TIZENHARMADIK FEJEZET

Blackstone az utolsó követ Szent Miklós napján illesztette a helyére, amikor a rohamosan sötétedő égbolt erős havazást ígért. Kör alakú fala most már vállmagasságig ért, és védelmet nyújtott arra az esetre, ha behatolók megmászták volna a falat, ahogy az korábban megtörtént, amikor fosztogató martalócok legyilkolták de Harcourt katonáit és szolgáit. Semmiképp sem lehetett a kőfaragás mestermunkájának nevezni, és létfontosságú se volt, de Harcourt azonban magában elismeréssel nyugtázta a fiú szakértelmét. Úgy döntött, hogy használni fogja azt, amit a fiú csinált; esetleg malacfuttatónak a jobbágyai számára, ahol el lehet engedni egy állatot, és megnézni, ki tudja előbb agyoncsapni a bunkójával. Jó testedzés, és az úr nagylelkűségét bizonyító ajándék karácsonyra.

Blackstone lemosta a koszt a karjáról, és aztán nézte a körülötte zajló lázas tevékenységet. Nem lepődött meg, amikor megtudta, hogy fél tucat normann úr érkezik népes kísérettel hamarosan, hogy együtt ünnepeljék a karácsonyt. A lovakat csaknem ugyanolyan figyelemmel és vendégszeretettel kellett kezelni, mint magukat a vendégeket. A levegőben sült és főtt húsok illata szállt, miközben Jean de Harcourt háza népe a böjt utolsó napját követő lakoma végső előkészületeivel volt elfoglalva.

Friss gyékényt és zabszalmát hordtak be a kastélyba az előző hetekben a környező falvakból. A kovácsinasok szünet nélkül működtették a fújtatókat, miközben fém vágódott fémhez, és új patkók készültek de Harcourt lovai számára. A gróf fél tucat csatlós kíséretében déltájban tért vissza egy kora reggel kezdődött vadászatról. A karján ülő sólyom fején már sapka volt, de a prédái – gém, hattyú és daru – a málhanyergeken lógtak, és mellettük még jó néhány nyíllal eltalált őz is.

A kastélyba érkezése óta Blackstone többször is látott a sötét folyosókon dolgukra siető cselédeket, de most észrevehetően megszaporodott a számuk, mintha a falakból léptek volna elő. Parancsszavak hallatszottak az udvaron és a termekben, és a de Harcourt-ok egyenruháját viselő szolgák sietve, izgatottan igyekeztek ellátni a feladataikat. Szobákat készítettek elő a vendégeknek, ágyneműt szellőztettek, szárított, illatos növényekkel hintették be a termeket és a szobákat, hogy kedvezzenek a vendégek szaglásának. A folyosókat és a mellékhelyiségeket felsöpörték és kitakarították, ezüstdíszeket raktak fel a falakra, ezüstszállal hímzett terítők kerültek az asztalokra és a padokra. A környékbeli falvakból érkezett parasztok végeérhetetlennek tűnő áradatban gyújtóst és tűzifát cipeltek a kastélyba, és dühösen káromkodtak, valahányszor az élelmiszerrel megpakolt lovakat vezető lovászok leszorították őket a keskeny útról. A gondolat, hogy több francia lovag érkezik a kastélyba, nyugtalanította Blackstone-t. Olyanok lesznek, gondolta, akik már harcoltak az angolok ellen, és esetleg – a házigazdához hasonlóan – túlélték Crécyt. Hogy tarthatja őt velük egy fedél alatt de Harcourt anélkül, hogy ellenséges indulatokat ébresztene vele? Most, hogy már sebesen nőtt az ereje, egyre nagyobb szükségét érezte annak, hogy kívül kerüljön a várkastély falain, és arra is gondolt, hogy ha az érkezők elszánt ellenségeknek bizonyulnak, jobb lesz minél előbb elmenekülni a haragjuk elől. Biztos volt benne, hogy Jean de Harcourt nem szegi meg a vendégszeretet szabályait, de azt is tudta, hogy a háborús körülmények között könnyen és olcsón lehet bérgyilkost fogadni.

