Tizenhatodik fejezet

Annak ellenére, hogy Manannan figyelmeztetett a nyomomban lévő sötét elfekre, és a tündérbérgyilkos is bevallotta, hogy a sötét elfek bérelték fel a gazemberek csapatát, sosem hittem volna, hogy hús-vér formában láthatom őket. De ha szeretnéd, hogy a sötét elfek meglátogassanak a jó öreg Midgardban, tölts tizenöt évszázadot azzal, hogy mindenért őket hibáztatod; előbb-utóbb meghallják.

A sötét elfeknek jó okuk volt rá, hogy végzetes bosszút álljanak rajtam. Tizenkét évvel korábban, az Asgardba tett első látogatásom során hoztam csapást rájuk a gyanúsítgatós játékommal. Elejtettem néhány hazugságot róluk, hogy eltereljem a germán istenek figyelmét a valódi szándékomról, emiatt pedig Odin azt hitte, hogy a svartálfok beszivárogtak Asgardba, és részben ők felelnek a skandináv istenek haláláért. Odin nem volt kíméletes a megtorlás során, így a sötét elfeknek jó okuk volt rá, hogy megosszák velem az általuk tapasztalt kíméletlenséget.

Szerencsétlenségükre nem számítottak a tanítványomra. Amíg az elfek a kiabálásomra figyeltek, Granuaile elhajított három kést, sikk-sikk-sikk, és három elf még azelőtt elterült, hogy megkezdődött volna a harc. Jobbról támadtam, ami Granuaile-nek három óránál lehetett, és meglendítettem Fragarachot az ott álló bohóc irányába.

Amint az várható volt, testetlen alakot öltött: a bohócjelmez a fehér festékpacával és a színes parókával együtt a földre hullott. Nem vártam meg, vajon mikor ölt újra szilárd alakot, hanem az óramutató járásával megegyező irányba fordultam, és teljes sebességgel haladtam tovább.

Éreztem, ahogy valaki erőt merít a medvetalizmánomból, és Granuaile-re pillantottam, mielőtt még eltűnt a szemem elől a válaszfalnál. Láttam, hogy megfogadta a tanácsom, és folyamatosan mozog. Felugrott az üvegszekrény polcára, egyik kezében a botjával, a másikban pedig egy késsel, és úgy jött utánam a válaszfal túloldalára, hogy hátrafelé rugaszkodva átfordult rajta.

Az első gondolatom az volt, hogy istenek, hol fog földet érni? De aztán láttam, hogy szükségszerű mozdulat volt. Egy csomó füst tartott az irányába. Üres bohócjelmezek vetélkedtek a flanellal a földön.

Granuaile az ugrással magára vonta a válaszfal mögött ólálkodó svartálfok tekintetét; azt tervezték, hogy a hátunk mögé lopakodnak, és leszúrnak minket. Amikor befordultam a sarkon, az egyikőjük Granuaile-re figyelt épp, ezért nem látta Fragarachot, és szinte mozdulatlan maradt, amíg leszúrtam ott, ahol a veséje lenne. A halálsikolya magára vonta annak a bohócnak a figyelmét, aki épp Granuaile-hez közeledett, a lány pedig így ügyetlenül, de biztonságosan landolt egy halom hivalkodó álcaruhán.

– Menj tovább! – kiabáltam. – Oldalról és lesből!

Nem csak én kiabáltam.

Az üzletvezető kinézetű fickó a bolt elejében már nem próbálta fojtott suttogás formájában előadni a kérését; azonnali rendőri segítségért kiabált a telefonba, mintha legalábbis lövöldözés tört volna ki a Nakatomi Plázában. Most kell neki segítség, a rohadt életbe, most!

Rátámadtam a Granuaile-hez legközelebb álló bohócra, de füst áramlott át a válaszfalon a lány irányába. Granuaile a bolt végébe menekült, kikerült a látószögemből – különösen, miután elbotlottam és pofára estem.

