Huszadik fejezet

A II. világháborút azzal töltöttem, hogy zsidó családoknak segítettem menekülni Vichy-Franciaországból úgy, hogy Spanyolországon át Portugáliába vittem őket. Hol az egyik, hol a másik átjárón csempésztem át őket az Atlanti-Pireneusokon, és a procedúra során elég jól kiismertem a területet. Ennek a tapasztalatnak köszönhetően ismertem a tökéletes helyet, ahol földhöz köthetjük Granuaile-t.

A Pyrénées – franciásan ejtve – fantasztikus barlangokkal láthat-kezik. Egyik-másikban régi festményeket hagytak a barlanglakok, több közülük jobb a modern műalkotásoknál. Némelyikben földalatti patakok és folyók csobognak. Egyes barlangok semmivé szűkülnek, vagy akkorka réssé, amin már csak egy banán férne át, aztán hatalmas mészkő katedrálisban folytatódnak, amilyet emberi szem még nem látott – az enyémet leszámítva.

Van egy hely, amit igazán a sajátomnak vallok. Magamban elneveztem a Zöld Ember menedékének, mivel Zöld Emberként ismertek annak idején, amikor a németek vadásztak rám. Morrigan figyelmeztetett, hogy a II. világháború alatt korlátozzam minimálisra a varázserőm használatát, mivel neki marha sok dolga lesz a holtak kiválasztásával, és nem tud megvédeni Aenghus Ógtól. A Pireneusok elemi lénye együttérző volt, és szívesen segédkezett; ki tudja, mikor értem volna vissza, ha elkergetnek erről a helyről?

Minimálisra kellett szorítanom a földből merített varázserőt; a faek és a Tuatha Dé Danann is megérezte volna, ha véletlenül épp a környéken vannak. Pireneus rengeteget tett a bújtatásom érdekében. Ha egy elemi lény használta a saját varázserejét, az csak annyit jelentett, hogy a föld a teendőjét végzi, nem számított más által elvégzett kötésnek.

Egy német tiszt hallotta a szóbeszédet egy Zöld Ember nevű illetőről, aki segít a zsidóknak a menekülésben, és elég hitelt tulajdonított a történeteknek ahhoz, hogy a keresésemre küldjön egy csapatot. Ez 1941-ben történt; a németek megszállták Franciaországot, és az Egyesült Államok még nem bonyolódott bele az egészbe, így a katonák unatkoztak egy kicsit, és az orvvadászat luxusnak számító elfoglaltságot jelentett számukra. Alapvetően nem jelentett volna gondot, de meglepetésszerűen találtak rám, amikor épp aludtam egy barlangban. Automata fegyverük volt, nekem pedig olyan bőröm, ami elképesztően érzékeny a lövedékre. Egyből álcáztam magam, és megkértem Pireneust, hogy segítsen valahogy. Néhány másodperccel később kisebb sziklaomlást okozott a tartózkodási helyemtől délre, ezalatt pedig a németek szerencsére nem szórták tele a környéket lövedékkel. Még nem állapították meg, hogy én vagyok a Zöld Ember; egyelőre csak valami őrült rohadék voltam, aki az erdőben aludt. Kiabáltak utánam egy csomót, tűnődve, hogy hová mentem, egy részük pedig elmasírozott délre, hogy utánajárjon a zajnak. Néhányan viszont a táborhelyen maradtak, hogy lássák, mit találnak. Rábukkantak Fragarachra, én pedig majdnem megtörtem a hallgatásom, hogy könyörögjek nekik, nehogy elvigyék.

Pireneus érzékelte a szorongásom, és kivételes ajánlatot tett. A hátam mögötti kőfal túloldalán volt egy barlang, ahová a közelben nem lehetett kívülről bejutni. Azt mondta, bejuttat oda, és az egészet álcázza azzal, hogy egy percre megmozgatja a földkérget a katonák talpa alatt. Azt hiszik majd, hogy földrengés volt.

Beleegyeztem, és ezzel megkezdődött a káosz. A táborhelyem közelében hirtelen megingott a talaj, és az egyik katona meglepetésében ellőtt egy sorozatot, ahogy elvesztette az egyensúlyát. Leterítette az egyik bajtársát, amire a többi katona szándékosan a földre vágódott, és az erdő irányába lőtt, mivel arra az elbűvölően paranoiás következtetésre jutottak, hogy megtámadták őket. Fragarachot gondatlanul a földre hajították, mivel hasztalan volt a gépfegyverekkel szemben. Készítettem egy kötést a kardhüvely bőranyaga és a tenyerem bőre között, amire a kard a kezembe repült. A sötétségbe vetettem magam, Pireneus pedig bezárta mögöttem az ajtót. Viszlát, kegyetlen világ!

