Első fejezet

Ismered azt az önkéntelen, egész testet átható rándulást, amikor már félálomban vagy, de az izmaid szórakoznak az agyaddal? Felriadsz, és egyből bepöccensz az idegrendszeredre, hogy ez mégis mi a fene volt. Már azon is kaptam magam, hogy rászólok:

– Basszus, haver! – Igen, havernak hívom az idegrendszerem, ő pedig eltűri. – Már majdnem elaludtam, erre kinyírtad az összes bárányt, mielőtt még megszámolhattam volna őket.

Hasonló érzés volt a Kaibab-fennsíkon sétálni, csak épp Gaia remegett teljes testében. Inkább csak afféle kellemetlen borzongást éreztem a tetoválásaimon keresztül, mint amikor télen mezítláb lépsz a garázsba, és megkeményedik a mellbimbód. De ugyanúgy felidegesített, mint az idegi alapú izomrángás, és azon agyaltam, hogy mégis mi a fene folyik itt. Igaz, nem aludni készültem, viszont szerettem volna kiélvezni a tanítványom tizenkét évig tartó kiképzésének a csúcspontját – amit a kezdeti néhány hónap és egy köztes, felkavaró epizód kivételével békében levezényeltem. Granuaile végre készen állt rá, hogy teljes druidává váljon. A földhöz kötéshez kerestük éppen a megfelelő helyet, amikor megéreztem a remegést. Küldtem egy kérdést Kaibabhoz, az elemi lényhez, az érzelmek és képek koktéljával, amit az elemi lények nyelvként használnak:

„Zavar / Tudakozás: Mi ez?”

„Zavar / Bizonytalanság / Félelem” – jött a válasz.

Ettől megborzongtam. Még sosem hallottam bizonytalanságról egy elemi lénytől. Másfelől viszont a félelem teljesen normális: hiába vannak király képességeik, az elemi lények szinte mindentől félnek, az ércbányáktól kezdve a területfejlesztőkön át a szűkig. Néha igazi anyámasszony katonái. Azt viszont mindig biztosra tudják, hogy mi történik Gaiával. Lépés közben megtorpantam, amire Granuaile és Oberon kérdőn felém fordult. Megkérdeztem Kaibabtól, hogy mitől kell félni.

„Sík az óceánon túl / Korai halál / Lángok / Lángok / Lángok.”

Hát, ez engem is összezavart. Kaibab nem egy geometriai fogalomról beszélt. A fickó (most éppen férfi, de lehet nő is, ha Granuaile beszél vele) a létezés egy teljes síkját értette ezalatt, egy síkot, ami valahol a bolygó túloldalán a földhöz volt kötve.

„Tudakozás: Melyik sík?”

„Név ismeretlen / Sík istene keres / Sürgős / Tudakozás: Tartózkodási hely megadása?”

„Tudakozás: Melyik isten?”

A válaszból ki tudom találni, hogy melyik sík lángol. Szünet következett, ezalatt megálltunk Granuaile-lel és Oberonnal.

– Valami nem stimmel Kaibabbal. Várjatok!

Jól tudták, hogy nem avatkozhatnak közbe, a hírt pedig felszólításnak tekintették arra, hogy védekezőállásba helyezkedjenek –nagyon is bölcsen. Érdemes koffeintúltengéses-paranoiás állapotba kerülni, ha valami aggasztó dolog történik a környezet avatárjával, ahol épp tartózkodsz.

„Isten neve: Perun” – válaszolt végül Kaibab.

Ösztönösen elküldtem válaszul, hogy „döbbenet”, mivel ez volt az őszinte reakcióm. Égett a szláv létezés síkja, vagy talán már el is pusztult? Hogyan? Miért? Bíztam benne, hogy Perun majd válasszal szolgál. Ha ő meg azért keres, mert tőlem remél magyarázatot, akkor mindketten csalódottak leszünk.

„Igen / Mondd el tartózkodási hely.”

Az is érdekelt, miért jutott Perunnak egyáltalán eszébe, hogy engem keressen – talán valaki elárulta neki, hogy tizenkét évvel korábban csak megjátszottam a halálom?

Újabb szünet következett, ami alatt beavattam Granuaile-t és Oberont. A Halhatatlan Tea jóvoltából ők sem öregedtek többet, mint én.