Becsúszva megtámadott hátulról a bohóc, akire elsőként suhintottam a kardommal; újra alakot öltött, és célba vett. Most, hogy a földre kerültem, rám ugrott, és a hátamba mélyesztette a kését – legalábbis azt hitte. Fájdalmas ütést éreztem, de a fekete, füstös kés nyilván varázserővel bírt, és a hidegvas aurám megakadályozta a csapást. Ennek ellenére felüvöltöttem, mintha leszúrtak volna, aztán hanyatt fordultam, miközben Fragarachot jobbról balra lendítettem. A svartálf újra belém döfött, ez alkalommal a hasamba, és gonoszán vigyorgott, miközben végig szilárd alakban maradt. Nyilván készen állt rá, hogy a csapat érdekében akár meg is haljon, ha ezzel elpusztíthat. Ehelyett levágtam a fejét.

A bohóc, akit következőnek megtámadtam, a torkomat próbálta elmetszeni. A görög színészet szellemében drámai hörgést hallattam, és bal kezemet a torkomra szorítottam, aztán vakon suhintottam egyet a bal vállam fölött Fragarachhal. Célt ért, amiért halk zihálás volt a jutalmam. Lerúgtam magamról a sötét elf holttestét, mielőtt még szurokká változott volna. Ökölbe szorította a kezét, de még nem változott füstté. Összerezzent a festék alatt, ami eleve le-vertnek mutatta az arcát.

– Ó. De szomi a szomi bohóc! – mondtam.

Mögötte elfek füstölgő felhői törekedtek Granuaile felé. Üvegcsörömpölést hallottam a bolt hátuljában, és csak reménykedtem, hogy a lány rendben van. Suhintottam a kardommal, majd a szomorú bohóc felé döftem, arra számítva, hogy füstté válik. Ehelyett megpróbált kitérni a kard elől, és egy sor felakasztott, terepmintás ruhába gabalyodott. Olyan könnyedén szíven szúrtam, hogy kissé meg is lepődtem. Talán nem képesek füstté válni, ha megsérülnek.

Ez a kivégzés kivívta ellenem a Granuaile-t támadó svartálfok különös haragját. Hárman szilárd alakot öltöttek a koromfekete porból, és sziszegve suhogtatták a kardjukat felém. Számomra ez rendben is volt. Minél inkább kergetnek, annál nagyobb biztonságban van Granuaile. Neki nem volt olyan mágikus védettsége, mint nekem. Hátráltam, és beleléptem az elsőként megölt elf maradványaiba.

– Fúúúj – mondtam. – Tiszta szurok lett a talpam a haverotok miatt.

Az egyikőjük óészaki nyelven szidott – azt mondta, Hel félholt sunájának a törpefaszú ivadéka vagyok, és ezt titokban méltányoltam, mert manapság kevesen veszik a fáradságot a kreatív káromkodásra –, aztán nekem rontottak. A válaszfal túloldalán a kések és szabadtéri főzőeszközök részlegére kerültem – hűtők, zsebgrillezők, húsfüstölők és alkalmanként egy-egy flanelbe bugyolált műanyag bábu, amelyik épp húspogácsát forgatott. Annyira elszántan igyekeztem szemmel tartani az elfeket, hogy nem vettem észre a két sor között feszülő zsinórt, és megbotlottam benne. Pofára estem a szén és a gyújtófolyadékok előtt, de azért megtartottam Fragarachot. Hárman, akik célba vettek, egyből a hátamnak estek, és hamar felfedezték, hogy a késsel mindössze bosszantani tudnak.

Gyors, hatékony gyilkosok voltak, tudatosult bennem, hogy ha nem lettem volna immunis a füstös késeikre, már többször is meghaltam volna. Mivel épp az acélkések közelében voltunk, jobbnak láttam, ha gyorsan távozom.

