Huszonhatodik fejezet

Amint elszakadtak Bacchustól, a menádokat nem érdekelte többé Granuaile, inkább azzal foglalkoztak, hogy hol a fenében vannak, és miért van rajtuk fehér hálóing.

– Úristen, mi történt a fogaddal? – kérdezte az egyik.

– Az enyémmel? Mi van a tiéddel?

– Az én fogam rendben van. Várj! – Ajkához emelte az ujjait, amikről letöredezett a köröm, és felfedezte, hogy a szájában apró, hegyes fogak sorakoznak. – Jézusom, szúrnak, meg minden szar!

Amint megkezdődött a sikoltozás, ragályossá vált. Egy része a puszta zavarból fakadó rémület volt; egy része pedig a fogorvosi költségektől való rettegés. Igazából örültem nekik: felfedeztük, miként lehet őket felszabadítani a rabszolgaságból, hogy újra emberek legyenek. Megjelent Granuaile Scáthmhaidéval a kezében, és aggodalmasan pillantott a himbálózó bal karomra.

– Igen, te rakhatod helyre! – mondtam.

– Ettől féltem – felelte.

– Köszi a segítséget. Máskor lehordanálak, amiért ilyen sokáig nyitva hagytál egy átjárót, de ez alkalommal elengedem a dolgot. Elvigyorodott, és gyorsan megcsókolt.

– Köszi.

Kellemetlen érzés egy amatőrrel visszahelyeztetni a kificamodott karodat, ha viszont rendelkezésedre áll a varázslat, akkor mégiscsak jobb, mint biztosítást szerezni, és öt órát várakozni, hogy egy szakértő elintézze. Együtt elkocogtunk észak felé, amíg végül találtunk egy dühös drüászoktól mentes, összeköttetést biztosító fát, és átutaztunk a Camp Bird bánya közelében található kunyhónkhoz és a vidám kutyánkhoz.

„Jó hírem van, Atticus! – mondta Oberon felénk szaladva, az Uncomahgre folyóból fogyasztott víztől felfrissültén. – Önállóan megállapítottam, hogy nincsenek balrogok ebben a bányában. Se goblinok, barlangi trollok vagy akármik. Csakis patkányok. De nem tudom, mit ehetnek. Eszembe jutottak azok a patkányok az Első vérben, emlékszel rájuk? Lazultak, semmi észrevehető fészkük sem volt, csak vártak annak az elhagyott bányának a mélyén, hogy aztán egy megkínzott vietnámi veterán arra járjon a brutális, kisvárosi seriff elől menekülve, aki képes irányítani az állami rendőrséget és a National Guardot is.”

– Oberon, bementél a bányába?

„Nem, csak hallgatóztam a bejáratnál, meg körbeszaglásztam picit, becs szól”

– Oberon?

„Oké, lehet, hogy átléptem a küszöböt. De csak azt a két hollót próbáltam lerázni.”

– Miféle két hollót?

„Azt a kettőt, ami már egy ideje követ. Látod őket ott, a tetőn?”

Felnéztem a főaknász házára, és megláttam a két hollót, amiről beszélt. Nem a szokásosfélék voltak. Nagyobbak voltak a normálisnál, és mindkettőnek fehéren csillogott a szeme.

– Az Hugin és Munin – mondtam.

– Odin hollói? – kérdezte Granuaile megfeszülve.

– Bezony.

A lány vizsgálódva körbenézett.

– Itt van a közelben?

– Kétlem. Ha teheti, többé nem fog ütéstávolságba kerülni velem. Bizonyára vannak tartalék hollói is, meg minden. Lefogadom, hogy ez felszólítás Friggtől a fegyverkezésre. Most, hogy már földhöz kötöttünk téged, biztosan azt szeretné, ha megölném Fenrist. De maradj készenlétben, hátha tévedek!

Elindultunk a főaknász háza felé, a szemünk nyugtalanul kutatott veszély után. Semmi sem tűnt fel, habár Hugin és Munin mindent elkövetett, hogy fergetegesen zord memento mori hangulatban legyen részünk.

Amikor az elülső verandához értünk, Frigg lebegett oda hozzánk a hátsó kertből. Egy másik, kék és zöld daleköltözékben volt, fehér spirálokkal, amik csokiba olvadó pillecukorra emlékeztettek. Mosolygott, és köszöntött bennünket, a szívélyesség mintaszobra volt, hónapokkal korábbi, keserű arckifejezése mostanra eltűnt. Haja alól megjelent egy kar, és kecsesen az elhagyatott ház ajtaja felé intett.

– Bemenjünk?

Összerezzentem.

– Valószínűleg nem jó ötlet – mondtam. – Évek óta üres a ház, és amikor legutóbb bent jártam, tele volt rágcsálóürülékkel.

– Ó, tisztában vagyok vele. De már más a helyzet! – Cinkosan lejjebb vette a hangját. – Tartozott nekem egy törpe, és megengedtem neki, hogy kitakarítsa a helyet. Nagyon szorgalmas volt; biztosra veszem, hogy fel sem fogod ismerni. De figyelmeztetlek benneteket: a törpe éppen gyászol.

– Sajnálattal hallom – felelte Granuaile. – De erre miért kell figyelmeztetni?

