Második fejezet

Nem maradtunk Tír na nÓgban, inkább egyből a manitobai Third Cranberry-tó közepén lévő szigetre utaztunk. Ez az egyik kedvenc búvóhelyem, örökzöldek borítják, és kevés ember látogat ide. Alig kaptam levegőt, pedig nem is kellett szaladnom.

– Túl korai – fújtattam. – Még nem lenne szabad gyújtogatnia. Még van egy évünk.

– Miről beszélsz? – kérdezte Granuaile. Egyik lábát keresztezte a másikon, és a botjára támaszkodott.

– Perun biztosan emlékszik – feleltem, elkapva a fickó tekintetét. – Emlékszel, hogy mielőtt Asgardba mentünk, nyúlpörköltet ettünk Szibériában, és sztorizgattunk?

– Da, emlékszem. Azt mondottam, „legközelebb eszünk medvét”. „Bírom a fickó észjárását."

– Nos, vacsora után Vejnemöjnen mesélt egy történetet a tengeri kígyóról. Nem szóltam semmit akkor, de van egy ősi prófécia, afféle „időzített bomba”, amit az árbochoz kötözött Odüsszeusznak jósoltak a szirének – és ez az egyetlen jóslatuk, ami még nem vált valóra. Sejtettem, hogy az óra akkor ketyegni kezdett. A jóslat így szól: „Tizenhárom évvel azután, hogy egy ősz szakállú ember nyúlon lakmározik, és tengeri kígyókról mesél, a világ lángba borul.”

– De furcsa! – mondta Granuaile.

– Több mint furcsa. Olyan, mint gyomorrontás csípős kajától. Olyan, mint tüzes segg – jelentette ki Perun.

– Mi van? – fakadt ki Granuaile, mivel nem volt hozzászokva Perun kreatív nyelvi megoldásaihoz.

Perun vállat vont, és újból nekifutott a gondolatnak:

– Úgy értem, nagy kellemetlenség. A tüzes segg nagyon rossz, igaz?

– Ebben egyetértünk – feleltem –, de ugyanezek a szirének hibátlanul megjósolták Dzsingisz kán felemelkedését, az amerikai forradalmat és a hirosimai bombázást is. Ebből sejtem, hogy nem csak valami tábortűzről vagy valakinek a fenekéről van szó.

„Apropó tábortűz: sosem toboroztam falkát a mongol sztyeppén.”

– Szerinted az én világom szerepel a jóslatban? – kérdezte Perun.

– Nem, nem hiszem, hogy a szirének a sajátjukon kívüli világokat említenének. Ráadásul egy évvel korábban van. Éppen ez aggaszt: a Ragnarökről szóló próféciák igazából már fabatkát sem érnek, mégis valóra válhat az egész, mivel Loki kiszabadult. Odüsszeusz szirénjei eddig mindent eltaláltak. Persze elképzelhető, hogy most az egyszer tévedtek – legalábbis egy évvel elnézték a dolgot. Fogalmam sincs. Mindent összekutyult a nornák kiirtása. Csak annyit tudok, hogy egy szarlavina tart egy tízdolláros ventilátor felé, mi pedig pont előtte ácsorgunk. Jézus beszélt nekem természeti csapásokról, amiket esetleg megelőzhetünk, ha kiiktatjuk Lokit és Helt. De ki tudja, hogy Ganésa megengedi-e, miután azt ígértem neki, hogy várok, amíg…

– Atticus. – Granuaile közbeszólt, és finoman megérintette a karomat. – Teljesen értelmetlen, amit mondasz. Higgadj le!

– Igazad van. Köszi. Le kell nyugodnom. Tudjátok, mi a szar a jóslatokban?

– Hogy sosem jósolnak semmi jót – felelte Granuaile. – Szeretnék végre egyszer olyat hallani egy prófétától, hogy mondjuk: „Nyersz egy király Camarót egy tévés vetélkedőn!”

– Ez is igaz, de én azt akartam mondani, hogy mindenkinek vannak jóslatai. A próféták olyan régóta vannak köztünk, mint a prostituáltak.