Ők viszont nem tartották különösebben fontosnak a menekülésemet. Ficánkoltam, de kétszeres erővel nehezedtek rám, és már megkéselni sem próbáltak, csak egy helyben akartak tartani. Ez azt jelentette, hogy valami másra készültek. Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy két svartálf furcsán tevékenykedik a zsebgrillek körül. Az egyik – egy lány, mint megállapítottam – letörte egy doboz gyújtófolyadék kupakját, és a meztelen társára borította a tartalmát. Miután az utolsó néhány cseppet is a vállára rázta, átadott egy öngyújtót az átázott sötét elfnek, és közölte vele óészaki nyelven, hogy készen áll.

Készen mire?

Néhány pillanattal később rettentő világossá vált a válasz. Olyan vigyor ült az arcán, amiről el sem hiszi az ember, hogy létezhet a képregényeken kívül, amíg nem látja a valóságban: a gyújtós sötét elf egyenesen felém rohant, miközben felgyújtotta magát. A tűz nem tudott teljesen elterjedni a testén, de ez különben sem volt a terv része, ami az volt, hogy nekem ront, majd a lehető legutolsó pillanatban füstté válik, és folyékony tűzbe borít. És pontosan ezt is tette, a rohadékok pedig, akik lefogtak, nem váltak füstté egészen addig, amíg biztosra nem vették, hogy eltalál. Ó, és a lány, aki lelocsolta? Követte a társát néhány további kanna gyújtófolyadékkal, és úgy locsolt vele, mintha csak barbecue lennék.

A druida bejegyzése, július 15.: A sötét elfek nemcsak gyors és hatékony gyilkosok, hanem kreatívak is, és hajlamosak a pirotechnikára.

Fiatalkoromban időnként néhány ember szeretett volna máglyára vetni – mivel egy időben a tetoválás azt jelentette, hogy „lepaktáltá’ az ördüggel” –, de sosem vártam ki, hogy megpróbálkozzanak vele. Szemtanúja voltam azonban néhány égetésnek. Többnyire nem is boszorkány volt az illető, csak valami szerencsétlen, aki nem vétett semmit, csak melegnek született, esetleg három mellbimbója vagy valami furcsa anyajegye volt. A sikolyok rettenetesek voltak. Nem hasonlítható semmi más fájdalomhoz, amiről valaha hallottam. Ez az igazság: az „élve eléget” kifejezés teljesen alkalmatlan arra, hogy éreztesse a folyamattal járó szenvedést. A bőröd alatt minden idegsejt az apokalipszisről üvölt, és lehetetlen kizárni a fájdalmat, vagy boldog gondolatok közé menekülni előle. Ez nem pokoltűz vagy bármi varázserővel bíró tűz: egyszerű kémia, ennélfogva a hidegvas talizmánom semmi védettséget nem ad ellene.

A jobb oldalamra fordultam, hogy eloltsam a tetoválásom körüli lángokat. Nem hagyhattam, hogy azon a szakaszon elolvadjon a bőröm, mert akkor képtelen lennék varázsolni. Aktiváltam a gyógyító varázslatot, hogy javítsa és helyettesítse a sejtjeimet, amik már hungarocell módjára beomlottak; az arcom és a felsőtestem lángolt, de a lábam nem. Kinyögtem a pólómat szétoldozó szavakat, miközben a gyújtófolyadékos elf további anyagot öntött rám. A grillsütő lángoktól sistergő hangja közel sem olyan kellemes, amikor a bordáid szolgálnak grillrácsként.

Képtelen voltam követni az eseményeket. Tudtam, hogy van további négy elf, és minden bizonnyal végezni fognak velem, de másra sem tudtam gondolni, mint a tűz kioltására. És a következő lélegzetre. Az arcomat borító tűz felhasználta az összes rendelkezésre álló oxigént, és alig kaptam levegőt.

Eszembe jutott, hogy talán ez a vég – közel 2100 év után a rohadék sötét elfek felgyújtanak egy sportáruházban. Az idegszálaim sajogtak, hiába próbáltam blokkolni őket, és a jobb oldalam teljesen lángokban állt; de így is feltápászkodtam, és hagytam, hogy a pólóm maradványai lehulljanak – a gyújtófolyadékos svartálf viszont tovább locsolt, hogy minden lángoljon. A hörgés, amire egy ideje felfigyeltem, valójában a saját torkomból jött.