– Nos… – Frigg képzeletbeli szakállcsomókat húzgált az arcán, valamiféle jelbeszédnek szánta. – Tudjátok… Gyászol.

– Nem, nem tudjuk – válaszoltam. – Még sosem láttunk valódi északi törpét ezelőtt.

„Lefogadom, hogy nincs skót akcentusa. Nem fog »komának« szólítani.”

– Ó! Hát biztosan szakállas törpére számítotok, de az a helyzet, hogy neki nem lesz. A gyász jeleként leborotválják.

– Sírás helyett?

– Pontosan.

– Udvariatlanság lenne, ha megkérdeznénk, hogy miért gyászol?

Frigg elmosolyodott.

– Nem kell megkérdeznetek. El fogja mondani magától is. Számukra ez az elengedés folyamatának a része. És druidák, igazság szerint én is a története miatt jöttem. Ha ez nem győz meg benneteket arról, hogy segítsetek Fenris ellen, akkor semmi sem fog. Ó, még egy intelmet engedjetek meg – mondta az ajtó előtt megtorpanva. – Ő egy Rúnaszkáld, ezért nézzétek el a különös beszédét. Még angolul is hajlamos a szkáld költeményhez hasonló megfogalmazásra.{13}

Tudta, hogy nem szeretjük, ha bárki is a hátunk mögé kerül, ezért előrement, és az ajtóban megvárta, hogy kövessük a házba.

A berendezést merőben átalakították. A régi, szétrágott, bézs szőnyeg helyén, amit tömérdek patkány teleszitált húggyal-szarral, most keményfából készült, ragyogó padló várt bennünket. A szakadozó tapétát valami új, meleg színre cserélték.

Hát, ez nem teljesen igaz. Tényleg jók voltak a színek, de egyszer eltöltöttem egy purgatóriumi hetet, ami alatt mindvégig a HGTV adását kellett néznem, és megfigyeltem, hogy a műsorvezetők meg a tervezők „melegnek” titulálnak bármit, amihez kedvük volt. Ha jégkékkel dolgoztak, az is szép, meleg jégkék volt. Megtanultam, hogy lakásfelújításkor a „meleg” szó a létező legjobb univerzális jelző; a háztulajdonosok nem tudnak betelni vele. Ha a lakberendező közli a párral, hogy egy meleg vasszobrot fog elhelyezni Beira istennő fagyos csöcséről, fehér márványtalapzaton egy mélyhűtőkamrában, a páros arra is lelkesen bólintana, mivel a melegen kívül mást nem is hallanak. Szögezzük le tehát, hogy a főaknász lakhelyének teljes, ragyogóan felújított beltere meleg volt. És a Fjalarként bemutatott törpe, aki mindezért felelt, szintén melegen üdvözölt bennünket.

Fjalar egyértelműen gyászolt. Kivörösödött szemével tragikusan nézett ránk. Mindent elkövettem, hogy ne nevessek a szomorú kis állán, ami fehér, pettyes kis holdként virított biggyedő ajka és fogantyúként túllógó bajusza alatt. Amikor megszólalt, már világos volt, miért növesztenek a törpék szakállat: az álluk érzelmileg túlságosan kifejező, képes reszketni és ráncolódni, és olyan sebezhetőséget kölcsönöz a törpéknek, amiről bizonyára úgy érzik, hogy a hátrányukra válna.

Hangja duzzadó, zengzetes bariton volt, hiányzott belőle a skót akcentus, és erősen érződött rajta az óészaki. Az asztalhoz invitált bennünket. Feltűnt, hogy sötét haja különböző hosszúságú fonatokban lógott, nem raszta volt, de semmilyen más, általam ismert férfi viselethez nem hasonlított. Mindegyik tincsre rácsatoltak vagy rátekertek valamit, általában aranyat vagy ezüstöt, de színes szalagok is akadtak benne. Észrevette, hogy kíváncsian nézem, és a fonatokra bökött vastag hüvelykujjával.

– Mit látsz, ama fonatok egy esztendőn s egy napon át viselendők. A gyász jele, testvérek emléke, barátságok zászlaja, nemzetségek gyűrűje s kézművesek munkája.

– Igen, Frigg elmondta nekünk. Őszinte részvétem.

– Mindenről szó lészen; hiánytalanul, a maga idejében – mondta. – Most kenyér s mézsör szólít bennünket. Éhomra tessék, mit vasba ágyazottan tűz nyaldosott, és gondos kéz fűszerezett.

Fennkölten mutatott a fazékra a tűzhelyen.

A kandalló szinte új volt; előtte egy hosszú faasztal állt padokkal és gyertyákkal. A korsóban mézsör várta, hogy ivókürtbe töltsék, és ropogós kenyérszeletek sorakoztak fatálon. A falon keresztezett harci fejszék és pajzsok lógtak. Fjalar mindent elkövetett azért, hogy egy középkori sörcsarnokká alakítsa a nappalit. Egy meleg sörcsarnokká. Mindegyikünknek mert egy tállal, Oberont is beleértve, mivel külön megkértük. Fjalar előbb Friggre pillantott, hogy őt nem zavarja-e, de az istennő csak vállat vont, és annyit mondott:

– Druidák…

Fjalar viszonozta a vállvonást, és megtöltött egy tálat a kutyának. Oberon mindvégig dicsérte a főztjét.

