Harmadik fejezet

Granuaile nem szólt semmit, de elkaptam egy apró mosolyt az arcán, miközben megmarkolta a dobótőrt. Nem olvastam a gondolataiban, az arckifejezéséről viszont annál könnyebben: végre egy kis akció. Tizenkét évig kizárólag velem gyakorolt és edzett, és most végre lehetősége nyílt a valódi harcra. Fedezékbe vonult egy fa mögé, és lekuporodott.

Én abban reménykedtem, hogy végül nem lesz összetűzés. Éppen azokban a kritikus időkben jártunk, mint amikor a legutóbbi tanítványomat, Cíbrant elvesztettem: a kiképzése végén, mielőtt még a földhöz kötöttem volna, hogy hozzáférjen a mágiához. Granuaile kiválóan kiképezte magát szellemileg és fizikailag egyaránt, de még nem volt képes a föld varázserejének segítségével felgyorsulni, felturbózni az erejét, és meggyógyítani magát. Ezek nélkül pedig nem élt volna túl egy olyan bunyót, ami számomra szokványos volt.

Perunnal külön helyezkedtünk el, Oberon pedig szfinxként elhasalt, és ugrásra készen figyelte a Tír na nÓghoz kötött fát.

Ne csóváld a farkad! A mozgással leleplezed magad.

„De olyan izgalmas! Lehet, hogy rávethetem magam egy tündérre.” Az is lehet, hogy valami sokkal hatalmasabb lény érkezik. Ne vesd rá magad, amíg nem tudod, hogy micsoda, jó?

„Jól van, megvárom, amíg rájuk uszítasz.”

Ez remek intelemnek bizonyult, ugyanis a tündér nem tért vissza. Helyette valaki megkocogtatta a vállam, de amint Moralltachot tartva megfordultam, nem láttam senkit. Csak egy gúnyos horkantásból tudtam, hogy tényleg van ott valaki.

– Higgadj le, és lazíts, Atticus! – szólalt meg egy női hang. Flidais, a vadászat ír istennője feloldotta a varázsigét, ami valódi láthatatlanságot biztosított számára. – Csak én vagyok. Az a feladatom, hogy az Udvarba kísérjelek a társaiddal együtt. Engem küldött Brighid annak zálogaként, hogy nem esik bajotok Tír na nÓgban. Megfelel?

Tökéletesen megfelelt, még ha Flidais nem a szokásos öltözékét viselte is. Úgy látszik, kissé megerőltette magát az udvari megjelenés érdekében. Többnyire a vadászatok során szerzett bőrökbe öltözött, az íjat és a tegezt feltűnően láthatóvá tette, és kócos, vad, vörös színű hajából különféle vadnövények álltak szerteszét, amit talán némi jóindulattal álcának lehetett nevezni. Most viszont egyszerű, szőtt tunikát viselt, amit krémszínű alapon zöld, hímzett csomók szegélyeztek a nyaka körül és mindkét kar alatt, az oldala mentén. A ruhát övvel szorította a derekára, oldalán pedig egy hatalmas tőrt viselt, csiszolt malachitból és gyöngyházból készült fogantyúval. Most először láttam ezt a tőrt: talán nemrégiben szerezte, vagy olyasvalami, amit kizárólag az Udvarban visel. Frissen mosott hajába szépen, rendezetten virágokat tűzdelt, most nem csupán az erdőben akadt bele néhány gaz. Magamban megállapítottam, hogy így rendbe szedve és tisztán kissé hasonlít Granuaile-re. Flidais szoknya helyett laza pamutnadrágot viselt – mint amilyet a harcművészek szoktak-, barna színben, hogy passzoljon az övhöz. Emellett mezítláb volt. Gyanítottam, hogy a Tuatha Dé Danann többi tagja is hasonlóképp lesz felöltözve. Az ideális kelta öltözék lényege, hogy harc esetén könnyű benne mozogni, egy gyors kufirc esetén pedig könnyű tőle megszabadulni.

