Huszonhetedik fejezet

Megértem, mi teszi olyan vonzóvá a megbocsátó isteneket.

Vannak pillanatok – mint ez a mostani is –, amikor semmi másra nem vágyom, csak feloldozásra a vétkeimért, és ha tényleg érezhetném ezt a megbocsátást, akkor úgy csimpaszkodnék abba az istenbe, mint egy újszülött az anyja mellébe. De Odin nem ad megbocsátást. És a Tuatha Dé Danann sem. Mindkét fél hozzáállása az, hogy valamiképp helyre kell igazítani a problémát, illetve az archdruidám szavaival élve: „Be kell látni, hogy az egész világ nem csupán egy meleg lyuk, ami a farkadra vár.”

Még Frigg szemében sem létezik kegyelem, pedig a skandináv istenek közül ő segít a leginkább a bajbajutottakon. Szeme rideg volt, látszott, hogy sosem mondaná: „Menj csak az utadra, bocsánatot nyertél.”

Az emberiségtől pedig ostobaság lenne feloldozást várnom. Talán akad olyan, aki egy említés erejéig beszél a megbocsátásról, sőt, még olyan is, aki őszintén megbocsát, de a tömeg mégis megmarad azoknak a sokasága, akik kézlevágásra ítélnek egy éhező embert, amiért kenyérhéjat lopott. Szánalmas teremtmények vagyunk: attól érezzük magunkat feljebbvalónak, ha mások méltóságát sárba tiporjuk.

Nem volt mit tenni: a sírás nem lett volna megoldás, sem pedig a harag. Az egyetlen, amit tehettem, hogy az okozott kárral szemben megpróbálom túlsúlyba helyezni az érdemeimet. Meg kellett tehát ölnöm a világ összes történetének legnagyobb, leggonoszabb farkasát, hogy megfizessek a meggondolatlan szavaimért, amikkel közel ötezer törpe halálát okoztam.

Fenris nem dőlne be egy tál mérgezett darált húsnak. Valószínűleg a mérgezett steaktől is elfintorodna; túl okos ahhoz, hogy becsapják. Ha Tyr nem áldozta volna fel a karját, sosem lehetett volna megkötözni a törhetetlen béklyó, Gleipnir által, ami Fjalar őseinek hat lehetetlen dologból készült mestermunkája volt. Fenris olyan farkas, aki emberként – legalábbis egy régi, északi germánként – gondolkodik és beszél. Többé semmit sem fogad el a skandinávoktól. De ez nem azt jelenti, hogy nem lehet megmérgezni.

– Kaphatunk egy kis időt a felkészülésre? – kérdeztem Friggtől. – Hol és mikor találkozzunk Freyjával és a Fekete Baltákkal?

– A félsziget legtetején, Svédországban, Skoghalltól északkeletre. Ostra Takene. Ismered?

– A Vänern-tó északi vége?

– Pontosan. Mondjuk, svéd idő szerint éjfélkor? Úgy elég időtök marad a felkészülésre?

– Igen, azt hiszem.

– Akkor Freyja ott fog találkozni veletek.

Frigg felkelt, és kis késéssel mi is követtük. Oberon rájött, hogy látogatásunk a végéhez ért.

„Ezek szerint nem lesz desszert.”

Fjalar morcosan rám nézett bozontos szemöldöke alól, de elrontotta a hatást röhejesen kopasz álla. Frigg biccentett felénk, mi pedig megköszöntük neki és Fjalarnak a vendéglátást. A törpe felmordult, aminél pillanatnyilag nem is számítottam többre.

„Legalább indulás előtt elkéred a receptet?”

Szerintem legszívesebben minket is belevenne a legközelebbi receptbe.

Elhagytuk a főaknász házát, és felsétáltunk a domboldalon a saját kunyhónkig.

– Szóval Helbe megyünk, mi? Hogyan készülünk fel erre?

– Megint egy sportáruházba megyünk… itt, az Államokban, és lehetőleg olyan helyre, ahol nincsenek sötét elfek meg vámpírok, de kapunk íjat meg nyílvesszőt. Utána pedig főzünk egy nagy kondér gőzölgő mérget.

– Kitalálom: farkasfű?

– Úgy van. És miért húzunk gumikesztyűt?

– Mert a levelekben lévő akonitin felszívódhat a bőrünkbe.

– Ogmának igaza van: jól kitanítottak.

Egy jól megérdemelt karon ütést vártam ezért, ehelyett Granuaile leereszkedett, és kirúgta alólam a lábam, amire hanyatt vágódtam. Továbbsétált, és a válla fölött hátraszólt:

– A legjobbtól tanultam.

Épp be akartam jelenteni, hogy szeretem, amikor hozzátette:

– Nem fog működni.

– Micsoda?

Megállt, visszafordult, és várt, amíg felkelek.

– Az, hogy biztonságos távolságból leterítjük mérgezett nyilakkal.

– Miért nem?

– Mert ha ilyen egyszerű lenne, valaki más már megtette volna. Hogyha ilyen egyszerű lenne, Freyja maga is lemenne egy mesterlövész puskával, és agyonlőné. Vagy Odin használhatta volna a lándzsáját. Egy hobbit olyan erővel és sebességgel megdobta volna már egy kővel, hogy megkérdőjeleződnek a fizika törvényei.

„Granuaile, a tiszteletedre megpróbálkozom egy Rick James-paródiával: Nagyon okos csaj, olyasvalaki, akit nem mutatsz be Ogmának. Sosem kapsz tőle kelbimbót, ha egyszer van steak is.”

Granuaile megsimogatta Oberont, és megdicsérte az éneklését, miközben felkeltem a földről, és leporoltam magam.

– Igazad van. Ez csak vágyálom. De szerintem akkor is készítsük el a mérget! Majd Fragarach élére teszem. Te pedig a dobókéseidre, ha esetleg lehetőséged adódik rá, hogy használd őket. Időközben esetleg keríthetünk neked egy Bowie-kést is. A botod nem sokat ér vele szemben.

– A közelébe férkőzhetek vele – mondta a láthatatlanság varázslatára célozva.

