Tizenegyedik fejezet

Térjünk vissza kicsit az elejére. Amikor szóltam Oberonnak, hogy vissza kell mennünk a barlanghoz, hegyezni kezdte a fülét, és a távolba nézett, tőlem jobbra. Aztán mindössze annyit kiáltott, hogy „Atticus!”, rám vetette magát, és leterített. Ennek eredményeképp – az esés következtében – a nyílvessző, ami a hátam közepét vette célba, a bal vállam fenti részét találta el, és egyenesen beleállt a hegye. Ahogy a földre zuhantam, a becsapódástól teljesen keresztülfúródott a vállamon, és kis híján megszúrta Oberont is, aki rajtam landolt. Szinte ösztönösen álcáztam magunkat. Ahogy egy újabb nyíl süvített el a fejünk felett, eszembe jutott, hogy a vállamból kiálló véres nyílvesszőt is el kell rejtenem.

„Láttam, hogy valami megmozdult ott, a fák között, és nem egy madár!” Menj, Oberon! Próbáld megkerülni, és oldalba támadni!

„Rendben.

Elszaladt, én pedig talpra evickéltem. Lassan elmúlt a sokk, és megéreztem a fájdalmat. Aktiváltam a gyógyító talizmánom, kivontam Moralltachot, és körbenéztem az ellenségem után. Nem kellett sokáig keresgélnem.

Szétszórt vonalban közeledett egy tiszafaemberekből álló, ötfős csapat az ivóhely irányából. Levél alakú bronzkardjaikat magasan a jobb válluk fölé emelték, és szamurájok módjára meneteltek a bozótosban. Apró, sötét szemükkel kutattak utánam – és meg is találtak. Átláttak az álcámon. Dühösen megfeszültek és hörögtek a mindössze egyméteres, de irtózatos teremtmények, akik Morrigan mocsarának elvarázsolt védőfáitól származtak. Ezekkel adott választ Morrigan a Tuatha Dé Danann számos tagjának, minthogy nem voltak élők, nem voltak állatok, és Flidais parancsa sem hatott rájuk. Moralltach semmit sem ért velük szemben, mivel nem hús alkotta őket, és még Aenghus Og hajdani kardja is csak annyit használt ellenük, mint amennyit egy átlagos kard: nem sokat. Jobban jártam volna egy fejszével. Valaki alaposan felkészült, mielőtt ellenem küldte ezeket a lényeket. Druidakörökben a tiszafa volt a halál előjele, a rossz hírek ómene. Ezek a lények a tetejébe Morrigan teremtményei voltak, ez pedig még a faek körében is félelmet szült. A tiszafaemberekre riadtak fel éjjelente izzadságban úszva a goblinok.

Száz évig szolgálták Morrigant a mocsár őreiként – az volt az erődje, ahogy Brighidé a Fae Udvar –, örökösen harcra szomjaztak, de soha nem nyílt rá lehetőségük, ezért végül Morrigan elengedte őket Tír na nÓgba, ahol buzgó zsoldosok lettek. Nem sok reményt láttam rá, hogy most Morrigan megjelenik, és a védelmemre kel. Évekkel ezelőtt világossá tette arra vonatkozó elvárását, hogy magamat kell megvédenem, az ígérete ellenére, miszerint megakadályozza az erőszak általi halálomat.

Oberon, kard van náluk, és tudják, hogyan használják. Nem. akarom, hogy harcolj velük! Ellenben nincs náluk íj és nyílvessző. Keresd meg az íjászt, és áruld el nekem, hol van!

„Oké."

Ezek a fickók nem repültek, a nyíl pedig magasabb szögből érkezett, mint amit kinézek belőlük. Akárki hagyta is ott a steaket, nem egy tiszafaember volt. Tudtam, hogy valahol odakint készen áll a legyilkolásomra, ezért magamon tartottam az álcát.