Olyan teljes volt a sötétség, hogy az éjjellátás sem segített volna. Nem volt fény a hegy belsejében. A levegő viszont nem volt rossz, tehát bizonyára szellőzött valahonnan. Emellett nedves volt odabent – és meglehetősen hűvös. Mivel nem láttam és hallottam semmit, nyugtalan álomra hajtottam a fejem. Pireneus értesített, amikor virradt.

Hunyorogva előbukkantam a hegy oldalából, fenyőillatot éreztem, és hallgattam a madarak reggeli énekét. A táborhelyem üres volt: a német katonák mindenemet ellopták. Egy hétig tartott, amire mindent újra beszereztem, és visszatértem oda, de meg kellett tennem az utat; látni akartam, amit még soha senki nem látott. Pireneus azóta titkolta a helyet, hogy emberek jártak a hegyekben; és most megosztotta velem.

Számtalan lámpást hoztam, és Pireneus üdvözölte a visszatérésem, ismét kitárva nekem az ajtót. Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, mi van odabent.

Nem volt háború, sem népirtás. Nem voltak istenek, akiket engesztelni vagy dühíteni lehetett. Csupán egy barlang, amit különböző földtörténeti korok díszítettek fel. Keats írta erről a tökéletes szavakat, bár más kapcsán: ott állt, és dajkálta „a vén idő s a csend”{10}, tele lassan összenőtt kövek alkotta oszlopokkal és ujjnyi, növekvő pillérekkel, amik egymás felé nyújtóztak a mennyezet és a talaj irányából. A lámpafényt visszaverték a sötét víz alkotta kis pocsolyák. Pireneus megkért, hogy kerüljem őket. A víz iható volt, de öt felfedezetlen élőlényt rejtett.

Ahogy óvatosan haladtam a barlangon át, rájöttem, hogy a végében számtalan kis résen keresztül jön be a levegő. Mind túl apró volt ahhoz, hogy áteresszen egy emberi testet. Pireneus elmagyarázta, hogy ezek idővel a spanyol oldalon barlanggá nyílnak, ezért voltam képes lélegezni odabent. Nem időztem sokáig, nagyjából egy órát gyönyörködtem a művészetben és a türelemben, ami egy ilyen tér megalkotásához kell. Aztán áradozva megköszöntem Pireneusnak, hogy megmutatta nekem.

Még nyolcvan évvel később is emlékeztem rá, miként juthatok a Zöld Ember menedékéhez, mintha csak előző nap tettem volna meg az odautat. Miután Tír na nÓgból átmentünk a földre, Granuaile és én lámpásokat és élelmet vittünk fel a barlanghoz. Megérkezve, Pireneus elvégezte a druidaság ráeső részét – vagyis elmozdított némi követ meg port.

Napfény nélkül nem nőnek tövisbokrok, és az itteni barlangtól kényelmes távolságra nem is akadt úgy, mint az Olümposz lejtőin. Nagyjából három focipályányit kellett visszamásznunk ahhoz, hogy találjunk egyet. Pireneus kicsit megpiszkálta a lejtőt, és padkát készített a tövisbokor távolabbi oldalán, afféle bölcsőt alkotva, ami elrejt bárki elől, aki felnéz a hegyre. Ahhoz, hogy észrevegyenek, azonos magasságban vagy felülről kellett megközelíteni bennünket. Oberon napközben láthatott minden közeledést, és bőven elég figyelmeztetést adhatott, éjjel pedig megpihenhettünk, és a Zöld Ember menedékében kivárhattuk, amíg a „varázslat illata” elhalványul, habár kételkedtem benne, hogy a közeljövőben bacchánsokkal telnének meg a Pireneusok.

Mindössze szerettem volna biztosítani, hogy ez alkalommal sikerül végeznünk, még ha ez azt jelentette is, hogy mindennap kicsit kevesebb időt töltünk munkával. Továbbra is az égési sérüléseimet gyógyítottam naphosszat, és már kevésbé tűntem rémisztőnek.

Amikor újra felvettük a kapcsolatot Gaiával, és felkészültünk a kötés folytatására onnan, ahol abbahagytuk, Granuaile szót sem ejtett a bugyija levételéről. Amíg lehetett, magasan felhúzta a ruhaanyagot a csípőjén, amikor pedig szükséges volt, szó nélkül lehúzta a friss sebeire. Összerezzent, de egyetlen hangot sem hallatott.

– Köszönöm – mondtam halkan, és korábbi tapasztalataim ellenére bíztam benne, hogy átérzi e szó valódi súlyát.

Csendben eltelt néhány pillanat, amíg kitöltöttem az egyik csomót, egyenként, fájdalmas szúrásokkal. Sokkal később felelt, mint vártam, ezért kissé összerezzentem:

– Szívesen – mormogta.