„Atticus, ki kell derítened, hogyan készítette ezt! Ha a skandináv törpék mindennap így főznek, akkor össze kell barátkoznod velük. De tényleg. Komolyan. Úgy értem, tényleg!”

Oké, Oberon, értem.

„Akkor miért csak ülsz ott? Okos Csaj, mondd már meg a törpének, hogy mennyire király!"

– Ez mesés, Fjalar. Bárcsak gyakrabban lenne szerencsénk a törpék vendégszeretetéhez! – mondta a lány.

„Köszi, Granuaile! Már épp itt az ideje, hogy valaki hallgasson a kutyára! Most pedig mondd meg neki, hogy olyan az álla, mint egy nyomott golflabda."

Oberon utolsó megjegyzése pont akkor hangzott el, amikor Granuaile Fjalar fennkölt válaszát hallgatva a mézsörbe kortyolt. A lánynak sikerült egyszerre kiköpni és félrenyelni az italt. Fjalar és Frigg megrémült, én pedig seggfej módjára elnevettem magam. Oberon prüszkölt.

– Jobb, ha hozzászoksz – mondtam neki, miközben néhányszor háton veregettem –, mivel ez nem fog változni. Oberon mindig ilyen.

– Köszi, időben szólsz! – zihálta.

Ezután egy darabig szabadkoztunk a vendéglátóink előtt a pocsék illemünk miatt.

Vacsora után egy újabb sor bókkal és köszönettel illettük Fjalart, ő pedig leszedte az asztalt, és ír kávét hozott nekünk bögrében.

– Hálás köszönet, Fjalar – mondtam. – Jól utánajártál, hogy mik a kedvenceink.

– Örömömre szolgál, hogy a kedvetekre tehettem, s ha alkalmas számotokra, engedelmetekkel megosztom cirkalmas történetem.

– Minden bizonnyal köze van Lokihoz – jegyeztem meg.

A törpe bólintott.

– Úgy van.

– Egy részét tudjuk – mondtam. – Perunt megmentettük Lokitól Arizonában.

Frigg szemöldöke meglepetten felszaladt, akárcsak a Fjalar szeme feletti bozót.

– Perun életben van? – kérdezte Frigg.

– Igen, de a birodalma odaveszett. Most a Tuatha Dé Danann vendége.

Frigg közelebb hajolt.

– Említette, hogy miért támadott rá Loki?

– Loki akarta megölni Thort, és minthogy elvették tőle ezt a lehetőséget, most kénytelen beérni Perunnal.

Frigg nem felelt, csak a fejét rázta rosszallóan. Fjalar hozzá fordult.

– Akkor a kilenc birodalom nevére kérdem, mégis miért jött hozzánk, és miért kiabált a tűzkoszorúban, féktelenül haragosan, egy bizonyos Eldhár után?

„Atticus, várj! FOGD BE!”

– Öö, az én hibám – vallottam be.

„A francba, miért nem hallgatsz rám soha?”

– A te hibád? – kérdezte Fjalar elkerekedő szemmel. – Nidavellirbe küldted Igazságpusztító Lokit?

„Gyorsan, Okos Csaj! Fojtsd belé a szót!”

Granuaile összerándult, de nem tett semmit.

– Attól tartok – feleltem. – Sajnálom.

„Vááá! Szerinted ezek után főz még nekünk fincsi nyalánkságokat valaha? NEM! Mindent elrontottál!”

– Te tehetsz róla! – Fjalar felemelkedett az asztaltól, de Frigg békítőn a vállára helyezte a kezét.

– Fjalar, ő a vendégünk – mondta az istennő.

– Az ellenségünk! – bömbölte a törpe. Frigg hiába próbálta visszaültetni, a törpe felállt, és rám mutatott. – Egy apró ész meggondolatlan nyelve! Hétszer hétszáz fivérem veszett oda…

– Micsoda? – kérdeztem vissza.

– Csillapodj, hiszen látod, hogy nem tud semmiről! – mondta Frigg. – Nem sejtette, hogy mit fog tenni Loki és Hel.

– Mit tettek? – kérdeztem. – Fjalar, kérlek! Nem tudom, mi történt. Áruld el, mit csináltak!

A törpe haragosan rám nézett, látszott, hogy legszívesebben a baltáért nyúlna. Frigg nem eresztette el a vállát. A törpe vett néhány mély lélegzetet, állát most vérszomjas kis pöttyök borították. Végül összeszedte magát, és higgadtan helyet foglalt.

– Úgy helyénvaló, ha előbb hallod, miért gyászolok imigyen, szakáll nélkül, hajfonatokkal. S így az asszonyod s az ebed is megérti, hogy a becsület kötelez engem a megölésedre.

Oberon felmordult.

Most azonnal fejezd bel

– Kérlek, folytasd! – kértem Fjalart.

