Tizenötödik fejezet

Az egyik furcsaság a sportáruházakban, hogy mennyire elképesztően tele vannak acéllal meg egyenes vonalakkal. A hangulatuk rideg és fluoreszkáló, mivel a tervezési folyamat egy pontján az egyik kivitelező erre jutott: „Mi az, hogy ablakokat is akarsz? Napfényt meg holdfényt? Hagyjuk már a picsába!”

Ha a természet lenne Piroska, és a sportáruház a farkas, a természet megállapítaná: „Nocsak, milyen rendezett sorokban állnak a szintetikus termékeid”, és a bolt azt felelné: „Hogy jobban uraljalak, kedvesem.”

Az emberek feltételezhetően azért járnak sportáruházba, hogy közelebb kerüljenek a természethez, valójában viszont minden alkalommal, amikor megvesznek valami műanyag kacatot, épp az ellenkezőjét teszik. Ugyanakkor, ha bronzkori Rambót akarsz játszani néhány bacchánssal és a felettes istenségükkel, remek cuccokat találhatsz, hogy csapdát készíts nekik. Kötél. Zsinór. Hálók. Mindenféle éles, hegyes eszköz, ami tökéletes arra, hogy elhajítsuk és leszúrjunk vele valakit. De a legjobb választékért egy nagyobb városba kell menni, tele emberekkel, akik kétségbeesett elszántsággal vásárolnak mindenfélét, hogy közelebb kerüljenek a természethez. Ezért voltunk Granuaile-lel Szalonikiben, a hatalmas kikötővárosban az Olümposztól északra, és nézegettük az éles-hegyes eszközök gyűjteményét, amiket az emberek szeretett állataik megölésére és kibelezésére terveztek. Az volt az elméletem, hogy valaki biztosan készített késeket bronzból meg egyéb anyagokból az acélon kívül is, és ha eleget összeszedünk ezekből, el tudunk intézni néhány bacchánst.

Az olümposzi vadonból egy Petra nevű városba érkeztünk, ott pedig felfogadtunk egy sofőrt, aki elvitt bennünket egészen Szalonikiig. Vacsora környékén érkeztünk meg, majd kivettünk egy hotelszobát, elsősorban azért, hogy rendbe hozzuk magunkat. Megigazítottam a szakállam, mivel néhány hét hanyagolás után kissé torzonborz lett, és jobban éreztem magam a nyakamon lévő szőr nélkül.

Miután egy darabig kapcsolgattam a csatornákat, találtam egyet, ahol régi amerikai filmeket játszottak, és Oberon megörült neki. A king méretű ágyon elnyúlva nézte a Harry és Sallyt.

Imádni fogod – ígértem neki, mielőtt becsuktuk volna az ajtót. –Erősíti majd az elméleted az emberek párzási szokásairól.

„Szerintem így is döntő bizonyítékok állnak rendelkezésre, Atticus. Ez nem csupán egy állítás: alapigazság. Igazolni is tudom.”

Ez tény?

„Csak figyelj! Egy nap lesznek kiskutyáim, és leültetem őket vagy rájuk ülök, és azt mondom nekik: »Tény: Atticus és Okos Csaj emberek. Tény: Az embereknek vannak párzási szokásaik. Tétel: Az összes emberi párzási szokás hülyeség. Bizonyíték: Figyeld meg, hogyan párzanak! Q. E. D.«”

Azt hiszem, a végén sántít a logikád, haver, dolgozz még rajta!

Elfogyasztottunk egy kínos vacsorát a tanítványommal, a barlangban kimondatlanul maradt szavak úgy lógtak a levegőben, mint a kiradírozott szövegbuborékok a képregényekben. Nem nyilatkozhattam a nevében, de én úgy éreztem, hogy a személyes drámának várnia kell, amíg van egy biztonságos szappanopera-helyszínünk, ahol érzeleghetünk. Kétszer is megzavartak bennünket a földhöz kötés során, és elég valószínű volt, hogy újra félbeszakítanak, amíg biztosra tudják a tartózkodási helyünket azok, akik holtan akarnak látni bennünket. Meg kellett változtatni a helyszínt, és ebben Granuaile is egyetértett. Az egyetlen mód az volt, ha kiderítjük, hogyan állították fel az olümposziak – legalábbis Bacchus – ezt a csapdát, aztán kibogozzuk az egészet. Vissza kellett mennünk még egyszer.

