Tizenkettedik fejezet

Láttam már gyerekeket fogócskázni. Nem foghatók meg, ha megérintik a „házat”, ami lehet egy fa, egy régi kerékgumi vagy bármi más tárgy. Ez egy biztonsági zóna – egy hely, ahol az ember kifújhatja magát, vagy csúfolódhat kicsit az aktuális fogón.

Az ír „ház” Mag Mell síkja. Semmilyen viszálykodás nem megengedett itt. Még a fae bérgyilkosok sem mernék meggyalázni. Az ember pihenhet, gyógyulhat, vagy ha hajlama van rá, akkor gyakorolhatja a diplomácia kárhozatos művészetét.

Miután elhagytuk az Olümposzt, ide vittem Granuaile-t és Oberont. A barlang előtti fa segítségével először összeköttetést hoztam létre Tír na nÓggal – esztelenség lett volna legyalogolnunk sérülten, egy repülő orvlövésszel a nyomunkban –, és miután átmentünk Tír na nÓgba, kicsivel továbbutaztunk, a Mag Mellbe vezető összeköttetésig.

A testünkre ragadt vér megriasztotta és feldühítette a fae nimfák egy részét Cnoc an Óir forrásvizeinél, de miután tisztáztuk, hogy máshol hullott a vér, és csak gyógyulni jöttünk, udvariasak lettek – sőt készségesek, és felajánlották a segítségüket. Megbíztam őket, hogy vigyék el az üzenetem Goibhniunak és Manannan Mac Lir-nek Tír na nÓgba, amiben azt kértem, hogy találkozzanak velem a forrásoknál egy meglehetősen sürgős ügyben. Áldás rájuk, a tündérek egyből elküldték két nimfát az üzenettel, a többiek pedig faragott szappant és kötszert ajánlottak fel, és meghívtak minket, hogy áztassuk magunkat a gyógyító forrásokban.

A forrásvizek körüli talajt szivacsos gyep szegélyezte; zöldellő sövényt növesztettek az elvonulás biztosítására, ez választotta el az egyes merülőmedencéket. Voltak nagyobb medencék is, két- vagy többfős összejövetelekre, és ezek egyikében pihentünk meg Oberonnal. Granuaile-t az egyik egyszemélyes medencéhez vezették a közelben, de látótávolságon kívül.

„Magyarázd el nekem még egyszer, hogy miért nem állhatod a meztelen látványát!” – kérte Oberon, miközben levetkőztem, és óvatosan a medencébe másztam.

Nem arról van szó, hogy nem állhatom a látványát. A gond épp az, hogy az egyik testrészem nagyon is állhatna tőle. És még az sem segítene, ha a baseballra gondolnék. Hm. Lehet, hogy egy szenior hokicsapatra kellene inkább gondolnom. Nagy hideg, egy csomó törött csípő… Ez működhet.

Oberon felhorkant.

„Hülye párzási szokásai vannak az embereknek.”

Pont, hogy próbálok nem szokást kialakítani vele, Oberon.

„De szeretnél. ”

Nem, nem szeretnék. Na jó, szeretnék… de érted, nem lehet, mert… bonyolult.

„Nem, hanem mert hülyeség.”

Felsóhajtottam.

Talán igazad van.

„Tudod, hogy igazam van. A kutyák sokkal okosabbak ebben. A szuka tüzel, megszólal a Marvin Gaye-szám, és kilenc héttel később jönnek a kiskutyák. Ha nem aggódsz minden olyan dolgon, amin az emberek aggódnak szex után, akkor sokkal több idő marad játékra meg szunyálásra. Esküszöm, több időt töltötök az aggódással, mint magával a dologgal.”

Egy nimfa tartott felénk, de biztonságos távolságban megállt, és értesített, hogy Goibhniu úton van. Megköszöntem, ő pedig távozott.

A sörfőzők irigylésre méltó mesteremberek, Goibhniu pedig az egyik legkiválóbb mind közül. Napi munkájának gyümölcse látható és kóstolható. Azokkal szemben, akik egy lelketlen, dobozszerű boltban üdvözölnek, ő bármikor rámutathat a söreire, és kijelentheti: „Tessék. Ezt én csináltam.”