Öt egymás utáni durranást hallottam, és az elfek összeestek – hát, legalábbis négyen. Az utolsó még időben füstté vált, mielőtt Granuaile elintézhette volna, de a kezében tartott kés a földön landolt.

– Vágódj a földre, és forogj, szenszei! Van néhány másodpercünk.

Granuaile odaszaladt hozzám, egyik kezében egy félautomata fegyver, a másikban a bot. Az üvegcsörömpölés, amit korábban hallottam, a tanítványom volt, miközben megszerezte a fegyvert. Sötét elfek borították a földet: Granuaile fantasztikus rajtaütést vitt véghez. Forgolódtam a bolti szőnyegen, és feltűnt, hogy már nem fuldoklom annyira. Működött valamelyest, bár az arcom és a hajam lángjait nem sikerült eloltani, és annyira fájt, hogy végig sem tudtam gondolni, mihez kezdhetnék. Talán mivel az agyamat pillanatnyilag lefoglalta az oxigénhiányos állapot. Granuaile lőtt még párat, feltehetőleg arra az elfre, akit korábban elvétett, aztán flanel hullott alá az égből. Ez csodálatosan elnyomta a lángokat. Granuaile levetkőztette a kirakatbabákat, hogy segítsen eloltani a fejemet borító tüzet. Soha többé nem fogok gúnyolódni a flanelen. Most, hogy végre vehettem egy-két ragyogó lélegzetet, megpróbáltam visszaállítani az idegrendszeremet az ösztönös robotpilóta üzemmódról manuális vezérlésre.

– Mindet elintéztük? – kiáltottam fojtott hangon egy piros-fekete póló alól.

– Nem tudom, még körülnézek – felelte Granuaile. – Azt az egyet elkaptam, akit korábban elvétettem.

A lángok eloltása után sikerült annyira elnyomni a fájdalmat, hogy némiképp világosan tudtam gondolkodni.

– Mennünk kell – mondtam, és levettem a pólót a fejemről. Éreztem, hogy feltehetőleg némi bőr is lejött vele együtt. – Szurokfoltok. Biztonsági felvételek nem emberi lényekről. Tudod, mi fog történni ezzel az épülettel…

Granuaile szeme elkerekedett.

– Ó! Mennünk kell!

A távolban bömbölő szirénák erősítették a tényállást.

– Valóban – mondtam. – Segíts fel!

Kinyújtottam a jobb karom, ő pedig megragadta, és talpra rántott.

– Istenek, Atticus, az arcod…

Elszörnyedt arckifejezése tudatta velem, hogy már nem vagyok jóképű.

– Ha csak feleolyan rossz, mint amilyennek érzem, akkor nem akarok tudni róla. Keresnünk kell egy helyet, ahol feltöltődhetek.

A mogorva üzletvezetőhöz fordultam, és görögül rákiáltottam:

– Fuss az életedért! És ne feledkezz meg a bolt sarkában álló biztonsági őrről se!

Most már csak rajta múlt, hogy megfogadja-e, vagy nem vesz tudomást a figyelmeztetésről. Az ajtó felé haladva éreztem, hogy a bőröm tovább fő, és minden pórusomból folyt az izzadság.

– Alig maradt varázserőm. Amíg biztonságosan kijutunk az ajtón, álcázom magunkat, de utána nem fogom tudni tartani. Gyógyítani kell magam, ha hegek nélkül meg akarom úszni.

Kellemetlenül harsogtak a szirénák végig az utcán; megérkezett az üzletvezető segítsége, és minden bizonnyal részletes leírást adott nekik rólunk. A biztonsági kamerák pedig az egészet felvették. A kérdés az volt, hogy vajon Theophilus (vagy Leif) szándékában állt-e hagyni, hogy hozzájussanak bármelyikhez is.

