Hetedik fejezet

Oberon visszatért a felderítésről, és kijelentette, hogy a terület jelenleg biztonságos.

„Úgy értem, számunkra biztonságos. A rágcsálók számára nem. Mind most cincogja el a végakaratát, és rendezi a hagyatékát."

Levettem a szandálom, és köszöntem az olümposzi elemi lénynek. Még sosem találkoztam olyannal, aki ennyire boldog volt, hogy hall felőlem – pedig mindig örülnek. Az érzés a talpamba áramlott, és mosolyra fakasztott.

„Nagy-nagy üdvözlet / Bőséges öröm és harmónia / Jó egészséget és gyönyöröket.”

Granuaile-lel korábban megegyeztünk, hogy az itteni elemi lényt Olümpiának nevezzük Olümposz helyett.

„Harmónia – feleltem. – Örülünk, hogy itt lehetünk.”

„Tudakozás: Többen?”

„Druida elhozta tanítványát / Készen áll, hogy földhöz kössük.” Ha az elemi lények izgalmukban bepisilnének, Olümpia megtette volna ennek hallatára. Végig kellett várnom a kitörő áradozást, mielőtt elmondhattam a kérésem.

„Kérlek, rejtsd el ittlétünket az összes istentől és egyéb lénytől – mondtam. – Elvonulás szükséges tanítvány földhöz kötéséhez.” „Titoktartás biztosítva – felelte Olümpia. – Állatok és istenek másfelé irányítása.”

Oberon hátára helyeztem a kezem.

„Ez az állat a barátom – magyaráztam. – Kérlek, engedd, hogy kedve szerint tegyen.”

„A kutya druidabarát – egyezett bele. – Egy darabom érkezik / Beszélni a tanítvánnyal.”

A lábujjam között megjelent egy apró, fehér üveggolyó – ami ténylegesen fehér, gomolygó márványból készült. Felvettem, és átadtam Granuaile-nek, hogy beszéljen Olümpiával. Granuaile elmosolyodott, a markába szorította, és bemutatkozott. Amikor az elemi lényekkel beszél, mindig átszellemült az arckifejezése. Elmerengtem, vajon kétezer év után ugyanezt a békét és örömöt sugározza-e az én arcom is.

Annak örömére, hogy a varázserőm nyomai fedezve lesznek, a beszélgetést követően megengedtem Oberonnak, hogy elvigyen bennünket sétálni a barlang környékén. Mezítláb mentem, és megkértem a földet, hogy amíg itt vagyunk, könnyítse meg mindannyiunk számára az utat, beleértve Oberont is. A vastag aljnövényzet – a tövisbokrokkal együtt – elhajolt, és hagyott bennünket átkelni, majd mögöttünk ismét összezárult. Szabadon mozoghattunk, bárki másnak viszont át kellett volna verekednie magát, ahogy nekünk is az elején.

Oberon kieszelt egy járőrútvonalat a környéken, ahová a barlangból már nem láttunk el. Megmutatta, hogy a legkönnyebben a folyásiránnyal szemben, nyugat felől lehet bennünket észrevétlenül megközelíteni.

Egy lapos szakaszon a patakocska lelassult és kiszélesedett, kisebb medencéket képezve, amik elég mélyek voltak az úszáshoz. A nyomok alapján népszerű vízivóhely volt az őzek körében. Oberon minden bizonnyal itt fog vadászni. Hangosan, hogy Granuaile is hallja a beszélgetés rám eső részét, Oberonhoz szóltam:

– Elmegyünk a városba, hogy hurokcsapdához való alapanyagokat szerezzünk. Úgy remélhetőleg kicsit változatosabbá tehetjük az étrendünket. Ott töltjük az éjszakát, és reggel visszajövünk.

„Én nem maradhatnék itt vadászni?”

Nem, szükségünk van rád, hogy menőnek látszódjunk! Nélküled hülye turistának nézünk ki.

„Ó, tényleg, el is felejtettem! Az ír farkaskutya a tökéletes emberi kiegészítő. ”

– Bőven lesz időd vadászni, ha visszajöttünk. Vagy három hónap.

Oberon a farkát csóválta.