Remek ötletem támadt a tiszafaemberek helyzetét látva – bájos célpontnak kínálkoztak. Készítettem egy hasonló-a-hasonlóhoz kötést, így a bronzpengéik váratlanul a középső tiszafaember pengéjéhez forrtak. Ez szórakoztató eredménnyel járt, ugyanis nem akarták elengedni a kardjukat, ami a középen álló fickó felé rántotta őket, akinek pedig igencsak meggyűlt a baja onnantól, hogy nem csupán a saját kardját tartotta, hanem négy másik tiszafaembert, valamint az ő kardjaikat is. Az egész zűrzavar végül egy kupacban végződött a földön.

Az is eszembe jutott, hogy a tiszafaembereket is ugyanígy összeforraszthatom, de kissé féltem, hogy mi lesz, ha megpróbálom. Nem lennének hatásosak a Tuatha Dé Danann tagjai ellen, ha bármilyen más fához hasonlóan össze lehetne kötni őket. Az a szóbeszéd járta, hogy Morrigan felkészült erre az eshetőségre – persze lehet, hogy ő maga terjesztette ezt a pletykát. Mindenesetre ostobaság lett volna hagyni, hogy a kérgüknél fogva lehetséges legyen összekötni meg szétválasztani őket; biztosan védte őket valami ez ellen. Olümpia viszont a segítségemre lehetett. A tiszafaembereket nem arra találták ki, hogy ezen a síkon járkáljanak; a tündérek világában ők a mumusok, de Olümpia számára csak bizarr fák.

„Druida fákat talált / Természetellenes mozgás / Tudakozás: Segítség gyökereztetni? / Hozz harmóniát.”

„Felszólítás! / Természetellenes mozgás / A fáknak gyökeret kell ereszteni / Növekedés / Táplálás / Harmónia.”

A tiszafaemberek nem rendelkeznek hangszalagokkal. Ez teszi még rejtelmesebbé őket mint csendes, engesztelhetetlen gyilkosokat. De biztosra veszem, hogy ha tehetik, üvöltöttek volna a zaklatottságtól. Ahol a testük a talajhoz ért, gyökerek eredtek belőlük, amik a földbe markoltak, ingatlanzálogjogot érvényesítő görög keselyűk módjára. Kardjukat feledve próbáltak elugrálni egymástól és a földtől, de Olümpia eltökélte, hogy otthont teremt nekik. Egy perc alatt mozgásképtelenné váltak, leszámítva karjukat és fejüket, és egy új kis berket alkottak a sűrű aljnövényzetben. Olümpia a harmónia nevében állhatatosan dolgozott Morrigan varázslatán, amíg végül a tiszafaemberekből ismét egyszerű fa lett. Ezalatt viszont teljesen tudatában voltak annak, hogy mi történik velük, és hogy ki a felelős érte. Vigyorogva elszaladtam mellettük, ők pedig véres fogadalmakkal teli, fekete szemükkel követték a mozgásom.

– Hehe! Kapjátok be, a tiszafáját!

A vállamból kiálló nyíl kellemetlenül ugrált előttem. Ha nem szüntettem volna meg a fájdalmat, minden bizonnyal sok gondot okozott volna. A nyílvessző nyelére összpontosítottam – megállapítottam, hogy üreges alumínium és a kivezető pontjától kezdve felbontottam a molekuláit, mire ostya módjára darabokra tört. Eszembe jutott, hogy ugyanilyen nyugodt és racionális lehettem volna Ullr nyilával kapcsolatban Asgardban, de amint az a harc megkezdődött, semmi sem tűnt nyugodtnak vagy racionálisnak.

Megtaláltad már az íjászt? – kérdeztem Oberont a tó felé közeledve.

„Nem, nem látom. De azt hiszem, hallottam. Valahol a lombok között bujkál.

Visszavonult egy időre, mivel nem lát bennünket; térjünk vissza a barlanghoz, és segítsünk Granuaile-nek. Amúgy is jobban védhető onnan a pozíciónk.

„Rendben."

Oberon visszafordult és felgyorsított, én pedig meghallottam a lépteit – apró tappancsok, halk lihegés, időnként némi susogás.