– Természetesen, megtisztelsz bennünket a kíséreteddel – mondtam. – De mégis miért téged küldött Brighid a saját alattvalója helyett?

Flidais felvonta szemöldökét.

– Miatta álltatok lesben, nem igaz? Te és a barátaid amott? Brighid nem akarta, hogy megöld az alattvalóját.

– Nem öltem volna meg.

Arcán gúnyos mosollyal vállat vont.

– Lehet, hogy nem. De a baleset megelőzésére biztonságosabb volt, ha engem küld el láthatatlanul – magyarázta, aztán elnézett a vállam felett, és elkiáltotta magát. – Most már előjöhettek, biztonságos!

„Ő az a hölgy, akiben nem igazán bízhatunk, mert sosem tudni, hogy éppen kinek az oldalán áll?” – kérdezte Oberon, miközben elhagyta korábbi helyét, és felénk loholt.

Igen, de megkönnyítem a dolgod: engem és Granuaile-t leszámítva senkiben se bízz!

„Oké. Az tuti, hogy Brighidben nem bízom. Emlékszel, amikor tavaly felgyújtotta a konyhád?”

Az már majdnem tizenkét évvel ezelőtt történt, de igen, emlékszem. Jobban jársz, ha mellettem maradsz, öreg.

„Ez nem kérdés!”

– Ez ugyanaz az eb, mint legutóbb, amikor találkoztunk? – kérdezte Flidais.

– Ugyanaz.

– Szervusz ismét – köszönt Flidais Oberonnak. – Talán később elmehetünk együtt vadászni.

Rövid szünet után elkomorult, amikor hozzám hasonlóan rákapcsolódott Oberon gondolataira.

– Megtiltottad neki, hogy vadásszon velem? – Harag szikrázott a szemében.

– Bocsáss meg, Flidais, de a legutóbbi közös vadászatunk valakinek a halálával végződött. Szeretnék elkerülni még egy ilyen balesetet.

– Engem hibáztatsz érte? – mordult fel.

Ó, megtehetném!

Meggyanúsíthatnám gyilkossággal, ami rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó{1}, de magam is elkövettem már jó néhány vérengző cselekedetet, ezért igyekszem kerülni a képmutatást.

– Dehogy! Egyszerűen megtiltottam a kutyámnak, hogy veled vadásszon. De szó sincs semmiféle hibáztatásról.

Lehet, hogy Flidais szívesen húzta volna még egy darabig a beszélgetést, de ekkor elterelte a figyelmét Perun hatalmas, szőrös alakja.

– Ez egy tündér? – kérdezte az orosz isten reménykedve, angolul. Tekintetével elégedetten végigmérte Flidaist. Nem fogta vissza magát, de Flidais is hasonló bujasággal legeltette a szemét Perunon. A fickó elvégre pézsmaillat és férfiasság alkotta mozgó hegy, Flidais pedig hírhedt az étvágyáról. Bemutattam őket egymásnak, hogy segédkezzek nekik a kölcsönös csábításban; persze nem hittem, hogy különösebb segítség kell ehhez.

Amíg ők folytatták a vizuális előjátékot, meglestem Granuaile-t. Kissé lemaradt tőlünk, sötét és komor volt az arca. A kiképzése elején megismerkedett Flidaissel és Brighidtel, és úgy-ahogy elfogadta, hogy szükség van a Baolach Cruatamz, vagyis a vérmérséklet próbatételére, de nincsenek szívmelengető emlékei az eseményről. Vagy Flidaisről.

A vadászat istennője annyira azért nem veszett el Perun szempárjában, hogy megfeledkezzen az idejövetele céljáról. Tovább mustrálta a viharistent, miközben így szólt hozzám:

– Hagyok neked egy jelzést, amit követhetsz, Atticus. Közvetlenül a Fae Udvar elé vezet, egy fához. Tudom, hogy a paranoiád miatt úgyis kivont karddal érkezel, de azért ne légy elhamarkodott! Gondoskodom róla, hogy tiszta legyen a terep.