– Igaz, de az egészet mégsem csinálhatod egyedül! A hallása és a szaglása kiváló. El kell terelnünk a figyelmét, ha a közelébe akarsz lopakodni.

– Egy hadsereg erre éppen megfelelő, nem?

– Reménykedjünk benne.

– Abban is reménykedjünk, hogy ez jobban sül el, mint amikor legutóbb használtál mérget.

– Feltétlenül.

A szerencsétlenül sikerült incidensre célzott, ami a bőrcserélők-kel történt Arizonában.

Miután elbúcsúztunk Oberontól, elmentünk ügyeket intézni. Vettünk kesztyűt és zacskókat, aztán átutaztunk Németországba, egy erdőbe, ahol rengeteg a farkasfű – más néven sisakvirág vagy a „mérgek királynője”. Léteznek az Egyesült Államokban is változatai a növénynek – még Coloradóban, a kunyhónk közelében is –, de ez a bizonyos faj tartalmazza a legtöbb mérget.

Miután ellátogattunk egy olyan áruházba, ahol luxus sátorfelszerelést és gyapjúpapucsokat árulnak egyéb, hasznosabb árucikkek mellett, mindegyikünk szerzett két-két kést, ami elég nagy volt ahhoz, hogy kivívja egy Fenris-féle farkas figyelmét. Visszatértünk a coloradói kunyhóhoz, hogy kivonjuk a mérget, és előkészítsük a pengéket. Oberon épp vacsorát vadászott magának, ezért békén hagytuk, és inkább lezuhanyoztunk Granuaile-lel kettesben, amihez idővel néhány kiegészítő gyakorlat is társult. Ezt követően úgy döntöttem, hogy elég volt a szakállamból. Granuaile kiképzése során és a földhöz kötés alatt szükségszerű volt, most viszont volt időm rendszeresen ritkítani, ezért visszatérhettem a kecskeszakállhoz.

Svédországban ekkor már éjfél körüljárt. Úgy döntöttünk, hogy kelta nindzsásat játszunk, és feketébe öltöztünk. Kényelmes, fekete farmert vettünk hosszú ujjú pólóval, és még kesztyűt is húztunk.

Mindketten a pólónk alá rejtettük a hidegvas amulettet. Az új, mérgezett késeket a combunk két oldalára csatoltuk; én Fragarachot is méregbe mártottam.

– Készen állsz? – kérdeztem.

– Nem tudom. Nem kell palackozott vizet vagy ilyesmit vinnünk?

– Nem hiszem. Frigg nem említette, hogy erre is készüljünk. Gyors hadművelet lesz. Majd szükség esetén szerzünk a törpéktől.

– És ha nem adnak?

– Akkor majd szükség esetén lopunk tőlük.

– Egek, Atticus. Mostantól az én feladatom a logisztika.

– Erről jut eszembe: hideg lesz ott, ahová megyünk. Megmutatom a Morrigantől tanult kötést, amivel melegen tarthatod a testhőmérsékleted. Nem fogsz dideregni, még akkor sem, ha pólóban meg farmerban állsz a hóban.

– Király!

Átutaztunk a Vänern-tó északi partjához, vagyis inkább a közelébe. Egy örökzöld erdő lombjai alatt találtuk magunkat, az éjjeli levegőben a tó illata terjengett. A part felé sétáltunk, és egy perc múltán hatalmas tüzet pillantottunk meg, amit sötét sziluettek vettek körül. Éjjellátást idéztünk magunknak, és megláttuk, hogy a sötétben többen is álldogálnak a tóparton: a felfegyverzett, sisakos alakok mind törpék voltak. Egy teljes hadsereg – és mindössze egyetlen tábortűz, amit feltehetőleg jeladásnak szántak.

Hirtelen megriadtam, és oldalra néztem. Éppen mellettem egy hatalmas, furcsa, fegyverekkel megrakott jármű állt, amit olyan feketére festettek, hogy észre sem vettem a sötétben. Nem emberi gyártmány volt. Majdnem nekimentem, de szerencsére senki sem ült benne, hogy kipróbálja rajtam a számtalan fegyver valamelyikét. Lekuporodtam az utolsó fák előtt, és álcáztam magam. Nem láttam Granuaile-t, úgyhogy feltehetően ő is így tett, vagy láthatatlanná vált.

– Látod Freyját? – suttogtam.

Balról hallatszott a hangja.

– Nem tudom, hogy néz ki.

– Ő a legmagasabb a tömegben.

– Ó! Igen, a tűz közelében van, de nem közvetlenül mellette. Néhány sorral hátrébb. Egy harci szekéren áll.

Körülnéztem a tűznél, míg végül megtaláltam.

– Oké. Lopakodjunk oda, és üdvözöljük. Ha ránk támad, akkor túszul ejtjük, visszamegyünk a fák közé, és síkot váltunk. Maradj láthatatlan, amíg nem tudjuk, hogy biztonságban vagyunk-e!

– Rendben!

Azt kívántam, bárcsak képes lennék a Prérifarkas varázslatára, amit „okos követésnek” hív, és elnyomja a léptek hangját. Így viszont kénytelenek voltunk a lehető leghalkabban haladni a ropogós homokban, és abban bízni, hogy a szél, a beszélgetések és a fegyverzet zörgése elnyomja a közeledésünk hangját.

Megláttam a Fekete Balták acélos fegyverzetét – akarom mondani, iszonyat acélos karjaikat. A válluk és a bicepszük nagyobb volt, mint egy átlagos testépítőé, és elég szőr borította őket ahhoz, hogy kivívják Perun elismerését. A karjuk páncél nélkül lógott ki a széles arany mellvértből, így teljesen szabadon lesújthattak bármire. A Fekete Balták nem használnak pajzsot, helyette szkáld páncélzatuk van: a mellvértet és a sisakot rúnák borítják, ami feltehetőleg golyóállóvá teszi őket. Pajzs helyett a bal kezükben tartott baltával védekeznek, aminek egy kicsi, kampós penge van a tetején, az alján pedig egy kézvédő, ami az ujjaikat fedi. A jobb kezükben lévő baltán árulkodó szkáld pecsétekkel berakott, hatalmas kaszás penge volt. Lefogadtam volna, hogy páncéltörő borítás fedi. Egy seregnyi Fragarach.