Granuaile-lel kaptunk pár furcsa pillantást, amikor bementünk a sportáruházba. Fragarach rám volt csatolva, de álcát bocsátottam rá, Granuaile-nél pedig volt egy „sétabot”, és több sátorcölöpöt meg pengés fegyvert vásároltunk, mint amennyi észszerűen elvárható egy sátrazós túrához.

Az összes kés üveg mögött volt, ezért egy eladó segítségét kellett kérnünk. Niko – ez a név szerepelt a névtáblán – egy fiatal, elég jóképű fickó volt a húszas évei közepén, és rendkívül barátságos és segítőkész volt Granuaile-lel, mivel én végig csendben maradtam. Azzal vétett óriási hibát, hogy feltételezte, Granuaile semmit sem tud a késekről. Na jó, ez lehet, hogy kicsinyes tőlem. Talán csak a szakértelmét akarta mutatni, amikor az egyensúlyról meg a súlyok elhajításáról és hasonlókról magyarázott, de kicsit leereszkedően jött át, és annak ellenére felbosszantott, hogy nem is hozzám beszélt. Valójában Granuaile már jó régen túlszárnyalt engem, ösztönösen jobban célzott nálam, és tizenkét éve kitartóan gyakorolt.

Hamarosan bebizonyosodott, hogy Granuaile szintén idegesítőnek találta a fickó hangnemét. Felvett egy kést, és mutatott vele egy trükköt, ami sokkal bonyolultabbnak látszott a valóságnál, majd jobbra fordult, és a Niko feje mögötti dartstábla közepébe hajította.

Niko többé nem próbált semmit sem elmagyarázni.

Elfordultam, részben, hogy elrejtsem az örömömet, részben pedig, hogy rutinellenőrzést tartsak a környezetünkben. Vásárlók lézengtek körülöttünk vastag orrú cipőben. Sokkal több flanelt lehetett látni, mint más helyeken, a próbababákon és a vásárlókon egyaránt. Úgy tűnt, senki sem tartotta furcsának vagy rossz ötletnek. Két bohóc sápadt, fehér sminkben, piros, dagadó orral élénk társalgást folytatott két tekercs kötélről. A komoly arckifejezés nem illett az arcukra festett, ragyogó mosolyhoz és a fejükön lévő hatalmas, színes parókához. Nem tudtam kitalálni, vajon miről beszélgetnek. Talán egyes kötelek eredendően viccesebbek a többinél? Furcsának tűnt, hogy ott vannak, és mégis, mintha többen bámultak volna bennünket Granuaile-lel. A Johnny Bravo-módszerhez folyamodva feltételezhettem volna, hogy csak jól nézünk ki az új farmerünkben, de a gyanakvó természetem mégis valami furcsát észlelt a tömegben. Félbeszakítottam Granuaile vizsgálódását, hogy óírül szóljak neki, szükség esetén használja a medvetalizmánom varázserejét. Létrehoztam egy kötést, és megmutattam neki, hogyan meríthet belőle erőt.

– Köszi, szenszei – mosolygott, és futólag megérintette a karom.

Rám tört az a borzongató érzés, ami leginkább a hidegrázáshoz hasonlít, de valójában elvörösödsz, és a francba is, miért voltak olyan csapnivalóak a Diamondbacks elkapó játékosai tavaly a bázison? Ó, ja… Nagyon rám tört.

Granuaile visszatért Niko árujának nézegetéséhez, én pedig az elővigyázatos magatartáshoz. Megakadt a szemem azon, ahogy a bejárat közelében valami fehéren villan. Egy fehér zászló volt – helyzettől függően a béke, az alku vagy a megadás szimbóluma. A szemem a zászlóról egy sápadt kézre vándorolt, onnan pedig egy fekete sportkabátra és egy szőke, egyenes hajjal keretezett, sápadt arcra. A haja olyan szőke, hogy már szinte fehér.