„Szent szaftos tavak! Az rengeteg időnek hangzik! Sok, ugye?”

– Hosszabb, mint amennyit valaha is adtam neked.

„Hű! Várj, mi a csapda?”

– A csapda az, hogy ha nem kapsz el semmit, akkor szárított húst eszel. Vagy a friss, omlós hús, vagy a száraz, kemény és sózott.

„Elég rossz választási lehetőség! De méltó kihívás egy nemes farkaskutya számára.”

– Óvatosan azzal az egóval! Még a végén fellöksz vele valakit, induljunk!

Megálltunk a barlangnál, hogy felkapjuk a hátizsákunkat, üresen és készen arra, hogy telepakoljuk további készletekkel. A lefelé vezető út sokkal könnyebb volt így, hogy Olümpia egyengette az utunkat. Mire az ösvény kivezetett bennünket a városba, már egészen úgy festettünk, mint akik csak túrázni voltak.

Felhívtam az ügyvédemet, Hal Haukot, és átutaltattam egy kis pénzt magunknak az Államokból. Találtunk egy éttermet kutyabarát teraszos elrendezéssel, és betoltunk néhány gyrost meg spanakopitát. Oberon is értékelte a helyet.

„Szeretem ezt az országot. A szabadban kajálhatok veletek, és a hús is finom! Mi az a cucc, amit ráteszel? Nem torma, ugye?”

Tzatziki. Uborka és joghurt keveréke.

„Megkóstolhatok egy kicsit?”

Hogyne.

Kentem belőle egy keveset egy darab gyroshúsra, és megetettem vele. Hangosan falatozott, csapkodta a nyelvét, ahogy szaglászás helyett próbálta megízlelni az ételt.

„Eh. Nem rossz vagy ilyesmi, de lehűti a hús hőmérsékletét, és tompítja az ízét. Én inkább simán kérem a sajátomat."

Miközben pihentünk, és beszélgettünk Granuaile közelgő földhöz kötéséről, lassan lement a nap. A kisvárosban volt egy sportbolt a sok turistának, aki meg akarta mászni az Olümposzt, és röviddel zárás előtt be akartunk oda nézni. A vacsoránkat afféle lakomává nyújtottuk, azzal az indokkal, hogy egy jó darabig nem lesz lehetőségünk így enni.

Fél órával zárás előtt, kissé eltompulva egy jó üveg pinot noirtól, elsétáltunk két háztömbbel odébb, a sportboltig. Oberon észrevett egy közeli parkot, ami tele volt kutyasétáltató emberekkel. Álcáztam, elbúcsúztam tőle, és kértem, hogy figyeljen a hívásomra.

A boltban sorokban álltak a főzőedények és az ezüstös tasakokba csomagolt ételek, temérdek cipővel együtt, amik úgy néztek ki, mintha lábak nélkül is képesek lennének a sziklaíveken átugrálni. És a sátrak! Te jó ég, a sátorépítészet igen messzire jutott a hajdani időkhöz képest! Mi csupán egyszerű anyagokat kerestünk, drótot meg drótvágót, vagy annak híján madzagot és ollót, amivel hurokcsapdát készíthetünk mókusoknak, nyulaknak vagy hasonlóknak. A kioldó megfeszítéséhez biztos találunk elegendő faágat. Részben Olümpia, és részben talán a bor hatásának köszönhetően Granuaile-nek most nagyon jó kedve kerekedett. Lehetetlen nem ünnepelni az élet szépségét, amikor ennyit mosolyog.

A saját mosolyom viszont elpárolgott, amint megláttam a sápadt, hátborzongató nyamvadékot egy sorral arrébb. Nem érte elég nap a bőrét ahhoz, hogy túrázó legyen, szóval mégis mit keresett itt? Feldobtam a tündérszemüvegem, és elnyomtam a borzongásom, amikor megláttam a tompa, szürke vámpíraurát a feje körül, némi piros parázslással a közepén.

