HARMINCADIK FEJEZET

A harctéri felcserek levágták, lefűrészelték a sebesültekről azt, amit kellett, és összevarrták a sebeiket. Blackstone figyelte őket, és úgy tűnt neki, hogy kezük munkája nyomán több vér fakad, mint amennyit az ellenség kiontott. Azt kívánta, bárcsak velük lenne Simon testvér a kolostorból. Amit ő csinált, az életben tartotta, akit lehetett, ahelyett, hogy áttaszította volna a másvilágba. A borbély-sebész, akihez ő került, egy hegyes végű kanállal kiemelte belőle a nyílhegyet, és már készült izzó vassal kiégetni a sebet.

– Hagyja, hadd vérezzen! – szólt rá Blackstone. Ezt is az öreg szerzetestől tanulta: a seb bezárása előtt tanácsos hagyni, hogy a vér szabadon ömöljön belőle, és ezáltal kitisztítsa. Végül csak belebökték a tűt, és szorosan összezárták a sebet. Gaillard elhozta a nyeregkápájára akasztott zacskót, és odaadott neki egy méhviasszal betapasztott kis agyagedényt, amit az öreg baráttól kapott. A balzsam sárga volt, akár a citrom, és a szaga olyan erős, átható, hogy az már önmagában gyógyulást ígért. Blackstone a sebére kente, és gondoskodott róla, hogy mások is kapjanak belőle. Két héten át ápolták – az embereivel együtt – a városban, és gondosan ellátták, etették őket. Sebeik ellenére maguk temették el a halottaikat, nem sokat törődve másokkal, akik a többi elesettet hányták nagy tömegsírokba.

Matthew Hampton Blackstone és a számszeríjasok közé vetette magát, és a veterán angol íjász most ott feküdt a sírgödörben. Imát mondtak fölötte, megáldották, és miközben föld hullt rá, Blackstone visszament a többiekhez. Kevés veszteség érte őket, de Blackstone két íjász halálát is fájdalmas csapásként élte meg. Ugyanakkor tudta, hogy csak idő kérdése, és lesznek helyettük mások.

– Talpin jó katona volt – mondta neki Meulon, egy karján lévő vágást ápolva. – De hát inkább ő essen el, mint én, gondolja az ember. Azt hiszem, a trónörököst magára haragította, Thomas úr. Azért jött, hogy élve ejtse foglyul a francia urakat.

– Nem gondoltam rá – vallotta be őszintén Blackstone.

Hetvenöt emberéből tizenötöt elveszített, és egy tucat – köztük ő maga is – megsebesült. Úgy érezte, ideje hálaimát mondania, megköszönni, hogy életben maradt, és a többiekkel együtt le is térdelt a sírok mellett. Szívében helyet kaptak mindazok, akik mellette, Franciaország harcmezőin estek el, és tudta, hogy az emlékük örökre vele marad.

Az embereivel együtt a városban helyezték el, közel az istállókhoz és a katonák szálláshelyéhez. A városi tanács tagjai kötelezték rá de Beauchamp-ot, hogy tartsa távol a harcosokat a kereskedőktől és a kocsmáktól. Úgy gondolták, hogy egy, a városfalakon kívül megnyert csatát a városfalakon belül hamar el lehet veszíteni. Az arany- és ezüstpénzverdék még nagyobb kísértést jelentettek a katonák számára, mint a kocsmai kurvák.

A csata után három héttel Blackstone már olyan állapotban volt, hogy nyugodtan lóra ülhetett, a sebe nem vérzett. Úgy érezte, hogy ideje hazamenni. Finom, főtt ételt evett az embereivel, akiket még friss kenyérrel is megjutalmaztak az erőfeszítéseikért. A király és a herceg igyekezett jól tartani a katonáit.

Gaillard lenyalta szakálláról a szaftot; A fején lévő seb jókorára dagadt, ami fájdalmassá tette számára a sisakhordást. Mindenki egyetértett abban, hogy ha pár hétig hajadonfőtt jár, nem lesz semmi baja, és talán még a tetvek is elmenekülnek a hajából.

– Úgy hallottam – mesélte –, hogy az az olasz… hogy is hívják… szóval akivel egyezséget kötöttek, megkapta a pénzét. A helyőrség egyik tagja mesélte, hogy elment Rómába, mert jubileumi év van. Ha lenne rá pénzem, én Avignonon keresztül utaznék, hogy lássam a pápát.