Talán, ha előre figyelmeztetnek bennünket, ha felharsannak a vészkürtök, akkor szilárdabb véderőt szervezünk, védőfalat és tűzálló köveket állítunk az útjába. Így azonban a hőség elpusztította a véderőink, a vulkánok kénes leheletétől, Loki elszabadult haragjától salakká olvadtak a kövek. Nidavellir kitárult az isten előtt, ő pedig kitöltötte rajta haragját. Szemében rosszindulat és keserűség lángolt, maga volt a megtestesült őrület. Köpdöste a mérget, amelyet láncba verve, hosszú éveken át itattak vele a sötét, síri barlang mélyén. Felgyújtotta az őrségünket, aztán a sikoltásokat túlkiabálva követelte, hogy adjuk ki neki a nyomorult törpeteremtményt, Eldhárt. Válaszra várva megállt, mi pedig őszintén vallottuk, hogy nincs tudomásunk efféle kreálmányról. Loki nem hitt szavunknak. Szíve túl kemény ahhoz, hogy elfogadja az igazat, hiszen ő úgy kavarja az igazságot, ahogy port kavar a szél.

Tűzbe borított mindent, narancs és sárga lángokat küldött az alagutakba és Nidavellir nemes barlangjaiba, az ősi törpehonra, amely addig a napig menedékünk volt. Mind mélyebbre és mélyebbre hatolt, keresztülment a városokon, a durván kivájt bányákon, és még az érintetlen sziklákat, a szűz talajt is felégette. Valahol a sötétségben aztán elveszett, lángja kialudt, elhaltak Eldhárt követelő kiáltásai, és síri csend lett. Sem suttogás, sem haragos szó nem hallatszott a szakadékból.

S mi töprengtünk, mégis mi történt. Követeket küldtünk Asgardba, Vanaheimbe és mindenfelé, hogy kiderítsük, miként szabadult ki Loki. Kezdetét vette a Ragnarök? Ki lehet Eldhár? Számtalan törpe viseli e nevet, de egyik királyi kovács sem készített teremtményt ilyen néven.

Végül a messzire látó, bölcs kormányzó, Mindenek Ura, Odin szólott hozzánk. Figyelmeztetett bennünket, hogy tartsunk a fagyos, ravasz Heltől, s kutassuk fel kémeit a birodalmunkban; ne tudja meg, hogy Loki Nidavellirben van. Egyből felkutattuk, cl kaptuk és kikérdeztük a kémeket; Hel talpnyalói voltak, hörögve haldokló, fonalszerű árnyai az örök kétségbeesésnek. Nagy szám mai találtunk belőlük, és fogságba ejtettük őket. De már hasztalan volt az óvatosság!

Túlságosan nyíltak voltunk Loki visszatértével kapcsokban ml sokat kérdezősködtünk. Hel hírét vette, hogy Óriásnak Született Loki Nidavellirben járts, s valami sötét szakadék mélyen elvesztette tüzét, hangját és fájdalom gyötörte látását. Egy hegy súlyával nehezedett vállamra a királyom parancsa. Vestri fia, a csatában bátor, aranysörényű, keménykötésű, soknejű Aurvang király a királyi kovácsot szólította, ki pedig hozzám szólott, és feladatot bízott rám. A király tulajdon kalapácsait, a Sziklakarúakat kellett felvértezni Loki ellen, hogy tűzbiztosak legyenek, és elbírjanak haragjával.

Én egy Rúnaszkáld vagyok, egyike a hétnek, közülük a legidősebb s a legtöbbet tapasztalt. Én díszítem fel a pajzsokat a rendeltetésük, tetteik és céljaik szerint a rúnák igazságaival, elemi formákkal; és a fegyverekre is én vésem fel a régi és új metaforákat, miközben a műhelyemben énekelek, és az élet költeményeivel, a háború dalaival töltöm meg az acélt s a követ.

Még egyetlen fegyvert sem vérteztek fel olyan jól a tűz ellen, hogy az megvédjen egy törpét a lángoló hajú kegyetlenség, a füstölgő rosszindulat, Rokongyilkos Loki engesztelhetetlen haragjával szemben. De nem kérdezték tőlem, lehetséges-e; csupán meghagyták, hogy készítsem el.

Hét napon át énekeltem az acélnak, küszködtem a rúnákkal, de nem találtam megfelelő formát, se olyan költeményt, amely a tűzben is hidegen tartaná az acélt. Kétségbeesésemben tettem egy bizarr próbálkozást arra, hogy bőrre alkalmazzam a tudásom, s meglepő sikerrel jártam. Kétszeres elszántsággal folytattam tovább, énekeltem a bőrbe zárt nedvességről, a bátorsággal keményített bőrszíjakról, a cserzett, feszes bőrről, ami taszítja a veszélyt, és olyan felületekről, amelyek nem égnek a tűzben, csak megrepedeznek. Készítettem hosszúkás és kerek rúnákat, rajtuk kupolás alakzatokkal, amelyek taszítják a hőt, pecsétekkel, amelyek szilárdságot adnak az indulattal szemben, és nyaldosó hullámokkal, amelyek elfojtják a lángokat.

Aztán a kovácsműhely kemencéjébe hajítottam két bőrpajzsot: egyet, amelyet a szkáld munkám borított, és egy hagyományosat. A hagyományos pajzs elégett, a szkáld készítmény viszont csak megrepedezett, és a szegély mentén megfeketedett. Dagadó kebellel, nagy büszkén felhasználtam a tudományom, és készítettem egy sor új páncélt.