Homályosan be tudtam lőni ez alapján a helyzetét. Ahogy próbáltam kikémlelni a mozgását, egy nyílvessző hasított le a lombok közül, és tompán landolt a patak mellett, a földön, épp a tó előtt.

„Hű! Ez nem sokon múlt!"

Csúcssebességgel irány a barlang, Oberon! A bérgyilkosunk bizonyára maga is láthatatlan. Kizárt dolog, hogy mindössze egy karddal elintézzem a lombok között. Szükségem volt Granuaile dobókésére. Vagy inkább mind az ötre. Oberon a bokrok közé vetődött, és kacskaringósan süvített előre, útvonalát remegő ágak és levelek jelölték. Ha az orgyilkos maradt a helyén, rendkívül rossz szögből tudott csak ránk lőni; a nyílvesszője elakadt volna az aljnövényzetben.

Ahhoz, hogy Oberonra célozzon, ki kellett vetődnie a lombok közül, és aztán egyenesen lefelé célozni a nyíllal.

Én egy kissé távolabbi útvonalat választottam, de hasonló célpontnak kínálkoztam: a mozgásom követhető volt, ahogy az utániban elmozdultak a bokrok. Összehúztam magam, hogy csak akkor legyen lehetősége rám lőni, ha változtat a jelenlegi helyzetén.

Oberon ért a barlanghoz előbb.

Ne szaladj be a barlangba, azonnal tudatva a jelenléted! Lopakodj, mint egy kelta nindzsa! És ne lihegj!

„Ugye tudod, hogy ez olyan, mintha én arra kérnélek, hogy ne izzadj?”

Tudom, de próbálj uralkodni rajta, amíg oda nem érek!

„A kelta nindzsák hordanak pizsamát?”

Dehogy, butus! A kelták mindig alsógatya nélkül vannak.

„Oké, akkor jó. Csak biztosra akartam menni.”

A barlanghoz vezető úton egy nyíl sem süvített felém, és Oberont sem érte támadás. Részben megkönnyebbültem, egy másik részem pedig aggódott, hogy hol lehet az orgyilkos.

Káromkodásfolyam és ütődő koppanások ütötték meg a fülem, amikor a barlanghoz értem. Granuaile-t megtámadták. Egy tündér bérgyilkos szorította sarokba – a szárnyas fajta, de éppen nem repült, mivel a barlangban nem volt elegendő tér. Megtévesztő bűbájt használt, és hangosan tiltakozott a látható spektrumon, hogy Granuaile téved, ő nem jelent veszélyt. Eközben a valóságban két őrületes ezüstkéssel próbálta leszúrni a lányt. Granuaile nem dőlt be neki; úgy védte ki a támadást, hogy a tündér valódi alakjának a körvonalai ellen harcolt. A botja két végén lévő vassipkák – amik talán harmadcenti vastagságúak lehettek – nem ártottak a tündérnek. Keményített bőrpáncélt viselt, Granuaile nem is érintette a bőrét. Azon tanakodtam, vajon mióta folyhat a küzdelem; a lány látszólag jól tartotta magát, de továbbra is ő volt a védekező fél, és nem sok hely maradt a hátráláshoz.

Tereld el a figyelmét, és ugasd szét az agyad, de ne avatkozz közbe! Nem látod, hogy valójában hogy néz ki. Majd én elintézem – szóltam Oberonnak.

„Oké. Mondd, hogy mikor!”

Most.

Ha akar, Oberon irtó veszedelmesen hangzik. Hangos, hirtelen berobbanásával úgy megriasztotta a bérgyilkost, hogy a tündér hátrált egy lépést, és egy pillanatra levette a szemét Granuaile-ről. Ez pedig végzetes hiba volt. A lány megsuhintotta a botot a talaj közelében, és kigáncsolta a bérgyilkost. A tündér keményen hanyatt vágódott, és felkiáltott, talán mivel megsérült a szárnya. Mielőtt még fel- és megpattant volna, rátapostam a bal csuklójára, a vállamba fúrt nyílvesszőt leszámítva feloldottam az álcát magamról, és a szeme közé böktem Moralltachhal.