A szkáld arany mellvérten és sisakon kívül fekete, lemezes páncélzatot viseltek. Mintha csak ezt mondták volna: „Nesze, lőjetek csak a fényes, védett testrészeinkre a puskátokkal meg a nyilatokkal! A többit meg hagyjátok, hiszen úgysem látjátok tisztán!” Éjszakai rohangálásra kiképzett nehézgyalogság.

A Fekete Balták egy részének a sisak alól kikandikált a szakálla egészen a mellvértig, de a többségnek egyáltalán nem volt szakálla. Ez azt jelentette, hogy az ő hajuk is fonatokban van, és nem lesznek a rajongóim, ha Fjalar beszámol nekik arról, hogy én küldtem Nidavellirbe Lokit.

Granuaile-lel félig-meddig észrevétlenül odalopakodtunk Freyjához. Időnként csaptunk némi zajt, amire néhány sisak kíváncsian felénk fordult, de nem vettek észre bennünket, és a hangokat a többi, hátrébb álló törpéknek tulajdonították.

A Fekete Balták szorosan körülvették Freyja szekerét, ezért mindössze két sor távolságra sikerült megközelítenünk. Ha megpróbáljuk túszul ejteni, elfogat bennünket. Nem volt más választásom, így hát üdvözöltem.

– Hol vagy? – követelt választ az istennő. Tűz fénye világította be hosszú, szőke fonatát, ami egészen a derekáig ért. Gyönyörű volt, habár kissé férfias az álla. Aznap, amikor bevettem Asgardot, több déróriást ölt meg, mint az Æsir összes többi tagja.

– Először add becsületszavad, hogy nem ártasz nekünk! – kértem. – Frigg biztosított róla, hogy nem fogsz megtámadni, de szeretném a te szádból hallani.

– Becsületemre ígérem, hogy nem teszek kárt bennetek – felelte Frejya. – Az más kérdés, hogy mit kívánok.

– Ez így elég is – mondtam, és feloldottam az álcát. – Én nem is jelentek, és nem is kívánok számodra bajt.

Miután Frejya meglátott, tekintetével tovább kutatott a hátam mögött.

– Nem úgy volt, hogy egy másik druida is jön?

– Itt van. Akkor fog megmutatkozni, ha már biztonságban érzi magát.

– Ti ketten a harci szekeremen utaztok, velem együtt. A Fekete Bárdok a saját járműveikkel követnek bennünket. Készen álltok?

– Hogyne.

Freyja az egyik különösen Hűik formájú törpére pillantott a szekere mellett.

– Baltamester, találkozunk Hvergelmir forrásánál.

– Igenis, hölgyem! – A törpe elkiabálta a parancsokat, a kiáltások aztán újból és újból megismétlődtek, végig a part mentén. A törpék serege megindult a fák felé, ahol a fenyegető harci járműveik álltak. Miután tiszta lett a terep Freyja körül, Granuaile felfedte magát, és biccentett.

– Nagyságos Freyja, megtiszteltetés, hogy megismerhetem. Granuaile vagyok.

Freyja nem felelte azt, hogy kölcsönös a megtiszteltetés, de viszonozta a biccentést.

– Kövessetek! Yggdrasil gyökere mentén megyünk Hvergelmir forrásához. Onnan már látni fogjuk Hel falait és kapuit. Amíg néhány Fekete Balta figyelemelterelés gyanánt megtámadja a fal egyik végét, mi a másik, kevésbé védett oldalon átrepülünk, és megkeressük Fenrist.

Felmásztunk a szekerére. Egy pillanatra zavarba jöttem, mivel eszembe jutott, hogy nem lovak vagy ökrök vontatják, hanem néhány szürke házi macska. Freyja furcsa, doromboló hangot hallatott, amire elindultunk. Eleinte kissé rázott az út, de ahogy felemelkedtünk a talajról, gördülékenyebbé vált. Egy rövid ideig víz felett szálltunk, aztán tettünk egy kanyart, és az erdő felé vettük az irányt. Súroltuk a zseníliadrótra emlékeztető fák tetejét, majd egy apró tóhoz érkeztünk, és egyenest belemerültünk. Én tudtam, hogy mi fog történni, Granuaile-nek viszont fogalma sem volt róla. Ujjaival a szekér szélébe kapaszkodott, és mindössze annyit mondott, hogy „öö”, utána meg sem nyikkant.

A vízről kiderült, hogy nem is olyan vizes. Egy átjáró volt, ami a skandináv síkra vezetett. Felismertem, mert a parton egy hatalmas jegenyefenyő a tóba gyökerezett, pontosan úgy, mint az orosz-országi tónál, ami Jötunheimbe vezet. Nem csobbantunk bele: csak megváltozott a légnyomás, aztán kidugult a fülünk, és már úton is voltunk Yggdrasil, a Világfa gyökere mentén Niflheimbe. Egy darabig tisztán láttunk, aztán elmerültünk a homályban, amiről ez a sík a nevét kapta. Az út miatt kicsit hiányzott Ratatosk. Oberon talán nem értene velem egyet – természeténél fogva utálja a mókusokat –, de szerintem Ratatosk nagyszerű élőlény volt, és tökre nem érdemelte meg, hogy olyan csúnyán végezze a nornák keze által. Természetesen az én hibám volt a halála. Kezdtem félni, hogy már sosem billentem helyre a mérleget a tizenkét évvel korábbi cselekedeteimért.

