Huszonkettedik fejezet

Idővel abbahagytuk, de csak azért, mert mire harmadszor is lement a nap, Oberon megfenyegetett bennünket, hogy lerágja a lábát.

„Elképesztően unom már, hogy kémkutya vagyok, főleg, mivel azt kell kémlelnem, ahogy ti ketten malackodtok!”

Na, álljon meg a menet! Először is, nem kellett kémlelned, külön kértelek is, hogy ne tedd, másodszor pedig nem volt malackodás. Ezekről a dolgokról énekel Al Green.

„Te tanítottál meg arra a közmondás-bigyóra: a malacság a szemlélő szemében rejlik."

Nem, Oberon. Az a szépség.

„Mindegy. A malacsággal is működik."

Semmi sem ronthatta el a kedvem, ezért elismertem, hogy igaza van.

Mit szólnál egy vadászathoz, Oberon1? Az megfelelne?

A kutyám a levegőbe kapta az orrát.

„Attól függ. Mire vadászunk?"

Amire csak szeretnél. Ahol csak szeretnél. Granuaile-nek gyakorolnia kell a síkváltást és az alakváltást.

„Dik-dik antilopra akarok vadászni."

Rendben van. Tanzánia, itt jövünk!

Habár Granuaile teljes druida lett, még mindig szüksége volt némi oktatásra és gyakorlatra mindabból, ami eddig csak elmélet volt számára. Dicséretesen memorizálta a csomókötésekhez tartozó szavakat és formákat, de mostanában annyira… elfoglaltak voltunk, hogy még nem vitt véghez semmilyen varázslatot.

Mielőtt átutaztunk volna Kelet-Afrikába, megköszöntük Pireneusnak a vendégszeretetet és a segítséget. Granuaile és én is egy összeköttetést biztosító fára helyeztük a kezünket, és megmutattam neki, hogy a temérdek fa közül melyikhez utazzon Tír na nÓgba.

– Te mész előre. Rögtön jövünk utánad!

– Mi van, ha eltévedek?

– Nem fogsz. Követlek, akárhová mész.

Mély levegőt vett, egy pillanatra behunyta a szemét, aztán átváltott Tír na nÓgba.

„Hamarosan beszélni fog hozzám, igaz?" – kérdezte Oberon.

Bizony. Nagyon hamarosan.

„Nos, mielőtt a beszélgetésünk kihangosítóra kerül, szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a kedvenc emberem. ”

Ó, köszi, Oberon…

„Még akkor is, ha malac vagy. ”

Ez igazán… nagylelkű részedről.

Oberon ismét a levegőbe emelte az orrát, de nem azért, hogy fitogtassa a viselkedését. Kitágult az orrlyuka.

„Atticus, halottak szagát érzem. Rengeteget. Erre tartanak.”

Rosszallóan néztem a kutyámra.

Vámpírok?

„Hacsak le nem maradtunk egy zombiapokalipszisröl, azt mondom: igen.”

Minden irányból?

„Nem, a hegynek a felénk eső oldaláról."

Tehát francia vámpírok. Talán az Ibériai-félsziget vámpírjai sincsenek nagyon lemaradva. A Theophilusszal folytatott beszélgetésem után el tudtam képzelni, hogy világszerte parancsot adott a vadászatunkra. Kétségtelen, hogy nem hagytam fel a tanítványom kiképzésével, tehát feltételezem, hogy az ígért pogrom megkezdődött, és a világ vámpírjai utánunk szaglásztak.

Valószínűleg nem is volt olyan nehéz rám találni, mivel végig egy helyben maradtam; ősi véremnek más volt a szaga, mint a modern emberekének, és ha a titokzatos fae kapcsolatuk elárulta, hogy épp a földhöz kötöm a tanítványom, akkor tudták, hogy Európa vadonjában kell keresniük.

Nem vágytam rá, hogy ott maradjak, és szembenézzek beláthatatlan számú vámpírral, ezért Tír na nOgba váltottam, ahol Granuaile várt ránk megkönnyebbülten. Néhányszor pogózásszerűen felugrott a sötétben.

– Megcsináltam!

– Valóban. És most menjünk Tanzániába! Megint menj előre!

Elidőztünk kicsit azzal, hogy a megfelelő helyet kerestük. Egy akácerdőt választottunk a Manyara-tó Nemzeti Parkban, és a korábbihoz hasonlóan mentünk, Granuaile-lel az élen.

El fogod mondani neki a vámpírokat?” – kérdezte Oberon, ahogy síkot váltottunk.