– Dobd el a kést! Most! – parancsoltam rá.

– Miért tenném? Hiszen úgyis halott vagyok.

Granuaile lefogta a tündér jobb karját is.

– Ha engedelmeskedsz, megfogadom, hogy Tír na nÓgban azt jelentem, méltósággal haltál meg. Ha nem, akkor viszont visszaviszem a tested, és szétkürtölöm, hogy gyáva féregként pusztultál el, szégyent hozva a családodra.

– Szavadat adod? – kérdezte.

– A szavamat adom, hogy amennyiben eldobod a fegyvereid, és válaszolsz a kérdéseimre, annak viszem hírét, hogy becsületben haltál meg.

Eldobta a késeket.

– Nem szégyen vereséget szenvedni a Vasdruidával szemben. A Shannon Eleath-beli Dubhlainn Óg vagyok. Gondoskodj róla, hogy gyors legyen a halálom!

– Úgy lesz. Ki küldött ide?

– A svartálfok fizettek nekem.

– Micsoda? Ne kend rá a sötét elfekre! Hogy találtál ránk itt?

– A sötét elfek fizettek nekem, ahogy mindenki másnak, aki ma itt van. Jelentős összeget költenek a fejedért. De az is igaz, hogy Tír na nÓgban valaki kiadta a tartózkodási helyed. Engem ismeretlenül értesítettek.

– Egész pontosan hogyan?

– Írásban. Egy pixie kézbesítette az üzenetet. Azt írták, Litochoro közelében, az erdőben keresselek. Előbb a kutyát találtam meg, és őt használtam csalinak.

Sok átrágnivalót adott.

– Én vagyok a célpont, vagy Granuaile?

– A szerződés szerint bármelyikőtök vagy mindketten. Bonusz jár érte, ha mindkettő. A tanítvány volt a könnyebb célpont.

– Seggmaláta – morogta Granuaile, és ezzel sikerült elrontania az ötvenes évekről élő néhány bájos emlékem egyikét.{8}

– Azt mondtad, a sötét elfek másokat is lefizettek. Kiket?

A bérgyilkos megvonta a szemöldökét.

– Tündéreket. A saját fajtájukat. Ezenkívül nem tudom.

– A sötét elfek közül ki akar minket holtan?

– Nem tudom. A bérgyilkosság a közvetítők üzlete.

Nem először kívántam, hogy bár Fragarach lenne a kezemben Moralltach helyett. Talán semmivel sem kapnék jobb válaszokat, de legalább biztosra venném, hogy igazat mond.

– Hányán vannak a csapatodban?

– Rajtam kívül egy csapat tiszafaember és a mozgatójuk.

A tiszafaemberek maguktól képtelenek síkot váltani, ami Morrigan egyik bölcs óvintézkedése volt a kordában tartásukra. A mozgatójuk minden bizonnyal az íjász volt.

– Shannon Heath-beli Dubhlainn Óg, Manannan vezessen téged haza! – Granuaile-re pillantottam. – Szeretné a könnyű célpont, ha őt illetné a megtiszteltetés?

A lány válasz nélkül a tündér homlokába zúzta a botot, az pedig felnyögött, megdermedt, és hamuvá porladt.

– Nem maradhatunk itt – mondtam.

– Tudom.

– Megsérültél?

– Nem. Jól vagyok. – Elmosolyodott. – Elég királyul elbántam vele.

– Igen, gratulálok. Ügyesen követted a megtévesztő bűbájon át a mozdulatait. De kinek a vére van a karodon?

Granuaile szeme között apró ránc jelent meg.

– Hol?

Először a jobb karjára nézett, aztán a balra, ami a botja köré csavarodott. A bot egyik vége a földön pihent, kissé rátámaszkodott, így az alkarja a könyöke fölött volt. Ott pillantotta meg, amit én. A csuklója külső részétől vércsík vezetett egészen a könyökéig, ahonnan lecsepegett.