„Hé, nem róla meséltél? Az a szőrös fickó, aki sassá tud változni?” – kérdezte Oberon.

Ja, ő lesz az.

„Nem értem, miért nem vállal reklámszerepet borotvahabhoz vagy huszonöt pengés, vibráló borotvafejhez. Tuti, hogy irdatlan mennyiséget eladna.”

Nem tudom, miért nem, de most talán megkérdezheted.

„Jön – szólt Kaibab. – Gyors.”

– Oké, beérkező – jelentettem be.

– Beérkező mi, Atticus? – kérdezte Granuaile.

– Beérkező viharisten. Menjünk közelebb egy fához, és készüljünk fel rá, hogy szükség esetén síkot váltunk Tír na nÓgba. Vegyétek elő a fulguritokat is!

A fulguritok, vagyis villámkövek védelmet nyújtanak a villámcsapás ellen. Peruntól kaptuk őket Granuaile kiképzésének elején, de már évek óta nem volt rájuk szükség, mivel az összes viharisten azt hitte, hogy halott vagyok.

– Gondolod, hogy Perun célba vesz bennünket? – kérdezte Granuaile. Lecsúsztatta válláról a piros hátizsákot, és kicipzározta a fulguritokat tartalmazó zsebet.

– Hát, nem, de… talán. Nem tudom, mi folyik itt, komolyan. Ahogy mondani szoktam: ha bajban vagy, biztosíts magadnak me-nekülőutat.

– Azt hittem, azt szoktad mondani, hogy ha bajban vagy, hibáztasd a sötét elfeket.

– Igen, azt is.

„Szerintem egyik sem túl praktikus megoldás a bajra – mondta Obe-ron. – Ezektől nem leszel elégedett. Sokkal jobb az, hogy: »Ha bajban vagy, edd meg a szomszédod ebédjét«, mert úgy legalább jóllaksz.”

Egy burjánzó fűvel és lóherével teli tisztáson álltunk.

Azúrkék ég terült el felettünk, a nap pedig aranyszínben ragyogta be Granuaile vörös haját – és feltételezem, hogy az enyémet is. Nem kellett többé feketére festeni a hajunkat, mivel senki sem vadászott már a két vörösre. És miután tizenkét évig kénytelen voltam simára borotválni az arcomat – a kecskeszakállról könnyen felismertek, emellett marha nehéz volt befesteni –, örültem, hogy újra kinőtt a szakállam. Láttam, hogy Oberon legszívesebben lehuppanna és sütkérezne egy kicsit a napon. Húzta a hátizsákunkat a sátorfelszerelés, amit a flagstaffi Peace Surplusban vettünk, de miután Granuaile előhalászta a fulguritokat, nagy nehezen átkocogtunk a legközelebbi sárgafenyőkhöz. Ellenőriztem, hogy van-e megfelelő összeköttetés Tír na nÓggal, aztán Perun érkezésére utaló jeleket kerestem.

Granuaile észrevette, hogy figyelek, és ő is nyújtogatta a nyakát.

– Mi van odafent, szenszei? – kérdezte bizonytalanul. – Én csak az eget látom.

– Perunt keresem. Feltételezem, hogy fentről érkezik. Látod azt ott? – Egy sötét csíkra böktem, ami villámokat hagyott maga után az északnyugati égbolton. Mögötte, úgy öt-tíz mérföldre (messziről nem tudtam megállapítani) egy narancssárga tűzgolyó lángolt.

Granuaile hunyorított.

– Mi az az izé, ami úgy fest, mint a Phoenix Suns kosárcsapat emblémája? Az lenne Perun?

– Nem, Perun az előtt van, ő szórja a villámokat.

– Ó, de akkor mégis mi az a másik? Egy meteor, kerub vagy ilyesmi?

– Vagy ilyesmi. De nem tűnik barátságosnak. Nem egy langyos, meghitt kandalló, ami körül összeültök a barátaiddal, és pillecukros-csokis kekszet pirítva Longfellow-t olvastok. Inkább olyan, mint a foszforos közepű napalm, pokolszósszal felszolgálva.

A villámlás és a tűzgolyó elkanyarodott az égbolton, és most egyenesen felénk tartottak.

„Öö. Hé, Atticus, mi lenne, ha a biztonság kedvéért tesztelnénk, hogy működik-e a menekülőút?' – kérdezte Oberon.