„Remélhetőleg nem az ehető kajaféléktől lesz megtisztítva.”

Az elhangzottak egy része áthatolt a Perun fölött örvénylő, szinte szemmel látható vágyfelhőn.

– Micsoda? Elmész?

– Lesz még lehetőségünk beszélgetni… hosszasan – ígérte Flidais. – Nemsokára.

– Nagyon nemsokára – tette hozzá Perun.

Flidais egy biccentéssel elismerte Granuaile létezését, de nem szólt semmit. A tanítványom viszonozta a gesztust, aztán az istennő csendben ellépdelt a fához, amit korábban szemmel tartottunk. Miközben ráhelyezte a kezét, Perunra kacsintott, majd eltűnt.

– Baltámra és egemre, ez aztán a nő! – mormogta Perun, és ahogy a szakálla alatt felvillant a fehér fogsora, újra fiatalnak tűnt. – Gyerünk! Induljunk hát!

– Perun, türtőztesd a bögyörőd még egy pillanatig, ha lehet! – szólt rá Granuaile.

A viharisten lelkesedését zavar váltotta fel.

– Mi az a bögyörő? – kérdezte. – És hová kell betűrni? Nem mondanád oroszul ezt a szót?

Granuaile nem vett róla tudomást, inkább hozzám fordult.

– Atticus, mire készüljünk? Mitől tartsak?

Felsóhajtottam.

– Attól félek, nem szolgálhatok hasznos tanáccsal. Tarts mindentől! Rengetegszer voltam már Tír na nÓgban, de a Fae Udvarban azelőtt jártam utoljára, hogy találkoztam Airmiddel – tehát még Fragarach ellopása előtt. Ez normál emberi léptékben több mint kétezer évvel ezelőtt történt, úgyhogy fogalmam sincs, hogy nézhet most ki. A Tuatha Dé Danann tagjai – akárhányan vannak is – a valódi formájukban lesznek. De úgy sejtem, hogy minden egyes tündért, akit látsz, valamiféle káprázat vesz körül. Ne higgy a szemednek! Még a berendezésről is elképzelhető, hogy csak illúzió, szóval ne ülj le, és ne érezd magad biztonságban akkor sem, ha fal van a hátad mögött!

„De a kaja azért igazi kaja lesz, ugye?”

Valószínűleg nem.

– Oberonnak volt egy lényeges felvetése – mondtam. – Amíg ott vagyunk, ne egyetek vagy igyatok semmit! Ne fogadjatok el ajándékot, és ne tegyetek semmiféle ígéretet – még csak ne is mondjatok olyat, hogy megtesztek valamit, mert végül rá lesztek kényszerítve! A szó jobban kötelez Tír na nÓgban, mint bárhol máshol. Ha megszólítanak vagy kérdeznek tőletek bármit, a biztonság kedvéért feleljétek azt, hogy én beszélek a nevetekben. Ne hagyjátok, hogy hízelgéssel vagy fenyegetéssel vegyenek rá a válaszadásra! Csupán meg akarnak félemlíteni titeket, hogy aztán hibázzatok. Továbbá semmilyen okból se váljatok külön! Lehet, hogy feltűnik valami csábítás, de ne menjetek a közelébe! Ha valaki titkot akar a fületekbe súgni, ne hallgassatok rá! Bármelyikőtöket képesek túszul ejteni, hogy aztán irányítsanak engem, szóval ne adjatok nekik erre lehetőséget, jó?

„Hűha. Most már értem, miért kerülöd ezt a helyet!”

Visszatértünk a Tír na nÓgba vezető fához, és megkerestem Flidais jelzését, amit a sík egy bizonyos pontjáig kellett követnünk. Egy rövidített útvonal volt a birodalmon belül; ugyanahhoz az elszigetelt ponthoz vitt vissza Tír na nÓgban, amin keresztül idejöttünk, onnan pedig a jelzés segítségével átugorhattunk a központig. Megtaláltam a jelet a varázsspektrumban, egy ragyogó, zöld szalagból kötött csomót, ami közlekedési lámpaként villogott.