Leif Helgarson volt az, olyan épen és egyben és egészségben, amennyire csak egy halott fickótól telik. Egyből átváltoztam egy rángatózó kupac miafasszá, és ott, a boltban kirántottam Fragarachot, eloszlatva róla az álcát, így a hajdani ügyvédem is látta. Granuaile meghallotta, és baljában a bottal, jobbjában egy késsel megpördült.

– Atticus, mi… ó, basszus!

Csakugyan basszus. Niko ügyesen megfigyelte, hogy ügyfélből hirtelen küzdőfél lett belőlünk, és segítségért üvöltött. Éreztem, hogy Granuaile merít egy kicsit a medvetalizmánból, miközben kimondja a varázslátáshoz szükséges szavakat.

Amikor utoljára láttam a vámpírt, Leif Helgarsont, meglehetősen önelégült volt, mert épp rávett engem a teremtője, Zdenik megölésére, ezáltal pedig visszaszerezte az ideiglenesen elvesztett felségterületét. Közben kis híján megölette Oberont – rólam nem is beszélve, ezért az eset óta igyekeztünk óvatosan kitérni egymás útjából. Hal Haukon, az ügyvédemen keresztül értesítettem Leifet, hogy ha legközelebb elém kerül, szétoldozom.

És most, tizenkét évvel később itt állt előttem, egy fehér zászlót lengetve egy sportáruházban, Szalonikiben. Honnan a picsából tudta, hogy itt vagyok, és mit akarhat? Az első kérdést magamtól is megválaszoltam: mielőtt elváltak útjaink, baromi sokat ivott a véremből. Valószínűleg bárhol megtalált volna. Belefogtam a kötését szétoldó szavakba. Látta, hogy mozog a szám, és tudta, hogy mit jelent.

– Atticus, kérlek! Nem a saját elhatározásomból vagyok itt.

Az egyik sor közepére állt, jól láthatóan, és felemelte mindkét kezét. Jobbjában még mindig fogta a zászlót. Baljában egy telefont tartott.

Tőlem balra megjelent a biztonsági őr, és görögül rám kiabált, hogy tegyem le a fegyvert. Nem vettem le a szememet Leifről. Leif viszont levette a szemét rólam, és görögül a biztonsági őrhöz szólt:

– Uram? Uram! Nézzen rám, uram!

Az őr idővel odanézett, és amint így tett, Leif elbűvölte.

– Elsétálsz az áruház legtávolabbi sarkába, a fal felé nézel, és összehugyozod magad. Mozdulatlanul ott maradsz egy órán keresztül.

Az őr elszaladt. Niko kapkodva, idegesen vette a levegőt mögöttem, de már nem kiabált segítségért. A körülöttünk lévő vásárlók úgy döntöttek, hogy ez a kis csoportjelenet nem az ő dolguk, és eszükbe jutott, hogy odahaza a sütőben felejtették a műszakát.

– Theophilus, a vámpír szolgálatába kényszerültem – mondta Leif, miután sikerült némi időt biztosítania számunkra a beszélgetéshez.

– Mikor? – kérdeztem.

– Amikor híre kelt, hogy Litochoróban szétoldoztál egy vámpírt. – Meglóbálta a mobiltelefont. – Ez egy egyszer használatos telefon. Beszélni kíván veled.

Óvatosan leguggolt, miközben tovább beszélt:

– Ne higgy el neki semmit, amit rólam állít! Nagyon is ellenkezem! Rövidesen telefonálni fog. Légy résen, Atticus! Ki akar végezni, mivel te vagy az egyetlen dolog, amitől retteg.

Leif átcsúsztatta a telefont a kemény linóleumpadlón. A szandálom orra állította meg, de nem hajoltam le, hogy felvegyem.

– Figyelmeztetlek, amennyire csak tudlak Shakespeare nyelvén. Talán így jóvátehetem a hibám. Most pedig mennem kell, mert figyelnek.