* * *

Blackstone a hunyorgó gyertyafénynél az előtte fekvő kéziratra meredt. A gondosan másolt szöveg néhol egy kissé elmaszatolódott, jelezve, hogy egy szerzetes kezéről az izzadság az oldal vége felé néha a pergamenre csöppent. Miközben Blackstone szeme a félhomállyal küzdött, agya a Christiana által feladott leckével bajlódott.

– Miért nem próbálod meg újból? – kérdezte a lány, és félbehagyott munkáját folytatva hűsítő olíva- és levendulaolajat kent a fiú összevagdalt arcára.

– Ha így folytatod, úgy fogok illatozni, mint egy nő – mondta Blackstone.

– Tudod, milyen drága ez az olaj? Gyorsítja a sebek gyógyulását. Elolvassuk újból a verset?

– Egy csöppet sem érdekel. Miért akarod megtanultatni velem? – kérdezte Blackstone, mert zavarta, hogy a lány minden este kitartóan olvastatni akarja vele a szöveget.

Hozzászorította a combját Christianáéhoz, és a lány pár pillanatig nem is állt ellen, de aztán elhúzódott tőle, és oda, tette az ujját, ahol Blackstone abbahagyta az olvasást.

– Tudnod kell értékelni a szépet, Thomas, és a költők éveket töltenek azzal, hogy megtalálják a módját, hogyan osszák meg velünk a szép dolgokat – mondta.

– Mindent tudok a szépségről – válaszolta a fiú. – Minden nap, úton a kőfejtő felé, át kellett mennem a patakon, és láttam, hogyan siklanak át a halak a növények szálai között úgy, mint egy ezüstfésű egy nő haján. Mi szép van egy leírt szövegben? Bárki csinálta is ezt, biztos, hogy nem töltött hónapokat lóháton erdőkben és vadvirágokkal teli mezőkön. Nem akarok ezzel foglalkozni! – mondta, és Christiana combjára tette a kezét. – Van itt elég szépség. Nincs szükségem egy költő képzeletére ahhoz, hogy felismerjem.

A félhomály elrejtette még jól látható sebét, és lehetővé tette a lánynak, hogy előrehajolva – szinte csak futólag – egy lágy csókot adjon épen maradt arcára. Túl sokáig várt azonban, mielőtt visszahúzódott volna, és ez alkalmat adott Blackstone-nak, hogy a kezét a derekára csúsztatva ajkon csókolja. A lány csak gyengén ellenkezett, de amikor a fiú keze elindult felfelé, rögtön hátrahúzódott és felállt.

A gyönge gyertyafényben is jól lehetett látni, hogy a nyaka és az arca elvörösödött, és a mellbimbói ágaskodni kezdtek; majdnem átbökték a ruhája szövetét. A grófnétól eltérően és a hideg ellenére Christiana sosem hordott köpenyt odabent a házban. A ruhakivágása fölött látni lehetett a két melle közti árkot, és Blackstone árgus szemmel figyelte, ahogy rátette a kezét, mintha csak a szívverését akarta volna lecsillapítani.

A lány töltött magának egy kis bort, és miután felhajtotta, néhány vörös csepp ott maradt az ajkán.

– Szelídebb dolgokhoz is értened kell, nem csak a harchoz – mondta. – Egy lovagtól elvárják, hogy költeményekből idézzen a barátainak és a családjának, hogy megmutassa természete szelídebb oldalát.

– Nincsenek barátaim, se családom, és a természetem szelídebb oldala ezeken a falakon túl van, azon a vidéken, ahol felnőttem – válaszolta Blackstone. – Ne próbálj azzá tenni, amilyen nem tudok lenni! – tette hozzá, megbántottan a visszautasítástól, és aggódva azért, hogy milyen hely jut neki az elegáns, előkelő viselkedés világában.

