Huszonötödik fejezet

Többnyire értékelem az új élményeket. Például még mindig emlékszem a legelső jégkásámra: rendkívül mű málnaíze volt, és kékké változtatta a nyelvem. Király volt az első utam Madagaszkárra, mivel a makik elég viccesek; ha nem figyelsz, gyümölcsöt hajítanak hátulról a fejednek, amikor pedig megfordulsz, egymásra mutogatnak. Van azonban, hogy nehezen találsz örömöt az újdonságban, mint például, amikor az életedért menekülsz, és ez pont egy ilyen alkalom volt. Nem tudtam síkot váltani Bacchus elől, mivel a drüász jóvoltából az a rohadt fa minden alkalommal elsuhintotta a kezem, valahányszor megpróbáltam hozzáérni. Ez is egy új élmény, de nem frankó,

– Váljunk láthatatlanná? – kérdezte Granuaile.

– Ne! Kiszagolják a varázslatot, és utánunk erednek.

– A férfi az enyém – mondta Bacchus a hordányi menádjának. – De a nővel szórakozhattok.

Ezek után megtámadott a valódi halhatatlanok magabiztosságával.

– Ne birkózz velük! – tanácsoltam Granuaile-nek gyorsan. – Tartsd őket biztos távolságra! Erősebbek nálad, de nem olyan gyorsak.

Lehet, hogy bölcsebb lett volna, ha a futást tanácsolom neki, de addigra már elindult feléjük. Közel százan voltak, ő pedig egymaga.

Mivel azonban a bacchánsok félhülyék voltak az alkoholtól, és a számukban rejlett az erejük, nehezen fogták fel a tényt, hogy Granuaile rájuk támadt. Emellett a fára sem immunisak. Elkaptam az alakját egy pillanatra, amint előreszökkent, és keményen lecsapott Scáthmhaidével egy koponyára, megteremtve a megfelelő alaphangulatot. A baccháns összeroskadt, Granuaile pedig elugrott mellőle, készen arra, hogy vidám kergetőzésre vigye a részeges bandát. Imádom, hogy fenyegetés idején mindig előre támad; kihasználja a meglepetés erejét, és gyakran halálos sértésekkel fűszerezi.

Nem sokáig volt lehetőségem figyelni őt; Bacchus a képembe mászott. A követőihez hasonlóan immunis a vasra. Fragarach használhatatlan volt vele szemben, ezért a kardhüvelyben hagytam. Személyesen még sosem akadtunk össze, és bíztam benne, hogy nem is fogunk. Láttam viszont, amikor Leif ellen harcolt, és nem volt elképesztően ügyes, csak iszonyatosan erős. Előreszökkentem vagy két és fél métert, és ő bikaként nekiszaladt a drüász-fának, amire az megreccsent és felnyögött.

– Áu, vigyázz! – kiáltotta a drüász.

Az ugráshoz magam alá húztam a lábaim, de esés közben előrerúgtam a jobbot, hogy kihasználjam, amikor Bacchus visszapattan. Állon találtam, és némi tántorgás után hanyatt esett. A szemem láttára változott meg a képe. A züllött babaarcot felváltotta egy borbolond szörnyeteg. A rózsaszín arcpír alatt a vénák, amik időnként finom, kékes vonalként átsejlenek, most kiálló, zöld szőlővessző módjára lüktettek, a szeme fehérje pedig megtelt sötét burgundival. Ha elkap, bajban leszek. A provokálásával viszont jól járok, hiszen minél őrültebb, annál többet veszít a fegyelméből. Ezért hát megfogadtam a saját tanácsom, amit Granuaile-nek adtam, és odaszóltam neki:

– Gyere, te dög! Támadj rám még egyszer, és figyeld, mi fog történni!

Ezután teljesen elvesztette az eszét. Belilult, nyáladzott és üvöltött, de mindezt le se szarta. Felemelkedett, reszketett, és szteroidos dührohamában artikulálatlanul üvöltött, amíg a tüdeje ki nem merült. Türelmesen viseltem a produkciót, és arra használtam az időt, hogy kitaláljam, miként tudom elintézni. A skandináv istenekkel és a Tuatha Dé Danann-nal szemben – vagy akár velem szemben – a rohadt olümposziakat nem lehet megölni. Megsérülhetnek, de bármiből felépülnek; még ha szétesnek vagy apró darabokra robbannak, akkor is egyszerűen regenerálódnak az Olümposzon, és felvesznek egy új tógát. Kellett, hogy legyen megoldás Bacchus ellen, különben itt teremne és velem harcolna Morrigan, betartva az esküjét.

A legjobb megoldás az lenne, ha elszaladnék, és egy fa segítségével síkot váltanék. Tulajdonképpen abban bíztam, hogy Granuaile majd pontosan így tesz. Az erdő felől jövő, fájdalmas kiáltások viszont nem tőle származtak; és a csatában, akárcsak jótékonykodáskor, jobb adni, mint kapni.