Ekkor érkezett Hel serege Nidavellirbe. Pestises fülébe jutott az apja híre, a rosszindulattól rideg és higgadt volt. Sietve összeterelte a draugr hadakat, hogy bevegyék hegyeinket, meggyalázzák otthonainkat, és bemocskolják fejszével faragott, gyönyörű csarnokainkat. Kivont fegyverrel érkeztek, modern puskákkal, amilyeneket most gyártanak a kovácsmestereink. Az alagutakba lőttek, de nem oszlottak szét, egyre mélyebbre meneteltek, elhaladva a kincseink és gazdag legelőink mellett. Sok ezren voltak, ám mi is, és készen álltunk rá, hogy megállítsuk őket, mert most már tudtuk: kezdetét vette a Ragnarök.

Nidavelliren át visszhangzott a vészkürt, összegyűltek a Sziklakarúak, és velük együtt a Fekete Balták, a Pajzs Fivérei, a Dühös Hajadonok és a Tanok Őrei. Fegyverkezésre szólították a bányászokat és kézműveseket, kereskedőket és molnárokat, ők pedig mind el is jöttek, hátrahagyva a napi teendőiket, hogy a birodalom védelmére keljenek. Aurvang király külön parancsára csak jómagam és a többi Rúnaszkáld nem csatlakozott.

– Maradjatok a műhelyben, és szorgosan készítsétek tovább a fegyvereket, melyekkel legyőzzük majd a hazugságok atyját, ha megtaláljuk! – mondta.

A kalapácsom nélkül kezdődött meg a harc, ezért a népem emberei sosem hallgatnak a tűzhely körül királyi szkáld költőket, akik a vitézségemről énekelnek. Ehelyett így énekelnek majd:

Meneteltek a komor arcú, keményszívű törpék, idősek és fiatalok, mindnyájan a Pajzs Fivérei, hogy fellépjenek a szürkület gyűlöletes dérkirálynője, Hel csoszogó, kék draugrjai ellen. A bánat olajával átitatott hadsereg, amely nem lélegzett, golyózáport nyitott Midgard találmányaival, a lopott fegyverekkel. Aznap fülsiketítő mennydörgés hasított át Nidavelliren, csikorgó fogak, ropogó gépfegyverek, kongó pajzsok és csatakiáltások sora. Ám rettenthetetlenül haladt előre a frontvonalunk, felfegyverezve a szkáld rúnákkal megmunkált pajzsokkal és sisakokkal. A fémdarabok visszapattantak az ellenségre, akik életükben nem ismertek erényt – a törpék nyaktól lefelé sebezhetetlenek voltak.

A Pajzs Fivérei előrenyomultak, nem sejtve a közelgő halált. Ekkor a ravasz Hel, fagy és kétségbeesés menyasszonya, síri suttogással parancsot adott a katonáinak, és ők a Pajzs Fivérei fölötti mennyezetre lőttek. A kövekről visszapattantak a golyók, és felülről hasítottak a menetelők húsába, sok olyat is elejtve, aki még egyszer sem sújtott le a nemzetsége nevében, sosem vágta le az ellenség fejét.

A frontvonal menetelt tovább, mögöttük az éles elméjű Pajzs Fivérei szkáld védelmet borítottak a seregre, kivédték a visszapattanó lövedékeket, és kijátszották Hel fondorlatos tervét. Amikor végre találkozott a két sereg, a draugrok megismerték a törpék erejét! A pajzsok felett suhanó fejszék nyomán repkedtek a rothadó koponyák, a draugrokat az elősereg eltiporta, vagy a további sorokban szétszedték őket.

A draugrok először visszaszorultak, rendezetten haladó soraik megtörtek. Aztán holttestek módjára felpüffedtek, döglegyektől és férgektől nyüzsögve, és megtöltötték az alagutat. Kiállták az utat előttünk, és tartották a helyzetüket, miközben a hátsó soraik tölténytárat ürítettek a Pajzs Fivéreinek feje fölé. Szüntelenül szakadt rájuk a lőszer, amely miután két-három-négyszer is gellert kapott a falon, végül célt talált. A draugrok gyáva támadásokkal ölték le a nemes törpéket, hevesen, zajosan, a lezárt kőfalak között. Hel halott katonái előretörtek, és a Pajzs Fivéreinek minden igyekezete ellenére továbbnyomultak. A törpék bátran harcoltak a végsőkig. Az elesett, vérrel borított testvéreik miatt a még harcolók megakadtak, nem tudtak előrehaladni, se visszavonulni. Hiába jajgattak segítségért a sebesültek, a leküzdendő ellenséggel összezárva, a barlangban nem volt mód az ellátásukra; nékik már nem jutott más, csupán a gyötrelem elszenvedése, kétségek, reménytelen sóhajok, míg a méltó halál meghozta számukra a békét s a halhatatlan dicsőséget.

Lassacskán fogytak és fogytak a Pajzs Fivérei, elkerülhetetlenül visszaszorultak Hel rettentő seregének ereje által. Ám minden lépés dicsőn elszenvedett vereség volt, hiszen holttestek tömegén másztak át a draugrok, hogy órák alatt annyit haladjanak, amennyit egy törpe öt perc alatt lesétál.

