Huszonnegyedik fejezet

Átutaztunk az Olümposzra, az első drüász fájához, és óvatosan körülnéztünk a környéken. Mivel senkit sem láttunk, meghagytam Granuaile-nek, hogy figyeljen, és nyitottam egy átjárót a lelassult idejű szigetre.

– A későbbieket már veled fogom elkészíttetni.

– Oké. Miért nem nyithatunk átjárót, ahol csak akarunk?

– Nem nyithatsz, hacsak nem olyan helyen vagy, ami már Tír na nÓghoz van kötve. De mellőzzük őket, mert a megnyitásuk tovább tart, és sokkal több energiával jár. Azért utazunk fák segítségével, mert ahhoz szükséges a legkevesebb erő a földtől. Ezért történt, hogy Aenghus Óg pokolba vezető portálja kiszívta a föld minden erejét, és elpusztította azt.

A Tony Cabin körüli holt vidék egy része már alapszinten működött, de hatalmas foltokban még mindig halott volt, és évekig tartó küzdelem árán teremtettük meg ezt a gyengélkedő életet is.

Az első drüász, akit elválasztottunk a fájától, bizonytalanul pillantott vissza ránk, néhány méterrel a talaj fölött lebegve az Idő-szigeten. Karjait egy utolsó, kétségbeesett próbálkozásként kitárta felénk, hogy belekapaszkodjon ebbe a síkba. Megragadtam Granuaile bal kezét, és megkértem, hogy nyúljon át, és húzza ide a drüászt a másikkal.

– Nincs szükségem valamiféle hosszú rúdra vagy ilyesmire?

– Nem, amíg félig itt maradsz, addig nem ránt magába az az időfolyam.

– És az ő kihúzása? Nem fogom túl hirtelen visszarántani, vagy valami?

– Nem, még csak most kezdett el zuhanni abban az időfolyamban. A gravitáció felfedezte, hogy a sziget fölött, a levegőben van, de még egy teljes másodperce sem volt arra, hogy zuhanjon vagy öt métert. Nézz csak rá! Alig mozdult, számunkra viszont vagy két hónap eltelt. Szóval, ha most visszarántod, az nem sokkal lesz rosszabb számára, mint az a tangó táncmozdulat, amikor kinyújtod a karod, aztán magadhoz rántod a partnered. Óvatosan fogd meg! Ne feledd, hogy számára csak elmosódott foltok vagyunk az égen.

– Rendben. – Granuaile átnyúlt a kapun, és rászánt némi időt, hogy a drüász derekára helyezze az ujjait.

– Készen állsz?

– Igen. Rajta!

Granuaile kihúzta. A drüásznak ismét szilárd talaj volt a talpa alatt, de megingott, amint Granuaile elengedte a derekát. A drüász pislogott, és nehézkesen lehuppant a fa lombja alá.

– Mi történt? Szédülök.

– Sajnálom – mondtam latinul.

Rám pillantott, és elkerekedett a szeme.

– Az arcod! Egy pillanattal ezelőtt még sebhelyes volt, és olvadt a fele!

Az is feltűnt neki, hogy Granuaile is máshogy fest.

– Neked pedig különös jelölések vannak a karodon. Miféle varázslat ez?

– A föld és a faek varázslata – feleltem. – Sajnálom a kellemetlenséget és bármi fájdalmat, amit érezték Kénytelen voltam felhasználni téged Faunus figyelmének felkeltésére. Tudod, nem engedte, hogy a földhöz kössem a tanítványom. De most már minden rendeződött, vagy legalábbis hamarosan rendeződni fog. Helyrehozom a fa és közted megtört kötéseket.

– Hogyan?

– Ugyanúgy, ahogy megtörtem őket, csak visszafelé. Képes vagy látni a kötést közted és a fa között?

– Nem, csupán érzem.

– Akkor szólj majd, kérlek, ha jobban érzed magad. Már nem tart sokáig.

Granuaile felajánlotta a drüásznak, hogy segít neki felkelni, de az elutasította.

– Nem, köszönöm – mondta. – Megoldom egyedül.