Hirtelen feltámadt indulatára azonban Christiana azonnal pányvát dobott, hogy rövid száron tartsa.

– Most már de Harcourt-ék a családod és a barátaid. Menedéket kaptál tőlük, és lehetőséget arra, hogy jobbá tedd magad – mondta.

– Továbbra is csak egy angol íjász vagyok a szemükben. A szívük mélyén változatlanul utálnak, és nincs köztünk barátság, családias viszony. Azért teszik, amit tesznek, mert a kötelességük – válaszolta élesen Blackstone.

– És ez a kötelesség igencsak hasznodra válik. Minden, amire tanítottak, azt szolgálja, hogy civilizáltan viselkedj. Ennek a kihívásnak kell megfelelned, fejlődnöd kell, hogy elsajátítsd azt a viselkedést, ami egy ilyen házban kötelező.

– Anglia királya becsül, és az ő megbecsülése bárkinek elég. Azért tanulok meg harcolni, hogy valamilyen módon a hasznára legyek; ne várd hát tőlem, hogy felálljak és énekeljek a vacsorámért, mint egy vándor énekes. Ha szarok, megmosom a seggem, miután ittam valamelyik díszes serlegetekből, megtörlöm a számat, de megmaradok annak, aki vagyok.

– Szándékosan durva vagy, és kellemetlenül viselkedsz. Úgy beszélsz, mint egy paraszt – jelentette ki a lány.

– Azért, mert számodra és az itteniek számára az is vagyok. Paraszt íjász, durva, brutális, és nem számít, hány szép ruhát adtok, mennyi szépen felszeletelt húst az ezüsttányéromra, mindig jobban fogom szeretni a magam egyszerű, durva életét.

Christiana a felé nyújtott kezet elkerülve, gyorsan az ajtó felé mozdult.

– Akkor sosem találsz az ágyadban, Thomas Blackstone, mert én többre tartalak képesnek, mint te magadat. És ha nem vagy képes vállalni a kihívást, hogy jobb ember legyél, akkor csak vesztegetem az időmet azzal, hogy megpróbálok segíteni – mondta, és indulatosan becsukta maga mögött a nehéz ajtót; a gyertya lángja lobogni kezdett a huzatban.

Sérült lába gátolta ugyan a mozgásban, de ha lassan is, Blackstone csak odaért az ajtóhoz, feltépte, és a lány után kiáltotta:

– Nem leszek a franciák játék majma! Azt sem hagyom, hogy fogolyként tartsanak itt! És ha az ágyamba viszlek, azt kívánod majd, hogy bárcsak korábban megtörtént volna! – Christiana után hajította az összetekert kéziratot, eltalálva vele egy ajtómélyedésben gubbasztó, rémült szolgát. Aztán bevágta maga mögött az ajtót, és káromkodva szidta a sebesült lábából felkúszó fájdalmat. Még be kellett fejeznie a kiképzést, de szilárd elhatározása volt, hogy utána távozik, és visszamegy Angliába. Kihajtotta az ablaktáblát, mire a gyertyák lángja hevesen imbolyogni kezdett, majd ki is aludt. Hagyta, hogy a szél betörjön a szobába, és nézte a sötétben sűrűn kavargó hópelyheket. Egy makacs, újra és újra visszatérő kérdés háborgatta: többet ér-e neki Christiana, mint a szabadsága? Képes lesz-e elhagyni a várkastélyt nélküle? A makacssága talán olyan erős, hogy sosem lesz képes elsajátítani a minden nemesi háznál megkövetelt jó modort.

Bezárta az ablakot, és újból meggyújtotta a gyertyákat; közben az járt a fejében, hogy ha már muszáj olvasnia, akkor olyasmit olvas, amit maga választ. Jean de Harcourt-nak számos kézirata volt a könyvtárában, kötetekbe fűzött pergamenek, amelyek régi csatákról meséltek, és rajzokat tartalmaztak, amelyek a vár építését ábrázolták – olyasmit, aminek egy közönséges kőfaragó és íjász számára is volt értelme.