Yggdrasil gyökere a sötét, buborékos vízbe veszett, amit hatalmas kőfal övezett tizenegy boltívvel, s a boltívek mindegyikéből egy-egy folyó csörgedezett. Az egyik, Gjöll éppen Hel kapujának közelében folyik, ezen kellett átkelni. A törpék repülő szerkezeteinek köszönhetően azonban ez alkalommal nem kellett a kapuőrrel egyezkedni. Még a hatalmas fal sem jelentett akadályt, habár Freyja szerette volna megőrizni ezt a mítoszt. Miután a törpék harci repülőgépei földet értek a Gjöll partján, a csoport fele elindult, hogy megbombázza Hel falát, és remélhetőleg elvonja a bent tartózkodók figyelmét a valódi szándékunkról.

Míg ők Freyja áldásával elrepültek, én kihasználtam az alkalmat, hogy körülnézzek Niflheim földöntúli táján. Kicsit azt kívántam, bár lenne Freyjánál egy digitális kamera, hogy Granuaile-lel turistaként pózoljunk a forrást övező kőfal előtt. Óriási mosollyal az arcunkon keletre mutatnánk, és a kép alatt ez a felirat állna: „Ott van Nidhogg!”

Niflheimben még erőtlen csillagfényben is kék és halvány rózsaszín színek tükröződnek a jégről. Kedvük szerint pislákolnak, egy fényesebb világ tükörképei: Muspellheim, az ősi ellenség lángoló tüzéről suttognak. Bizonyos megvilágításban, némi képzelőerővel a hatalmas jégsziklákat össze lehet téveszteni azokkal a piros-fehér-kék jégkrémekkel, amiket szögletes, fehér fagylaltoskocsik árulnak.

Miután az égbe emelkedtünk, és elindultunk Hel felé, megláttam a köd felett a távoli, lila szirteket, rajtuk elszórt, fekete kis vonalkák, magányos fák sírtak a jeges szélben. A háttérben zajló fagyos szenvedés ellenére az örvénylő köd színekkel és reményekkel táplált, hogy talán legbelül van valami, ami mégsem olyan fagyos. Egyből megszűnt az érzés, amint beúsztunk Helbe.

Helben nincsen kék szín, sem bármi egyéb arra utaló jel, hogy valahol esetleg létezik napsütés, vagy vannak jégkrémárusok. A színskála annyi színre szorítkozik, mint Gustave Doré fametszetei, keresztvonalkázott szürke és fekete, illetve ezek árnyalatai, aztán hirtelen vakítóan üres területek, mint a vitiligo foltjai, amik csupán a halottakat kísértik emlékekkel arról, hogy miként hat a valódi fény a szemre. A levegő mosogatólétől és penésztől bűzlik, a ködöt elnyomott álmok és reménytelen sóhajok formálják nyirkos, nyúlós lélegzetükkel, ami tejfölként gyűlik fel az ember tüdejében.

Freyja bevezetett a köd egy meghatározott pontjába, habár én semmi jelét nem láttam annak, hogy ez a beteges homály bárhová is vezet. Olyan érzés volt, mint egy kellemetlen csobbanás pókháló és takony keverékébe.

Hátborzongató csendben követtek minket a törpék harci gépei, talán sűrített harag vagy valami más, innovatív üzemanyag hajtotta őket.

Granuaile egy teljes másodperccel előttem kezdett el fuldokolni. A köd bemászott az orrunkon át a tüdőnkbe, és fehér hóként leülepedett a hörgőkben. Mindketten Freyjára pillantottunk, aki láthatólag nem szenvedett – ugyanakkor az is látható volt, hogy visszatartja a lélegzetét. Biztosan „elfelejtett” szólni, hogy mi is tegyünk hasonlóképp.

Megfordultam, és a hátammal utat törtem a ködben, így sikerült néhány tiszta lélegzethez jutnom, és egy darabig vissza tudtam tartani a levegőt. Granuaile követte a példám.

Szerettem volna „véletlenül” meglökni Freyját, hogy kifújja a visszatartott levegőt, de inkább hagytam, hogy szánalmas kis bosszút álljon rajtam. Végtére is megöltem az ikertestvérét; ez csupán egy apró töredéke a vezeklésnek, ami kijárt.

Nem szabadultunk a ködtől, csak amikor végre földet értünk Hel jeges szikláin. Plafonként lógott a fejünk felett úgy három méter magasságban, elnyomta a láthatárt, és lassan kavargott, mint a lehullott falevelek a szélörvényben. Körülöttünk minden mozdulatlan volt; a törpék harci gépei egymás után, sorfalat alkotva szálltak le mögöttünk. A lőfegyverek velünk ellentétes irányba fordultak.

– Nem sokat érnénk vele, ha ezeket a fegyvereket mind Fenrisre fognánk, igaz? – kérdezte Granuaile.

– Hel szereti azt a szörnyeteg testvérét. – Freyja szinte vicsorgott, közben a szekér egyik rekeszéből kirántott egy lándzsát. – Már jóval ezelőtt kinetikus védelemmel vette körbe. Sem nyílvessző, sem lövedék, sem Odin lándzsája nem juthat el hozzá. Közelről kell megölnünk.

Granuaile zöld szeme találkozott az enyémmel. Elvigyorodott, és feltartotta az öklét, én pedig hozzáütöttem a sajátom.

– Tehát hol van? – kérdeztem.

Freyja a lándzsájával egyenesen a ködbe mutatott.

– Arra. Nincs messze.

– Miért nem látunk semmit?

– Ilyen a köd. Azt hiszed, hogy látod a horizontot, de valójában nem. A tényleges látótávolság kevesebb mint húsz méter.

– Remek. És ő lát meg hall bennünket?

– Valószínűleg igen.

– Van valami terved?

– Igen. Odamegyünk és megöljük.

Türelmesen vártam a további részletekre.

– Lehetőleg még mielőtt Hel rájön, hogy átjutottunk a falon, és minden haderejét a Fekete Bárdok ellen küldi – tette hozzá. – Amint elkezdenek tüzelni, hordákban fognak jönni. Egy részük fel fog jutni a harci gépekre, és onnantól esélye sem lesz az ötezer fős seregünknek a százezrekkel szemben.

Freyja szavait borzongató sziszegés zárta, amit újabbak követtek a harci gépek mentén.

– Azok milyen puskák? – kérdezte Granuaile.