Igazából nem ez volt az egyetlen kérdés. Miért dolgoztak a sötét elfek a vámpíroknak? Feltételezhetően a sötét elfek álltak a korábbi fae bérgyilkos-próbálkozás mögött is, tehát ez azt jelentette, hogy a vámpírok is a faek szövetségesei? És melyik sötét elf tartotta jó ötletnek, hogy egy rakás bohócnak álcázzák magukat Midgardban?

Ezt a sor rejtélyt később kellett megoldanunk. Mindkettőnket álcáztam, amitől a talizmánomban tárolt varázserő csaknem kiürült; megtartottam a fájdalmat elnyomó varázslatot, de már nem maradt elég ahhoz, hogy gyógyítsam is magam. Az üzletvezető rikácsolt, ahogy eltűntünk.

Átmentünk az ajtón, álcázva csak villanásnyi mozdulatok és bizonytalan formák voltunk, aztán balra fordultunk a Kaisereias úton, és dél-délkelet felé haladva kerülgettük az embereket, akik nem láttak bennünket, ezért nem is kerültek ki minket. Némelyikük érzékelte a mozgást – egy pillanatra vibrált a levegő –, és megállt lépés közben, de a többségük nem volt tudatában, hogy akadályt jelent az utcai szlalompályánkon. Ügyetlenül haladtam – a bal oldalam nem akart mozdulni.

Egy épülettömbbel később feloldottam az álcánkat, hogy megtartsam a maradék kis varázslatot. Dudálás hallatszott, ami nem a közelgő rendőrök idegesítő szirénája volt. Olyasfajta dudálás volt, mint amilyen a biciklire szerelt kürt hangja. Csengőket is hallottunk. Sípokat. Nevető gyerekeket. Hallottam zihálást és ijedt kiáltásokat is: egy félig olvadt, eszelős férfi a kardjával, és a társa, egy csinos lány bottal és puskával.

A vidám hangok forrását a Vizyis út kereszteződésénél találtuk meg, ahol majdnem belesétáltunk egy teljes bohócfelvonulásba – gonosz sötét elfek, akik ragyogóan vigyorogtak az utcalámpák fényében. A zöldövezet felől jöttek, ami átszelte a várost; szándékosan vagy véletlenül, de a legközelebbi varázserőforrás és miközénk kerültek.

Ezzel egy időben – vagy elég közel ahhoz, hogy ne jelentsen különbséget – mögöttünk hatalmas robaj jelezte, hogy valaki katonai minőségű fegyverrel felrobbantotta a sportáruházat. Lefogadtam volna, hogy Leif volt, és tudta jól, hogy már elhagytam az épületet. Kételkedtem, hogy kijutott volna az üzletvezető és a biztonsági őr, akit Leif elbűvölt. Még az is lehet, hogy további alkalmazottak meg vásárlók maradtak odabent, beszorulva valamelyik sarokba.

A legtöbb szempár a robbanás irányába fordult, de némelyek, főleg a közelebb állók, azt bámulták, ahogy átszalad az úton az égési sérülésekkel borított férfi és a sportos nő. A férfi kardot viselt, ami Görögországban illegális, a nő pedig tűzfegyvert, ami megaillegális, mivel Európában alapvetően nincsen fegyverviselési jog.

Ujjal mutogattak ránk, én pedig sürgettem Granuaile-t, hogy haladjon tovább. A bohócok egy része kivált a tömegből, és magasított biciklin, egykerekűn meg minirobogón vett üldözőbe bennünket; másik részük a sportáruház és a közeledő rendőrök felé vette az irányt. A robbanás és a bohócfelvonulás feloszlása összezavarta a nézőket, némelyek a pánik szélére kerültek. Ezek az emberek nem tudták, pontosan mi történik, de látták, hogy a bohócok nem mosolyognak, és az egész már nem is volt olyan szórakoztató.

Néhány bohóc előkapta a fekete kését, amire mindenki sikítozni kezdett – eleve egy csomó ember azt hiszi, hogy a bohócok alapból gonoszak, ez pedig csak megerősítette a dolgot. Amint a sikoltozás kezdetét vette, féktelen zűrzavar keletkezett.