– Rendben – mondtam. – Fegyvereket elő, szájakat becsukni!

Megmarkoltam a kardom, Perun a baltáját, Granuaile pedig egy dobótőr pengéjét fogta az ujjai közé.

Átmentünk Tír na nÓgba, ahol egy seprűvirággal teli mezőn találtuk magunkat, egy kisebb csoport tündér előtt. Az érkezésünkre örömteli és döbbent kiáltásokkal telt meg a levegő. Aranytasakok és egyéb tokenek cseréltek gazdát, láthatólag éppen néhány tartozást rendeztek.

– Mit csinálnak ezek? – kérdezte Perun.

Flidais kivált a tömegből, és felénk intett.

– Fogadtak, hogy vajon kivont fegyverrel érkeztek-e, vagy sem. Gyertek, kövessetek!

Elindultam utána, de lassan lépkedtem, és végig előreszegeztem a kardom. A paranoia hátránya, hogy időnként fogadások céltáblája leszel, nagy előnye viszont, hogy életben maradsz.

A lassú tempónak köszönhetően kissé szemügyre vehettük a környéket. A közönséges sidhe-ken kívül, akik időnként nehezen voltak megkülönböztethetők az emberektől, voltak tölgyemberek, táncoló feeorinok, fir darrigok, geancanach-k, manók, és még a minchi kék emberek képviseletében is volt egy kisebb delegáció. Pixie tündérek repkedtek fel-alá izgatottan, és minden bizonnyal becsmérlő megjegyzéseket tettek ránk. Ahol épp leálltak sugdolózni, ott a kisebb fae csoportosulások hahotában törtek ki.

Az ég olyan tökéletes kék árnyalatban tündökölt felettünk, ahogy az utazási irodák szeretnék látni az összes promóciós anyagon, és mellékes apropóként eltűnődtem, hogy vajon mi lehet a szín Pantone-száma a földön.

Íme a tökéletesség illúziója, amit Brighid szeretett volna megteremteni: minden rendben van Tír na nÓgban, hiszen mi gond lehetne, amikor ilyen ragyogó az idő?

A Fae Udvar nem olyan európai stílusú, levegőtlen hely márványpadlóval, aranykeretes portrékkal meg emberi kellékként heverő jampecekkel és piperkőcökkel, hanem egy seprűvirággal benőtt rét egy figyelmesen gondozott liget közepén. Amikor Flidais azt mondta, hogy egy fához vezet bennünket az udvar előtt, a liget szélén található fát értette ez alatt. Mögöttünk méretes tölgyfák árnyéka húzódott végig. Ereztem, hogy szempárok szegeződnek ránk a sűrűből.

A nap állásából arra következtettem, hogy az Udvar déli csücskében vagyunk; Flidais az északi vége felé vezetett bennünket, ahol egy kisebb hegy emelkedett – azt hiszem, inkább dombnak nevezhető, apró bucka magas ambíciókkal – Brighid trónusával.

Megállapítottam, hogy Brighid ott van, de túl messze ahhoz, hogy lássam az arckifejezését. Mindenesetre megnyugtatott, hogy a távolságból adódóan nem jelent ránk közvetlen fenyegetést. Ahogy viszont a tömeg szétvált, és utat engedett nekünk, rövidesen tündérek kerültek mindkét oldalunkra és a hátunk mögé, aminek nem igazán örültem.

– Flidais, kérlek, figyelmeztesd őket, hogy maradjanak távol a barátaimtól és tőlem! Előfordulhat, hogy egy hirtelen mozdulatot fenyegetésként észlelünk, és annak fényében cselekszünk.

A vadászat istennője megállt és felénk fordult.

– Tényleg ellenségesnek érzed a viselkedésünket?

– Nem hiszem, hogy Brighid jelenleg jó érzéseket táplál felém. Ez pedig éppen elegendő ok arra, hogy elővigyázatosak legyünk. Te is tudod, hogy a faek mindenben őt követik.

Flidais elmosolyodott.

