még úgy harminc métert szökdeltünk a vízfolyamban, aztán felverekedtük magunkat a kiálló szakaszra. Oberon farokcsóválva várt a barlang bejáratánál, amit teljesen beborítottak a bokrok, de belül tágas volt.

Mégis hogy jutott eszedbe, hogy itt keress helyet"? – kérdeztem Oberont.

„Őszintén szólva nem jutott eszembe. Szerencsés véletlen, hogy rátaláltam. Tudod, volt egy mókus azon a fenyőfán, aki végig beszólogatott, miközben a vízfolyam mellett haladtam. Trágár dolgokat mondott az édesanyámról…”

Ne már, Oberon!

„Jó, rendben, nem tudom, hogy mit mondott, de határozottan rossz volt a modora, mint a mókusoknak általában. Megérdemelte, hogy felkergessem egy fára, és egy darabig ott tartsam. Különben nem is másztam volna fel ide.”

Nos, ez tökéletes. Tartozunk annak a mókusnak, amiért ide vezetett téged.

„Álljunk meg egy pillanatra! Miért a mókust illeti minden elismerés?”

Arra gondoltam, hogy ő kap minden elismerést, de tiéd az összes kolbász.

„Ó! Ez teljesen igazságosnak hangzik, Atticus; igazán nem vitatom.”

– Itt fogunk letáborozni? – törte meg a csendet Granuaile, és szemügyre vette a barlangot.

– Talán – mondtam. – Előbb nézzünk körül!

A medvetalizmánomban őrzött varázslat segítségével aktiváltam a tündérszemüvegem, és rejtett csapdákra utaló jeleket kerestem, vagy riasztót, ami bekapcsol, amint erőt merítek a földből. Ez a barlang kedvenc helye lehetne egy küklopsznak, nimfának vagy valami rémisztőbbnek, amilyen például Agriosz. Beletelt némi időbe, mire alaposan átvizsgáltam a helyet; a görögök varázslata nem hasonlít az általam használt kelta kötésekre. Végül nem találtam semmit. A barlang mennyezete nem feketedett be ősi tüzek füstjétől, és ez erősítette azt a meggyőződésemet, hogy talán mi vagyunk az első emberek, akik betették ide a lábukat az utóbbi évszázadokban – vagy akár valaha.

– Jónak tűnik – mondtam, és levettem a vállamról a táskát. – Akár tökéletesen meg is felelhet.

– Oké – nyugtázta Granuaile, és kiszabadította magát a hátizsákból, majd egy megkönnyebbült sóhajjal letelepedett.

Oberon, szeretném, ha felderítenéd a barlang összes lehetséges megközelítési módját. Elég jól látható, mi van alattunk, de tudnunk kell, hogy mi van mögöttünk. Megtennéd?

„Hogyne. Vadászhatok is?”

Még ne vadássz! Barangolj annyit, amennyit csak szeretnél, de előbb mérjük fel, hogy mi a normális ezen a környéken! Úgy később könnyen észrevesszük a betolakodókat.

„Oké. De még mielőtt elmegyünk innen, zsákmányolok valamit, különben legyek inkább mopsz, akinek annyi izomzata van, mint egy francia kenyérnek!”

Megegyeztünk.

Oberon megfordult, és egy farokcsapással eltűnt a bozótban. Granuaile borús némaságban hozzálátott, hogy kipakoljon.

Egészen máshogy kell csomagolni, ha már képes vagy éjjellátást bájolni magadnak. Nincs szükség olyan holmikra, mint például zseblámpa, lámpás vagy lámpaolaj. Jócskán hoztunk magunkkal kaját – főleg levesport, szárított húst és aszalt gyümölcsöt. Tápanyagszegény étrend, de csak néhány hónapig tart, és Litochoróban, tűrhető távolságra akadt belőle utánpótlás. Bőségesen volt vizünk és tűzifánk. A hatalmas fenyő pedig ágaival szétoszlatta a főzéshez rakott tűz füstjét.