– A pápának a lélegzete is elakadna, ha meglátna. Ha meggyóntatna, egy évig nem jutna ideje másra, mint hogy a bűneidet hallgassa – jegyezte meg Perinne, megnevettetve ezzel a többieket.

Szereztek ugyan némi zsákmányt, de nem eleget ahhoz, hogy kifizetődőnek érezzék a harcot, bár ezzel a többségük nem törődött, mert közel volt az idő, amikor hazatérhettek, és otthon, a Blackstone parancsnoksága alatt végrehajtott támadásokkal jól megszedhették magukat.

Blackstone felállt, és a kezét beletörölte a bőrmellényébe. Zavarta a saját szaga, nagyon vágyott már egy fürdőre, és meg is fogadta, hogy megmártózik az útjukba kerülő első, tiszta vizű patakban.

– Holnap reggel indulunk – mondta, és elment, hogy megnézze Guillaume de Fossat-t. A számszeríjakból kilőtt negyedik nyíl őt találta el, amikor Hampton meghalt és Blackstone is megsebesült – áthatolt a páncélján, és a vállába fúródott. Sötét szakálla alatt de Fossat sápadt volt, mert a nyílvesszőt eltávolító sebészek keze munkája nyomán még több vért veszített, mint magától a találattól.

– Mészárosok. Azok vagytok ti, angolok. Francia sebészt kértem, és kaptam helyette egy angolt, aki a nyelvemet se tudja tisztességesen, és fingott, miközben a sebemet összevarrta – mesélte.

– Én úgy hallottam, hogy azért, mert kést tartott a nyakához, és megfenyegette, hogy megöli, ha le akarja vágni a karját.

De Fossat csak dühös morgással válaszolt.

– Mit fog csinálni? Eduárd itt nem szavatolhatja a biztonságát. Angliába megy? – kérdezte Blackstone.

– Dehogy. Nem hallottad? Találtam magamnak egy gazdag özvegyet, akinek birtokai vannak, és védelemre szorul. Úgy tudom, összeszűrte ugyan a levet a királyi család egyik törvénytelen sarjával, de az nem akarja nagydobra verni a dolgot, úgyhogy békén hagy bennünket. Különben is beteg. Előbb hal meg, mint hogy én odaadjam magam a kukacoknak. Feltéve, hogy az angol mészárosaitok nem végeznek velem.

– Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak.

– Ne légy bolond, Blackstone! Nem érted tettem, amit tettem. Louis de Vitry elárult bennünket. Ha én kerülök szembe vele, megadta volna magát, de az kellett, hogy meghaljon. – De Fossat elmosolyodott. – Te épp kapóra jöttél. Kigúnyoltad a lovagiassági előírásainkat, de attól azok még érvényesek. Megadni csak vele egyenlőnek adhatja meg magát egy lovag.

– És én nem vagyok az.

– A legkevésbé sem. Ráadásul mindenáron meg akart ölni. Megsértettél egy normann urat! Jézus, Mária! Azt hitted, hogy valaha is el fogja felejteni?

– Nem – válaszolta Blackstone. – Magában azonban kételkedtem. Csak egy pillanatig, de kételkedtem.

– Azt gondoltad, hogy meg akarlak ölni.

– Igen. Megvolt hozzá a tökéletes alkalom. Szóval most az adósa vagyok.

– A szavamat adtam, hogy melletted állok a közös ellenséggel szemben – mondta de Fossat halkan, még nagyobb hangsúlyt adva ezzel a szavainak.

– Egy ígéretet meg is lehet szegni – figyelmeztette Blackstone.

– Attól függ, hogy kinek teszi az ember – felelte a normann úr.

* * *

John de Beauchamp kétszer annyi lándzsás élén érkezett, mint ahány embere Blackstone-nak volt, és megálltak a táborhelynél.

– Baj van? – kérdezte Meulon, látva, hogy alakzatba rendeződnek.

Mielőtt Blackstone válaszolhatott volna, Calais városparancsnoka szólalt meg:

– Sir Thomas Blackstone, az embereivel együtt a piactérre kell jönnie! Azért küldtek, hogy odakísérjem magukat.

– Kinek a parancsa? – kérdezte Blackstone. Tudta, hogy az emberei nem értik igazán jól az angolt.