– Ha Brighid bántani akarna, személyesen cselekedne, druida. Senki sem merné elvenni tőle ezt az előjogot.

– Nincsen semmiféle joga velem kapcsolatban.

A közelben álló faeknek elakadt a lélegzetük, és felmorajlottak, arra számítva, hogy ezért hamarosan felelni fogok.

– Légy szíves, közöld ezt vele személyesen is! – szólt vissza Flidais félvállról, miközben továbbhaladt a trón felé. – Már most látom, hogy ez egy szórakoztató audiencia lesz.

„Semmi szórakoztató nincs egy olyan helyen, ahol semmit sem ehetünk vagy ihatunk meg. Remélem, hogy nem maradunk sokáig, Atticus!”

Én is bízom benne.

Ránéztem Granuaile-re, a lány pedig kurtán, összeszorított szájjal bólintott, jelezve, hogy rendben van. Perun is rendben volt – csak épp reménytelenül sóvárgott Flidais hátsója után. Amíg viszont az istennő nem tette magát láthatatlanná, addig nem volt gond.

Özönlöttek a faek az Udvarba – vagyis a rétre – a pletyka hírére, ami bizonyára verdeső szárnyakon terjedt. Lassacskán a látványsportokra jellemző méretűre duzzadt a nézőközönség, és izgatott morajlás hallatszott körülöttünk.

Egy kisebb csapat pixie játékos táncot lejtett a fejem körül, amit – mint utólag megtudtam – üdvözlésnek szántak, talán a barátaik ösztökélésére, vagy mert őszintén fogalmuk sem volt róla, hogy ki vagyok, és mit teszek, ha faek repülnek a közelembe. Heten voltak, de két másodperccel később, miután tettem néhány gyors, hessegető mozdulatot a fejem körül, már csak hárman maradtak. A túlélők ledöbbenve látták, hogy társaik miként porladtak hamuvá röptükben, és amíg mozdulatlanul maradtak, Perun kiiktatta őket az ujjával szórt, apró villámokkal.

– Nagyok a szúnyogok errefelé – jegyezte meg, miközben felmorajlott a bámészkodó tömeg, ami mindennek szemtanúja volt.

– Azok nem szúnyogok voltak – felelt Granuaile, amire Flidais haragos arccal megfordult.

– Mi történt? – kérdezte.

– Pixie-k – magyaráztam. – Talán valaki próbára akarta tenni a jóhiszeműségem.

Flidais felemelte a hangját, és az egybegyűlt faekhez szólt:

– Még mielőtt megérkezett, figyelmeztettelek benneteket, hogy ő a Vasdruida. Csak saját felelősségre piszkáljátok!

Ekkor hármas szólamból álló kórus hasította ketté a levegőt fenyegetően.

– Ha pedig a Vasdruida nem öl meg, akkor én foglak! – szólt Brighid hangja. A költészet istennőjeként képes egyszerre három hangon megszólalni, és ha akarja, arra is képes, hogy hatvan méterről, egy haragos csődület közepén is tisztán hangozzék. Ennek köszönhetően, amit egyszer kiejt, az háromszor lesz elmondva; ez pedig olyan fölényt jelent a mágiahasználók felett, hogy senki sem ér a nyomába. Viszont ritkán beszél így, és alaposan megválogatja a szavait, ugyanis ilyenkor nem hazudhat, és nem állíthat féligazságokat. – Hagyjátok, hogy zavartalanul idejöjjön, vagy az életetekkel lakoltok!

A fae csőcselék meghunyászkodott, elcsendesült, és szélesebb átkelőt biztosított számunkra. Flidais elégedetten fordult menetirányba, és tovább vezetett minket a trónus felé. Olyan érzés volt, mintha egy kisebb felvonulás résztvevői lettünk volna, ahol a bámészkodók szomorkodnak, mivel a körbehordozott dobogó virágai elhervadtak. A körülöttünk lévő alapzaj elcsendesült és bosszús lett. Flidais magabiztosan lépdelt előre, bízott benne, hogy Brighid dübörgő szavai és az ő jelenléte elég a biztonságunkhoz, de én továbbra is gyanakvó maradtam. Az udvar hemzsegett a különféle faektől, egy részük pedig minden bizonnyal Aenghus Óg leszármazottja volt. Lehet, hogy valaki azért küldte a pixie-ket, hogy ellenőrizze, valóban én vagyok-e a Vasdruida. Ez esetben az illető még mindig ott volt.