Hamarosan. Kicsit át kell gondolnom. Jelenleg éppen elég dolog miatt aggódik.

Amikor Tanzániába értünk, ami meleg és párás, és tele van egymást faló állatokkal, mindketten az éjjellátásunkat használtuk. Granuaile már tűkön ült.

– Most már alakot válthatok?

– Várj egy pillanatot! Előbb készíts összeköttetést Oberonnal!

– Aha! Ja. Hát persze. Sajnálom, Oberon, csak annyira izgulok!

„Úgy táncol, mint akinek ki kell mennie.”

– Megérti – tolmácsoltam Granuaile-nek. – Oké. Tehát figyeld meg az összekötést köztem és Oberon között a varázsspektrumban. Ugyanígy kell hozzákötnöd magad, hogy halld a gondolatait, és ő is viszont.

– Te is hallani fogod a gondolataim?

– Nem. Az egyetlen általam ismert lény, aki képes emberi telepátiára, az Morrigan, és ő sem hagyományos kötésekkel éri ezt el.

– Mi van akkor, ha mindketten állati alakot öltünk? – kérdezte Granuaile. – Oberont használjuk közvetítőként ahhoz, hogy egymással beszéljünk?

– Azt hiszem, megtehetjük.

„Ha az őrületbe akartok kergetni.”

– De valószínűleg jobb, ha minimálisra korlátozzuk ezt – tettem hozzá.

Granuaile bólintott.

– Szegény kutya biztosan begolyózna.

„Kicsit belátóbb nálad, Atticus. ”

Hé!

,Adj nekem két hónapot vele, és lefogadom, hogy kapok tőle egy francia uszkárt.”

Ne használd ki a jószívű természetét!

„Most ez komoly? Ennyi erővel arra is kérhetnél, hogy ne legyek többé kutya. ”

Granuaile egy aprót zihált, és elkerekedett a szeme.

– Ezt hallottam! Legalábbis a végét. Miért akarod, hogy ne legyen többé kutya?

„Helló, Okos Csaj.”

– Szervusz, Oberon! Olyan jó végre hallani a hangod! „Okos Csajnak” szoktál hívni?

– Azóta nevez így, hogy volt az az ügy a bőrcserélőkkel. Vigyázz vele! Azért puncsol, mert akar valamit.

– Igen? – Granuaile szemöldöke kérdést formált a kutyám felé.

„Ne foglalkozz a goromba druidával! Nincs semmilyen hátsó szándékom. A kaja motivál.”

– És ma irtó apró antilopokra éhezel.

„Így igaz! De megelégszem bármivel, amit fogunk.”

– Oké. Még sosem vadásztam, szóval adj pár tippet, és ne haragudj, ha elcseszem, rendben?

„Ma végtelenül elfogadó leszek veled.”

– Helyes. Ugyanis a ragadozó alakom egy hatalmas, fekete macska.

„Macskapárti vagy? – Felém fordította a fejét. – Atticus, erről soha nem szóltál!”

– Nem az én választásom volt, Oberon! – mondta Granuaile. – Gaia döntötte el a ragadozó formám. Ha lett volna választásom, én is farkaskutya lennék, mint te és Atticus.

Ez így igaz, haver – mondtam neki külön. – Semmi beleszólása nem volt az állatalakjaiba. Különben is, mit számít? Mindegy, milyen formát ölt, attól még Granuaile marad.

„Hát, ez egy jó érv” – ismerte el Oberon.

– Micsoda? – kérdezte Granuaile.

„Azt mondta, mindegy, milyen alakot öltesz, attól még te maradsz az Okos Csaj.”

– Ó. Ez így igaz. Atticus, lehet, hogy hangosan kellene beszélnünk Oberonnal, így nem kell mindig megmagyarázni, mire válaszol épp.

– Aha. Jó ötlet. Már megszoktam, hogy fedő alatt tartom mindig, úgyhogy egy darabig eltart majd, amíg leszokom róla.

„ Vadásszunk!”

Granuaile-lel levetkőztünk, és egy összeköttetéses fa közelébe helyeztük a ruhánkat. Megkértük a földet, hogy váljon ketté, és rejtse el a fegyvereinket.

– Még egy dolog, mielőtt átváltozol – mondtam. – Megigazítom a nyakláncod.

– Ó! – Granuaile a nyakában lógó hidegvas amuletthez emelte a kezét. – Jó, hogy szólsz! Megfojtottam volna magam.

– Nem bánnád, ha ezt most én csinálnám? Megoldom, hogy az alakváltással együtt változzon a mérete. Meg is taníthatlak rá, hogyan kell, de időbe telik.