És ennyi volt. Leállítottam a varázslátásom szűrőjét, és alaposan szemügyre vettem a köztünk lévő kötéseket. Számtalan gazdag, komplikált kötés volt, Granuaile pedig valahogy megfejtette a jelentésüket anélkül, hogy megtanítottam volna rá. Sóhajtottam, és halkan megszólaltam:

– Tartozom egy bocsánatkéréssel, Granuaile. A faszba a kerülgetéssel meg a köntörfalazással, oké? Bocsánat! Egyszerűen bocsánat. Régen, emberéletekkel ezelőtt volt olyan utoljára, hogy nem kellett másnak tettetnem magam, mint aki vagyok. Onnantól, hogy elmúlsz ötven, de még mindig húsznak nézel ki, színjáték minden pillanat, amit mások előtt töltesz. Sosem hagyod el a színpadot, és az embereknek feltűnik, ha kiesel a szerepedből. Az utolsó nő, akit szerettem, és tudta rólam, hogy druida vagyok, a feleségem, Tahirah volt. Ő azonban sosem lett druida, és nem láthatta azt, amit te látsz. Sosem kellett ezzel foglalkoznom. És fogalma sem volt róla, hogy én miket látok.

– Biztosan sokkal többet látsz nálam – mondta Granuaile. Visszafogott volt a hangja, mintha attól tartana, hogy elhallgatok, amint felemeli a hangerőt.

– Nem. Ha már ilyesmiről van szó, szerintem inkább fordítva lehet. Mindenki ugyanazt látja; a különbség, hogy miként szűröd ki és értelmezed a lényeget. Egyértelműen ösztönös érzéked van hozzá, most, hogy már volt időd megszokni. Máskülönben nem értetted volna, mi mindent jelent, amikor köszönetét mondtam neked.

– Nem csak a bugyimról szólt – mondta. – Nem csak rólunk. Volt valami köze a múlthoz. Félsz valamitől.

Ez meglepett. Többet látott, mint gyanítottam – szinte már a telepátiához hasonlított. Vajon tényleg ennyi az egész, a tudatunk közti kötések megfejtése? Magamhoz tértem, és válaszoltam:

– Igen. Tudom, hogy már elmondtam ezt, de az utolsó tanítványomat végül nem sikerült földhöz kötnöm. Egyszerűen megzavartak bennünket, és ő nem élte túl. Nem akarom, hogy a történelem megismételje önmagát.

– És úgy gondolod, hogy egy kapcsolat megzavarna minket?

– Hát nem? – Öntelt mosolyt villantottam felé. – Tizenkét évnyi elfojtás és tagadás után mikor állnánk meg, ha egyszer elkezdenénk?

Lágyan felnevetett.

– Ebben van valami. Két olyan ember, akik képesek a földből erőt meríteni, és meggyógyítani a hosszas súrlódás okozta károkat? Homéroszi hosszúságú lenne. Legalább háromkötetnyi Iliász!

Elnevettem magam, és ő is nevetésbe feledkezett. Egy pillanatra megpihentem a homlokommal a könyökhajlatán, és élveztem, hogy megszűnt rajtam a nyomás. Aztán ahogy lecsillapodtunk, finoman vállon csókoltam. Elhallgatott, kérdő kifejezés jelent meg az arcán.

– Még egy kicsit elviseled a félelmeim? – kértem. – A saját érdekedben, meg az enyémben is?

– Jó – felelte.

Majdnem elvesztem a zöld szemében, pedig az ilyesmi távol áll tőlem. Ezután elfordult, és hozzátette: „szenszei”, én pedig összeszedtem magam, és folytattam a földhöz kötését.

Egy hónappal a beszélgetésünk után – s ez idő alatt istenek és emberek sem molesztáltak bennünket – végre túljutottunk a pusztán fájdalmas részen, és az következett, amikor a fájdalom mellé már némi izgalom is társul. Kitartóan szúrtam végig Gaia kötésének minden egyes pontját egészen Granuaile oldaláig, a melle domborulatának mentén és a válla tetején át, ahol olyan volt, mint egy katonás hajfonat. Innen kezdődtek a bicepsze körüli alakváltóhurkok.

A druida állatalakját nem a druida választja, hanem Gaia. A földhöz kötés során Gaia fokozatosan megismeri a druidát, és ő maga dönti el, milyen alakok illenek hozzá leginkább. Az első sáv a bicepsz tetején mindig az emberi alakot jelenti – ahhoz szükséges, hogy vissza tudjunk változni emberré. Alatta kap a druida egy patás állatot, egy szárazföldi ragadozót, egy repülő és egy vízi alakot. Gaia nem árulja el előre, mik lesznek ezek a formák. Mindkettőnknek ki kellett várnunk, milyen formát öltenek a tetoválások, hogy megállapítsuk, Granuaile mivé tud változni. Miután elkezdtem a második sávon dolgozni, Granuaile nagyjából hárompercenként kért jelentést.