Ezzel egy időben a Nagy Barlangban várakozott a Pajzs Fivéreinek egy vitéz csapata, hogy megvédjék a piacot, a lakóhelyeket és az utakat. A Nagy Barlangban hasztalan kapott gellert a töltény, s a Pajzs Fivéreinek is megvoltak a maguk lőfegyverei. Így miután az alagút erői a barlangba szorultak, váratlanul visszavonultak a tábornok jelére, a frontvonal mögé sorakoztak, és hagyták, hogy a draugrok belesétáljanak a csapdába.

Ezernyi cammogó katonát terített le a törpék alkotta fegyverek sortüze, s haragos győzelmi kiáltásoktól visszhangzott a barlang. Soronként hullottak a draugrok, kéken rángatóztak, lövedékek zúzták szét fejüket, aztán ocsmány porrá változtak, hátrahagyva fegyvereiket.

De özönlöttek tovább, hangyák vagy nyári méhrajok módjára. Miután ezret megöltünk a szakadatlan lövésekkel, egy időre lefulladtak, és mi reménykedtünk, hátha Hel felhagy Nidavellir ostromával. Csakhogy ismét megindultak a barlang száján át, s azzal a kegyetlen különbséggel tértek vissza, hogy elesett testvéreink golyóálló, szkáld pajzsait tartották a fejük elé, így nem ölhettük meg őket. Így csak rothadó húsukba ütöttünk lyukakat, egy törött combcsont vagy porrá lőtt boka kissé lelassította őket, de semmi több. Hel fagyos fondorlata világossá vált, s mi beleremegtünk a szörnyűiéibe: a terv minden mozzanata egy-egy Pajzs Fivérének halálával járt az alagútban. A draugrok falat építettek a pajzsokból, összekapcsolván őket három pajzs magasságáig, s aztán újabb oszlopot kezdtek, így afféle átjárót alkottak, amelyen belül biztonságban mozoghattak. Valóságos folyosó volt.

A draugrok különös módon mégsem próbáltak továbbhaladni a barlangban, hogy ellopják kincseinket, életünkre törjenek, s lerombolják otthonainkat. A Pajzs Fivérei elhajították modern fegyvereiket, és baltákkal meg kalapácsokkal próbáltak áttörni a falon. A Nagy Barlang mennydörgött az egymáshoz csapódó fegyverektől, draugrók fejét mészárolták, s Hel dacos talpnyalói lövöldöztek a törpékre. Jelentés érkezett, hogy a draugrok sebesen haladnak a barlangon át, máshová tartanak, ám nem tudni, mik a szándékaik.

És ekkor meghajolt egy svartálf Aurvang király udvarában, a sötét elfek követe, birodalmunk régi lakosa, és bejelentette, hogy Heltől hozott üzenetet, minthogy az istennő másképp nem szólhatott hozzánk biztonságban.

– Mondd! – szólt Aurvang király, tapintható volt a haragja –, és aztán takarodj a birodalmamból! Ezért az árulásért minden ügyletet megszüntetünk Svartálfheimmel!

– Ne büntesd a népem csupán azért, mert kézbesítek egy üzenetet – mondta a követ –, főképp, mivel a mondandóm számtalan törpe életét megmentheti! Türelmesen hallgatsz-e, megfontolva tetteid, uralva haragod?

A királyunk nem tett ígéretet.

– Mondd az üzenetet, svartálf!

A sötét elf elvigyorodott, és újra meghajolt.

– Hel szeretné, ha tudatnám veled, hogy nem tart igényt a birodalmadra, és nem óhajt több kárt tenni Nidavellir nemes törpéiben. Mindössze az atyját, Lokit keresi, akiről úgy hallotta, hogy látogatóban járt itt. Hel serege nem támad a törpékre, csakis védekezésből, vagy ha akadályozzák a sereg előremenetelét.

– És ha megtalálja az apját, akkor mi lesz? – bömbölte Aurvang király, türelme elszállt, haragra gerjedt. – Akkor a földdel egyenlővé teszi alagútjaim, lángra gyújtja barlangjaim, lemészárolja embereim?

– Nem, nemes király – válaszolt a svartálf. – Ha teheti, apjával együtt távozik, és ameddig lehet, visszatartja Loki őrjöngését. Heinék Asgarddal és Vanaheimmel van vitája, nem pedig Nidavellir nemes népével.

– Akad egyéb mondanivalód? – kérdezte a király.

– Ennyi volt az üzenet, nagyuram.

– Akkor távozz előlem és a birodalmamból! Többé ne lássalak!

Miután a svartálf távozott, megfenyítve, de bűnbánás nélkül, a király értem küldetett. Siettem hívására, és térdet hajtottam előtte.

– Rúnaszkáld Fjalar – szólt hozzám. – Régóta szolgálod a javunkat mint költő és mint a fegyverek bűvölője. Most egy hőshöz méltó feladatot bízok rád. Vedd vissza a Holt Ember Leplét, és viseld te magad! Kövesd Hel hordáit, derítsd ki, mire készülnek, majd tégy jelentést nekem. Senkit se ölj meg, hacsak nem feltétlenül szükséges! Életben kell maradnod, hogy visszahozd a leplet, és beszámolj Hel terveiről.

– Úgy lesz, felség – könnyeztem, s mélyen meghajoltam.