Granuaile egyre erőszakosabban rángatta ki a táskájából a holmiját, és a földre hajigálta, csapkodta a dolgokat. Felidegesítette magát; vártam, hogy mindjárt megszólal az öreg kuktafazék sípja.

– Kezdheted, amikor csak készen állsz – szóltam halkan.

Úgy látszott, nem hallotta. Maradt még néhány holmi, amit kirángathatott, és a földhöz csaphatott, úgyhogy türelmesen vártam. Ha valaki agresszíven pakol, azt sosem szabad félbeszakítani vagy megzavarni.

– Azok nem istenek voltak! – robbant ki végül.

– Már megbocsáss?

– A Tuatha Dé Danannra gondolok. Frigg rendben van. De az írektől valami kicsit nemesebbre számítottam, tudod? Nem egy népünnepélyre, ami kicsinyességből meg játszmázásból meg emberek befagyasztásából áll, hogy aztán morbid módon nézegessék őket, mielőtt meghalnak! Mégis minek imádkozzak hozzájuk?

– Ez egy remek felvetés. Nem kell imádkozni hozzájuk.

Kihívó arckifejezése most zavarttá vált.

– Nem?

– Nem, persze hogy nem.

– Azt hittem, minden druida a Tuatha Dé Danann tisztelője.

– Ez így is van. – Keserűen elmosolyodtam. – De csak azért, mert én vagyok az egyetlen druida.

– Nem, úgy értem… a történelem során. Amikor még többen voltatok.

– Mindig is változó volt. A kontinens druidái például jobban kedvelték Cernunnost, mint mi, az írországiak. A Nagy Vadászat is népszerűbb volt a kontinensen. Nem létezett az összes keltára érvényes, központi doktrína.

– Akkor azt tisztelek, akit csak akarok? Akár senkit?

– Persze. Gaiát marhára nem érdekli, hogy kit tisztelsz; képzelheted, hogy a Tuatha Dé Danann tagjai sem hódoltak maguknak, amikor ők lettek az első druidák. A földhöz leszel kötve, Granuaile, nem egy valláshoz. Ha akarsz, péntekenként kalóznak öltözöl, és a Repülő Spagettiszörnyhöz imádkozol. Gaiát nem érdekli, amíg őt megvéded.

– Ó. – Granuaile leguggolt, de aztán megunta a helyzetet, és óvatosan elrendezte a lábait lótuszülésben. Kezét lazán pihentette a térdén, hátát kiegyenesítette, és rám szegezte a tekintetét. Felismertem a pozíciót: épp veszekedni készült. – Magyarázd el, kérlek, miért tiszteled továbbra is a Tuatha Dé Danannt, amikor nincs rá szükség, és nyilván tisztában vagy a hibáikkal.

Úgy helyezkedtem, hogy a testtartásom tükrözze az övét.

– A kérdésed előfeltételezi, hogy az istenek szükségszerűen tökéletesek. Ez a monoteizmus előítélete. A pogány vallások követőit viszont nem zavarja, ha az istenek az emberi gyarlóságokat is tükrözik. Sőt, inkább megnyugtató számukra.

– Elfogadom, hogy ez egy előítélet, de a kérdést fenntartom. Ha nem szükséges tisztelni őket, ha megtarthatod a varázserődet függetlenül attól, hogy van-e hited, vagy sem, akkor miért tartasz ki mellettük?

– A túlvilág miatt, ahogy mindenki más is.

Elfintorodott.

– Valamiféle pogány Pascal fogadásával dobálózol itt?{5}

– Kapd el!

– Pfff.

– Ne legyél ennyire elutasító! Mi az árnyoldala annak, ha Mag Mellben vagy akár Tír na nÓgban töltheted az örökkévalóságot? Mindegyik gyönyörű.

– Ahogy a paradicsom legtöbb változata az.

– Épp ezért biztatlak, hogy higgy, amiben szeretnél. A pasztafáriánusok mennyországában állítólag sörvulkánok vannak, ami számomra fantasztikus ötletnek hangzik. Képzeld el egy telt, csokiszerű barna sör kitörését. Lehet, hogy van „egyél, amennyit bírsz” csípős csirkeszárny is.