„Gyakran egy ágyban, tarara-bumm!”

– Képtelenség kitalálni, hogy ki hiteles – folytattam –, ezért inkább Kasszandraként kezelünk mindenkit. Pedig némelyikük igazat mond. De kész művészet rajtaütni egy igazi jóslaton, mielőtt még valóra válna. Rosszabbak az esélyek, mint a rulettnél.

– Megverted Kasszandra nevű nőt? – kérdezte Perun morcosan.

– Nőverés nem helyes, még ha ronda is a név.

– Micsoda? Perun, azt hiszem, félreértettél valamit.

– Ó – szontyolodott el. – Sokszor figyelmeztetnek. Nekem az angol nem a legjobb nyelv.

– Most már beszélek oroszul, bár nekem sem megy a legjobban – mondta Granuaile. – Ha szeretnéd, áttérhetünk rá, csak beszéljetek nagyon lassan, szép kiejtéssel.

Perun elvigyorodott.

– Da, az nagyszerű lenne!

Miután oroszra váltottunk, igyekeztem Granuaile kedvéért lassan beszélni.

– Az jutott eszembe, hogy mi van, ha a lángoló világról szóló jóslat mégis a Ragnarököt jelenti, méghozzá amiatt, amit Asgardban műveltünk. Loki kiszabadulása nagy bajt jelent. A régi történetekben mindig ez vezetett a Ragnarökhöz.

Granuaile összeráncolta a homlokát.

– Jó, de nem kellett volna a halottak hajóján Vigrid mezejére utaznia? A hajó ráadásul lábkörmökből készült, vagy valami ilyesmi…

– Eredetileg így van – bólintottam. – De most már semmi sem úgy történik, ahogy eredetileg megjósolták. Viszont jóslat ide vagy oda, Loki szabadlábon senkinek sem jelent jó hírt. Egyáltalán, hogy jutott a síkodra, Perun?

A hatalmas orosz isten vállat vont. Még elismerésre méltó irhájáról is érződött, milyen mély gondok gyötrik.

– Nem tudom. Alaszkában voltam sas formájában. Épp kifogtam egy pisztrángot a folyóból, és azt majszoltam, amikor belém hasított, hogy valami nincs rendjén. Átmentem a síkomra, és ott találtam Lokit, ahogy mindent lángba borít. Csak nevetett, amikor villámokat szórtam rá. Semmi baja nem esett. Azt mondta, hogy rám várt.

– Miért? – kérdezte Granuaile.

– Haragszik, amiért segédkeztem Thor megölésében – magyarázta Perun.

– De hát gyűlölte Thort! – értetlenkedtem.

– Igen, tudom. De azt mondta, hogy Thor meggyilkolása volt az egyetlen álma azokban az években, amíg az óriáskígyó alatt volt kikötözve. Közölte, hogy mivel megfosztottam az álmától, ezért ő is elveszi a népem álmát. Egy halom hamut hagyott maga után.

– Ez borzasztó! – szörnyülködött Granuaile.

Perun hálásan biccentett az együttérzésért.

– Aztán így szólt: „Te is éppolyan vagy, mint Thor, ezért téged foglak megölni helyette!” És megtámadott. Iszonyatos erővel jött nekem. Megijedtem és bepánikoltam. Kértem a földet, hogy keressen meg téged.

Ez a rész nem állt össze.

– Nem hallottad, hogy meghaltam?

Perun kíváncsian pillantott rám.

– Ez mikor is történt? – Megbökött az ujjával, hogy ellenőrizze, valódi vagyok-e. – Nem tűnsz szellemnek.

– Nem, úgy értem, hogy eljátszottam a halálomat. Te nem is hallottál erről?

A viharisten megrázta a fejét.

– Azt hiszem, túl sokáig voltam sas. Nem követtem az éveket.

Tudtam jól, mire céloz: veszélyes dolog sokáig állatalakban maradni, mert könnyen átállunk a túlélés alapvető szükségleteire, és elfeledkezünk minden egyébről. Idővel az emlékezetünk is elhalványul, a teljes személyiségünk megsemmisül, és nem marad más, mint a napi betevő keresése az erdőben. Az archdruidám ezt nevezte „utolsó átváltozásnak”. A druidák így követtek el öngyilkosságot.