– Nem, csináld csak! – hagyta rám.

– Ahhoz, hogy rendesen megcsináljuk, mindegyik alakot külön fel kell venned egyesével. Úgyis tudom, majd’ meghalsz már, hogy megtehesd.

Megkerültem, és kikapcsoltam a nyakláncot, közben szemügyre vettem, mennyire laza, és mennyi extra láncszem tartozik hozzá. Aztán a kezemben tartva elléptem tőle.

– Akkor kezdjük az elején! Először a ló jön. Rajta!

Granuaile kiejtette a szavakat, amik a letörölhetetlenül a karjára tetovált ló alakjához kötik a lelkét. Gyönyörű, rézvörös színű lóvá változott, amit időnként gesztenyebarnának neveznek, a sörénye egy árnyalatnyit világosabb a fedőszőrzeténél. Orrlyukai kitágultak, és tüsszentett. Elmondtam neki, hogy néz ki, aztán elrendeztem a nyakláncot a nyaka körül, és megjegyeztem a méretét és a helyzetét. Nyerített, és a patájával dobbantott a földön, egyik lábával a másik után, bizonyára ámuldozva, amiért négy is van belőle. Megalkottam az első kötést a nyakláncán, amivel emberi méretűvé zsugorodik, amikor a lány visszaváltozik.

– Oké, változz vissza emberré! Tudom, hogy futni szeretnél, de ez nem a legalkalmasabb hely rá. Leopárdok vannak a fákon, meg egyéb éhes dolgok.

Granuaile felhorkant, és visszaváltozott emberré.

– Atticus, ez elképesztő volt! Négy láb! Paták! Hihetetlen!

– Tudom. Csekkold a nyakláncod!

Lepillantott, és látta, hogy a nyaklánc ismét úgy feszül a nyaka köré, mint korábban.

– Király vagy!

„Ne dagaszd az egóját. Így is akkora, mint egy Zeppelin léghajó.”

Újra kikapcsoltam a nyakláncot.

– Oké, cicaalak.

Granuaile átváltozott egy karcsú, fekete jaguárrá. A rövidebb, vastagabb farok és a szélesebb fej különböztette meg. Most is tüsszentett párszor.

– Gratulálok! Jaguár vagy.

A hír hallatán Granuaile öröme hangos üvöltésben tetőzött, amivel Oberont, engem és a környező erdőt is hallgatásba riasztotta.

„Szerintem minden élőlény, ami elég közel volt ahhoz, hogy ezt hallja, egyszerűen bekakált, aztán elbújt. Első számú vadászati tipp: maradj csendben!” – mondta Oberon.

Granuaile füle lesimult, ezzel érzékeltette a megbánást. Lemértem a nyakláncát, és szóltam neki, hogy változzon vissza emberré.

– Sajnálom, Oberon – mondta, amint visszanyerte a hangját. – Helen Reddy hibája.{11} Az egész az „I am woman, hear me roar” dolog miatt volt.

„Nem gond! Még mindig maradt mára a végtelen elfogadás.”

– Rendben – mondtam, miközben visszavettem a nyakláncot. – Most nézzük, milyen madár vagy! Repülj egy keveset, ha szeretnél, de ne várakoztass minket sokáig.

Granuaile átváltozott, én pedig lelkendeztem:

– Vándorsólyom vagy! A létező leggyorsabb madár! Repülj! Légy szabad!

Granuaile győzedelmes rikoltással szárnyra kapott; egy pillanatig az Animal Planet egy fenséges jelenetéhez hasonlított, aztán már nem, mivel egy bénán sikerült kanyarodó manőverrel azonnal le is zuhant. Újra megpróbálkozott vele, ismét lezuhant, aztán a harmadik próbálkozásnál a hold felé emelkedett, hogy háromszázhúsz kilométer per órával vetődjön a talaj irányába. Miután afféle terpeszkedő csúszással landolt, és visszaváltozott az emberi alakjává, nyögdécselve szorította a hasát.

– Áuuu! Atticus, nem érzem túl jól magam.

– Mivel olyan gyorsan váltogattál alakot összevissza. Amikor nyelvet öltesz a fizika törvényeire, az univerzum rendszerint a biológián keresztül vág vissza.

– Ugye nem teszek tartós kárt a lépemben, vagy ilyesmi?

– Nem. El fog múlni. De ez olyasmi, amit nem tudsz meggyógyítani vagy elnyomni. Milyen volt a repülés?

– Annyira király! Legalábbis a harmadik. Már most látom, hogy nagyon fogom élvezni ezt az alakot.