A pokolba a költőkkel! Íródeákoknak tartotta csak őket, akik megpróbálják szavakkal elmondani, milyen a gyertyaláng, de ő jobban szerette érezni a melegét, amikor a kanócot két ujja közé csippentve eloltotta a gyertyát.

* * *

Jean de Harcourt heves támadást indított Blackstone ellen, aki nemcsak kivédte a csapásokat, hanem alkalmazta az összes megtanult fogást, ami arra szolgált, hogy a védés után vissza is támadjon. A hideg északi szél ellenére mindkettőjükről csorgott a verejték. De Harcourt-nak azonban előnyt biztosított a nagyobb tapasztalat, és közel nyomult Blackstone-hoz annak ellenére, hogy az magasabb és erősebb volt, mint ő.

– A jobb vállad fölül indítsd a vágást! Ne tedd szét a lábad! Állj rendesen, ügyelj a tartásodra! Törd meg a támadásomat! Törd meg, ember! – A parancsok ugyanolyan sűrűn követték egymást, mint a csapások.

Blackstone szilárdan megvetette a lábát, de a sarkát felemelve lábujjhegyre támaszkodott, hogy könnyen tudjon változtatni a testhelyzetén, kivédje de Harcourt csapásait, aztán egyből ellentámadást indítson. Kard találkozott karddal, és Blackstone-nak eszébe jutott a lecke: érezd az ellenfeled pengéjének nyomását, és cselekedj! Jobbról és balról is de Harcourt felé vágott, de nem tudta kibillenteni egyensúlyából a tapasztalt, fortélyos kardforgatót. Verejték csurgott a szemébe, és kezdte elveszíteni a látását. Aztán de Harcourt támadott, hevesen és gyorsan. Blackstone a testhelyzetén változtatva fogadta a rohamot, és miután kivédte, készen állt a halálos csapásra. Már csak két vágásra volt attól, hogy végleg legyőzze mesterét. De Harcourt arca eltorzult az erőfeszítéstől, tekintete összekapcsolódott az ellenfeléével. Aztán amikor Blackstone kivédte az újabb támadást, és kardját ellenfele védtelen torka felé lendítette, hirtelen hátrazuhant, bele a sárba, és egy pillanattal később de Harcourt kardjának a hegye már ott volt a nyaka előtt.

De Harcourt hátralépett.

– Jól csináltad, Thomas. Örülök neki. Gyorsan tanulsz, és az erőd is hasznodra van. Mire a sebeid begyógyulnak, annyit fogsz tudni, amennyit egy apród évek alatt képes csak elsajátítani.

Blackstone feltápászkodott, lerázta kezéről a sarat, és a fakardért nyúlt.

– Mi történt? – kérdezte. – Kivédtem a támadást, visszatámadtam, jól tartottam az egyensúlyt, és mégis a földre lökött.

De Harcourt megvárta, hogy lábra álljon és felkészüljön az újabb támadásra.

– Ha közel kerülsz valakihez, az uralkodik rajtad, és várja, mikor csaphat le rád. Olyankor nem marad más, mint elkapni és rántani egyet rajta. Nyomd hozzá magad, kapd el a derékszíját, rántsd meg, és elesik! – De Harcourt elmosolyodott. – Mindegy, mekkora.

Éppen folytatni akarták a harcot, amikor a kaputoronyban lévő őrszem elkiáltotta magát:

– Lovasok! – Pár pillanattal később, amikor már a jelvényeiket is tisztán lehetett látni, hozzátette: – Sir Guy de Ruymont az!

A kapu kitárult, lovak vágtattak be az udvarra, és de Harcourt Blackstone-t otthagyva az érkezők fogadására sietett. Egy inas és egy apród követte a nőt, aki a lováról fürgén lepattanó és a házigazdát megölelve arcon csókoló de Ruymont nyomában haladt.