– Tehát fogalmad sincs róla, hogy ki engedte szabadon Lokit?

Perun arca bánatosan eltorzult.

– Nem árulta el. Semmiről sem tudtam, amíg meg nem éreztem, hogy… ég a világom.

Tőlem jobbra valaki megköszörülte a torkát. Odafordultam, és egy tündér volt – a repülő fajtából, a Fae Udvar hivalkodó, ezüst és zöld egyenruhájában. Még éppen megfojtható távolságon kívül volt. Alvilág istenei, mégis hogy talált ránk?

– Üdvözlet, Siodhachan O Suileabháin, az Állítólagos Elhalálozott! – köszöntött a tündér. Hangját áthatotta a megvetés és az arisztokratikus lenézés, és olyan precízen ejtette a szavakat, hogy hallani lehetett a nagy kezdőbetűket. – Brighid, Első a Faek között, haladéktalanul az Udvarába kéreti Önt meghallgatásra, ahol is Bizonyos Kérdések megválaszolandók, mint például, hogy: „Miért van még életben?”, illetve Még Fontosabb, hogy: „Miért nem értesítette Brighidet erről a Meglehetősen Lényeges Tényről?”

Egy pillanatra fontolóra vettem a küldönc eltüntetését. Varázslény, ezért ha kezet rázunk – vagy valahogy megérintem –, az aurámban található hidegvastól hamuvá porlad. Brighid viszont megtudná, hogy történt vele valami, és újabbakat küldene utánam. Nem tudom, mennyire neheztel rám jelenleg, de minél tovább húzom az időt, annál többet rontok a helyzeten. Csakhogy elképesztően alkalmatlan időpontban találta ki, hogy megvendégel egy teára – vagy korbácsolásra, vagy bármire, amit épp a fejében forgatott.

– Értem. Jelenleg sajnos komoly akadálya van annak, hogy a Fae Udvarba menjek. Átadnál neki egy üzenetet?

– Nem. Az én feladatom mindössze annyi, hogy az Udvarba vigyem Uraságát, és semmi több.

Végül csak felidegesített az Erzsébet-kori szóhasználattal megtűzdelt nyelvezete és a hanghordozása. Úgy döntöttem, inkább emlékeztetem, hogy nem vagyok Brighid alattvalója.

– Tényleg elég erős vagy ahhoz, hogy odavigyél? – kérdeztem. –Netán immunis vagy a hidegvasra?

Magabiztos, fölényes stílusa most megingott, és nagyot nyelt.

– Nem – ismerte be.

– Tehát merő zagyvaság ez az egész szöveg, hogy az Udvarba viszel, nem?

Közelebb léptem hozzá, mire hátrébb röppent. Villantottam rá egy szolid mosolyt.

– De – felelte.

– Remek – mondtam, majd utánoztam az affektáló kiejtését és a nyelvezetét. – Minő balsors, hogy képtelen hírül vinni az üzenetem Őfelségének! Ámbátor becseskedne ehelyett egy kérdést továbbítani felé, amellyel előmozdítható a látogatásom? Velem tarthatnak-e kamerádjaim, kiket emitten lát, beleértve az ebem, Tír na nÓg-ba, Őfelsége személyes égisze alatt? Az Udvarba jövet és menet is igényt tartok mindnyájunk épségének biztosítására. Jóváhagyó válasz esetén borítékolom az azonnali érkezésem.

– Megtudakolom.

– Öt percet várok a válaszra.

A tündér csak bólintott, nem szólt semmit. Megérintette ugyanazt a fát, amit mi használtunk az idejutáshoz.

Az átjárón át távozott, eltűnt a szemünk elől. Kivontam a kardom.

– Szóródjunk szét, és álljunk készenlétben! Lehet, hogy a barátaival tér vissza… vagy esetleg istenekkel.

„És mi van, ha jutalomfalattalT’ – kérdezte Oberon.