Még sosem kívántak tőlem ekkora szolgálatot. A Holt Ember Leplét évszázadokkal korábban készítette a legnagyobb Rúnaszkáld, Rathsvith fia Mjotvangir, a fürge ujjú, mézes hangú, az ősi tudás legkiválóbb sarja. A leplet csakis egy Rúnaszkáld viselheti, de aki felveszi, arról a holtak elhiszik, hogy ő maga is halott. Nincs még egy ilyen lepel, hiszen soha senki nem másolta le Mjotvangir szkáldjait; a rúnáit bárki láthatja, de örökre elvesztek a szavak, amelyeket munka közben énekelt.

A parancsra aztán a királyi kincstárba vezettek, s átadták nekem a Holt Ember Leplét, elődöm szent ereklyéjét. Fogtam a tűzálló szkáld pajzsom, majd a Pajzs Fivéreinek frontvonalára kísértek, ahol még mindig tombolt a harc. Nem a falon át vittek, ahol lövöldözésnek lettem volna kitéve, hanem átdobtak a túloldalra, s meghagyták, hogy amint földet érek, nem lőhetek senkire lepelbe burkolózva, a halottak szeme elől rejtőzködő álcámban.

Keményen landoltam, mégis épségben; szempárok fordultak irányomba, de fegyverek nem. Kilétem rejtve, szándékom titkolva, beálltam a birodalmon átkelő holtak áradatába, tulajdon hazám megszállójaként. Miféle csodát teremtett Mjotvangir Rúnaszkáld! Észrevétlenül meneteltem az enyészet közepette, hol fagyos volt a rosszindulat, s ismeretlen a cél. Lakóbarlangok és városrészek mellett haladtunk, aztán elhagytuk a bányákat s kincslelőhelyeket.

Mind mélyebbre követtem a holtak vonulatát. Végtelennek tűnő órák teltek el, s olyan messzire jutottunk, hogy már nem tudtam, hol lehetünk. Ekkor megálltunk egy alagútban, a draugrok előttem s mögöttem a falnak lapultak. Követtem példájukat, ziháló lélegzettel vártam, miközben senki más nem vett levegőt; s aztán egy hatalmas kutya sietett el mellettünk. Hel saját vadászkutyája volt, Garm, sárga szeme páratlan elszántsággal villogott, orra olyan szagot követett, amelyet én nem érezhettem, de kétségkívül gonoszság és kén fanyar szaga lehetett.

A holtakkal együtt követtem őt, földre szegezett tekintettel figyeltem a fénytelen mélységet, ahol évek óta nem járt egyetlen törpe sem. Amikor már nem láttam át a sötétségen, a lepel megvilágította előttem az utat, anélkül hogy bárki más észrevette volna. Újabb órányi barangolás után egy hatalmas, draugrokkal teli kamrába értem. Ott, egy magas szegélyen nyugodott Tűzleheletű Loki fényes alakja, erőtlenül feküdt a köveken, békésen szendergett, csupasz bőrén kékes fényű lángok pislákoltak. Garm letelepedett mellé, mint bátor, örökösen éber őrszem. Hel katonái nem próbálták felébreszteni, arccal kifelé fordultak, készen rá, hogy szembeszálljanak bármi veszéllyel. Még most is ott őrzik álmát Hel atyjának, a bajkeverés urának, Lokinak. Visszasiettem királyomhoz a hírrel, ő pedig megüzente Asgardnak, mit cselekedett Hel Nidavellirben.

Hel célja beteljesült, megtalálta atyját, ezért már nem özönlenek a holtak Nidavellirbe, de messze, a városainkon túl még mindig csendben várják a draugrok, hogy az őrjöngő Loki ismét felébredjen.

Több mint tízezer draugr pusztult el a törpék fegyverei által. A Pajzs Fivérei közül hétszer hétszáz esett el az otthonunk védelmében, gyermekeik elapátlanodtak, asszonyaik megözvegyültek. És miért? Hogy egy önző istenség lepihenjen a mélyben! Egy druida ostoba szavai miatt! Azért vagyok most előttetek szakáll nélkül, hajfonatokkal, mert a nagybátyám és az unokaöcsém odaveszett a csatában! Miért ne állnék hát vérbosszút az igazság nevében azért a gondatlan szóért, mit három hónappal ezelőtt kiejtettél? Elveszett családom megköveteli, akárcsak az összes többi halott törpéé!

– Nem mozdulsz! – szólt Frigg, a hangja épp olyan hűvös volt, mint amilyen haragtól fűtött Fjalaré. – Egy rezzenéssel se szíts itt erőszakot! Ők a vendégeink.

A törpe úgy nézett ki, mint aki mindjárt gutaütést kap.

– De a becsületem…

– Egy darabig még várhat – fejezte be helyette Frigg a mondatot.

– Odin kieszelt egy tervet, amivel kárpótolható a néped, és a druida is alaposan megfizet a tettéért.

– És mi az a terv? – kérdeztem.

– Tudod jól – felelte Frigg. – Ha meg akarjuk akadályozni a Ragnarököt, akkor most kell lépnünk, mialatt Loki és Hel elfoglalt, és Garm máshol állomásozik. Hel birodalma félig üres. Át kell menned, és le kell győznöd Loki ivadékát, Odin balvégzetét, az istenek elpusztítóját: Fenrist.