– Jean! Hadd nézzelek! Uram, Atyám, már be is gyógyultak a sebeid! Hogy vagy, drága barátom? Hogy érzed magad? – kérdezte a vendég.

– Jól, és mint láthatod, újból a régi erőmben. A sebek nem voltak komolyak – felelte lekicsinylően de Harcourt, és a nőhöz lépett. – Joanna, ha megengedi! – mondta, és érte nyúlt, hogy lesegítse, a nyeregből.

– Olyan rég találkoztunk, Jean! – szólt kedvesen a hölgy.

Szolgák rohantak elő a házból, majd megjelent Blanche de Harcourt is. A lépcsőn lemenve átkelt a belső árok fölötti fahídon, hogy üdvözölje a vendégeket.

Blackstone figyelte, ahogy a régi barátok vidáman beszélgettek, miközben a lovag apródjai de Harcourt lovászait követve elvezették a lovakat.

– Ki ez? – kérdezte du Ruymont Blackstone felé nézve. – Olyan az arca, mint egy tehén segge. Már a szolgákat tanítod harcolni? Jézusom, Jean, ilyen kevés katonája van Franciaországnak?

– Majd később elmondom – válaszolta de Harcourt, és bekísérte a vendégeket. Pár pillanattal később az apródok is visszatértek az istállóból, és uruk kardjával és kardhüvelyével utánuk siettek.

Mindenki lázasan tevékenykedett, kivéve Blackstone-t, aki egymaga állt, és nézte maga körül a kavarodást. Egy katona ment el mellette, felvette a földről a ledobott fakardot, és vigyorogva odanyújtotta neki.

– Szükséged lehet rá, ha a francia király megtudja, hogy itt vagy – mondta.

Blackstone elvette a fegyvert – hamarosan újabb gyakorlásnak kellett következnie. Abból azonban, ahogy a katona hozzászólt, rájött, hogy más nemesek, köztük az, aki nemrég érkezett, nem biztos, hogy ugyanúgy oltalmaznának egy angol íjászt, mint a ház ura.

* * *

Blackstone már végzett a mosdással, és feldagadt arcsebéről itatta fel éppen a vizet egy tiszta törülközővel, amikor kopogtak, és valaki beszólt a folyosóról:

– Uram, Blanche grófné kéri, hogy csatlakozzon hozzá a nagyteremben.

Blackstone belebújt a ruhájába, ajtót nyitott, és meglátta Marcelt.

– A nagyteremben? – kérdezte. Még sosem hívták meg a de Harcourt-kastély legfőbb helyiségébe, ahol a család élete zajlott, és a vendégeket fogadták.

A szolga bólintott.

– Igen, Sir Thomas.

– Nem tudod, miért? – kérdezte Blackstone.

– Nem, Sir Thomas – felelte Marcel.

– És ha tudnád, akkor se a te dolgod lenne, hogy elmondd.

– Pontosan így van, uram.

– Az itt szolgálók mind olyan diszkrétek, mint te?

– Öreg vagyok már, és az életem olyan kényelmes, amilyen csak lehet, hála Blanche grófnénak. Hogyan tehetném kockára, Sir Thomas?

– Akkor tovább foglak zaklatni, Marcel, és próbára teszem az úrnőd iránti hűségedet.

Blackstone úgy saccolta, hogy a férfi már elmúlt negyvenéves, és valószínűleg igazat mondott: az élete a legjobb volt, amiben csak reménykedhetett. Egy alázatos viselkedéssel eltöltött élet és a kőfalakból sugárzó hideg csontjaira gyakorolt hatása miatt görnyedten járt.

– Köszönöm, Blackstone úr – mondta, és érezhetően elbizonytalanodott, miközben végigvezette Blackstone-t a folyosón. – Mindannyian tudjuk, hogy milyen bátran harcolt, és hogy ennek a családnak a védelme alatt áll, de vannak dolgok, amelyeket nem fognak megbeszélni magával, és ezeket valaki olyannak kell elmondania a maga durva módján, mint én.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Blackstone.