Megértelek, haver. Én is készen állok rá, hogy lelépjünk. De várjunk még, hátha tudunk beszélni Perunnal.

Elsötétült felettünk az ég, és úgy dübörgőit, hogy minden beleremegett; Perun szuperszonikus sebességgel közeledett, és úgy ötven méterre tőlünk becsapódott a tisztáson. A keletkezett kráterből hatalmas földdarabok repültek szerteszét. A talpamban éreztem az ütközés erejét, a visszacsapódó léghullám pedig kissé hátralökött. Mielőtt még lehullottak volna a földdarabok, egy durván kigyúrt, szőrös figura startolt felénk. Az arcára volt írva a kétségbeesés.

– Atticus! Menekülnünk kell erről a síkról! Nincs biztonság! Vigyél innen, ments meg!

A viharistenek nem hajlamosak a pánikra. Egyszerűen szétrobbantják a felmerülő problémákat, és ez az adottság a félelem szúrós sarkait a gondtalanság puha párnájává változtatja. Szóval ha egy ilyen totál belevaló fickó, mint Perun, úgy fest, mint aki menten maga alá csinál, akkor remélhetőleg megbocsátható, hogy én is majd’ beszartam. Főleg, amikor a tűzgolyó a Perun által formált kráterbe zuhant, és az összes oxigént kiszippantotta a tüdőmből.

Granuaile lebukott, és felsikoltott meglepetésében, Oberon pedig nyüszített. Perun úgy repült felénk a levegőben, mint egy kaszkadőr Michael Bay valamelyik filmjében, de aztán egy elegáns bukfenccel tompította a földet érést, talpra szökkent, és továbbnyargalt felénk.

Perun mögött a tűz nem terjedt tovább, lassacskán zsugorodott, összetömörült és… felnevetett. A hajmeresztő rajzfilmekből ismert magas, vékony hangú, őrült kacagás volt. A lángok körkörösen örvénylettek egy négyméteres alak körül, aztán fokozatosan kialudtak, és egy szikár, keskeny arcú óriás jelent meg ötven méterre tőlünk. Narancsszínű és sárga hajkoronája lángoló napként meredezett a koponyájáról. Az arcán nem nyájas, barátságos mosoly feszült; inkább az eszeveszett őrültekre jellemző, szociopata vigyor volt.

A szeme volt a legborzasztóbb. A szélén megolvadt, mintha savval égették volna ki. Ahol az átlagembernél nevetőráncok vagy szarkalábak kezdődnek, ott puffadt, rózsaszín sebek és rémálomba illő hólyagok borították a bőrét. A szeme fehérjét vörös homályba mosták az elpattant hajszálerek, de a szembogara jeges kék volt az őrülettől. Vadul pislogott, mint akinek szappan ment a szemébe, de hamarosan rájöttem, hogy idegrángással küzdhet, mivel a feje bizarr időközönként jobbra lódult, aztán egy darabig bizonytalanul rángatózott, mint egy bólogató játékfigura.

– Menjünk, barátom, menjünk! Menekülnünk kell! – lihegte Perun hozzánk érve, és közben egyik kezét a vállamra helyezte, a másikat a fenyőre. Granuaile követte a példáját; ismerte már a forgatókönyvet, akárcsak Oberon, aki a hátsó lábára ágaskodott, egyik mancsát nekem támasztotta, a másikat pedig a fának.

– Ki a fene ez, Perun? – kérdeztem.

Az óriás ismét felnevetett, én pedig önkéntelenül is beleborzongtam. A hangja finom volt, selymes, mint a pillecukor – már ha törött üvegszilánkokat kevernek bele. A tikkeléshez erős skandináv akcentus társult.

– Ez i-i-itt Á-Á-Ámerika, igaz?

Tikkel, dadog, és töri az angolt! Már attól megőrülök, ha csak hallgatom.

– Igen – feleltem.

– He? Ki? Az aa! Vháá! – Tüzes csulát köpött felénk, és vadul megrázta a fejét. Talán mégsem sima tikkelés. Ez komplett Tourette-szindróma! De jobban tartottam attól, hogy valami más. A jelek egyre inkább egy igen kellemetlen következtetésre utaltak.