– Körfűrészvetők – felelte Freyja, és most először elvigyorodott. – Direkt a fejre lett kifejlesztve, de levágja a karokat és a lábakat is. Hát nem imádni valóak a törpék?

– De, elbűvölőek – felelte Granuaile.

– Akkor hát induljunk! – kiáltotta Freyja. – Kifutunk az időből. Én szemből közelítek, és beszélek Fenrisszel. Ti oldalról támadjátok meg! Legyetek óvatosak, mert nagyon gyors, és tudja változtatni a méretét!

– Hogy érted? – kérdeztem.

– Az óriásnak született Alakváltó Loki fia. Ezért akárcsak Hel és Jörmungandr, ő is tetszés szerint képes megnőni vagy összezsugorodni.

– Bájos! Ha tehát egy édes farkaskölyökbe botlunk, ne bízzunk benne.

– Pontosan.

Álcáztam magam, kivontam Fragarachot, és lecsatoltam a kést a jobb combomról. Utóbbit a bal kezemben vittem, és amint elhasználtam, volt még egy tartalék a bal combomon is. Granuaile a bal kezébe vette a botját, és miközben kimondta a láthatatlanná tévő szavakat, egy nagy kést fogott a jobbjába, majd eltűnt a szemem elől.

– Én balról veszem be, Granuaile pedig jobbról – jelentettem ki.

– Akkor hát előre! – kiáltotta Freyja.

Csupasz köveken át baktattam a ködben, és közben ellenőriztem a kapcsolatot a földdel. Akárcsak Asgardban, Helben is elérhető a varázslat, de erőtlen és gyenge, mint amikor a jelerősség ikonja egy csíkot mutat a telefonkijelzőn. Ha nagyobb löketre lenne szükségem, kénytelen lennék a medvetalizmánomból meríteni. Csendben felturbóztam az erőm és a gyorsaságom, mivel tudtam, hogy egy Fenris-féle szörnnyel szemben szükségem lesz mindegyikre.

Mögöttünk egyre hangosodott a harci gépek robaja, ahogyan beüzemelték rajtuk a komolyabb tűzerőket. Minden bizonnyal egy csomó draugr tart felénk. Hel nem éppen egy stratégiai zseni, de amilyen típusú és amekkora számú katonának parancsol, nincs ebből hátránya. Szükségtelen az ész a csatában, ha a katonáid a szó szoros értelmében egyszer használatosak: nem kell levelet írni a hozzátartozóknak, támogatást fizetni a veteránoknak, aggódni a logisztika miatt. Freyjának igaza van: nincs időnk játszadozásra. Ha élve ki akarunk jutni, gyorsan el kell intézni a dolgot.

Nem találtam rá Fenrisre húsz méterrel később. Se további húsz méter után. Rövidesen azonban meghallottam Freyja hangját tőlem jobbra, aztán mögöttem; közvetlenül a jobbomon pedig felelet morajlott. Megfordultam, de nem láttam mást, csak a háromszorosan is átkozott ködöt. Követtem a rekedtes hangot.

– Freyja, igaz? Hallottam a húgomtól, hogy nemrégiben elvesztetted a testvéred. Milyen kár! Úgy rémlik, elfelejtettem részvétet nyilvánítani. Kérlek, engedd meg, hogy utólag is kifejezzem a sajnálatom!

Freyja tudatta Fenrisszel, hogy hova teheti a sajnálatát. Gúnyos kacaj hallatszott a magasból. Követtem a hangot, és ahogy felpillantottam, tőlem jobbra két hatalmas lábszár nyújtózott felfelé a ködbe. Felettük a kiálló pofarész: Fenris orra és nyitott szája. Nyilvánvalóan úgy döntött, hogy gazdaságos kiszerelésben száll szembe velünk. Sokkal magasabb volt, mint Garm, aki maga is két méter vállmagasságig; Fenris talán kétszer annyi, ha nem több. Hatalmas állkapcsával Milk-Bones kutyakeksz módjára haraphat szét minket, csak mi sokkal lédúsabbak leszünk. Amilyen halkan és gyorsan csak tudtam, balra lopakodtam pár lépést, hogy megkeressem a hátsó lábait. Freyja mindvégig beszélt hozzá, hogy lefoglalja – és kiválóan ment neki. De így is megérzett bennünket.

– Kiket hoztál magaddal? – dörögte Fenris. – Érzem a szagukat.

– Törpék harcolnak mögöttünk a draugrokkal – felelte az istennő. – Gondolom, el is pusztítják mindet.

– Erősen kétlem – felelte Fenris, miután hangosan szippantott párat a levegőből. – Ez nem a törpék bűze. Ez valami más. Emberek! Élő emberek! Hol vannak?

Granuaile előbb odaért a hátsó lábakhoz, mint én, ugyanis abban a pillanatban Fenris felnyüszített. Eltűnt a pofája, ahogy hirtelen hátrafordult, és a bal oldalához kapott valami után, ami fájdalmat okozott neki. A jobb hátsó lábával előrerúgott, hogy megtartsa az egyensúlyt, és egyenesen előttem dobbantott vele. Felismertem a lábára kötött piros szalagot, a legendás Gleipnirt, ezért minden erőmmel meglendítettem Fragarachot egyenesen fölötte, remélve, hogy ezzel megsántítom, és magamra terelem a figyelmét. Sikerült is! Nagyjából.

Fragarach szépen átszaladt a teljes lábán, és egyetlen csapással amputálta az egészet. Csakhogy ezzel kiszabadítottam Fenrist. Többé nem tudott súlyt helyezni a jobbjára, ezért ahelyett, hogy jobbra fordult volna, megindult balra és lefelé, és addig körözött, amíg végül a hatalmas farkával mellkason csapott és hátrarepített. Elengedtem Fragarachot és a kést, magam alá tartva a kezem, nehogy fejjel egyenest a kövekre zuhanjak. Sikerült kiviteleznem, de így sem volt túl szerencsés a földet érés. A bal kezemre hárult a neheze, és kificamodott a csuklóm. Emellett a könyökömet is úgy bevágtam, hogy felkiáltottam; egy kis ízelítő volt abból, amit Bacchus érezhetett Granuaile botjától.