A kovácsműhelye mellett (mivel rendkívül tehetséges kovácsmester is) van egy söntés, és mostanában gyakran látható a bárpultban, amint korsóval csapol az embereknek, és vigyorogva felszolgálja legújabb művét. Mindig is kedveltem. Persze nehéz nem kedvelni valakit, aki élvezi, ha ingyen sört osztogat.

– Siodhachan! – bömbölte kedélyesen, miközben felénk lépdelt a pázsiton. Egyszerű, barna tunikát viselt fehér csomózással és krémszínű övvel. Mindkét kezében egy-egy nagy, sötét üveget hozott. A karjait szélesen kitárta, így olyan benyomást keltett, mintha sörrel akarna megölelni – mintaszobra annak az elméletnek, miszerint „a sör maga a szeretet”.

– Jó látni téged a Fae Udvaron kívül! Egyszerűen muszáj megkóstolnod a legújabb sörömet!

Leült a medencém szélén törökülésben, és a hüvelykujjával, valamint egy diszkrét feloldó kötéssel lepattintotta az egyik üveg tetejét. Átnyújtotta nekem, aztán felbontotta a másikat is.

– Dudás Porternek neveztem el. A zengzetes maláta szilárd íze a nyelved peremén táncot jár a szegfűszeg és a vanília markáns aromájával.

– Jó egészséget és békét! – mondtam, és ráemeltem az üvegem.

Koccintott a nyakával, és megismételte a szavaim, aztán húztunk belőle néhány ínycsiklandó kortyot.

– Nagyszerű! – dicsértem.

– Az, ugye? – Goibhniu elmosolyodott a saját önteltségén. – Bár lenne egy dalnok, aki jegyzékbe veszi a sok remek sört, amit készítettem! Ó, jaj! – Abbahagyta a gúnyolódást, és komolyabb hangnemre váltott. – De sürgős ügyben hívattál. Mégis mi a gond?

– Valaki ellenem van Tír na nÓgban. Egy csapat fae bérgyilkos félbeszakította Granuaile földhöz kötését: tiszafaemberek és néhány alacsonyabb rangú fae.

– Ne mondd! De jól van?

– Gyógyul. Egy vagy két medencével arrébb. – Hüvelykujjammal balra böktem.

Goibhniu összeráncolta a homlokát, tekintete a vállamra siklott.

– Ha nem tévedek, ott egy sebhely nyomát látom – mondta. Egy kis rózsaszín ráncon kívül nem sok látszott mostanra, de druidák körében ez már árulkodó jel volt.

– Ja. Lesből érkező nyíl.

– Akárki volt, többé biztos nem kap tőlem sört! – jelentette ki.

– Ez nagyon figyelmes tőled – mondtam. – Nos, azon tűnődtem, hogy kedvet éreztek-e egy kihíváshoz a fivéreddel.

– Melyik fivéremmel?

– Luchtával.

– Kihívás, azt mondod? – Goibhniu szeme felcsillant. – Nem vót olyanhoz szerencsém egy ideje!

– Új druida sincs már egy ideje. Pont arra gondoltam, hogy megünnepelhetnénk az alkalmat egy új fae fegyverrel.

Goibhniu szája széle lekonyult.

– Nem egy újabb kard?

– Nem, az oroszlánrészét a testvéred, Luchta végezné el. Granuaile ugyanis jobban szereti a botot. Nem egy varázspálca, hanem egy küzdőbot kell. Botvíváshoz való. El tudnád úgy készíteni, hogy az egyik végén vasberakás legyen a faek ellen, a másik végén pedig ezüstberakás a vérfarkasok és hasonló lények leterítéséhez?

A kovácsmester arckifejezése felderült.