– A hercegé – válaszolta de Beauchamp.

– A trónörökös parancsának ellenszegülni akasztást jelent – morogta halkan Meulon. – Lehet, hogy a téren már fel is állították az akasztófát.

– Mert megöltem de Vitryt? – kérdezte tőle Blackstone.

– Honnan tudhatnám? A maga hercege.

A katonák közrefogták Blackstone lassan cammogó embereit. Arról, hogy tegyék le a fegyvereiket, nem esett szó, de az, hogy így kísérték be őket a városba, gyanút keltett. Amikor bekanyarodtak a piactérre, látták, hogy katonák veszik körül és tartják távol a közembereket, akik szájtátva bámulják a tér közepén zászlók alatt összesereglett nemeseket. A csillogó páncélt és díszes köpenyt viselő walesi herceg a kísérete tagjaival beszélgetett. Úgy tűnt, mintha Angliába készülne távozni, és még váltana néhány szót a hátramaradókkal. John de Beauchamp megállította a csapatot.

– Sir Thomas, jöjjön velem! – mondta, és a herceg felé indult, aki épp az udvarmesterével és a Calais-t felügyelő állami tisztségviselőkkel tárgyalt.

Blackstone tiszteletteljes, kétlépésnyi távolságot tartott de Beauchamp-tól, aki megvárta, amíg egy tiszt odalép hozzá. A walesi herceg felnézett és bólintott, mire a tiszt jelezte, hogy odamehetnek hozzá. Amikor elég közel voltak, Blackstone és de Beauchamp is térdet hajtott, majd megállt a herceg előtt.

Calais városparancsnoka egy másodperccel később arrébb lépett, és otthagyta Blackstone-t, szemben a szigorú tekintetű trónörökössel.

– Dagálykor indulunk, Thomas. Vissza Angliába. Királyunk már elhajózott – mondta a herceg.

Blackstone-nak fogalma se volt róla, hogy miért hívatták, és vadul kavarogtak fejében a gondolatok. Büntetésre számíthat? Csak nem azt akarja a herceg, hogy térjen vissza Angliába, hagyja ott a megszerzett területét, feleségét és gyerekét?

– Városokat tartasz a kezedben királyod nevében, Thomas. Ha eljön az ideje, biztos, hogy szükségünk lesz rájuk.

– Ön rendelkezik velük, hercegem – válaszolta Blackstone.

Ingerült kifejezés suhant át a herceg arcán.

– Muszáj mindig sebesen ölnöd, Thomas? – kérdezte. – Louis de Vitry grófot jól fel tudtuk volna használni.

Blackstone nem válaszolt, mert úgy gondolta, ha mond valamit, azzal szemrehányások özönét zúdíthatja magára.

Anglia trónjának örököse hagyta tovaszállni a pillanatot.

– Ami elmúlt, elmúlt – folytatta. – Azzal, hogy ékként befúródtál az ellenség közepébe, sokat segítettél. Harcászati szakértő is lett az önkéntes íjászból, nem csak lovag?

– Megteszem, amit tudok, hercegem – válaszolta Blackstone. Közben látta, hogy a trónörökös alig észrevehető kézmozdulatot tesz és biccent is hozzá – hogy kinek, azt nem lehetett megállapítani mire egy teljes páncélzatot viselő lovag és egy lovász indult el a tér széléről egy felmálházott lóval.

– Legyen így a jövőben is! — mondta a herceg, és választ sem várva, rögtön folytatta: – Tudtad, hogy Calais-ba szállítjuk a gyapjúnkat, és hogy flamand barátaink északon csak egy kiáltásnyi távolságra vannak innen? A szövőszékeik azt dolgozzák fel, ami a mi birkáink hátáról lekerül. Bár nem érdekes, hogy tudtad-e, vagy sem, Thomas. A lényeg, hogy nagyon fontos volt számunkra megtartani ezt a várost.

Blackstone figyelte a közeledő lovagot és királyi libériát viselő lovászt, és tudta, hogy bármi van is a köztük békésen poroszkáló lovon, az a herceghez tartozik.

– És megtartottuk. Te pedig kész lettél volna egyedül kiállni értünk, ha nem szerzünk tudomást idejében az árulásról. Helytállásodért jutalmat érdemelsz. Úgy tűnik, kezdesz szokást csinálni ebből.