A bal kezem innentől jó időre használhatatlanná vált: a rándulás még varázslat segítségével sem gyógyítható másodpercek alatt. A farkcsontom is minden bizonnyal kínozni fog a későbbiekben, de az adrenalin miatt most csupán tompa fájdalmat éreztem. Dübörgőit a fülemben az ágyúdörgés zaja és a farkas vonyítása, de inkább Granuaile-től szerettem volna hallani bármit, ami arra utal, hogy életben van. Azóta nem hallottam felőle, hogy megindultunk előre.

Talpra evickéltem, és felvettem Fragarachot a földről. Felpillantva megláttam Freyját, amint egy lényegesen megcsonkított farkasra támad, a farkas pedig az óramutató járásával megegyező irányban forog, és a szájával valami… láthatatlan dolog után kapdos. Granuaile él! Én is támadásba lendültem, habár a bal karom nélkül kissé ügyetlenül ment.

Granuaile-lel szemben Freyja teljesen látható volt, és zajt is csapott. Nyilvánvalóan az volt a célja, hogy elterelje a farkas figyelmét, ami sikerült is – csak talán nem pont úgy, ahogy az istennő tervezte. Amikor támadásba lendültem, Freyja felemelt lándzsával előreszökkent. Fenris feje felé nyomult, a farkas pedig visszatámadt, egy időre békén hagyva Granuaile-t.

Amint meglátta Freyja lándzsáját, összezsugorodott, és elfordította a fejét, így a lándzsa a fejét súrolva célt tévesztett. Fenris az állkapcsa közé kapta Freyja lábát, az istennő pedig felsikoltott, ahogy a farkas a ködbe hajította. Ezt követően Fenris végre a bal oldalát piszkáló, láthatatlan démonra tudta irányítani a figyelmét. Granuaile valószínűleg azzal kergette az őrületbe, hogy a bordái közé dobálta az összes hajítókést. Fenris balra támadt, csattogtatta a száját valami láthatatlan dolog után, de szerencsére a fogai csak a levegőt érték. Én is megtámadtam – erre nem számított –, de még éppen zsugorodott, hogy gyorsabban Granuaile után forduljon, és végül hamarabb összement, mint vártam. Óriási lendületet vettem az ugráshoz, ezért teljesen eltévesztettem a célt. A feje felé suhintottam, de mindössze a tetején, a két füle között karcoltam meg. Legfeljebb a méreg tehetett volna kárt benne. Eddig azonban hiába sebeztük meg többször is a mérgezett pengékkel, nem mutatkozott rajta semmilyen tünet.

A karcolással viszont felhívtam magamra a figyelmét. Odakapott, ahol egy pillanattal korábban még álltam, hallatszott, ahogy rázkódik a pofája, és csattognak a fogai. Kissé bizonytalanul, de biztonságban földet értem a túloldalán, ő pedig ingerülten ugatott, majd megszólalt:

– Ki támadt rám? Ki rejtőzködik előlem gyáva féreg módjára? Mutasd magad!

Na, persze. Arról is gondoskodtam, hogy Granuaile egy lapon legyen velem ezzel kapcsolatban: amikor az életedért küzdesz, soha, de soha ne harcolj korrektül. Gyönyörű erény a becsület és a sport-szerűség, ha tét nélküli játékról van szó, de az igazi harcban mindig a becsületes fickók vesznek oda. Amikor vérre megy a küzdelem –magyaráztam neki – használj ki minden létező előnyt, hogy biztosan az ő vérük hulljon, és ne a tiéd. Ha szeretnél bűntudatot érezni, utólag nyugodtan érezd magad szarul, amiért igazságtalanul kerültél fölénybe. A lényeg, hogy maradj életben ahhoz, hogy ezt megtehesd.

Ebben a helyzetben viszont Granuaile-t nagyobb biztonságban tudhattam azzal, hogy felfedem az álcám. Közben ő szabadon lesújthatna Fenrisre, amivel végleg elintézné. A farkas lábából spriccelt a vér, és megláttam a sebzett bőrében számtalan dobókést, illetve a bal lábában egy nagyobbat is. Nem tudtam elképzelni, hogy döbbenetes ugrásokat produkálna egy akkora sérüléssel és a hiányzó lábával. Úgy voltam vele, hogy majd kiderül.

Feloldottam magamról az álcát, és füttyentettem neki.

– Gyere, kutyi-mutyi! Aranyos kutyuska.

Rám villantotta a szemét, szája pedig vicsorra húzódott.

– Ki vagy? – morogta. – Valamiféle új isten?

Óészaki nyelven beszélt, ezért ugyanúgy válaszoltam:

– Nem éppen. Én olyan fickó vagyok, aki kinyírja az isteneket, amikor kihoznak a sodromból. Vegyük például Freyrt.

Fenris összerándult, mintha megpofoztam volna.

– Te ölted meg Freyrt? És Freyjával érkeztél?

– Tudod, te vagy a vérfizetség. Mellesleg hogy van a lábad?

– Gondolom, nagyjából úgy, ahogy Freyjáé.

Mindent beleadott, hogy rám vesse magát a mellső két végtagja és a hátsó, elcseszett lába segítségével, de ügyetlen mozdulatot tett, amiből hiányzott a lendület. Granuaile kihasználta a farkas mozgását, és a második nagy késsel felhasította a jobb oldalát. Fenris felnyüszített, próbált megfordulni, de ezzel ránehezedett a levágott lába vérző helyére. Elvesztette az egyensúlyát, és a kiszakadt belein landolt, amitől még hangosabban vonyított.

Megint álcáztam magam, és odaszaladtam hozzá, miközben alig tudtam másra gondolni, csak Morriganhez imádkoztam, hogy Granuaile ne legyen a farkas alá szorulva. Fenris jelentősen összezsugorodott, de még így is nagyobb volt Garmnál. Ha a súlyával ránehezedik Granuaile fejére, a lány nem kap majd levegőt.