– Á! Ez valami újdonság lenne! Egyszerre kell, hogy könnyű és masszív legyen, és természetesen külön kötéssel ellenállóvá kell tenni zúzódás vagy hasadás ellen. A fém bedolgozása a két végébe pedig funkcionálisan és esztétikailag is ki kell, hogy érdemelje a fae nevet.

– Merem állítani, hogy mindkettőtök számára kihívás lenne. Egy efféle mesterműhöz nincsenek sablonok.

– Azt hiszem, igazad van, Siodhachan!

– Adj hozzá éppen annyi varázslatot, amennyit szükségesnek látsz, és olyan legendás fegyver lesz, amilyet még nem látott a világ!

– Valóban! Túl régóta nem készített a Tuatha Dé Danann olyasmit, ami érdemes lenne rá, hogy legendává váljon! – Ferde mosolyt villantott felém. – Leszámítva a söreimet, persze.

– Hát persze.

Goibhniu rémisztő tempóban hajtotta le a maradék sört, aztán letörölte a habot a felső ajkáról.

– Ezt azonnal meg kell tárgyalnom Luchtával.

Felkelt, és lesöpörte a port a gatyájáról.

– Várj! Nem beszéljük meg a fizetséget?

– Hah! Hát nem elég fizetség maga a kihívás? És figyelembe véve, hogy amikor csak nyilvánosan mutatkozol, mindig bajba kerülsz, feltételezem, hogy a tanítványod is hasonló figura. Ezzel a fegyverrel hosszú évekre hírnevet szerez nekem. Ej-ej, Siodhachan, a szórakozást és az egóm táplálását hiányolom, nem a pénzt, szóval azt hiszem, már az alku elején megfizettél érte, és merem állítani, hogy a testvéremnek is. Izibe’ munkához is látunk.

„»Ej-ej« meg »izibe«… Szerintem ennek a fickónak óvatosabban kell bánnia az itallal.”

Búcsút intettem Goibhniunak.

Egy újabb nimfa jelent meg, és nagy sajnálkozással osztotta meg a rossznak feltételezett hírt:

– Manannan Mac Lirt nem találni pillanatnyilag. Valahol az óceánban van, de terv szerint délután visszajön. A felesége, Fand az otthonukba invitált benneteket, hogy ott várjatok.

– Kiváló. Azt hiszem, úgy is teszünk!

Hálám jeléül rámosolyogtam.

„Izibe?”

Igen. Van kedved ugatni Granuaile-nek, hogy tudja, indulunk?

Jobban és sokkal frissebben éreztük magunkat, s visszamentünk Tír na nÓgba meglátogatni Manannant. Fand az ajtóban várt bennünket. Amikor meglátta, hogy Granuaile sántít, sajnálkozva felkiáltott:

– Szegény gyermekeim! Gyertek be, és mondjatok el mindent!

– Ha nem haragszol, nem szeretnénk újra átélni.

Fand ettől elbizonytalanodott, aztán zavarba jött.

– Ó, hát persze! Gyertek, egyetek és pihenjetek, amíg Manannan haza nem jön!

A konyhába vezetett bennünket, és arról fecsegett, hogy miket beszélnek rólunk a meghallgatás óta, közben pedig a híres disznókból sütött baconszalonnát.

– Ez az örök fiatalság szalonnája. – Mosolyogva feltálalt Granuaile-nek egy tányérral. – Egyből felgyógyít majd, és rettentően finom.

Granuaile-nek leesett az álla a négy szelet bacon láttán, amit egy nagyon különlegesnek tűnő, kék porcelántányéron rendeztek el. Eléggé ismerte a csomókat ahhoz, hogy elolvassa a tányér szélén lévő kötést, ami jó egészség áldását hordozta bárkinek, aki evett róla.

– Én…

– Igen, kedvesem?

Granuaile nem szólt többet.

– Kicsit elárasztották az érzelmek – mondtam.

– Megértem.

Ugyanazokból a disznókból kolbászfüzér is volt, ezért Fand kisütött belőle egy teli serpenyővel Oberonnak, és egy tányéron elé helyezte.