A szemrehányás őszintének tűnt, és Blackstone le is hajtotta a fejét.

– Csak vicceltünk! Az isten szerelmére, Thomas, nem emberevő óriás vagyunk, hanem a herceged, és nagyra tartunk. Az angol humorérzékedet is szétszabdalták Crécynél, mint az arcodat? – kérdezte a walesi herceg, és gyors kézmozdulatot tett, mire a lovag leemelt valamit a lóról. A következő pillanatban maga elé tartott egy remek, vérvörös köntöst. A mellrészére baloldalt egy pajzsot hímeztek, amelynek közepén a kesztyűs kéz tartotta farkasos kard ágaskodott. – Ahhoz, hogy másról is megismerjenek, ne csak az arcodról, címerre van szükség. Királyunk úgy gondolta, hogy ez megfelelő lesz – mondta a trónörökös, és kurta biccentéssel jelezte a lovásznak, hogy adja át a köntöst Blackstone-nak. – Eleged van ugyan ahhoz, hogy ruházd a banditáidat, meg aki ezután csatlakozik hozzád, de azért évi ötszáz fog még érkezni a kincstártól, hogy segítse az erőfeszítéseidet.

A királyi kegynek ez a megnyilvánulása váratlanul érte Blackstone-t, és hebegve mondott köszönetet érte.

– Túl nagylelkű, uram!

– Igen. Tudjuk. De jó fényt vet ránk, ha nagylelkűek vagyunk hozzád. Sütkérezünk a neved és sikereid fényében, és szeretnénk, ha még nagyobb hírük kelne – mondta a herceg, és elmosolyodott.

Aztán türelmetlenül a lovászra nézett, aki a ló túlsó oldalán matatott valamivel. Olyan ügyetlen volt, hogy a lovagnak kellett segítségére sietnie, és leoldozni az állatról egy pajzsot. A herceg előrelépett, és átvette tőle. Amikor felé fordította, Blackstone ugyanazt a címert látta rajta, amit a köpenyen.

– A jelmondatot magunk választottuk – mondta a trónörökös. – Akkor este nagyon közel jártál a halálhoz, és mégsem akartad megadni magad neki. A király, apánk ezt úgy fogalmazta meg, hogy dacos vagy a halálig.

Blackstone a kardot tartó, kesztyűs kéz alatt lévő jelmondatra nézett: Défiant a la Mort.

Elvette Eduárd herceg kezéből a pajzsot.

– Thomas, menj haza, és maradj életben, mert újból szükségünk lesz rád. De előbb mutasd meg a címeredet az embereidnek.

Blackstone beledugta kacska karját a tartószíjakba, és magasra emelte a pajzsot.

Harsány üdvrivalgás hallatszott.

– Thomas! – szólította magához a herceg, és valamit súgott a fülébe, miközben a katonák sorfala mögött álló városiak is harsányan éljeneztek.

* * *

Blackstone visszament az embereihez, a herceg és a kísérete a városkapun át távozott. Egy óra se telt belé, és a frissen kapott címerre büszkén ők is útra keltek. Meulonnak feltűnt Blackstone komoly arca, és nem állta meg, hogy rá ne szóljon.

– Nagy megbecsülést kaptunk, Thomas úr. Ne szomorkodjon azok miatt, akiket elveszítettünk: lenéznek ránk fentről, és osztoznak a büszkeségünkben. Őket már nem érheti baj, nekünk meg még nem jött el az időnk. Olyan nagy baj ez?

Blackstone nem válaszolt.

– Összeszidta a hercege, amiért megölte de Vitryt? Ez történt?

– De Vitry megölése csak apró kellemetlenség volt neki – szólalt meg végre Blackstone. – És mindenki a maga módján gyászolja azokat, akiket elveszített. Nem, a trónörökös azt mondta el, hogy Fülöp király és János fia, Normandia hercege összeveszett. A normann urak egy része biztos melléáll, és függetlenül attól, hogy ki lesz az erősebb, bosszút akar állni rajtunk, akik itt maradunk és tovább harcolunk.

Miközben mögöttük a széltől dagadó vitorlák Anglia felé kezdték röpíteni a trónörökös hajóját, Blackstone megsarkantyúzta a lovát, és vágtatva elindult hazafelé.