Azt sem tartottam kizártnak, hogy Brighid vagy Flidais rendezte meg az egészet; csaknem tizenkét éven át halottnak hittek. Ha a hidegvas aurámmal érintkezve hamuvá porlad néhány fae, akkor biztosra vehetik, hogy nem vagyok imposztor. Brighid pedig a további támadások esetére felmenti magát a felelősség alól, ha nyilvánosan megfenyeget mindenkit. Természetesen be is tartaná a fenyegetést: hiszen nem hagyhatja, hogy a megbízottak az utolsó pillanatban elfecsegjék, ki küldte őket valójában.

Morrigantől hallottam, hogy Aenghus Óg halála után Brighid valamiféle pogromot rendelt el Tír na nÓgban; lázadás tört ki Aenghus Óg nevében, egy halom varázsfegyver dühös kezekbe jutott, és egy seregnyi fae meghalt. Sokan közülük – ha nem mind – Aenghus Og leszármazottai voltak, de biztosra veszem, hogy más csoportok is képviseltették magukat. Ez pedig a Tuatha Dé Danann tagjai között is viszályt szított – és mindenért én voltam a felelős.

Nos. Talán nem mindenért. Morrigannek is megvolt a maga konfliktusa csaknem mindenkivel, de különösen Brighidtel, amit nem én okoztam, csak súlyosbítottam. De összességében nem vártam olyan kedvező bánásmódot az Udvarban, mint amilyet a múltban élveztem. Feltételeztem, hogy született néhány új ellenségem, és a gyanakvás maradt a fő irányelvem, amíg be nem azonosítottam, hogy ki tervez életben hagyni, és ki készül hidegen tálalt bosszúra.

Nagyjából húsz méterre Brighid trónusától váratlanul véget ért a fae tömeg. Az itt nyíló tér arra szolgált, hogy a meghallgatásra érkezők aprónak és jelentéktelennek érezzék magukat, illetve hogy kétoldalt néhány VIP-tag üljön, akik gonosz megjegyzéseket és aljas kérdéseket vetnek közbe. Brighid balján a Tuatha Dé Danann tagjai ültek, jobbján pedig a különböző fae csoportok képviselői.

Egy gyors pillantással megállapítottam, hogy a Tuatha Dé Danann csaknem összes tagja jelen van. A homályok köntösébe burkolózott Manannan Mac Lir rám kacsintott bozontos, fekete szemöldöke alól. Mellette a felesége, Fand ült, kicsiny, törékeny és túlvilágian szép volt a fehér köpenyruhában, amit a nyaka körül Flidaiséhez hasonló hímzés díszített; mivel Flidais lánya, elképzelhető, hogy ez valami családi dolog. A lényét könnyed kecsesség hatotta át, még olyankor is, ha mozdulatlanul ült. A magas, barna bőrű Ogma is ott volt, aki újabban kopasz fejjel dicsekedett, és két fülében hatalmas aranykarikák lógtak. Arany nyakéket viselt, és skót szoknya volt rajta – semmi más. Mindig is büszke volt a kockahasára. Arckifejezése udvarias érdeklődésről tanúskodott, mégis érződött, hogy csak a közöny leplezésére szolgál. Mellette Goibhniu ült, a kovácsolás és sörfőzés mestere, aki a hidegvas amulettet készítette Morrigan, Granuaile és Oberon számára. Ogmától eltérően Goibhniu tűkön ülve figyelte, ahogy egy öreg druida közeleg a barátaival Brighid felé. A szék szélén ült, izgatottan vigyorgott, könyöke a térdén pihent, kezeit pedig összekulcsolta. Brighid az édesanyja, ennélfogva Goibhniu azon néhány ember egyike, aki szórakoztatónak tartja, ha felidegesítik az istennőt. Testvérei, Creidhne és Luchta mellette terpeszkedtek, csendben sugdolóztak, és tudomást sem vettek a jövetelünkről.