– Figyelnek? Ki figyel? Honnan?

Nem válaszolt. Felállt, és feltartott kézzel hátrált. Végignéztem, ahogy távozik. Amikor az ajtóhoz ért, megszólalt a lábamnál heverő telefon.

– Granuaile, menj a pult mögé! Minden itteni kés a tiéd, világos?

Hallottam, ahogy a tanítványom felmordul:

– A teljes készleted a miénk, Niko!

Angolul beszélt, de nem okozott gondot Niko számára, hogy kikövetkeztesse a jelentését.

– Igen! Igen! Mind a tiéd! – sikította szinte folyékony angollal. Szegény srác. Látszott, hogy mennyire retteg a lánytól, akit néhány perccel korábban még fel akart szedni.

– Talán jobb, ha kiveszed szabinak a nap hátralévő részét – tette hozzá Granuaile görögül. – Amúgy is szar ez az állás, nem?

Leereszkedtem, hogy felvegyem a telefont, aztán gyorsan jobbra mozdultam, figyelve a körülöttem lévő területet. Még mindig távozóban voltak a vásárlók. Niko utánuk iszkolt, próbálta megelőzni őket az ajtóban. Egy pufók, üzletvezetőnek tűnő személy a kasszánál telefonált, feltehetőleg a rendőrséget hívta. A bohócoknak valahogy sikerült minderről lemaradniuk, és még mindig a kötélen vitatkoztak. Megnyomtam a FELVESZ gombot a telefonon.

Egy roppant arrogáns, tenor férfihang áradt a készülékből, mintha a telefonáló a Köcsögapa meghallgatásán lett volna. Latinul beszélt.

– Köszönöm, hogy fogadtad a hívásom. A druidával beszélek?

– Mit akarsz?

– Szeretnék nagyvonalú lenni. Minthogy ilyen sokat éltél, feltételezem, hogy jelent is számodra valamit az életed, és szívesen fogadsz egy ajánlatot, amivel határozatlan időre meghosszabbíthatod.

– Mindjárt meghallgatom az ajánlatod. De ha már úgyis gáláns hangulatban vagy, előbb mutatkozz be!

– Theophilus vagyok. Úgy hiszem, a barátod, Mr. Helgarson beszélt rólam.

– Nem a barátom.

– Ó. Talán azért segített olyan készségesen nekem a megtalálásodban.

Ezt elengedtem a fülem mellett; nem akartam részt venni a manipulációs játékukban. Mindketten az ellenségeim voltak.

– Mesélj nekem a rómaiakról! – mondtam. – A régiekről, akiket annak idején irányítottál.

– Ah! Hiszen az ősrégi história.

– Elmondatlan ősrégi história. Kérlek, mondd el most! Merő udvariasságból.

Theophilus a fülembe sóhajtott, amiről eszembe jutott Leif. Ő is szeret drámaian sóhajtozni. Ez olyasmi lehet, amivel a vámpírok felidézik, milyen érzés lélegezni. Ki akartam használni az alkalmat, hogy kiderítsem a druidák elpusztítására irányuló római kampányról, amit csak lehet, mivel több lehetőségem talán nem adódik erre. Mielőtt elhagytuk Asgardot, Leif elárulta nekem, hogy Theophilus a legöregebb vámpír, akiről tudomása van. Leif a korából adódóan nem élt még, amikor a druidákat csaknem a kihalásig vadászták, így egyik kérdésemre sem tudta a választ azokról az időkről. Theophilus ezzel szemben életben volt, amikor a rómaiak észak felé terjeszkedtek, magukkal hozva a vámpírokat.

– Mit kell erről mondani? Mi, vámpírok szerettük volna kiterjeszteni a területeinket, és így is tettünk a Caesarok mögül irányítva.

– De miért üldöztétek a druidákat? Hiszen nem vadásztak rátok.

– Nem vadásztatok, ez igaz, ugyanakkor van ez az idegesítő kis képességetek, hogy szét tudtok minket oldozni, bármilyen erősek legyünk is. Ez kicsit igazságtalan.