„Szent Lord Sirius, Atticus, ez a legjobb kolbász, amit valaha ettem! Manannan uralhatná a világot ezzel a kolbásszal! Sőt, ilyen kolbásszal még egy rottweilert is illemre taníthatna.’'

Jó, mi?

„Kolbász Hatalmas Áron.”

Ingyen van, Oberon.

„Tudom. Azért hatalmas az ár!”

Ahelyett, hogy a „hatalmas” szó szemantikáján vitatkoztam volna vele, inkább magamban mulattam rajta, és élvezettel ettem a saját tányér baconomet kenyérrel.

Fand szívélyes vendéglátó volt, elméláztam, hogy mennyire különbözik az anyjától, mire eszembe jutott Flidais.

– Hogy van mostanság édesanyád?

– Ó! – Fand elpirult. – Kissé lefárasztotta a viharisten, akit magaddal hoztál.

– Perun még itt van?

– Hajaj! Afféle menedékjogot kapott. Addig maradhat a síkon, ameddig csak szeretne, de ha távozik, akkor nem térhet vissza meghívás nélkül. Úgy hallom, nem siet vissza a földre, mivel Loki üldözi, és mivel az anyám olyan… kedves hozzá.

Diplomatikusan úgy tettem, mintha nem értettem volna. Fand nyilvánvalóan szégyellte az anyja legendás libidóját.

– Senki sem látta Lokit? – kérdeztem.

– Nem. Vagy jól elrejtőzött, vagy valahol a skandináv síkon van.

A konyha bejáratánál megköszörülte a torkát egy tündér, és meghajolt, amint odafordultunk.

– Manannan uraság hazaérkezett.

– Nagyszerű – mondta Fand. – Kérlek, tudasd vele, hogy itt vagyunk.

Újabb meghajlás és torokköszörülés következett, aztán eltűnt. Manannan nem sokkal mögötte lehetett, mivel csaknem azonnal belépett a tündér távozását követően, mogorva tekintettel.

– Mi folyik itt? – kérdezte üdvözlés nélkül, tekintete Granuaile csupasz karját kutatta. A haja nedves volt, jobb kezében szigonyt tartott. Csomókötésekkel vésték tele, ezért bizonyára neve is volt a fegyvernek. Az istenség a tengerben volt vadászni. – Siodhachan, azt hittem, a földhöz kötöd a lányt.

– Úgy is volt, de megzavartak – mondtam.

– Megzavartak?

Mielőtt megkérdezte volna, hogy kicsoda, megszólaltam:

– Válthatnánk egy szót magunkban, Manannan?

A tengeristen szeme a feleségére cikázott, aztán újra ránk, majd bólintott.

– Hogyne.

Nem Fand aggasztott, hanem a tündérek. Meghajoltam a kastély úrnője előtt.

– Fand, a vendégszereteted változatlanul legendás. Kérlek, bocsáss meg nekünk.

– Bármikor szívesen látunk titeket – felelte.

Követtük Manannant egy palakőből és üvegből készült szobába. Granuaile sántítása máris eltűnőben volt, hála Mag Mell forrásainak, a fiatalság szalonnájának és a gyógyító tányérnak. Egy tündér épp távozott a helyiségből, és közölte, hogy megrakta a tüzet. A kandalló melegen világította be a szoba hideg berendezését. Kékesszürke kőből készült polcok sorakoztak a falon, ezeken bőrkötéses könyvek és különféle műtárgyak pihentek. Egy nyitott osztriga kagylóhéj szájában hatalmas gyöngy díszelgett, finoman ragyogott a tűzhely visszaverődő fényében. A kandalló előtt négy aranyszínű, magas támlás karosszék várt sötétkék párnákkal arra, hogy helyet foglaljunk. Oberon fel is ugrott az egyikbe, mivel az elkövetkezendő beszélgetés egyenrangú résztvevőjének ítélte meg magát.

„A tündérek engem is megtámadtak, Atticus, szóval nekem is egy kényelmes karosszékben van a helyem.”

