Tizennegyedik fejezet

Figyelj, haver! Ez most extrém veszélyes. Köszi, hogy figyelmeztettél. Feküdj le ott, ahol vagy, és ne moccanj! Ne támadj rájuk, ne kövesd őket, és ne beszélj hozzám, amíg meg nem újítom a kapcsolatot köztünk! Oké?

„Rendben. Addig szunyálok egyet.”

Kiváló terv! Atticus el.

Granuaile látta az elveszett tekintetemből, hogy valami nincs rendben.

– Mi az? – kérdezte.

Mielőtt feleltem volna, küldtem egy sürgős kérést Olümpiának:

„Rejtsd el a druidákat / Veszély.”

„Elrejtve.”

– Kapcsold le a mágikus látásod! Szakítsd meg a köteléket Gaiával, és vedd fel a nadrágod! Abba kell hagynunk.

– Már megint?

– Igen. Semmilyen módon ne vegyél erőt a földből! Inkább dobd el Olümpia márványgolyóját is! Semmilyen varázslat ne legyen itt!

A márványgolyó finoman koppant a földön, amint Granuaile követte az utasítást.

– Oké. Most áruld el, hogy mi folyik itt!

– Oberon bacchánsokat vett észre. Ki tudják szagolni a varázslatot, és erre tartanak.

– Hogyan szagolsz varázslatot?

Halkabbra vettem a hangom.

– Nem tudtam, hogy lehetséges, én is csak nem sokkal azután tudtam meg, hogy megismertük egymást. Emlékszel, amikor Scottsdale-ben Laksha segített ellenük? Éjszaka, mozdulatlanul álltam, és álca volt rajtam. Észrevétlennek kellett volna maradnom. De az egyik baccháns a park túloldalán vett egy mély levegőt, és egyenesen hozzám sétált. Beszélgettünk. A tekintete nem szegeződött rám, de tudta, hogy ott vagyok. A testszagom nem volt annyira rossz, szóval mi mást szagolhatott ki? Az álcázó varázslatot!

– Tehát a földhöz kötés szertartása vezette őket ide?

– Pontosan!

A hasunkon fekve ráláttunk a kis barlangunk alatti patakra és az erdő meglehetősen korlátozott panorámájára. Délről magára vonta a figyelmemet valami vibráló fehérség, és intettem Granuaile-nek, hogy oda tereljem az ő tekintetét is. Egyre több fehér tűnt fel, a lombozatot kerülgette a ruhaanyag, az állatok elhallgattak a közeledtükre. Nem hallottunk mást, csak a patak halk csobogását.

Lassacskán elvált a bőrszín a vakító fehértől. Karok és fejek. Sötét hajgubanc, amiről talán a statikusság vagy játékos kiscicák gondoskodtak, durva, kaotikus keretet adva a sápadt, szimmetrikus arcukhoz. Bizonyos szempontból akár szépek is lehettek volna, leszámítva üveges, őrülettel szennyezett tekintetüket. És nem is csoda: a három nő mögött Bacchus sétált, az őrület nagyura maga! A legutóbbi találkozásunktól eltérően most nyugodtnak tűnt, mint aki teljesen ura a mentális képességeinek.

Olyan volt, mint akin most végzett el a kozmetikus egy teljes kezelést, mint aki az imént távozott a szalonból, nem pedig órákat túrázott a vadonban. Nem mosolygott, még csak nem is görbült fel a szája széle, mégis egyfajta elégedettség sugárzott róla. Álmatag szeme epikureista luxusban fürdött, olyan volt, mint egy kétnemű szépség, aki az imént lakott jól némi testes borral és valami kimondhatatlan nevű sajttal. Rádöbbentem, hogy ez az alak olyan gyönyöröket ismer, amiket én talán soha nem is fogok apokaliptálni, és elszorult a torkom az irigységtől. Rengetegen megadnának bármit a legapróbb kortyért is abból a sok remek élvezetből, amibe halhatatlan léte során belekóstolt. És aki egyszer benedvesíti a nyelvét ezzel, onnantól a rabszolgája lesz, rengeteg szenvedésen is keresztülmegy ahhoz, hogy újra kóstolja, ha pedig túl sokáig nem kap belőle, végül megőrül. Akárhogy is, Bacchust sokan tisztelték és szolgálták.