– Azt akarod, hogy menjek Helbe, és öljem meg Fenrist?

– Igen.

– Azt hittem, le van kötözve egy fekete tó közepén, egy szigeten.

– Snorri Sturluson találta ezt ki. Valójában Helhez van kötve, és ott is marad, Hel talpnyalói gondozzák.

– Nem tudok bejutni Hel birodalmába.

Ismerem az utat Nidavellir és Jötunheim síkjára – előbbi Izlandon található, utóbbi pedig Szibériában –, de sohasem kerestem meg az Yggdrasil harmadik gyökeréhez vezető útvonalat, ahonnan Hvergelmir forrását és az alsóbb skandináv birodalmakat lehet cl érni.

– Tévedés. Nem más, mint Freyja istennő fog téged odavezetni. Ő lesz a kísérőd és a hazajutásod biztosítéka.

Felhorkantam.

– Már megbocsáss, Frigg, de Freyja nem biztosíték a hazajutásra. Azok után, ami hat éve történt Oslóban, semmiképp sem. Inkább olyan, mintha sörétes puskát tartanál a fejemhez, és Freyja fogja meghúzni a ravaszt.

– Aznap bemocskolta az Æsir becsületét, de leginkább a sajátját. Ez most a vezeklése. Csakis azzal nyerheti vissza a jó hírnevét, ha épségben hazahoz.

– És ha visszajöttünk Helből? Akkor már letudta az ígéretet, és nyugodtan megtámadhat?

– Dehogy, természetesen nem! De nem egyedül mentek. Aurvang király felajánlotta a Fekete Balták szolgálatát.

– A Fekete Balták! – kiáltott fel Fjalar.

– Hányan jönnek?

– Mindannyian. Egy teljes sereged lesz egyetlen farkas megölésére.

– Nem akármilyen farkas, ezt te is tudod jól – mondtam. – Loki mivel van elfoglalva?

– Odinhoz hasonlóan alszik – magyarázta Frigg. – Lábadozik. Évszázadok óta nem volt egy nyugodt éjszakája. Kimerült, úgyhogy most bizonytalan ideig gyógyulásra lesz szüksége.

– Tehát amikor felébred, még erősebb lesz?

– Így van.

– És még mindig eszeveszett őrült lesz?

– Az épelméjűség nála mindig is kétséges volt. Egyszer kötelet kötött egy anyakecske szakállához, a másik végét pedig a golyójára csomózta, csak azért, hogy megnevettesse Skadit. Ez volt az ő elképzelése a „kedvességről”. Irtó éles sikoltásokkal járt a kötélhúzás. Szóval, ha arra vagy kíváncsi, hogy kevésbé hallgat-e majd a gonosz impulzusaira, mint a múltban, akkor attól tartok, nem.

– Freyja el tud juttatni Hel birodalmába anélkül, hogy draugrok hadaival kellene megküzdenünk?

– Igen. Azon az útvonalon fogtok menni, amit az Æsir is használ.

Egy darabig senki sem szólt. Pillantások járták körbe az asztalt, egymás arckifejezését figyeltük, közben a kandallóban pattogott, ropogott a tűzifa. Évekkel korábban pontosan ilyesmire célzott Odin a kérésében.

Közvetetten vagy közvetlenül, de én okoztam azoknak a halálát, akik eredetileg a Ragnarök elleni küzdelemre voltak hivatottak, ezért át kellett vállalnom a feladataik egy részét. Fenrist el kell pusztítani, és annál jobb lehetőség nem is adódhat, mint amíg Hel haderői távol vannak, ő pedig Helhez van kötve.

– A kutyám itt marad – jelentettem ki. – Biztonságban, sértetlenül.

„Ne már, én is menni akarok!”

Nem. Erről nincs vita. Azt akarom, hogy biztonságban légy!

„De veled mindig biztonságban vagyok!”

Hel birodalmában nem lennél.

– És a tanítványod?

– Már nem a tanítványom. Teljes druida, ezért ő dönti el.

Granuaile-hez fordultam, és halkan így szóltam:

– Semmi sem kötelez rá, hogy velem tarts! Maradj itt, és találj ki valami brutálisat a mostohaapád olajvállalata ellen! Vidd magaddal Oberont!

Granuaile zöld szemével mélyen az enyémbe nézett. Hevesen megrázta a fejét, aztán bal kezével megsimogatta a szakállam.

– Hülye. Veled megyek! Az én döntésem.

– Oké.

„Veled mehetek, ha lehülyézlek, és a mancsommal megsimizem az arcodat?”

Nem.

Oberon nyüszített.

„Ez nem igazságos!”

Egyikünknek túl kell ezt élnie. Es mindig azt szeretném, ha te maradnál életben.

„Mi lesz, ha nem jössz vissza?”

Menj Ouraybe, és keress valakit, aki szereti a hatalmas, barátságos kutyákat!

„De nem hívnának Oberonnak. Maxnek hívnának. Tudod, hány kutyát neveznek Maxnek? Kábé az összeset. Atticus, ne menj! Küldj egy doboz mérgezett kutyakekszet ennek a farkasnak, és felejtsd el az egészet! Ő tutira nem látott még emberrablásos filmet.”

Ez nem is rossz ötlet.

„Nos, mindig is okosabb voltam nálad.”