Manannan felvonta a szemöldökét Oberon viselkedése láttán, de nem tett megjegyzést. Az ajtóra nézett, tekintete elveszett – pontosabban a varázsspektrumban fókuszált. Mormogott egy kötést, és bezárt bennünket; a szobán kívül senki sem hallott minket. Hacsak… Bekapcsoltam a tündérszemüvegem, hogy lássam, miben mesterkedtek a tündérek. Teljesen megbíztam Manannanban, de egy faekkel teli kastélyban élt, és gyakran járt távol, így nem tudta szemmel tartani őket. A könyvespolcot pásztázva találtam valami érdekeset az osztriga kagylóhéján – apró volt, alig észrevehető a kagyló természetes csillámlásában. Kötések. Ismeretlenek.

– Manannan?

– Hmm?

– Mik azok a kötések ott? – A kagylóra böktem.

Közelebb lépett, és a homlokát ráncolva megvizsgálta őket.

– Nem vagyok benne biztos. Nem az én munkám, annyit elárulhatok. Elképzelhető, hogy ártalmatlan, de nem szeretem, ha furcsa kötések vannak a könyvtáramban. Különösen, ha magunkban akarunk maradni.

Feloldotta a kötéseket, amik sisteregve eltűntek, csak a kagylót hagyva maguk után.

– Nézzünk körül, van-e még! – javasoltam. – Biztosra szeretném venni, hogy senki más nem hallja, amit mondani fogunk.

– Annyira rossz, mi?

– Aha.

– Akkor lehet, hogy jobb, ha teljesen elhagyjuk a kastélyt – mondta Granuaile. – Átmehetnénk valami elszigetelt helyre a földön, ahol nem hallgatnak ki bennünket.

– Tudom is, hogy hová – mondta Manannan. – Többet egy szót se, amíg oda nem érünk!

Némán követtük a kastélyból egy átjáróként szolgáló fáig, és a vezetésével átutaztunk Emhain Ablachba, az Almák Szigetére. Ezen az ír síkon még sohasem jártam, de lehetetlen bármi mással összetéveszteni, mögöttünk az óceánnal, előttünk a gyümölcsöskerttel.

– Oké, mi az? – kérdezte Manannan.

– Pite! – állapította meg Granuaile az orrába áramló illatról.

„Igen, de gyümölcsös pite. Ha lelkesedést vársz tőlem, vigyél inkább a kutyák paradicsomába, a Kutyafélék Földjére. Ott tej és méz helyett steak és vese van."

– A pite a gond? – Az ír tengeristen elveszettnek tűnt.

– Nem, nem az a gond – szögeztem le. – Manannan, egy csapat bérgyilkos rajtunk ütött az Olümposzon.

– Egy csapat?

– Tiszafaemberek és néhány másik. Meg akartak ölni minket. Megmérgeztek egy steaket, és kint hagyták a kutyámnak. Megzavarták a tanítványom földhöz kötését. A svartálfoknak dolgoztak.

Felidéztük az egész nyugtalanító történetet, és figyeltük, ahogy Manannan arcán viharfelhők gyűlnek.

– Biztosra veheted, hogy utánajárok – mondta.

– Kedves tőled – feleltem. – De nincs ötleted, hogy ki lehet a felelős?

Manannan felsóhajtott.

– Nem igazán jársz az udvar kegyeiben, annyi biztos – mondta. –Mostanában szinte bármelyik tündérről el tudom képzelni.

Elkeseredtem.

– Ennyire nem kedvelnek?

– Attól tartok. És a nemrégiben történt meghallgatás sem javított a helyzeten. Most, hogy Aenghus Og halott, és az emberei többsége is eltűnt, Brighid be van szarva, hogy Morrigan puccsot követ el. – Hirtelen ökölbe szorította a kezét, és az orrom alatt megrázta. – De ha valaha is elkotyogod, hogy ezt mondtam, szétzúzom a tököd, világos?

Nyeltem egyet.

– Nagyon is. Egy szóval sem említem.

Az ökle visszatért az oldalához.