– Zűrzavar! – ébredtem rá. – Az folyik itt!

– Ne mondd! – fújtatott mellettem Granuaile.

– De. Elmondom, ha kijutottunk innen. El kell jutnunk a zöldövezetig. Kerüljük meg ezt az épülettömböt, és forduljunk vissza!

– Hol bujkáltak eddig ezek a fickók? – tűnődött hangosan Granuaile. – Nem közvetlenül a skandináv síkról jöttek ide, igaz? Mindvégig itt tartózkodtak?

– Jó meglátás. Amikor a vámpírok rájöttek, hogy hol vagyunk…

– Nem hiszem, hogy ők jöttek rá, Atticus. Szerintem a sötét elfek voltak. Emlékszel, hogy kezdettől fogva ott volt az a két bohóc a boltban?

– Igaz!

Balra fordultunk, északkelet felé haladtunk az Anatolikis Romylias úton. Egy gyors pillantást vetettem hátra, és megállapítottam, hogy öt bohóc üldöz bennünket. Elképzelhető, hogy több is, csak füst formájában?

– Tehát bizonyára elintéztek néhány hívást, és gyorsan megtették az előkészületeket.

– Ez elképzelhető – mondtam egyetértőn. – A telefonban a vámpír azt akarta elhitetni velem, hogy Leif talált ránk valahogyan, és ez is elképzelhető. Valószínűleg le tud követni, mivel annyit ivott a véremből.

– Ez eléggé nyugtalanító.

– Ja. Menj előre; ezek a fickók, akik üldöznek, egyelőre nem tudják, hogy immunis vagyok a varázskéseikre. Ha hátba szúrnak, inkább engem találjanak el.

Granuaile megnyújtotta a lépteit, és megelőzött. Hátranéztem, mire fémes zúgást és ütközés zaját hallottam. Szétszórva hevertek a bohócok bicajai és ruhái az Atlantidos sarkán. Testetlen alakot öltöttek, és füst formájában kergettek tovább bennünket. Eleget tanulmányoztam őket ahhoz, hogy tudjam, ilyet akkor tesznek, ha készen állnak a gyilkolásra.

– Mindent bele! – mondtam. – Mindjárt utolérnek.

Innentől nem maradt elég lélegzetünk ahhoz, hogy beszéljünk; le voltunk szakadva a föld varázshálózatáról, és el kellett fújtatnunk Pylaiaisig, ahol balra fordultunk, vissza Vizyis felé. Közvetlenül Granuaile mögött szaladtam, hogy pajzsként védjem. Bölcs óvintézkedésnek bizonyult, mivel még az út harmadát sem tettük meg, és egy kegyetlen ütés érte a hátam, amire megbotlottam. Próbáltam megfordulni, és hátrafelé felpattanni, de a sérüléseim tényleg legyengítettek, és mindössze egy szánalmas fenékre esést sikerült kiviteleznem.

– Granuaile! Válts át pörgetős lányra!

Volt egy pontos mandarin megnevezése annak a mozdulatsornak, amit a botjával véghez vitt, de a kiejtését sosem sikerült úgy elsajátítania, hogy elégedett legyek vele. Elkeseredésében arra kért, hogy nevezzük el a mozdulatokat angolul, én pedig belementem, mivel addigra már három másik nyelvet tanult. A „pörgetős lány” mindössze annyit jelentett, hogy a bot gyors pörgetésével védekező förgeteget keltett maga körül – elöl, hátul és kétoldalt. Nem lehetetlen áthatolni rajta, de elég nehéz, és némi idő kellett a tanulmányozásához. Ezt az időt használtam ki, és megpróbálkoztam valamivel, amivel már korábban kellett volna.