– Biztos vagyok benne. Az utolsó: oroszlánfóka.

Átváltozott, és tapsolt az uszonyával. Oberon megugatta, én pedig felnevettem, és megigazítottam a nyakláncot.

– Oké, most maradj mozdulatlan kicsit. Rendszerezem az alakokat és a méreteket, hogy közvetlenül alakot tudj váltani lóból vándorsólyommá, vagy jaguárból oroszlánfókává, és a nyaklánc is annak megfelelően változzon.

Néhány perc alatt kész volt.

– Oké, most változz jaguárrá ebből az alakból, és vadásszunk!

„Már éppen ideje!” – mondta Oberon.

Granuaile a jaguár alakjára váltott, én pedig farkaskutyává változtam. Mindketten tüsszentettünk. A szőrzetem vöröses színű, a jobb mellső lábamon egy fehér csíkkal, ahol a tetoválásaim voltak; kissé szokatlan, mivel valójában az a régi ír harci kutya voltam, amiből később kitenyésztették a szarvasagárt és a farkaskutyát is. Oberon számára viszont ez nem jelentett különbséget; számára farkaskutya voltam, a falkája tagja.

„Oké, most végy egy mély lélegzetet az orrodon keresztül” – mondta Oberon Granuaile-nek, aki így is tett, és azonnal kontrollálhatatlan tüsszögésbe kezdett, vadabbul, mint az első alakváltás során. Még a száját is megpróbálta elfedni a mancsával, ami elég vicces volt.

„Hah! Nem hitted volna, hogy ilyen csípős szagú a világ, mi?”

Granuaile-nek sikerült néhány tüsszentés között módját lelni, hogy rámorogjon.

„Ó, néhány perc alatt hozzászoksz. Oké, most el kellene vezetned minket néhány dik-dikhez anélkül, hogy összefutnánk páviánokkal, vízilovakkal, krokodilokkal vagy nagymacskákkal.”

A dik-dik kereséssel szánalmas kudarcot vallottunk, de Oberon a legkevésbé sem volt csalódott. Az egész utat rendkívül szórakoztatónak találta, mivel Granuaile végig tüsszögött, nem tudta megszokni az újdonsült szaglását. Mindig is kissé érzékeny volt az erős szagokra: amikor először találkozott démonokkal, tíz percen keresztül keservesen öklendezett. Egy döbbenetes méretű kupac rinocéroszürülék mellett elhaladva rosszul lett, és megpróbált elmenekülni előle, de az öklendezés miatt a jaguárra jellemző gördülékeny mozgás afféle rángatózó, reszketős tánccá változott. Oberon olyan erősen csaholt, hogy hanyatt esett, mancsait tehetetlenül az égnek emelve.

„Tudjátok, három hónapig, ami alatt Granuaile-t földhöz kötöttétek, én végig unatkoztam, de most már jól vagyok. Úgy érzem, kárpótoltatok érte. Sosem hittem volna, hogy láthatom, amint némi rinocéroszszar térdre kényszerít egy jaguárt. Ráadásul valószínűleg azért tojt ide, mivel a jaguár felüvöltött.”

Granuaile még mindig öklendezett, a szavanna füvében hemperegve próbálta menteni magát a szagtól. Ekkor eszébe jutott, hogy vannak más lehetőségei is, és sólyommá változott. Felrikoltott és szárnyra kapott, a füves vidék szörnyű bűze fölé emelkedve.

„Ó! – mondta Oberon. – Azt mondja, végzett a vadászattal. Annál a fánál akar találkozni, ahol a cuccotokat hagytátok."

Rendben van, jobb, ha megyünk. Nem nevethetünk ennyit az ő kárára.

„De olyan vicces!”

Elmegyünk Tír na nÓgba, és meglátogatjuk Goibhniut. Lefogadom, hogy tartogat számodra valami finomságot.

A fa felé ügettünk, miközben Granuaile magasan felettünk körözött.

„Goibhniu bárjában vannak fincsi falatok? Mint mondjuk valódi Buffalo csirkeszárny Buffalóban készült csirkeszárny helyett?

Nem, nincs nála ilyesmi. Viszont ő a Három Mesterember egyike.

„Úgy hangzik, mintha lenne e mögött egy sztori.”

Nem igazán. Mind Brighid fiai, különböző művészetekben jártasak.

„Huhú! Az anyjuk temperamentumával rendelkeznek?”

Nem, rendszerint vidám fickók. Goibhniu a kovácsmesterségért és a sörfőzésért van oda. Luchta famegmunkáló mester. Creidhne pedig az arany, bronz és sárgaréz mestere.