Bacchus befejezte az érzelgést, és újra rám támadt. Ugrásra készen rogyasztottam a lábam, utána pedig egyszerűen csak támadást kellett tettetnem, és figyelni, ahogyan Bacchus a fejem fölött elvetődik. Az arca másodszor találkozott a fával, amíg pedig felettem volt a levegőben, olyan erősen ágyékon ütöttem, amennyire csak bírtam. A lelki szemem előtt láttam, ahogy összekuporodik, és szorongatja összetört szőlőbogyóit, de sajnos nem ez történt. Az ütés ledöntötte, így fejjel előrezuhant a hátam mentén, és ügyetlenül megragadta a lábam, miközben földet ért. Nem harci mozdulat vagy rúgás volt a részéről, mindössze kétségbeesett hadonászás, mégis ledöntött vele a lábamról, és elterültem. Sikerült megmarkolnia a bokám, és maga felé húzott, mielőtt még elevickéltem volna. Kicsavarodtam, és célzatosan fejbe rúgtam. Hátrahanyatlott a nyaka, elvesztett néhány fogat, de megrázta magát, és véresen elvigyorodott.

– Nem, nem menekülsz most, hogy végre elkaptalak!

Bosszúszomjasan megpróbált tökön bokszolni, de még időben elfordultam ahhoz, hogy csak a combomat érje. Persze csinos véraláfutás ígérkezett belőle. Ismét arcon rúgtam, a faszfej meg felröhögött. Úgy tűnik, hozzám hasonlóan ő is ki tudta kapcsolni a fájdalmat, viszont velem ellentétben a fizikai sérülést szórakoztatónak találta. Igyekeztem jobban megnevettetni azzal, hogy még néhányszor arcon rúgom.

Bacchus idővel megunta, és a következő rúgásra lecsapta a lábam, majd egy bakugrással a térdemen termett, és leszorított. Ellentartottam, felültem, és stabil ütést mértem a homlokára, de ezzel nem sikerült megszabadulnom tőle. Vállon ragadott, és újra levágott a földre. Egy normál ellenféltől ez hülye húzás lett volna, mivel így is bordaropogtató ütéseket mérhettem rá, de ez Bacchust egyszerűen nem érdekelte. Latinul mondott valamit, amivel gúnyolni akart, de nem vettem róla tudomást, helyette óírül készítettem egy kötést a tógája és a drüász fája közt. A kötés működött, de ezzel sem sikerült lefoglalnom Bacchust. Előrerugaszkodott, lehajolt, és hagyta, hogy leszakadjon róla a tóga ahelyett, hogy hagyott volna elmenekülni. A hatalmas ereje miatt egyre inkább kételkedtem abban, hogy győzhetek. Varázserőt merítettem, és éreztem, hogy abnormálisan kevés maradt. Eszembe jutott, hogy Granuaile nyitva felejtette a portált. Szükségem volt a lány segítségére ahhoz, hogy kikeveredjek ebből – de elképzelhető, hogy ő mostanra éppen az én támogatásomban bízik, hogy megmeneküljön a bacchánsoktól.

Oroszul segítségért kiabáltam, hogy törje el a boristen könyökét. Folyamatosan ezt ismételgettem.

– Mit mondogatsz? – kérdezte Bacchus. – Valami szánalmas sértést?

Az ujjai fájdalmasan mélyedtek a vállamba, mígnem a hüvelykujjával csontot ért. Az ütéseim hatástalanok voltak. Leszorította a jobb vállamat, és elkezdte húzni a balt, hamarosan pedig ki is mozdult a helyéről a karom. Tovább húzta; komolyan gondolta, hogy végtagonként fog darabokra szedni.

Nem látta, hogy mi találta el, és én sem. De láttam – ő pedig biztosan érezte –, hogy a bal karja visszahajlik, hallottam a ropogó, szakadó szövetet, és álmélkodtam a karja belsejében ragyogó apró, fehér csontszilánkokon. Döbbenten roskadt rám, én pedig végre eltávolítottam magamról. Bacchánsok haladtak el mellettünk a láthatatlan Granuaile után kutatva.

Talpra álltam, és némi távolságot teremtettem Bacchus és köztem. Mindkettőnknek használhatatlan volt a bal karunk, de csak nekem volt világos tervem arra, hogy mi a következő lépés. Bacchus üvöltött a szétszaggatott karja miatt, amiből spriccelt valami, ami vérnek számított az olümposziaknál – ichornak nevezik, ha jól tudom. Gyorsabban meg fog gyógyulni, mint ameddig nekem tartana egy hasonló sérüléssel, de pillanatnyilag kellően zaklatott volt, és mindössze talán három méterre állt a még nyitott portáltól. Talán észre sem vette az átjárót, hiszen eredetileg függőleges irányból jött felém. Higgadtan elindultam felé, a jobb oldalammal előre, és ő ezt látva talpra evickélt. Közben hátrált, közelebb kerülve a kapuhoz.

Bacchánsok áradtak át közöttünk, még mindig Granuaile után kutattak. Eszetlenül követték az utolsó parancsot, amit kaptak, holott egykönnyen elintézhettek volna. Bacchus felüvöltött, és jobb kezével támadásra bátorítva magához intett. Óvatosan elhelyezkedtem, kivártam, amíg két baccháns áthalad közöttünk, aztán teljes sebességgel nekirontottam, és egy gyors rúgást intéztem a mellkasának. Jobb kezével próbálta megragadni a lábamat, de nem volt elég gyors. Hátratántorodott, átesett a kapun, és már csak későn vette észre, hogy nincs talaj a talpa alatt. Elvigyorodtam, és rázártam a kaput a feltörő őrjöngésére.

– Ezer évbe telik majd, mire végül seggre esik! – mondtam.