– Igazságtalan felégetni az összes erdőt, aztán két tucat lándzsával leszúrni valakit.

– Egy tucat valószínűleg nem érte volna el a kívánt hatást. Elég jól tudtok gyógyulni.

– Szóval te álltál az egész mögött?

– Nem csak az enyém a dicsőség.

– Úgy érted, a felelősség?

– Ahogy tetszik. Sokan részt vettek benne. De az én ötletem volt, a kedvenc projektem, úgy van: egy pogrom a druidák ellen, ami biztosította, hogy a vámpírok világszerte szabadon tudjanak terjeszkedni. És sikerült is. Nem teljesen, persze (hiszen itt vagyunk, és beszélgetünk), de kétségkívül hatékony volt. Sokan vagyunk, belőled pedig csupán egy maradt.

– Egy jut belőletek minden százezer emberre, igaz?

Némi ingerültség vegyült a vámpír lágy köcsöghangjába.

– Mr. Helgarson árulta ezt el neked?

Leif említette tizenkét évvel korábban a római megállapodásokat, de nem éreztem szükségét, hogy Theophilus tudjon erről.

– Kérlek, áruld el a gáláns ajánlatod! – feleltem.

– Az ajánlat egyszerű: kisétálsz a boltból, és életben maradsz. Kétségkívül kiérdemelted, és értékelem az emlékeztetőt, hogy az én hatalmamnak is vannak határai.

– Nem, nem értékeled. Ha értékelnéd, akkor nem fenyegetnél meg ezzel az udvarias ajánlattal. Mivel nyerhetem ezt el?

– Azzal, ha beleegyezel, hogy nem vadászol vámpírokra, és nem képzel ki több druidát.

– Sosem vadásztam vámpírokra.

– Akkor magyarázd meg, mi volt az a pocsolya, amit Litochoróban hagytál.

– Megtámadott! Nem hiszem, hogy tudta, mi vagyok. Egyszerű önvédelem volt.

– Rendben. Elfogadom, amit mondasz. De a druidák kiképzésével akkor is fel kell hagynod.

– Ez indokolatlan kérés. Én sem kértelek, hogy ne csinálj több vámpírt.

– Mivel nem vagy olyan helyzetben, hogy megtedd.

– És ha nemet mondok, amint sejted is a válaszom?

– Akkor a régi pogrom megújul. Egy nagyon kicsi pogrom, aminek kizárólag te és a tanítványod vagytok a célpontjai.

Nem hittem el, hogy őszinte az ajánlata, ezért blöffként kezeltem.

– Oké, rendben. Úgy lesz, Theophilus.

– Hogy megbocsáss?

– Megegyeztünk! Elfogadom a gáláns ajánlatod.

– Igen?

Granuaile a késes pult mögül odakiáltott nekem:

– Szenszei, feltűnt neked, hogy itt valami rohadt bohócgyűlés zajlik? Az aurájukban van valami különös, de nem tudom, mit jelent. ..

Pislogtam egyet, és én is észrevettem. Azt hittem, ugyanazt a két bohócot látom újra és újra, valójában azonban vagy egy tucat volt belőlük. Körbevettek bennünket. A varázslátásommal a palacsintasminkjük alá láttam: hegyes fülek, amiket pótfülekkel lelapítottak és elrejtettek. A szivárványszínű parókájuk alatt vastag, hosszú hajtincsek. A bő ruha késeket rejtett. Mindez alatt pedig némi jégkék zavar látszott: valamiféle bűbáj, ami összezavarta Granuaile látását. Még túlságosan gyakorlatlan volt ahhoz, hogy átlásson az efféle trükkökön. Ezek egyáltalán nem bohócok voltak. Hanem svar-tálfok – valódi, élő sötét elfek járkáltak Midgardban!

– Te küldted a bohócokat?

Theophilus nevetgélt, aztán letette a telefont. Ennyit az ajánlatáról. Az egész hívás ahhoz kellett, hogy elterelje a figyelmemet, amíg a bohócok bekerítenek minket.

– Granuaile, a bohócok sötét elfek. Ölj, vagy megölnek! Rajta!