Mérlegelve a kockázatot, hogy remélhetőleg nem ért óészaki nyelven, Granuaile-hez szóltam. Nincs ezen a nyelven szó a vámpírokra, ezért ezt mondtam neki:

– Ne nézz fel, de egy járkáló halott van a következő sorban, és épp téged bámul. Követ bennünket. Tulajdonképpen téged. Semmiképp se nézz a szemébe! A hidegvas amulett nem véd a bűvölete ellen.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte ugyanazon a nyelven.

– Elbeszélgetek vele. Maradj itt, és szegezd a földre a tekinteted. Most pedig válaszolj valamit vidáman, és mosolyogj!

– Oké, hagyj csak itt egyedül – felelte örömteli hangon.

Elindultam a polcsor vége felé, aztán befordultam a sörhűtők mellett, és végigsétáltam azon a soron, ahol a vámpír ácsorgott. Rám pillantott, tekintetét ideges aggodalom árnyékolta, de hamar visszatért a víztisztító tabletták színlelt nézegetéséhez. Elmormoltam néhány kötést az orrom alatt, ami növeli a gyorsaságom és az erőm, ameddig csak kitart a medvetalizmánom varázsereje. A vámpír fehér lenvászon pólót viselt kék farmerrel és drága futócipővel. Magamban nevetve megállapítottam, hogy a fából készült sátorcölöpöket elkerülte.

Megálltam tőle néhány méterre, aztán egyenesen felé fordultam, és görögül üdvözöltem.

– Jó estét! – felelte, szemével lopva az arcomra pillantott, aztán tekintete visszacikázott azokra a termékekre, amiket kizárt, hogy meg akart volna venni. Tovább bámultam rá, amire végül közölte: – Nem itt dolgozom, ha esetleg kérdésed van.

– Ó, pedig igenis van egy kérdésem. Tudod, új vagyok ebben a városban. Te talán segíthetsz nekem megtalálni valakit.

Felhagyott a színlelt vásárlással, és felém fordult.

– Ismerjük egymást?

– Nem, de biztos vagyok benne, hogy ismered az úriembert, akit keresek. Egy vámpír, aki időnként a Theophilus névre hallgat.

Számítottam a döbbent reakcióra: elkerekedett szem, lekonyuló száj. Arra is felkészültem, hogy megpróbál elbájolni. A szája keskeny vonallá préselődött az erőlködéstől, a szemét pedig összeszűkítette. Rávigyorogtam, a hidegvas aurám megvédett.

– Nem tudsz elbájolni, sajnálom. Volnál szíves, és elirányítanál Theophilushoz? Beszélnünk kell, neki és nekem.

Itt jött az a rész, amikor vártam, hogy ő is feltegyen nekem egy kérdést. A „Ki vagy?”-ra fogadtam volna elsőként, de a „Miért akarsz Theophilusszal beszélni?” szintén észszerű lett volna, vagy akár a „Te egy vámpírról kérdezősködsz?” is. Ehelyett komplett támadást mért rám, tiszta erőből, kismacskás sziszegéssel, és a torkom kitépésére tett próbálkozással. Minthogy készültem rá, és fel voltam spannolva, nem estem a földre, hanem hátráltam egy kicsit, aztán lefogtam a karját.

A legutóbbi vámpíros összetűzés során kis híján meghaltam, mivel nem sikerült végigmondanom a szétoldozó varázsigét, ezért ebből okulva hozzáadtam egy újabb varázslatot a talizmánomhoz. Egészen eddig még nem volt alkalmam kipróbálni. Egy mentális parancs segítségével a megcélzott vámpírra küldhetem a szétoldozást. Azt hittem, ennek is évekbe telik majd a tökéletesítése, mint minden varázslatnak. Elindítottam, és meglepve láttam, hogy a vámpír összerezzen, a létét megrázó rettegés sújt le rá – mint amikor a pezsgőfürdőben ülsz a barátaiddal, akik egy része elképesztően szexi, és egy görcsös érzés jelzi a beleidben, hogy visszatért a hasmenésed. Nem jártam teljes sikerrel, de jobb volt a semminél. Elkezdtem hangosan mondani a szétoldozás varázsszavait.