Mögöttük egy további sor ülőhely húzódott, ezek egy része üres volt. Az egyik feltehetően Flidaisé lehetett, de feltűnt Morrigan hiánya. Míg a Tuatha Dé Danann többsége szerényen és dísztelenül öltözött fel, Brighid mindent elkövetett, hogy egy Frazetta-festmény modelljére hasonlítson. Tudta, hogyan hangsúlyozza ki vörös haját, ezért zöld, áttetsző ruhaujjat viselt a bal karján, amit egy-egy aranykarika rögzített a bicepszén és a csuklóján. Arany haslánc fogta fel a további, áttetsző ruhazuhatagot a lába között, de ez inkább csak megvilágította, mintsem elrejtette volna azt, ami ott volt. Leszámítva a szigorúan díszítő jellegű öltözékét, meztelen volt, jobb oldalán büszkén felfedte a tetoválásait – minden egyébbel együtt. Két farkaskutya hevert a lábánál, felemelt fejjel, tüzetesen figyelték a közeledtünket. Fekete kutyák voltak, fényes irhával.

Semmi megjegyzés mostantól, Oberon – figyelmeztettem. – Ne feledd, hogy hallanak téged.

Válaszképp a morgás gondolatbeli megfelelőjét kaptam.

Amikor utoljára találkoztam Brighidtel, ugyanilyen kihívóan volt felöltözve. Házastársul kért, én pedig visszautasítottam, aztán megpróbált kinyírni, mert megtudta, hogy lefeküdtem Morrigan-nel. Fragarach húzott ki a csávából, de most nem volt nálam a kard, hogy megmentsen. Brighid tekintete Moralltachra tévedt. Visszahelyeztem a kardhüvelybe, mielőtt még közelebb értünk volna, mivel diplomatikusabbnak tűnt, mint rászegezni.

Flidais megtorpant az apró bucka előtt, amin Brighid trónusa állt. Vasból készült, amit maga Brighid kovácsolt; eredetileg a réz és a bronz mestere volt, de előszeretettel hangsúlyozta a varázslatellenes fémekben szerzett szakértelmét, amelyet azután sajátított el, hogy a milézek régen bevitték őket Írországba. A milézek azt hitték, hogy „elbújásra” kényszerítették a Tuatha Dé Danannt, valójában azonban egy új sík létrehozására ihlették őket. A milézek lettek tehát a közvetett felelősei annak a hosszú sor mágikus „kicsi nép” megszületésének, akik átkot és áldást hoztak rájuk generációkon át. Brighid trónusa érzékelhetően azt szimbolizálja, hogy ki a faek felett az úr. Ekkor merült fel bennem először, hogy itt, az ő uradalmában a hidegvas aurám már önmagában kihívást jelent. Nyilvánvaló volt, hogy magasabb szinten sajátítottam el a vas használatát, mint amennyire ő ért hozzá. És én mozogtam vele jobbra-balra, az ő trónusa viszont egy helyben állt. De szigorú tekintetéből arra következtettem, hogy mindez igen alacsony helyen szerepel az átbeszélendő ügyek listáján.

– Felség – szólt Flidais. – Íme a druida, Siodhachan Ó Suileabháin, amint parancsoltad!

Egy apró, jóváhagyó biccentéssel Flidais engedélyt kapott, hogy helyet foglaljon a Tuatha Dé Danann többi tagja között. Azon kaptam magam, hogy őrülten elkalandoztam, mert az foglalkoztatott, hogy vajon Perun éppen kit bámul. Flidaist követte a tekintetével, vagy lekötötte Brighid csupasz melle?