Granuaile megállt, és elkezdett hadonászni a botjával maga körül, alig karnyújtásnyira tőlem. A svartálfok vakmerőbbek voltak, mint amilyen bölcsek; az egyikőjük testet öltött, és megpróbált hátulról lesújtani Granuaile-re, az igyekezetért fejbe kólintás lett a jutalma. Eszméletlenül esett össze, a másik négy pedig testet öltött körülöttem, és gyorsan felém döfött. Elszántan feléjük suhintottam, és az egyikőjük annyira meglepődött, amiért a kés nem használ ellenem, hogy nem öltött testetlen formát időben Fragarach elkerüléséhez. A másik három viszont füstté vált, pont, ahogy szerettem volna.

Fragarach három varázslatra képes, ebből kettőt el kell készíteni, a harmadik viszont mindig „be van kapcsolva”. A kard a nevét az első „elkészíthető” varázslatról kapta: „Válaszadó”, mivel lefagyasztotta az ellenséget, és arra kényszerítette, hogy igazat feleljen a kérdésekre. A második varázslatnak, amivel szelet lehetett kelteni, különösebb gyakorlati haszna nem volt, ezért ritkán alkalmaztam, nem is nagyon jutott eszembe; utoljára tizenkét évvel korábban használtam Tony Cabinnál, amikor is hanyatt fújtam Aenghus Ógot. Igaz, az elmúlt tizenkét évben nem is nagyon fértem hozzá Fragarachhoz. Most viszont kiváló hasznát vehettem. Elvégeztem a varázslatot, és az utca vége felé tartottam a kardot; szelek kerekedtek mögöttem, és vagy ötven méterre elfújták a sötét elfeket, mielőtt eszükbe jutott egyáltalán, hogy szilárd alakot ölthetnek, és ellenállhatnak a szélnek. Felvonyítottam, mivel elhasználtam az utolsó csepp varázslatot is, és most megéreztem égett bőröm minden egyes szétroncsolt centijét.

Granuaile rájött, hogy mi történt, és épen maradt jobb karomnál fogva felrántott.

– Gyerünk, szenszei! – mondta. – Szereztél nekünk némi előnyt. Ne pazaroljuk el!

Egyáltalán nem esett jól a mozgás. Igaz, a mozdulatlanság sem –minden fájt. Jóval azután, hogy kialudtak a lángok, a bőröm tovább főtt és haldokolt, és úgy tűnt, levegőt sem kapok. A varázslat miatt voltam képes egyáltalán működni.

– Mozdulj már! – mondta Granuaile, és rángatott, én pedig tántorogtam utána, jóval lassabban, mint korábban. Tudtam, hogy a sötét elfek gond nélkül utolérhetnek, és jóval azelőtt a kezük között leszünk, hogy elérnénk a zöldövezetig.

Az aurám legalább biztonságot nyújtott a késeik ellen. Granuaile-nek viszont semmi védelme nem volt ellenük.

– Menj előre, amilyen gyorsan csak bírsz! – mondtam.

– Nem!

– Juss el a fákig, gyorsítsd fel magad, és utána el tudod intézni őket, amint szilárd testet öltenek.

– Te is velem jössz! Menjünk, szenszei!

– Nekem nem árthatnak – magyaráztam, és az egyenletes ütemű tántorgáson kívül továbbra sem voltam képes többre. Az így keletkező enyhe szellő elmondhatatlanul durva volt. – Nincs náluk más, csak az a hülye fekete kés, amire immunis vagyok. Menj, majd utolérlek! Együtt elintézzük őket.

Granuaile ismét ellenkezni akart, amikor elvonta a figyelmünket mögöttünk valami hörgő kiáltás. A lány előbb fogta fel, mi történik.

– Basszus! Ő az!

Megint ő. Leif Helgarson abban a pillanatban elkapta az egyik üldözőnket, ahogy az szilárd formát öltött, a vámpír pedig szimplán kettészakította a lényt. Két másodperccel később egy újabb sötét elf öltött szilárd alakot, de mindössze egy meglepett kiáltás volt gyászéneke, mielőtt még a teste egyik felét erőszakosan elszakították a másiktól.