Fenris próbált ugyan talpra evickélni, de helyette csak szánalmasan csapkodott. A hátsó lába nélkül képtelen volt felemelkedni, a sebei pedig végre elérték a hatást. Rájött, hogy vége van, közben a szemével engem keresett.

– Megátkozlak, te istengyilkos! – mondta a fogait vicsorgatva. –Téged és az összes…

Lesújtottam a nyaka hátsó részére, és átvágtam a gerincét.

– Fogd be! – mondtam. Aztán sietősen a szőrébe töröltem Fragarachot, és Granuaile után kiabáltam. A hatalmas farkas nyaka túloldalán jelent meg, és rám vigyorgott. A bal karja vérben úszott.

– Megijedtél, mi?

Megkönnyebbülten leeresztettem a vállam.

– Igen, egy kicsit.

– Szép volt a halálos csapás!

– Köszi. Mi történt ott? – Állal a karjára böktem.

– Egyszer belém mélyesztette néhány fogát. Teljesen rendben van. Nem kaptam veszettséget.

Egy igen hangos robbanás hallatszott a törpék környékéről, ami eszünkbe juttatta, hogy ideje távoznunk.

– Láttad, hol ért földet Freyja? – kérdeztem.

– Nem. Túlságosan lekötött, hogy az életemért menekülök.

– Azt hiszem, arra repült. – Hozzávetőlegesen magam mögé mutattam. Mindketten elindultunk futva abba az irányba, nagyjából tíz métert tartva magunk között. Aggodalmasan eltűnődtem, hogy ha esetleg Freyja meghalt, miként jutunk ki Helből a segítsége nélkül. Abban jogosan bíztam, hogy Yggdrasil gyökerén keresztül vissza tudunk utazni ahhoz a szép kis tóhoz Svédországban, de egészen más tészta átjutni Hel falain és kapuin. Kételkedtem benne, hogy a törpék átfuvaroznak a falon, ha megtudják, hogy a kedvenc istennőjükből jutalomfalat lett, abban pedig biztos voltam, hogy a macskák csak Freyjára hallgatnak.

Végül Granuaile talált rá Freyjára.

– Atticus, itt van! De elég rossz állapotban.

Freyja bizarr alakjától kicsit távolabb hevert a lándzsája. A lábai furcsa szögben kicsavarodtak, és piros vér borította őket.

– Oké, te kezdd el a bőr gyógyítását, rendben? Semmi adrenalin! Én elállítom a vérzést.

Négykézláb helyezkedtünk, és munkához láttunk. A Fenris által ejtett sebek miatt a vérveszteség hamar végzett volna az istennővel, ha nem érünk oda időben. Már elvesztette az eszméletét, az agya pedig idővel oxigénhiányos állapotba került volna. Vérátömlesztésre volt szüksége, de itt nem adhattunk neki.

– Anyám, micsoda vérfürdő – mondta Granuaile. – Bárcsak visszatehetnénk belé egy részét!

– Ez minden valaha élt harctéri sebész álma.

Freyja jobb lába és a karja is eltörött, valószínűleg földet éréskor. Bizonyára agyrázkódást is kapott, de szerencsére nem láttam vértócsát a koponyája alatt. Itt viszont nem tudtam helyrerakni a csontjait.

– El kell cipelnünk a szekérig. Szerinted menni fog láthatatlanul? – kérdeztem.

Granuaile bólintott.

– Ha elkészítem a varázslatot, onnantól csak bőrkontaktust kell tartanunk a bottal. Karoljuk fel két oldalról a hóna alatt, a botot pedig tartsuk a nyakunk mögött, a külső kezünkkel! Így el tudjuk vonszolni.

– Akkor rajta!

– Igenis, kapitány!

Beletelt még néhány pillanatba, amíg stabilizáltuk Freyja keringését, aztán a tervnek megfelelően felemeltük két oldalról. Még három lépést sem tettünk, amikor Fenris teste felől egy elkínzott kiáltás hallatszott. Felismertük, és felgyorsítottuk a lépteinket: Hel hangja volt. Ha sikerült átjutnia a Fekete Baltákon, akkor nem lehetett megjósolni, hogy mi vár ránk.

Hel láthatatlanul jajgatott tovább, amíg mi Freyja testét a csatazaj irányába vonszoltuk. Hel hangjára akaratlanul is összerándul az ember. A fél torka szétrohadt, így képtelen normálisan sírni. A könnyek, a nyál és az őszinte érzelem elviselhetetlenül állatiassá torzítja az egészet.

Elgondolkoztam, vajon Odin felkészült-e arra, amikor Hel a gyász szakaszai közül eljut a haraghoz. Lehet, hogy épp ez a mostani esemény vezet a Ragnarökhöz? Vagy Hel visszafogja magát, amíg Loki felébred az álmából?

Most, hogy Hel és a sereg közé szorultunk, végtelenül hosszúnak tűnt minden egyes lépés. Szerettem volna mielőbb a szekérhez érni, és elrepülni – de ki tudja, hogy Freyja cicái életben vannak-e még egyáltalán?

A köd mindössze a csata zaját sodorta magával, haldokló törpék és végleg elpusztuló draugrok hangjait. Amikor végre megláttuk a harcolók tömegét, rájöttem, hogy sosem szeretném szembetalálni magam egy Fekete Baltával.

Hel biztosan egy megállíthatatlan draugrhullámmal tört át rajtuk, de azoknak a draugroknak a többsége mostanra szanaszét hevert a sziklákon, a megmaradt néhány pedig közelharcra kényszerült a törpékkel.

A baltások minden suhintással újabb sort haladtak előre, és olyan erőt fejtettek ki, hogy a pengéjük nyomán csak úgy repkedtek a fejek, időnként pedig egész törzsek. Saját szememmel láttam a korábbi feltevésemre bizonyítékot, miszerint páncéltörő volt a pengéjük; az egyik élőhalott katona acéllemezes sisakját ázott kartonlap módjára hasította szét egy baltás törpe.

Észrevettem, hogy az egyik csoportosulás kifelé fordul: Freyja szekerét őrizték.