A fickó nem volt olyan erős, mint Zdenik, a vámpír, aki kis híján kinyiffantott. Zdenik csaknem annyi idős volt, mint én, és rohamosan fogyott a varázserőm már attól, hogy próbáltam visszatartani. Ez a vámpír mindössze néhány száz éves lehetett, és láttam rajta, hogy arra gondol, sokkal biztonságosabb lett volna egyszerűen beszélnie velem. Hirtelen taktikát váltott, és úgy döntött, meghátrál. Lefogtam, az ujjaimat keményen a karjába mélyesztettem. Nem hagyhattam elmenekülni, hogy aztán évezredekig emberekre vadásszon. Megpróbálta ellenem fordítani az erőm, mialatt a karját markoltam, újabb kitöréssel rám támadt, ezért el kellett engednem az egyik kezemmel, hogy védjem a torkomat. Majdnem végeztem a szétoldozással. Fogait az alkarom húsába mélyesztette, talán azt tervezte, majd lecsapol – csakhogy ez túl lassú volt ahhoz, hogy sikerrel járjon. Hátraléptem, elhitettem vele, hogy fölénybe került, amire a szabad kezével megragadott, hogy ne tudjak elmenekülni. Már biztosra megvolt, de a kötés szétoldozása után megfizettem.

Egyes vámpírok csak „elolvadnak”, amikor szétoldódnak, és egyszerűen szétloccsannak a földön. Ez a fickó viszont felrobbant, vérrel és véres cafatokkal borítva be a közvetlen környezetét – beleértve jómagamat is. Ettől pedig gyanúsan bűnösnek tűntem egy különösen kegyetlen gyilkosságban.

– Fúj – jegyezte meg Granuaile a maga helyzeti előnyéből. Egy csepp vér sem hullott rá. – Elhajoltam – magyarázta.

Az egy szem bolti alkalmazott folyamatos, hisztérikus káromkodásba kezdett görögül, a szeme akkora volt, mint két pingponglabda. Mobiltelefon volt a kezében, és abba üvöltözött, közben kirohant a boltból, megmenekülve a biztosnak vélt haláltól.

– Van egy kis baj – mondtam.

– Úgy gondolod?

– Nem egészen úgy alakult, mint szerettem volna.

– Remélem is, mert az eléggé beteg. Tisztára beborítanak a belek.

Feloldottam a gyorsaságra és erőre vonatkozó kötéseket, aztán így szóltam:

– Álcázom magunkat. Segíts megkeresni a biztonsági kamerát! Meg kell semmisítenünk minden felvételt a történtekről.

– Úgy van. Leszámítva a földön lévő dzsuvát.

– Igen. Arról higgyenek csak, amit akarnak. Azt viszont nem szeretném, ha megnéznék a videót, és rájönnének, hogy varázsoltam, vagy kikövetkeztetnék belőle, hogy a hapi egy vámpír volt.

– Oké. Mindent beszereztünk, amire szükség van, igaz? – Feltartotta a kis kosarat tele a készletekkel, amikért jöttünk.

– Aha. – Álcát varázsoltam rá, és miután homályba veszett a szemem előtt, azt mondta, ellenőrzi a bolt hátulját.

– Én pedig megnézem a kassza mögött – mondtam, és magamra is álcát bocsátottam.

Ez már veszélyesen leszívta a medvetalizmánom. Tudtam, hogy nem leszek képes sokáig fenntartani. Találtam ugyan néhány monitort a kassza mögött, de máshonnan érkező felvételt sugároztak.

– Itt hátul, szenszei! – kiáltotta Granuaile.

Követtem a hangját a bolt végébe, ahol egy „Csak dolgozóknak” felirat jelölte görögül és angolul is a zárt ajtót. Nyitott helyzetbe varázsoltam a reteszeket egy kötés segítségével, aztán kinyitottam az ajtót. Odabent még több monitor volt, és egy fekete konzol, amiből kábelek kígyóztak mindenfelé.

– Ott is van! Hasonlóan néz ki, mint a lemezrendszerem régen, a Harmadik Szemnél, amikor… – Granuaile megnyomott néhány gombot, amire egy csomó lemez kidobódott.

Körbetapogatóztam a bevásárlókosárban, és kivettem egy drótvágót, amivel elvágtam az összes kábelt a konzol mögött. A monitorok erre hóesést sugároztak.