Erős a csábítás arra, hogy gondtalan állatként létezzen az ember; mindig hívogat, éppúgy, mint a szikla széle vagy az óceán hullámai: Ugorj! Ez a természetünk szükségszerű része, ami egyenlő arányban osztozik az élvezeten és a veszélyen. De a nyelv által kiképzett agy számára, ami megtanulta észrevenni és élvezni a finom részleteket, az ilyen nyers, közönséges ügyek egy idő után kifakulnak. És ebben nagy veszély is rejlik: a hajlam, hogy szavakkal kifejezze a fájdalom iránti együttérzését, arra ösztökéli a költőt, hogy kerülje a valódi dolgokat, és a könyvek túlzott szeretete miatt egy kolostorban találja magát, falakat építve oda, ahol szabad mozgásra lenne szükség. Annak érdekében, hogy megőrizzem az épelméjűségemet az írástudatlanok és a gondolkodásra képtelenek között, régen elhatároztam, hogy lesz költészet az életemben.

De lesz dugás is. Mindegyik lesz, és követem a sörreklámok bölcs tanácsát: felelősségteljesen élvezem őket. A szőlő istenébe azonban egy csepp felelősségtudat sem szorult.

A bacchánsok a barlang bejárata előtt álltak meg, de nem vették észre. Orrukat a levegőbe emelték, és fintorogva szaglásztak. Egyikük latinul szólalt meg, amit Granuaile és én is értettünk.

– Valami volt itt, vagy a közelben, de már elment.

– Más is van a levegőben. Vágy. Talán szexvarázslat volt? – fejtegette a második baccháns.

– A legjobb fajta!

– Mmm. Lord Bacchus, megállhatnánk egy kis pihenőre? Olyan a hangulatom!

Összerezzentem. Ha szabad teret kap a hangulata, az mindegyikünket megöl. A talizmánom nem nyújt védelmet a bacchanália ellen, és ha belesodródunk, teljesen a hatalmuk alatt leszünk. Erősen reméltem, hogy Bacchusnak fejfájása van.

Nem volt. Helyette viszont volt egy terve:

– Nem, nincs időnk szórakozni. Faunus nem képes örökre csapdában tartani a druidát. Folytassuk a keresést!

A bacchánsok nyafogtak. Kis híján kigúnyoltam őket, és kiadtam a rejtekhelyünket, de szerencsére sikerült tartanom a szám még jóval azután is, hogy eltűntek észak felé. A madarak ismét csiripelésbe fogtak. A számhoz tartottam az ujjam, és odasúgtam Granuaile-nek:

– Indulunk. Hozd az igazolványod és a fegyvered! Minden mást hagyj itt! Gyorsan és könnyedén fogunk haladni, de varázslat nélkül. Semmilyen okból se meríts a földből!

– Oké – suttogta. – De mindjárt besötétedik. Nem használhatjuk az éjjellátást?

– Nem. Varázslat lengedezne a levegőben, és kiszagolnák. Jobb ötletem van.

Amilyen halkan csak tudtunk, kisurrantunk a barlangból, de minden mozdulatunk természetellenesen hangosnak tűnt most, hogy megtudtam, egy olümposzi aktívan keres. A hidegvas talizmánom megvédett a jövendölésektől, az olümposziak pedig nem tudtak eleget Granuaile-ről és Oberonról ahhoz, hogy rajtuk keresztül próbáljanak megtalálni. De még mindig úgy éreztem, mintha minden mozdulatomat követte volna Jupiter szeme. A biztonság kedvéért bemutattam az ég felé.

– Ez meg miért volt? – kérdezte Granuaile.

– Alapvető elvek – feleltem. – Szedjük fel Oberont, és menjünk!

A patakmeder mentén haladtunk úgy fél kilométert dél felé, mire megtaláltuk Oberont. Nem tartottam különösebben erős varázslatnak a mentális kapcsolatunkat, de tanácsosabbnak tűnt a rádiótilalom, hátha mégis kiszagolják.

Oberon? A patakágy közelében vagyunk, és dél felé tartunk. Le tudsz jönni, hogy találkozz velünk, kérlek?

„Hát hogyne, Atticus! Vacsizni megyünk?”

Sajnos nem. Ki kell jutnunk innen, keltanindzsa-stílusban. És nem szabad sokat beszélnünk, hátha képesek érzékelni.

„Vétel! Viszlát nemsokára.”