– Megterítettek a nagyteremben. Étellel és borral rakták teli az asztalt. És…

– És?

– Szeretném emlékeztetni rá, hogy nem illendő késsel piszkálnia a fogát vagy beletörölnie a száját a ruhája ujjába – adnak hozzá szalvétát, használja azt! – Marcel megszaporázta a lépteit, és menet közben gyorsan sorolta a tanácsait. A nagyterem ajtaja előtt egy kissé újból elbizonytalanodott. – És Blackstone úr… Ne köpködjön, ne büfögjön és ne fingjon! – mondta aztán utolsó jó tanácsként.

* * *

Blackstone odakint várt, míg Marcel bejelentette, és csak azután lépett be a terembe. Tűz lobogott a kandallóban, amely olyan széles volt, hogy tíz ember váll váll mellett megállhatott volna előtte, és az egyik oldalán fahasábok, a másikon pedig nagy kosarakban gyújtós volt felhalmozva. Friss gyékény borította a padlót, és a tűz felől levendulaillat terjedt szét. Sem a kutyák, sem a gazdájuk nem volt ott; Blanche de Harcourt grófné és Christiana állt csak a terem közepén. Mögöttük hosszú, kecskelábú asztal, megrakva hússal teli tányérokkal, sót és különböző szószokat tartalmazó, kis ezüstedényekkel. Három vagy négy szolga állt a fal mellett, úgy elhelyezkedve, hogy pillanatok alatt odaérjenek az asztal bármelyik részéhez.

Blackstone gyorsan felmérte a helyiség méreteit. Nagyjából akkora lehetett, mint Lord Marldon házának nagyterme, de több meleget kínált. De Harcourt száz embert vagy akár többet is vendégül láthatott a teremben anélkül, hogy bárkinek a válla bárkiével összeért volna. A dongaboltozatos mennyezet legmagasabb pontja jó két méterrel Blackstone feje fölött volt, és vastartókra erősített, díszes kárpitok lógtak le róla. Bőven áradt be a fény az ólomüveg ablakokon, amelyek előtt fülkék voltak – amelyekben egy felnőtt ember is kényelmesen elfért –, kőpadokkal és vastag párnákkal, hogy kényelmesebb legyen rajtuk az ülés. De Harcourt a falakat fehérre meszeltette, egy azonban úgy nézett ki, mintha ablak lett volna rajta, és azon át, egy virágzó fa ágai között, virágokkal teli rétre lehetett volna látni. Ez valószínűleg a grófné rendelésére készült, aki most Blackstone előtt állt.

– Uram és férjem a barátjával, Guy de Ruymont-nal van éppen, és Christianával úgy gondoltuk, megfelelő az alkalom arra, hogy megismertessük bizonyos… – mondta, és pár másodpercig kissé elbizonytalanodva kereste a megfelelő szavakat – …szokásokkal, amiket betartunk az étkezések alatt.

Christiana Blackstone-ra mosolygott, és közelebb lépett hozzá, hogy enyhítsen a feszélyezettségén.

– Thomas, úrnőmmel el akarjuk mondani, hogy a legillőbb viselkedni előkelő vendégek társaságában.

– Kétlem, hogy az olyan, mint én, valaha is egy asztalhoz ülhet előkelő vendégekkel – válaszolta tüskésen Blackstone. – Mi lennék ott? Beszédtéma? Érdekes látvány, ahogy bőrkeményedésekkel teli kezemmel elegánsan a számba teszem a húst?

Christiana elpirult zavarában, Blackstone pedig rögtön megbánta a szavait, amelyek csak megerősítették, hogy rossz a modora és durva a természete. Blanche de Harcourt azonban semmilyen jelét se adta annak, hogy rosszallná, amit mondott.

– Szépen gyógyulnak a sebei, Thomas. Megfelelően gondoskodnak magáról? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva az elhangzottakat.