– Jobb, ha biztosra megyünk, hátha biztonsági másolat készült a merevlemezen – mondtam. – Törjük össze!

– Úú, igen, Rage Against the Machine!{7} Csapassuk! – Hallottam, ahogy Granuaile hátrál, és elképzeltem, ahogy fellendíti a botot. Keményen a földhöz vágtam a konzolt, amire megrepedt a doboza. Amikor Granuaile botjának vasvége lesújtott rá, jelentős horpadás keletkezett rajta.

– Még egyszer! – javasoltam. Még legalább két, gyors egymás utáni ütés kellett a konzolnak. – Várj! – mondtam. – Hadd ugorjak rá néhányszor!

A tetején megejtettem egy rockkoncerti vidám tombolást – vagy inkább skanket? –, ami ugyan kevés kárt okozott, de jobban éreztem magam tőle.

– Jól össze van csavarozva. Inkább vigyük magunkkal, és dobjuk a tóba a parkban!

– Jó ötlet – egyezett bele Granuaile.

Szirénák hallatszottak egyre közelebbről.

– Szerintem menjünk gyorsan!

– Igen, indulás!

Elhasználtam a varázserőm utolsó cseppjét is, hogy elrejtsem a biztonsági konzolt, valamint a lemezeket, amiket Granuaile kivett belőle. Ezután kivittem a boltból a hónom alatt, Granuaile pedig a kosarában hozta a lemezeket.

A rendőrség leparkolt az utcán, és a rendőrök kiugrottak a kocsikból. Testük a testpáncél miatt szögletes volt, amit a különféle henger alakú fegyverek tettek még hangsúlyosabbá. Észre sem vettek bennünket; mialatt körbevették a boltot, átsurrantunk köztük, és elfutottunk az Enikkea parkba. Ott hívtam Oberont, aki a vérszag alapján könnyen ránk talált. Egy ideje már egyedül volt, mivel a kutyasétáltatók naplemente után hazamentek. Szaglászással és apró élőlények kergetésével szórakoztatta magát. Feloldottam az álcánkat, és behajítottam a konzolt a szögletes tóba, amelynek szökőkút volt a közepén. Granuaile az összes lemezt kettétörte, és bedobálta azokat is.

– Lemaradtam valamiről? – kérdezte Granuaile. – Egy Theophilus nevű vámpírról kérdezted, ő pedig megtámadott?

– Igen, mindent jól hallottál.

– Ki az a Theophilus?

– Leif mesélt róla nekem, mielőtt megtámadtuk Asgardot. Feltehetőleg ő a legidősebb élő vámpír. Vagyis élőhalott. Mindegy.

– Gondolod, hogy ő volt az?

– Nem, teljesen kizárt. Theophilus erősebb lett volna nálam.

– Akkor miért keresed?

– Meg akarom kérdezni, hogy tud-e valamit a régi római druidaellenes pogromról. Ha nem is volt közvetlen köze hozzá, biztosan tudja, kinek volt. Leif úgy hitte, hogy Theophilus Görögországban tölti az év egy részét; akkor pedig Görögországban minden vámpír tisztában van a felségterületével.

– Szóval nem is akartad megölni azt a vámpírt?

– Ó, dehogynem akartam! Persze nem ilyen nyilvánosan, és csak azután, hogy kiszedtem belőle valami hasznosat.

– Szerintem ki is szedtél valami hasznosat. Nem támadott volna meg, ha nem véd valamit. Theophilus bizonyára él, és itt van valahol.

Bólintottam.

– Okos észjárás. Viszont szerencsétlen fejlemény minden szempontból: tudni fogja, hogy egy druida van a közelben, mert csak a druidák képesek ezt tenni egy vámpírral. Biztos vagy benne, hogy nem jelölt meg egy csepp vér sem?

– A hátammal kapcsolatban nem vagyok biztos, de nem éreztem semmit – felelte Granuaile. Megfordult, és a válla felett rám pillantott. – Látsz rajtam valamit?

Tisztának tűnt.

– Nem. Ez jó hír, mivel még szükségünk van valamilyen vivőanyagra a tetováláshoz. Magát a festéket már beszereztem, de el kellene szaladni néhány üveg etil-alkoholért. Vagy annak híján erős vodkáért.