– Oké – mondta Granuaile, és barátságos vigyorral az arcán hátralépett. Folytatta a csevegést és a bocsánatkérést, amíg én a varázsspektrumra irányítottam a figyelmem, és próbáltam helyrehozni a kis káoszt, amit a fa és a drüász kötésének szétoldozásával okoztam. Kicsit tovább tartott, mint a felbontás, hiszen az alkotás mindig nehezebb a pusztításnál, de azért nem hasonlított egy modern orvos rendelőjéhez sem, ahol a páciens kénytelen megtanulni a türelem igazi jelentését, mielőtt még ellátnák. Miután befejeztem, a drüász elismerte, hogy jobban érzi magát.

– Remek. Még egyszer sajnálom, hogy szükség volt erre, de nagy megkönnyebbülés számomra, hogy teljesen helyreállítottunk. Öt másik nővéreden is végig kell csinálnunk ugyanezt a műveletet, ehhez pedig némi időre és térre van szükségünk. Ha megtennéd, hogy nem hívod Faunust vagy bármelyik más istent a következő két órában, azzal elegendő időnk lenne, hogy zavartalanul helyreállítsuk az összes drüász kötését a fákkal. Ha pedig már mindenki biztonságban van, hívhatod Faunust, és megkapod azt a lelkes üdvözlést, ami minden bizonnyal magában foglal majd egy csomó erotikus fogalmat, amikről a latin nyelv mindmáig híres.

A drüásznak leesett az álla.

Granuaile villantott felé egy Spock-féle tisztelgést, majd hosszú életet és bőséget kívánt neki.

– Kik vagytok? – kérdezte a drüász. – Annyira össze vagyok zavarodva!

– Sok nevem volt az évszázadok során – kezdtem, de Granuaile-nek hirtelen eszébe jutott az egyik konkrét, és közbevágott:

– Torontóban Nigelnek hívják.

– Úh. Ne akarj Torontóban Nigel lenni! – mondtam neki. – Bízz bennem!

– Nem tudom, hol van Toronto – felelt a drüász elveszetten.

– Egy hely az óceánon túl, remek filmfesztivállal és egy pocsék hokicsapattal – magyaráztam, de még mindig zavarodottnak tűnt. – A jegyárak az egekben járnak, de 1967 óta nem tartották fel a Stanley-kupát. Tudom, hogy mindig van következő év, de akkor is, a francba!

Mindebből semmi sem segített. Úgy tűnt, a drüász legszívesebben összekuporodna és aludna, ezért jobbnak láttam békén hagyni, és továbbhaladni a következőhöz. Intettem Granuaile-nek, aztán átutaztunk a következő drüász fájához, és megismételtük a műveletet. Igyekeztük minimálisra szorítani a csevegést, de hibátlanul udvariasak és bocsánatkérők maradtunk. Hagytam, hogy a következő kettőt Granuaile végezze el, a kaputól kezdve mindent. Amíg visszakötötte a drüászokat a fákhoz, nyitva felejtette a kaput, de később beszéltem vele erről.

Az utolsó drüász kicsit dühösebbnek bizonyult a többieknél, akik inkább csak meglepettek voltak. Nem félt tőlünk, és nem riadt vissza egy kis fenyegetőzéstől sem. Miután megjavítottuk a kötést közte és a tölgy között, megszólalt:

– Úgy fogtok szenvedni, ahogy korszakok óta nem szenvedett egyetlen halandó sem.

– De hát mindent helyrehoztunk! – tiltakoztam.

– Az elejétől a végéig fennhéjazás volt az egész – mondta, és a fába olvadt. A hangja megváltozott, amint odabent volt. – Szenvedjetek! – mondta, de ez már úgy hangzott, mint a falevelek susogása; suttogás és recsegés egy szélcsendes napon.

Granuaile-re néztem, ő pedig vállat vont.

– Végeztünk – szóltam angolul.

– Nem tudom. Ez furcsa volt. Azt gondolná az ember, hogy kedvesebb lesz hozzánk, hiszen már bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk tönkretenni a kötést közte és a fa között.

– Ez azért van, mert vannak barátai errefelé – szólalt meg egy hang a hátunk mögött.

Granuaile-lel megfordultunk, de először nem láttunk senkit. Utána azonban egy nagy csoport hófehér ruhás nő ragyogta be a látómezőnket, középen egy gúnyosan mosolygó alakkal.

– Megígértem, hogy a saját kezemmel foglak széttépni, druida – mondta Bacchus. – Lehet, hogy őrült vagyok, de az ilyesmire jól szoktam emlékezni.