Tizenhetedik fejezet

Miután elértük a zöldövezetet, Szaloniki elemi lénye, Macedónia helyreállította a varázserőmet, és megengedte Granuaile-nek is, hogy feltöltse a sajátját. Granuaile egyből éjjellátást varázsolt, és felgyorsította magát, pedig egy fa alatt kuporogtunk. Mögöttünk, az utcához legközelebb eső fa alatt egy vámpír szürke hullája hevert Leif jóvoltából, leszakított fejét a hasára helyezte, a két keze közé. Leif kettőt említett, de nem találtuk a másikat.

Én a magam részéről feltöltöttem a medvetalizmánom, és enyhítettem sajgó bőrömön. Most, hogy tisztán tudtam gondolkodni, és bőven kaptam segítséget Macedóniától, felmértem az égési sérüléseimet, aztán a képességeim felhasználásával hozzáláttam a tényleges gyógyításukhoz. Ha hagyom őket, úgy végzem, mint Kétarc, mivel a bal oldalam nagy részét mély égések borították, amikből néhány hónapon belül piros, hipertrófiás hegek lettek volna, és a simaság eltűnésével arányosan nőtt volna a képességem a gyerekek ijesztgetésére. Szerencsére azonban a bőrt nem olyan nehéz regenerálni. Az egész titka a dermiszben rejlik: tartsd egészségesen az irhát, és a felhám kozmetikailag teljesen rendben lesz. A dermisz regenerálása persze tovább tart az epidermisznél, de azért nem olyasmi, mint mondjuk csontot vagy izmot növeszteni. Ha pedig hozzájutok a megfelelő gyógynövényekhez, még a különleges, bőrgyógyító teakeverékemet is elkészíthetem, a Kisimí-teát. Egy darabig kissé ijesztően fogok kinézni, de néhány héten belül remélhetőleg egészen normális leszek; a bőrfelszín alatti gyógyulás háromnégy nap alatt befejeződik, de a dolog kozmetikai oldala lassabban rendeződik, mivel a halott sejteknek le kell hámlaniuk és újakra cserélődniük.

Tisztában voltam vele, hogy az elmúlt óra fényében irtó szerencsés vagyok, amiért még élek. A druidák és sötét elfek közötti első csata mindkét fél számára tartogatott meglepetéseket, és mind közül talán az volt a legnagyobb, hogy sikerült megmenekülnöm. Kétlem, hogy képes lettem volna rá Granuaile nélkül.

– Mellesleg elképesztő voltál! – mondtam. – Köszönöm.

Hallhatóan nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna.

– Szívesen. – A hangja halk volt.

– Hányat intéztél el?

– Nyolcat. Nem mintha számon tartanám vagy ilyesmi, tudod.

– Én hármat. Összesen tizenegyen vagy tizenketten voltak?

Összerezzent.

– Azt hiszem, tizenketten.

– Én is. Ez tehát azt jelenti, hogy az utolsó vagy felrobbant az áruházzal együtt, vagy nem…

– És az utóbbi azt jelenti, hogy vagy követ bennünket, vagy a feletteseinek tesz jelentést az erőnkről és a taktikánkról.

– Nem követ bennünket – mondtam. – Leif nem beszélt volna hozzánk olyan nyíltan, ha lett volna bárki a másik oldalról, aki hallja.

– Szóval legközelebb, amikor találkozunk velük, hagyományos fegyvereket fognak használni ellenünk – állapította meg Granuaile.

– Aha. És nem fogják hagyni, hogy még egyszer kitérj előlük.

Elfogadóan bólintott, majd újra nagyot nyelt. Észrevettem, hogy a sírást próbálja visszatartani.

– Nem értem oda időben. Rendbe fogsz jönni? – kérdezte.

– Ja, igen. – Próbáltam mosolyogni, de rájöttem, bogy a mostani ábrázatommal ez feltehetőleg nem a legbiztatóbb arckifejezés. – Tudom, hogy rosszul fest, de idővel rendben leszek.

– Rendben.

– Theophilus, Leif és talán a sötét elfek is arra számítanak, hogy itt maradunk az erdőben, de én nem látom ennek előnyét. Nem vagy képes még álcázni magad, vagy szétoldozni a vámpírok kötését. En álcázhatlak, de irtó kockázatos, ha egynél több vámpír támad ránk. Ezt a csatát nem kell megvívnunk. Változott a helyzet. Nem kell fülig felfegyverkezve visszamennünk az Olümposzra, hogy kérdezősködjünk. Visszamehetünk úgy, ahogy vagyunk, ugyanis tudom, mi folyik itt.

– Akkor hívjak egy taxit, és felszedjük Oberont? – kérdezte.

– Igen, úgy jó. Addig szétoldozom annak a vámpírnak a maradványait, és Theophilus bekaphatja.

Granuaile elvigyorodott és felkelt. Lekocogta az úttestig vezető rövid szakaszt, a foga közé helyezte az ujjait, és füttyentett egyet.