Adtam neki készpénzben eurót.

– Oberonnal itt megvárunk. Azt hiszem, gyorsan megmártózom, hogy megszabaduljak a vér nagy részétől.

– Jövök, amilyen gyorsan csak tudok, szenszei! – mondta Granuaile, aztán elszaladt a város felé.

Elmerültem a medencében, és locsolgattam az arcomat és a karjaimat. Nem volt senki a környéken, aki ellenezne egy gyors fürdést, így nem is törekedtem diszkrécióra.

„Ez olyan fura! Most úgy érzem, illene mesélnem neked egy sztorit” – mondta Oberon. Többnyire én meséltem neki, amikor fürdött.

Nos, miért nem teszed? Már itt az ideje, hogy mondj nekem egy történetet.

„Mégis honnan szerezzek egy jó sztorit? Én vagyok az egyetlen kutya, aki elég jól ismeri a nyelvet ahhoz, hogy mesélni tudjon."

Tessék, megválaszoltad a saját kérdésed. Ki kell találnod egyet.

„Rendben. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy dobermann, akit úgy hívtak, hogy Jean-Claude Van Husi…”

Várjál, mégis ki hívná így a kutyáját?

„És mégis kinek a meséje ez?”

A tiéd – ismertem el.

„Köszönöm. Mivel ilyen udvariatlanul félbeszakítottál, sosem fogok mesélni neked Jean-Claude Van Husi izgalmas kalandjairól. De ha megígéred, hogy nem fogsz közbevágni, akkor mondok egy másik történetet, amin már egy ideje dolgozom. Megígéred?”

Megígérem. Sajnálom, hogy közbeszóltam.

„Rendben van. Készülj fel, ez egy tragédia. Lesz benne elveszett csont, elveszett heregolyó, mélységes kolbászpazarlás, és minden.”

Alig várom!

És nem vicceltem. Ha lett volna farkincám, csóváltam volna. „íme, tehát… ”

Oberon története egy Sherlock Holmes stílusú krimi volt, és Az elveszett uszkár címet viselte egy Ishmael nevű nyomozókutya (weimari vizsla) és hűséges segédje, Starbuck (Boston-terrier) főszereplésével, akik keresztülhúzták Abe Froman, a Chicagói Kolbászkirály aljas tervét.

Ó, Oberon, ez egy csodálatos detektívtörténet! – dicsértem, amikor befejezte. – Bravó!

„Szerintem inkább Sir Oberon. Ha Arthur Conan Doyle lovagrendet kapott az efféle sztorikért, akkor úgy gondolom, nekem is jár. ”

Kétlem, hogy a királynő lovaggá avatna. Kicsit régimódi az ilyesmiben. De én druida lovaggá tehetlek, ha szeretnéd!

„Megteszed?”

Hogyne!

„Zsír! Sir Oberon, a… ööö, ide kellene egy méltóságteljes jelző.”

Sir Oberon, a slampos!

„Nem jó. Azt mondtam, hogy méltóságteljes, mint például: nemes, király, isteni… satöbbi.”

Sir Oberon, a szerény!

Miután felfrissültem, és sokkal kevésbé éreztem magam ragacsosnak, kiemelkedtem a szökőkútból, és szemrevételeztem a helyzetet. A pamutfelsőm teljesen veszett ügy volt: ipari tisztítógép kellett volna a megmentéséhez, és nem ért annyit. Levettem, és a fűbe hajítottam, ahol aztán szétoldoztam a kötését, és hagytam, hogy a molekulái elvesszenek a tájban. Nem maradt semmi bizonyíték, amit egy kriminálpatológus felhasználhat. Granuaile rövidesen visszatért két üveg etilalkohollal a táskájában.

– Kereshetünk egy hotelszobát, de szerintem jobb, ha eltűnünk a városból. Volna kedved éjjellátással visszagyalogolni?

Granuaile-nek volt hozzá kedve.

– Szeretném, ha mielőbb elkezdenénk a földhöz kötést – mondta Granuaile. – Erre várok, amióta Laksha elárulta nekem a valódi kilétedet. Menjünk!