– Helyes. Na most, meg kell értened, hogy Brighid csapatában elég sok olyan fae van, aki téged Morrigan mellé sorol, mivel nem számítasz Brighid oldalához. Mind tudjuk, hogy feleannyi agyuk van, mint egy pácolt heringnek, ezért képzelhetitek, hogy azt a kis eszüket mennyire elragadta mindez. Számukra a kiiktatásod egyet jelent a Morrigan révén növekvő fenyegetés visszaszorításával. Úgy gondolják, egymaga sosem tudná befejezni azt az amulettet. Be tudja?

Vállat vontam.

– Nem mutattam meg neki a folyamat utolsó lépését. De ez nem jelenti azt, hogy meg kell neki mutatni. Tudja az elméleti részt. Nélkülem is képes rá, hogy befejezze.

– Hmm. Hát, ettől függetlenül a Pácolt Heringek – nevezhetjük őket így? – azt hiszik, hogy hatalmas pontot szerezhetnek Brighidnél, ha képesek bármit tenni Morrigan ellen. És ha őszinték vagyunk, valószínűleg igazuk van. De persze egyiknek sincs elég gerince ahhoz, hogy egyenesen a harci varjú ellen cselekedjen. Szélre és árapályra, szerintem nekem sem lenne gerincem hozzá! Szóval úgy döntöttek, hogy téged egy csöppet könnyebb megölni. Semmi személyeskedés nincs az egészben, látod. Nem a te hibád, hogy az életed az ő személyes ambíciójuk útjában áll.

– Akkor hát ostobaság volt sérelmeznem.

– Úgy van. Na most, látok rá egy módot, hogy végleg levakard magadról a Pácolt Heringeket.

– Mi lenne az?

– Legyél Brighid hitvese!

– Na ne! – Granuaile, aki eddig csendben élvezte a pite és az almabor illatát, és Oberont simogatta, most a szájára csapta a kezét, ahogy Manannan megfordult. – Ezt hangosan kimondtam?

– Igaza van, Manannan – mondtam. – Ez nem egy járható megoldás.

„Utalnék arra, amit korábban említettem az emberek párzási szokásairól."

– Nem az? – Úgy tűnt, mindjárt megkérdezi, hogy miért nem, de aztán meggondolta magát. Vállat vont. – No, jó. Akkor mindent az öreg ír módon kell elintéznünk, azt hiszem.

– Igen. És ami a bunyózást illeti, van még egy ügy, amit szeretnék megvitatni veled. Most, hogy a létezésem újra köztudott, lehetséges volna Moralltachot kicserélni Fragarachra?

Manannan szája a meglepetéstől először apró, fekete lyukká változott, amit aztán torokköszörüléssel próbált leplezni.

– Hát. Az ilyesmit fontolóra kell venni kicsit…

Ezt nem akartam.

Valaki lebeszélte volna.

– Moralltach volt a kard, amelyik megölte Thort. Nagyobb a hírneve, mint Fragaraché. Több véka pontot szerezhetsz így a vérszomjas bagázstól.

– Hmm. Kétségtelen, hogy jó őket az ember saját oldalán tudni – mondta Manannan.

– Garantálom, hogy Fragarachhal izgalmasabbá teszem az életet.

Manannan Mac Lir elmosolyodott.

– Na, ez egy meggyőző érv, az ám! Rendben van. Nem várom, hogy Brighid mit fog szólni, ha megtudja, de a fenébe is, a saját kardommal azt csinálok, amit akarok. És különben is, a pestis vigye el ezeket a Pácolt Heringeket! Kövessetek vissza! Kicseréljük őket, és kész vagyunk. De fiam, egy szót se szólj, amíg Tír na nOgban vagy. Akárki hallgatózik utánam, nem fog tudni a cseréről még napokig. Aztán menj, és kösd földhöz a tanítványod rendesen!

Ragyogó mosolyt villantottam rá.

– Tudod, te vagy a kedvenc tengeristenem.

– Ó, húzd ki az orrod a seggemből! És tedd érdekesebbé az életet, ahogy megígérted!