– Hú! Biztosan megkarcolt. Nem is éreztem.

– Nem jó jel. Ezek a fickók kedvelik a mérgeket.

Abban a pillanatban, hogy befejeztem a mondatot, Granuaile térde megroggyant, és a lány a földre zuhant. Korábbi magabiztosságát zavar váltotta fel, a bot pedig kigurult érzéketlen ujjai közül. Egy nagy adag pánik jelent meg az arcán, és elég biztosra veszem, hogy az enyémen is.

– Méreg? – kérdezte. – Remélem, nem iokénpor.{9}

– Reméljük, nem. De ha direkt nekünk szánta, akkor valószínűleg erős méreg. Kérd meg Olümpiát, hogy gyógyítson meg! Biztosan boldogan megteszi. És nézd: a lábad is sebes. Több helyen is.

Granuaile lepillantott a bal vádlijának külső oldalára, ahol a bérgyilkos nem csupán megkarcolta. Egy ilyen mély vágást csak úgy nem vehetett észre, ha valamilyen érzéstelenítő szert kapott, vagy elképesztően magas volt az adrenalinszintje.

– Ó, basszus, nem is érzem… Tehát továbbra is ugyanaz a megoldás.

Behunyta a szemét, és beszélt Olümpiával, amíg én igyekeztem olyan fejet vágni, mint aki nem aggódik. Amíg koncentrált, arrébb kényszerítettem magam, és összeszedtem a holminkat.

„Máris indulunk?" – kérdezte Oberon.

Amilyen hamar csak tudunk. Ez a hely többé nem biztonságos. Ha ennek a csapat bérgyilkosnak azt mondták, hogy itt keressen bennünket, akkor valószínűleg egy másik is fel fog tűnni. Ami azt illeti, rajta tartanád a szemed a kis völgyön? Még mindig van odakint egy bérgyilkos, és nem szeretném, ha megint meglepne bennünket.

„Rendben. ”

Oberon a barlang bejáratához fordult, és átfurakodott a bokrokon, hogy rálátása legyen a patak alsó folyására.

És ne felejts el felnézni! Repülő tündér.

„Oké. De őszintén szólva, Atticus, feltalálhatnál nekem egy távolsági fegyvert ezekre a helyzetekre."

Úgyis csak mókusokra használnád. Tiszta a terep odakint?

„Igen. Nem látok semmit."

Granuaile megemelte a fejét, és kinyitotta a szemét.

– Igazad volt, szenszei. Érzéstelenítő és idegméreg. Habár Olümpia megtalálta és lebontotta. Most már érzem, hol talált el.

– Arra várt, hogy így összeess, aztán végzett volna veled. Tudsz mozogni?

– Igen – felelte az ujjait mozgatva. – Azt hiszem.

– Ez jó hír. Akkor légy oly kedves, és húzd ki ezt a nyilat a hátamból, jó?

– Micsoda? Észre sem vettem!

– Álcáztam.

Amikor Granuaile kirántotta a nyilat, annak ellenére összerezzentem, hogy varázslattal gondoskodtam a fájdalom enyhítéséről. Egyszerűen semmi kellemes nincs abban az érzésben.

– Köszönöm – mondtam, és nekiláttam begyógyítani a sebet. –Pakold össze a cuccod! Ki kell jutnunk erről a környékről, mielőtt több bérgyilkos érkezik, mint amennyivel elbírunk.

A barlang falának támasztotta a botját, és hozzálátott a feladat teljesítéséhez, habár kissé sántított.

– Hová megyünk?

– Egy időre visszamegyünk Tír na nÓgba. Valaki odaát nemcsak segít a bérgyilkosoknak, hanem valamiért össze is játszik a sötét elfekkel. Megéri a rejtély végére járni.

– És mikor folytatjuk a földhöz kötésem?

– Amint lehetséges. Hidd el, én is legalább annyira szeretném már letudni, mint te!