Nem erőltettük tovább a futást, Leif felé fordultunk. Vidáman integetett, majd széttépte az utolsó üldözőnket is. Kíváncsi voltam, vajon valaki az utca lakói közül látta-e az ablakából. Lehet, hogy különösen jó műsor ment aznap este valamelyik görög tévécsatornán. Leif az utolsó áldozata még rángatózó két fele között állt, miközben odakiáltott nekem:

– Válthatnánk egy szót, Atticus, vagy most elpusztítasz?

– Tudod jól, hogy biztonságban vagy – feleltem érdes hangon. –Elfogyott a varázserőm.

– Akkor is – felelte. – Mindig gyanítom, hogy tartogatsz még valamit a tarsolyodban.

– Ezt jól teszed – nyugtáztam. – Gyere közelebb, hogy ne kelljen kiabálnunk!

Megfordultam, hogy Vizyis felé sétáljak. Addigra Granuaile menetirányba fordult, hogy tartsa az iramot, Leif pedig hozzám süvített, és a bal oldalamon maradt. A szétroncsolt kinézetemre pillantott.

– Sajnálom – mondta. – Nem hittem volna, hogy képesek kárt tenni benned.

– Tizenegy-tizenkét füstölgő rohadék kettőnk ellen, és azt hitted, egy karcolás nélkül megússzuk?

Leif vállat vont.

– Láttam már olyat, hogy több földterületnyi embert porba döngöltél.

– A kulcsszó itt a föld. Abban a boltban nem volt föld, ezért varázserő sem.

– Azért is jöttem, hogy a varázserővel kapcsolatban figyelmeztesselek. A zöldövezet felé tartasz, igaz?

– Persze.

– Theophilus vámpírokkal töltötte meg, akik egy szokatlan vérű embert keresnek.

– Rettegjünk a bábmestertől, mi?

– Úgy van. De nem Theophilus a bábmester. Ő inkább afféle tehetséges tanítvány, ha szeretnéd kiterjeszteni a metaforát.

– Akkor ki mozgatja a szálakat?

– Valaki a te világodból.

– Írországból?

– Nem. A másikból. Tír na nÓgból.

– A faek állnak az egész mögött? Valaki onnan ad utasításokat a sötét elfeknek és a vámpíroknak is?

– Amennyire meg tudom állapítani, igen.

Nem volt több annál, mint amit eleve gyanítottam, de kicsit sokkolt a megerősítés. Persze az is lehet, hogy nem is volt megerősítés. Nem bízhattam semmiben, amit mondott.

– Tudom, miben mesterkedsz – morogtam.

Leif szája széle felfelé görbült.

– Erősen csalódott lennék, ha nem tudnád.

– Mindkét csapatban játszol, és Vegasra tetted fel a tétet, te köpönyegforgató gazember! Biztosan valami machiavellista szart is kavarsz más bolygókon. Arra számítasz, hogy egyezséget kötök veled? Szövetséget?

A vámpír zsebre vágott kézzel újra vállat vont.

– Nincs rá szükség. Jelenleg megegyeznek az érdekeink. Ez pedig ér annyit, mint bármi más.

– Sosem bocsátok meg, amiért kihasználtál. Bántottad Oberont.

Leif gúnyosan rám mosolygott.

– Milyen szerencse, hogy nem kértem a bocsánatodat! Előremegyek, és elintézem azt a két vámpírt a zöldövezet szélén. Utána már magatok lesztek. Mit is mondanak mostanában a fiatal amerikaiak? Cső, tesóm?

– Nem – válaszoltam. – Hacsak nem akarják, hogy a gyomrukba rúgja valaki a golyóikat.

De Leif addigra már előreszáguldott, vidám nevetése még lógott a levegőben, miközben a távolban egyre halványult az alakja. Ránk telepedett az este, és vagy harminc másodpercig nem hallatszott más, csak a lépteink, családi veszekedések fojtott zaja és a sürgősségi járművek bőgő szirénái, amint a sportáruházhoz igyekeztek.

Ezt a valamit, amit a városban csendnek nevezhetünk, Granuaile törte meg egy kérdéssel:

– Vannak golyói egy vámpírnak?

– Nem tudom.