„Szóval semmi kisasszony meg tragikus múlt? Egy ilyen névvel, mint a Három Mesterember, mindegyikőjük készíthetett volna valami menőt egy gyönyörű királykisasszonynak, hogy elnyerjék a kegyeit. Aztán pedig ketten meghaltak volna.”

Más kultúrák történeteire gondolsz. Az ír nők rendszerint vagányak, és azt csinálnak, amit akarnak. A, B és C példaként felhoznám Morrigant, Brighidet és Flidaist.

„Oké, ez meggyőző. Szóval ki a főzés istene a Tuatha Dé Danann tagjai közül?”

Nem hiszem, hogy van ilyen.

„Tehát az ősi íreknek volt istenük a sörfőzésre, de a főzésre nem?”

Tisztában voltunk a prioritásokkal.

„Akkor honnan tudod, hogy Goibhniunál lesz nekem jutalomfalat?

Mindig van valami elfekvőben – perec vagy hasonló, amivel felitathatod a folyadékot. Tudod, úgy többet ihatsz. Prioritások.

„Meggyőzőbbnek találnám, ha a prioritásoknak a húshoz lenne inkább közük.”

Ezután egy darabig némán baktattunk, így volt némi időm átgondolni, mit jelent, hogy vámpírok gyülekeztek ellenünk a Pireneusokban. Mivel még sohasem vadásztak rám aktívan vámpírok, ez minden bizonnyal Theophilus parancsának a következménye volt. Ez pedig azt jelentette, hogy ki kell őt iktatnom, ha véget akarok vetni a dolognak – sokkal logikusabbnak tűnt, mint kiiktatni az összes vámpírt. Az utódja viszont elképzelhető, hogy ugyanazt a parancsot adná. A vámpírok nem az „élni és élni hagyni” elvről ismertek. Ha némi biztonságra akartam szert tenni, el kellett érnem, hogy Leif Helgarson legyen a világ legnagyobb hatalmú vámpírja.

És amint az eszembe jutott, tudtam, hogy ez is a terve.

Eljátszotta, hogy az én érdekeimet szolgálja, miközben csakis a sajátjával foglalkozott. Manipulálta az eseményeket, hogy kiiktassam az ellenfeleit, és őt a kívánt pozícióba juttassam, éppen úgy, ahogy Arizonában is tette. És tudta, hogy ha abba a helyzetbe kerül, akkor a világ többi vámpírjával ellentétben ő biztonságosan elkerülhet engem. A Szalonikiben nyújtott segítséget – az utolsó három sötét elf széttépését – nem nagylelkűségből vagy aggodalomból vitte véghez, hanem tisztán önzésből. Én voltam a csúcsra szóló jegy, így nem hagyhatta, hogy meghaljak. Utálhattam ezért, amennyire csak akartam; látta, hogy szükségem van rá, és ezt teljes mértékig ki akarta használni. És azt is tudta, hogy nem teszek ellene semmit, amíg van rá bármi esély, hogy segít nekem elintézni Theophilust.

Granuaile meglehetősen dühös volt, amikor földet ért, és emberi alakot öltött. Én is átváltoztam, és visszahívtam a földalatti rejtekhelyről a fegyvereinket.

– Ez nem volt túl kedves, Oberon – mondta a lány, idegesen magára rángatva a ruháit.

„Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire rossz lesz."

– De remélted.

„Ami azt illeti, minden reményemet felülmúlta. ”

– Micsoda?

Ááá! Ez nem segített, haver.

„Úgy értem, nem tudtam, hogy ilyen erős lesz a szaglásod jaguárként. Azt hittem, tüsszentesz majd párat, és ennyi. A többi vicces volt, de sosem akartam, hogy szenvedj vagy ilyesmi. Sajnálom."

Így már jobb.

– Hát, nyilván meg kell szoknom, ha azt akarom, hogy bármi hasznom legyen abban a formában. Ma biztosan szégyent hoztam a világ összes jaguárjára, és megérdemeltem, hogy kinevessetek. De Gaia ezt az alakot választotta nekem, ezért meg kell birkóznom vele, ha a földet szeretném szolgálni. Megígéred, hogy később újra megpróbálhatom?

„Hogyne!"

Granuaile megsimogatta, és rám nézett.

– Most hová?

– Hát, ha nem tévedek, Tír na nÓgban vár rád egy afféle ballagási ajándék.

– Egy készpénzzel teli boríték a Tuatha Dé Danann aláírásával?

Felhorkantam.

– Nem, valami kicsit királyabb.