Granuaile most vádló hangra váltott:

– Tizenkét éven át a te hited szertartásai szerint tanítottál, és elhitetted velem, hogy a Tuatha Dé Danann tisztelete a druidaság része.

– Számomra az is. Ez az én előítéletem. Elnézésedet kérem, amiért elmulasztottam tisztázni a dolgot.

– Azt mondtad, egykor egyszerű druidák voltak. A Tuatha Dé Danann tagjai.

– Igen. De már azelőtt is értettek a saját varázslataikhoz.

– Hogyan lettek istenek? Mivel lett több az erejük, amikor azzá lettek?

– Akkor váltak istenné, amikor az emberek elkezdték istenként tisztelni őket. Ők lettek a kelta hit hordozói, hangvillák, sóvárgásaink meghallgatói, reményeink és imáink őrzői. Olyan képességekre tettek szert, amilyeneket a hívők kijelöltek számukra. Manannan Mac Lir nem volt pszükhopomposz, amíg az emberek nem hitték annak; mindössze egy druida, aki néhány extra képességgel bírt a tenger felett.

– Akkor a szektavezérek miért nem válnak istenekké?

– Mert tahólében ázó megalomániások.

– De Thor is az volt, nem igaz? És ne feledjük, hogy ma biztos nem volt hiány tahóságból Tír na nÓgban sem. Komolyan kérdezem. Némelyik szektavezér buzgó hitre ösztönzi a követőit. Nem kellene nekik is isteni képességekre szert tenniük?

– Nem, mivel mind meghalnak harminc-negyven éven belül a követőikkel együtt. Az istenség generációkon ível át, és embertömegek egyöntetű hite szükséges hozzá.

– És hogy lehet, hogy a te hited Manannan Mac Lir pszükhopomposz mivoltában felruházza őt az annak megfelelő képességekkel?

– Részben azért vagyok itt, hogy ezt kiderítsem. Úgy gondolom, a Nagy Hadronütköztető rejt néhány rávezető nyomot.

– Most részecskefizikáról beszélsz?

– Aha. Lassacskán felfedezik, hogy miért van több anyag az univerzumban, mint antianyag. Ha szétszedsz egy protont, nem csupán anyagot meg antianyagot kapsz. A részecskék egy része lebomlik, aztán nagyon gyorsan átalakul.

– Mivé alakul át?

– A francba, ember, druida vagyok, nem fizikus!{6}

Granuaile csak a szemét forgatta az utalás hallatán.

– Értem, de mi köze ennek az isteni képességekhez?

– Az a köze, hogy nyilvánvalóan vannak olyan erők és folyamatok az univerzumban, amiket egyszerűen nem értünk. Felfoghatatlanok… egyelőre. Nem tudom, miként lehet Gaiának mágikus ereje. És a Tuatha Dé Danann tagjai sem tudják elárulni pontosan, hogy miként tettek szert isteni képességekre a druidaságon felül. De azt biztosra veszik, hogy nem mindig rendelkeztek velük. A képességeik egy része lassan fejlődött, egy részét váratlanul fedezték fel. És ez bármelyik másik isteni banda esetében igaz. Némelyikük bevette a saját eredettörténetét, ami hajmeresztő baromság (a világ nem jöhetett létre több száz különböző módon), de az okosabbak elárulják neked, hogy nem tudják, miként nyerték el a szerepüket. Nem emlékeznek az emberiség megteremtésére, a világéra pedig még annyira sem. A tér és idő létezésének nagyobb részében nem voltak jelen; aztán egy napon ott voltak, egy imádkozó emberekből álló kicsi, de növekvő csoporttal együtt.

Granuaile magába roskadt, és hagyta, hogy a lótuszülés szétessen. Az arca szomorú és gondterhelt volt.

– Mi a baj?

– Szóval senki sem tudja a választ, mi?

– Nem. Sajnálom.