– Ott a fuvarunk – mondtam Granuaile-nek. – Látod?

– Aha.

A szekérig vezető szakaszon már nem voltak draugrok, leszámítva néhány testrészüket.

– Ha váratlanul megjelenünk előttük, akkor gondolkodás nélkül lekaszabolnak minket. Oldd fel a láthatatlanságot most, és innen rájuk köszönök!

– Kész!

Óészaki nyelven a törpékre kiabáltam, és reménykedtem, hogy Hel nem hall a csatazajtól és a tulajdon jajgatásától.

– Fekete Balták! Gyertek ide, hozzám! Freyjához! Oltalmazzátok az istennőt!

Egy tucat apró katona sietett körénk, és a szekérhez kísértek minket.

– Életben van? – kérdezte egy rekedtes hang.

– Igen, bár alig. A farkas meghalt.

– Sejtettük, hogy Hel azért vonyít ennyire.

– Így igaz. Most pedig ideje menekülnünk!

– Szólok a baltamesternek – mondta a törpe, és a szekérhez kísért bennünket. – Ne várjatok ránk! Indulás!

Ez olyan egyszerűnek hangzott a szájából. De a szekér elejére pillantottam, és a macskák cseppet sem úgy néztek vissza rám, mint akik nagy kedvet éreznek az induláshoz.

– Hé, macskák! – mondtam. – Induljunk! Csapassuk, skacok! Gyerünk! – A ködös mennyezetre böktem. – Át a falon. Na, hajrá!

Csak bámultak rám. Az egyikőjük nekilátott az alsó fertályát nyaldosni.

– Gyí, gyí! – kiáltottam. – Hujujuj, uccu neki, nosza, hé! Rajta! – Ezért további bámulás és nyalogatás járt cserébe. – A francba, menjetek már!

– Atticus, ennek így nincs értelme – jegyezte meg Granuaile.

– Igen? Akkor tessék, próbáld meg te!

Granuaile feléjük fordította Freyját, hogy a macskák jól lássák az arcát.

– Figyeljetek! – mondta. – Freyja megsérült.

A macskák hirtelen komoly érdeklődést tanúsítottak.

Korábban közömbös volt a tekintetük, most azonban határozottan Granuaile-t és Freyját figyelték.

– Az úrnőtöknek segítségre van szüksége. Azonnal távoznunk kell! A falon át vissza kell jutnunk oda, ahonnan jöttünk. Vigyetek Frigghez! Vigyetek Frigghez, és veszek nektek tonhalat!

Legalábbis azt hiszem, hogy tonhalat mondott. Ekkor ugyanis félbeszakította Hel üvöltése, megjelent a félig bomló, félig bomba jó alakja, és magyarázatot követelt. Haja a takonyszerű, ködös mennyezetbe nyúlt. Vagy húsz méter választotta el tőlünk, de már onnan éreztük a szagát.

– Ki ölte meg? – követelte a választ. Csontvázszerű bal kezében a hírhedt kardot, Famine-t markolta. – Freyja volt?

A szekér ugrott egyet, és felemelkedett a talajról; Freyja macskáinak végre kedvük támadt kereket oldani.

– Nem. Én voltam! – kiáltottam.

Hel rám szegezte a tekintetét, aztán hunyorított, ahogy felismert.

– Te! De hiszen te meghaltál!

– Tanulhattál volna az Æsir hibájából – mondtam. – Sose baszogass egy druidát!

Ezt kár volt mondanom.

Ahogy a ködfelhők fölé emelkedtünk, ragacsos állaguk elnyomta a csatározást és a dühös kiáltások zaját. Hel hatalmas keze követett bennünket, és a szekér nyitott hátuljára zárult, megakadályozva a haladást a levegőben. Granuaile-lel felkiáltottunk, a macskák pedig főleg magánhangzók alkotta nyávogással tiltakoztak.

Freyja macskái erősek voltak, nekik köszönhetően Hel nem tudott visszarángatni minket a földre – viszont menekülni sem tudtunk. Hel jobb keze a „dögös” feléhez tartozott, így egészen bájos és kulturált benyomást keltett, mintha nem is valami förtelemhez tartozna. Granuaile a kése után kutatva a combjára csapott, de az összeset Fenrisre hajította, a Bowie-kést pedig a farkas lábába döfte. Átadtam neki a sajátomat. Megragadta, a válla fölé lendítette, és egyenesen a bájos, óriási kézfejbe dobta – nem elég erősen ahhoz, hogy a szekér aljába tűzze, de azért rendesen beleállt. Odalentről üvöltés hallatszott, eltűnt a kéz, mi pedig az ég felé süvítettünk. A macskáknak sürgős dolguk lehetett, mert közel sem töltöttünk annyi időt a nyálkában, mint odafelé menet. Valószínűbb persze, hogy Freyja a kelleténél lassabban vitt át bennünket rajta.

– Mérgezett volt a penge, igaz? – kérdezte Granuaile.

– Úgy ám. Reménykedni szabad! De kétlem, hogy ennyi elintézné.

Nagyon reméltem, hogy a Fekete Balták épségben kijutnak onnét; nem volt időm felmérni a haderejük állapotát. Féltem attól is, hogy Nidavellir törpéi ellencsapásra számíthatnak. Jó lett volna, ha Helt eléggé megijesztjük ezzel a kis afférral ahhoz, hogy óvatosabban álljon a dolgokhoz.

– Hé, Granuaile – szólaltam meg, miután kitisztult a köd, és visszafelé repültünk a falhoz. – Megkérnéd a macskákat, hogy tartsák nyitva Midgard átjáróját a törpéknek?

– Hogyne. Nem tudom, hogy képesek-e ilyesmire, de megpróbálom.

– Köszi. Nem szeretném, ha végül pácban hagynánk az összes törpét Niflheimben.

Granuaile vörös haja hullámzott a hideg szélben, miközben megkérte a szekérvontatóinkat, hogy tartsák nyitva a portált. Határozott nyáu volt a felelet.

– Oberonnak igaza van – mondtam. – Tényleg macskapárti vagy!