Brighid várakozásteljesen felvonta a fél szemöldökét, kíváncsi volt, miként fogom megszólítani. Tudtam, hogy a rengeteg kihívás közül ez az első. Ha felségnek szólítom, azzal elismerem uralkodómként, és feljogosítom, hogy dirigáljon nekem. Szintén alárendeltséget jelez, ha fél térdre ereszkedem, így ezt is mellőzni akartam. Inkább gyorsan meghajoltam, és udvariasan megszólítottam:

– Meghallgatást kértél, Brighid.

Az USA-ban töltött évek szakmai ártalmaként majdnem kicsúszott a számon, hogy „Mit tehetek érted?”, ami katasztrofális következménnyel járt volna. Egy köhintéssel lepleztem a bakit, és a tényekre szorítkoztam:

– Itt vagyok.

– Hamar rátértünk az alapvető problémára – felelte gúnyosan. A hármas szólam megszűnt, csak az alt hang maradt. – Azt mondták nekem, hogy tizenkét évvel ezelőtt meghaltál.

– Akárki is mondta, bizonyára tévedett.

– Morrigan sosem téved a halálesetekről.

– Konkrétan azt mondta, hogy meghaltam?

– Igen.

– Név szerint?

– Igen. Atticus O’Sullivan druida darabokban hever az arizonai sivatagban. Ezt számtalan mennydörgésisten is megerősítette.

– Megbocsáss, Brighid, de nem ez a nevem.

Brighid szeme összeszűkült.

– Tehát ez szándékos félrevezetés volt.

Nem kértem tőle bocsánatot. Ragaszkodtam a tényekhez.

– Szükségszerű megtévesztés volt, amit igazságosan alkalmaztam mindenki felé. Nem akartam, hogy az említett mennydörgésistenek örökre a nyomomban legyenek.

– Miért nem végeztél velük egyszerűen, ahogy Thorral is tetted?

– Nem én végeztem Thorral, az valaki más volt. És miután visszaszolgáltattam Fragarachot, azt hittem, eleget fizettem egy ártalmatlan kis tréfáért cserébe.

Brighid szeme Manannan Mac Lir irányába szökkent, aki zavartan vállat vont.

– Ismételd ezt meg, druida! – mondta az istennő.

– Nem én végeztem Thorral.

– Nem. Mit mondtál Fragarachról?

– Visszaszolgáltattam. Morriganen keresztül.

Brighid szeme dühösen elkerekedett.

– Morrigan! – harsogta. – Morrigan kezébe helyezted Fragarachot?

– Azt ígérte, átadja Manannan Mac Lirnek – magyaráztam.

– Jól emlékszem az ígéretemre, Siodhachan. – Rekedtes nevetés hallatszott a bal oldalamról. Morrigan állt ott, és a nyakát ölelő vasamulettet leszámítva teljesen meztelen volt. Bőre, mint a krémszínű porcelán, haja sötétebb, mint a bányaaknák mélye. Vörösen izzó szemével Brighidre meredt, a feje fölé emelte Fragarachot, teste pedig harcra készen megfeszült. – Sosem mondtam, hogy mikor fogom visszaadni.

– Cathéide! – kiáltotta Brighid, és hirtelen átváltozott barbár hercegnőből rettentő harcossá, tetőtől talpig káprázatos páncélban, amit ő maga készített. Az egyik legkirályabb kötés volt, amit valaha láttam.

Felismertem a páncélt: kifejezetten arra készült, hogy szembeszálljon Fragarachhal, és elmozdíthatatlan akadály legyen a kard megállíthatatlan erejével szemben. A páncélhoz fegyver is járt: jobb kezében egy méretes fattyúkardot tartott, baljának páncélkesztyűjében pedig tűzgolyó lobogott. Védekező tartásban helyezkedett el a trónusa melletti emelkedőn.

Amióta az eszemet tudom, ezek ketten gyűlölték egymást, de sosem hittem volna, hogy egyszer tényleg megküzdenek. Talán kicsit reménykedtem benne. De abban sosem reménykedtem, hogy pont az útjukban leszek.