– Látod már, mi az? – kérdezte.

– Nem, sajnálom.

– És most?

– Még nem. Kicsit türelmetlenek vagyunk, nemde?

– Talán egy kicsit. De tudsz legalább tippelni?

– Lesznek patáid.

– Utállak.

Gúnyosan elmosolyodtam.

– Nem, nem utálsz.

– Nem, tényleg nem.

Lassacskán aztán világossá vált, ahogy a csomók formává rendeződtek.

– Úgy néz ki, egy ló lesz – mondtam.

– Egy ló! Milyen fajta? Appaloosa? Arab?

– Gyors.

– Valószínűleg vörös. Gesztenyeszín szőrzettel, tudod? Irtó gyönyörű.

– Kétségkívül – feleltem, miközben Granuaile szeme a távolba veszett, és arról álmodozott, hogy gyorsabban szalad, mint emberként valaha.

A következő napon a ragadozó mintázata vette kezdetét. Különösen sötét volt, sok festéket és időt igényelt.

– Nem vagyok benne biztos, mi ez, de sötét szőrű – mondtam, és hagytam, hogy a nap hátralévő részében találgasson.

Csak egy nappal később sikerült némi bizonyossággal megállapítanom, hogy milyen állatot ábrázol.

– Ejha! Egy fekete macska – mondtam.

– Fekete macska? – Enyhe felháborodás érződött a hangján.

– Nagymacska. Nem egy kiscicus. Amíg át nem változol, nem tudhatjuk, hogy leopárd-e, vagy jaguár.

– Ó! Az máris jobb.

– Jó ám! Elég vagány.

– Nem lehet, hogy párduc?

– A fekete párduc valójában fekete leopárd. Ugyanaz a faj. Csak egy recesszív gén, ami melanizmust okoz, illetve az emberek részéről valami bizarr vonakodás, hogy kiejtsék a „fekete leopárd” szavakat.

– Hmm. Milyen érdekes választás!

– Gondolom, Gaia azt szeretné, ha veszélyes lennél a sötétben. A repülő alakra vonatkozó tetoválásod is minden bizonnyal sok találgatásra ad majd okot. A stilizált csomók alapján nehéz megkülönböztetni az egyes fajokat.

– Nem leszek szúnyog vagy ilyesmi, ugye?

– Nem. A druida jellemzően valamilyen nagyobb madár. Gaia sohasem tesz túl alacsony helyre a táplálékláncban.

Miután elkészült a repülő állat mintázata, meg tudtam állapítani, hogy valamiféle ragadozó madár lesz, de hogy héja, sólyom vagy sas, azt nem tudtam. Nem bagoly lett, mint én.

Granuaile leggyengébb alakja a vízi formája lett: oroszlánfóka, ami bár őrjítően cuki, mégsem ad neki olyan kézügyességet, mint amivel én rendelkezem tengeri vidraként. Ellenben sokkal jobb úszó lesz nálam.

További másfél hétig tartott, amire befejeztük az alkarját, aminek a segítségével utazhat a síkok között, és a kört a kézfején, amivel a saját gyógyítását irányíthatja. Utolsó nap délután felült, hogy figyelje, amint befejezem a kört. Kezét az enyémben tartotta, és minden erővel azon volt, hogy visszatartsa a hangját, nehogy elárulja, mennyire izgatott. Én is eléggé az voltam; addigra teljesen meggyógyultam, és régi önmagamnak néztem ki, leszámítva a két hónap alatt megnőtt szakállamat. Ahogy kifestettem az utolsó szakaszt, és Gaia ragyogása eltűnt a szemünk elől, várakozásteljesen pillantott rám. Sugárzott az izgalomtól.

– Gratulálok, Granuaile Mac Teirnan – mondtam. – Több mint ezer éve te vagy az első druida a földön – vigyorogtam rá megkönnyebbülten, amiért végre vége, ő pedig ámuldozva nevetett a megkönnyebbüléstől. Vele nevettem, aztán láttam, hogy a felfelé ívelő szája furcsán lekonyul, mintha valaki kilökte volna a mosolyát tartó állványokat. Megremegett az alsó ajka, és szipogott.

– El sem hiszem, hogy végre kész! – A jobb kézfeje hátulját vizsgálta, miközben bal tenyerével a könnyeit törölgette. – Tizenkét hosszú év.

– Á, baromság. Csak úgy elsuhant! – mondtam.

– Ja, mindegy.

Szipogott egy utolsót, és letörölte arcáról a könnyeket. Visszatért a vigyora, de ez alkalommal pajkos volt.

– Ez azt jelenti, hogy már nem is vagy a szenszeiem?

– Azt jelenti.

– Helyes. Nos, eleget vártam…

Megragadta a tarkómat, és a szájához húzott.

– Gyere ide!

Odamentem.