– Kik és-is-istenek itt? – Elégedetten felröhögött, amiért sikeresen kinyögte a kérdést.

Idegesítő, magas, sivító hang hallatszott a feje környékéről, mint amikor a serpenyőben serceg a zsír, vagy egy lufiból lassan ereszt a levegő. Az óriás megtámaszkodott a térdén a kezével, és a vállát felhúzva igyekezett stabilizálni a kobakját. Ez viszont azzal a nyugtalanító eredménnyel járt, hogy a lángszerű hajcsomói valódi lángokká változtak. A zaj pedig egyre erősödött. Bátran megkockáztattam a választ.

– Te például isten vagy. – Ellenőrizhettem volna, ha vetek rá egy pillantást a varázs spektrumban, de erre nem volt szükség. Perun nem sok mindentől retteg. – Csak azt nem tudom, hogy melyik! Ki vagy te?

Az óriás erre hátravetette a fejét, és boldogan felüvöltött. Gyerekesen tapsikolt, szökdécselt, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy kér-e fagyit. Leesett az állam.

– Mi a fasz? – nyögte ki Granuaile megrökönyödve, és ezzel jól megfogalmazta az érzéseimet. Vajon mitől ment el az esze ennek?

Perun türelmetlenül megrázta a vállam.

– Atticus, ez Loki! Kiszabadult! Mennünk kell! Az a legokosabb!

– Te jó istenek – suttogtam, és libabőrös lett a karom. Már amikor megláttam a szemét, gyanítottam, hogy Loki, mégis reménykedtem, hátha végül valami kevésbé apokaliptikus dolog – mondjuk, egy a Cápoliphoz hasonló, elszabadult katonai kísérlet. Erre Loki, az Eddák ősi, skandináv gonosztevője, akinek a kiszabadulása a Ragnarök kezdetét jelzi, ott állt szabadlábon, készen arra, hogy a földdel tegye egyenlővé a környéket.

„Atticus, hallgass a szőrös fickóra! Ha valaha is láttam gyanús cukros bácsit, hát ez a magas, sebhelyes, dühös hapi az!”

Igazat adtam Perunnak és Oberonnak: a legokosabb, ha lelépünk. De még jobb, ha Lokit is rávesszük a távozásra. Nem akartam úgy eltiplizni, hogy a kegyeire bízzuk Kaibabot, inkább amilyen gyorsan csak lehet, el akartam üldözni onnan. Ideje volt hazudni a hazugságok istenének.

– Eldhár vagyok – kiáltottam neki óészaki nyelven.

Elhalófélben volt már a nevetése, de erre váratlanul elcsuklott a hangja, és kék, véres szemével rám összpontosított. Használtam már korábban is ezt a nevet, óészaki nyelven „Lángoló Hajút” jelent. Akkor vetettem be, amikor aranyalmát loptam Asgardból.

– Nidavellir törpéi teremtettek. – Az adrenalin és a pszichém egy ősi, primitív része bátorságot adott. Ugyanolyan nyugtalanító mosolyt vetettem az óriásra, mint korábban ő ránk. – Örülök, hogy kiszabadultál, Loki, mivel ez azt jelenti, hogy a feleséged is szabad, engem pedig kizárólag arra teremtettek, hogy elpusztítsam őt és minden ivadékotokat. Lefejezem a kígyót. Kibelezem a farkast. És ami Helt illeti: még a halál istennője is meghalhat! – Fenyegetőn felnevettem, és reméltem, hogy meggyőző volt az alakításom. Ezt szántam kivonuló sorként. Nem vártam meg a választ, hanem összekötöttem magam Tír na nÓggal, aztán Granuaile-lel, Oberonnal és Perunnal együtt biztonságosan síkot váltottam a földről, és magára hagytam Lokit, hadd őrlődjön kicsit az újdonsült problémán. Reménykedtem, hogy visszatér a skandináv síkra, és először ott kérdezősködik rólam – és abban is bíztam, hogy a törpék kötöttek tűzbiztosítást.

Jócskán akadt nekem is kérdésem Perunhoz – például, hogy miként került Loki a szláv síkra, mire készül Hel, és vajon Fenris még mindig bilincsben van-e –, de mindenekelőtt azt kellett kiderítenem, miféle idióta tartotta jó ötletnek, hogy a gonosztevés ősi istenét megtanítja angolul.