Oberon rövidesen farokcsóválva jött elénk. Mosolyogtam, és megsimogattam, miközben odasúgtam Granuaile-nek:

– Nyereg nélkül fogsz ellovagolni innen.

– Micsodán?

– Rajtam. Szarvas alakjában még az éjjellátás nélkül is elég jól boldogulok a sötétben.

– De nem fogja idevonzani őket az alakváltás?

– Elképzelhető. De csak egyszeri varázslat, és amint elvégezzük, szó szerint elvágtatunk innen.

Leakasztottam Fragarachot, és átnyújtottam neki, aztán hátat fordítottam, és nekiláttam vetkőzni.

– Most mondjam, hogy tartsd magadon az alsód? – kérdezte Granuaile.

– Mondhatnád, ha lenne rajtam.

Amint a derekam alá csúszott a nadrágom, egyből elvégeztem a kötést, hogy szarvassá változzak. Granuaile felmászott a hátamra, Fragarachot átvetette a vállán, a botját pedig a jobb kezében tartotta. Nem volt semmilyen használható sörényem, amibe kapaszkodhatott volna, ezért előredőlt, és átkarolta a nyakam, aztán szólt, hogy készen áll. Keletre fordultam, és felvettem a tempót, amiről úgy gondoltam, hogy hosszabb ideig is képes leszek kifáradás nélkül tartani. Ahhoz, hogy tovább bírjam, idővel erőt kell merítenem a földből, de folyamatos, lépésenként tett kisebb szippantások helyett jobbnak láttam, ha csak egyszer merítek egy nagyot, vagy lehetőség szerint egyszer sem. Nem tudtam, képesek-e kiszimatolni a földből merített erőt, ha közben egyből el is égetem, de a biztonság kedvéért visszafogtam magam.

Az olümposzi vadonból kivezető hosszas túra mindnyájunknak elég időt hagyott a gondolkodásra. Ilyen helyzetekben az archdruidám szellemével szoktam beszélgetni, akinek éles szóhasználata és modora tovább él az emlékezetemben. Rájöttem, hogy jobb, mint ha magammal beszélgetnék – és igazság szerint más gondolati teret biztosít. Az archdruidámnak megvolt rá a módszere, hogy a komplikált problémákra egyszerű megoldási módokat vázoljon. Nem mindig értettem vele egyet, de időnként hasznomra vált a gondolkodásmódja. Ez alkalommal megosztottam vele a Granuaile-lel való lehetetlen kapcsolatomat és a nem régi bizonyítékot – ami magának Bacchusnak a szájából hangzott el –, hogy ez az egész olümposzi felállás végső soron egy csapda. Egy olyan csapda, tettem hozzá, amiből még mindig nem szabadultunk ki.

– Ha kiszabadulsz – mondta az archdruida –, hágd meg a leányzót. Nincs má’ mit tanítanod neki, és há’ amúgy is el fogsz patkolni!

– Azt hiszem, most a libidóm kétségbeesett hangján szólsz hozzám – mondtam. – Szóval ezt figyelmen kívül hagyom. A legjobb, ha eliszkolunk, és kivárjuk a végét ennek az egésznek.

– Na tessék, má’ megint – mondta az archdruida –, a vastagbeled használod az eszed helyett. Azé’ gondolod így, mer’ asszed, hogy keményen dógozol, de valójában csak szart préselsz. Mi haszna a futásnak, fiam? Egyrészrő’ megtanulja a tanítványod, hogy nem vagy nagy harcos, és hogy egy druida legyőzéséhez elég, ha kényelmetlenné teszik az életit. Emellett meg segítened kell a skandinávoknak, ahogy megígérted. Nem léphetsz le hónapokra, hogy Mag Mellben ficánkolj, mikó’ itt rohangál Loki, készen arra, hogy felgyújtsa a világot.

– És mit tanácsolsz helyette?

– Taposs szét néhány mogyorót, fiam! Lendülj támadásba! Derítsd ki, mi folyik itt valójában!

Ezt a tanácsot már nehezen hagytam figyelmen kívül. Nyilvánvalóan többről volt szó annál, mint hogy valaki csak Tír na nÓgat engem. Két római isten szövetkezett ellenem, és talán összedolgoztak a sötét elfekkel, a vámpírokkal és a Tuatha Dé Danann egy nagyhatalmú tagjával. Senki sem fog önként válaszokkal szolgálni; kénytelenek leszünk némi nyomást gyakorolni rájuk.