– Igen, úrnőm. Köszönöm – válaszolta a kedvességétől megjuhászodva Blackstone, bár közben tudta, hogy az asszony szívélyessége olyan, mint festék a falon, álcázása annak, ami alatta van.

A grófné közelebb lépett hozzá, és ezzel még jobban elbizonytalanította. Nem tudva, hogy mit tegyen, fejet hajtott, és úgy is maradt.

– Thomas! – szólt hozzá Blanche de Harcourt szelídebben annál, mint amit megérdemelt. – Emelje fel a fejét!

Elfordította a tekintetét, de a grófné az álláért nyúlt, és úgy igazította a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse az arcát. Blackstone föléje tornyosult ugyan, de emlékezett rá, milyen vad és fékezhetetlen volt az asszony, amikor először látta Noyelles-ben, mellpáncélban, és karddal a kezében, amelyet kész is volt használni. Az ilyen nők zavarba ejtették.

– A seb még mindig elég csúnya, a bőre gyulladásban van, de azt hiszem, szépen be fog hegedni. Jobb lesz, mint amire számítottam.

– Ha igen, Christianának köszönhetem, úrnőm.

– Igen, és még sok egyebet is. Állandóan maga mellett lenne, és mivel ragaszkodott hozzá, megengedtem.

Blackstone úgy érezte, hogy a grófné egyfajta menekülési útvonalat kínál neki.

– Ugye nem fognak örökre itt tartani, grófné? – kérdezte. – Nem tudom, miért olyan fontos, hogy megtanítsanak udvariasan viselkedni. Nem érdekel se a költészet, se a tánc, és akkor eszem, ha éhes vagyok, olyan gyorsan és egyszerűen, ahogy csak bírok. Sosem fognak odaengedni az asztalukhoz, ugye?

Az asszony egy pillanatra se vette le a szemét róla.

– Kétlem, hogy sor kerülne rá. Nem.

– Akkor miért kell ez a játék, úrnőm?

– Azért, mert ha megéri, egyszer talán meghívást kap egy nemesember asztalához, és ha ez bekövetkezik, nem szeretném, ha kiderülne, hogy bár a gondjainkra volt bízva, meghagytuk félig civilizálatlannak. Miénk lenne a szégyen, nem a magáé.

Blackstone tudta, hogy ha ugyanazt az ajánlatot, amit ő kapott, Sir Gilbertnek tették volna, ő szó nélkül sarkon fordul, és otthagyja a felfuvalkodott urakat, akik számára fontosabb az asztalnál tanúsított jó modor, mint a királyuk iránti hűség.

Valami azonban visszatartotta. Eszébe jutottak Sir Gilbert szavai, amelyeket a partra szállás után mondott, amikor tapasztalatlan újoncként azzal dicsekedett, hogy milyen jól kezeli az íjat. „Szabad ember vagy, viselkedj is úgy!” – rótta meg Killbere. Akármilyen jók is voltak azok, akik körülvették, a lovag azt mondta, hogy eltörpülnek az apja mellett. „Jobb vagy náluk. Kezdj el úgy gondolkodni és viselkedni, mint ő!” Blackstone megtanult harcolni, és úgy gondolta, hogy ha a de Harcourt család nem tekinti sokkal többnek egy hatékony és brutális gyilkosnál, hát akkor legyen! Nem akarta, hogy fölébe kerekedjenek, még akkor sem, ha segítettek neki életben maradni. Úgy érezte, már csak annyi kell, hogy észnél legyen, és akkor hamarosan elhagyja ezt a helyet – és viszi magával a lányt is.

Fejet hajtott, de ezúttal csak egy kicsit.

– Úrnőm, jobb szeretném, ha csak nekem kellene szégyenkeznem amiatt, hogy ilyen rossz tanuló vagyok.

A grófné szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Szavamra, Thomas, gyorsan tanul! – mondta, és Christianához fordult, aki kísérletet se tett rá, hogy elrejtse a frappáns válasz miatti mosolyát: – Vezessük asztalhoz a vendégeinket!