HUSZONHATODIK FEJEZET

Miután eltöltöttek még két hetet a kolostorban, hogy a gyengélkedők felépüljenek, eldöntötték, hogy újabb használaton kívüli, rossz állapotban lévő épületeket bontanak le, és a továbbiakat illetően megállapodásra jutottak Marcus testvérrel, a perjellel. Ez úgy szólt, hogy a kolostor újabb védőfalat kap, és négyfős, rendszeres időközönként cserélődő őrséget, amely csupa istenfélő emberből áll, akik örülnek, ha együtt imádkozhatnak a szerzetesekkel. Blackstone és az emberei megfogadták, hogy tiszteletben tartják Szent Benedeknek a szerzetesi élet szabályait előíró reguláját, amely szerint a kolostorban senki se hordhat fegyvert. Hogy ezt az előírást betarthassák, az ott maradók számára egy külön épületet emelnek a falhoz hozzáragasztva. Az őrség tagjai együtt étkeznek a barátokkal, és ha bármi baj támad, félreverik a kolostor harangjait, és Chaulionból azonnal elindul a segítség. Olyan kis közösség jött tehát létre, amelynek a tagjai pár hónappal korábban még el nem tudták volna képzelni, hogy nem csupán együtt lakni lesznek képesek, hanem vállt vállnak vetve harcolni is.

Marcus perjel megígérte, hogy szerzeteseket küld a környező falvakba, és tájékoztatja az ott élőket arról, hogy a gyilkos Saquet halott, Thomas Blackstone úr végzett vele, és többé nem kell támadástól tartaniuk. Chaulion és a kolostor Eduárd angol király fennhatósága alatt áll, és a küldönceinek, illetve az őt szolgálóknak nem eshet bántódásuk. A tizedükért cserébe, ami Blackstone embereinek az ellátásához szükséges, a falusiak ugyanolyan védelemben részesülnek, mint a kolostor. Ha kitavaszodik, Chaulionban vásárt is tartanak minden hónapban, ahol a helybéliek szabadon kereskedhetnek, a környéken kívülről érkezők ügyleteire pedig kétszázalékos vámot vetnek ki. A bűncselekményekért szigorú büntetés jár, amit Thomas úr vagy a kapitányai rónak ki az elkövetőre. A halálra ítélt bűnözőket vásári napokon akasztják fel, figyelmeztetésül mások számára és szórakoztatásként a népnek. Chaulion falain belül nem vágnak többé állatot, és a város és a kolostor fölötti folyószakaszokat a továbbiakban tilos tetemek mosdatására vagy árnyékszékként használni. Összefoglalva: új korszak kezdődik tehát.

Blackstone az emberei élén indult el Chaulionba – ideje volt megbizonyosodni róla, hogy a városiak megtartották-e az ígéretüket. Amikor odaértek, a városkaput zárva találták.

– Nyissátok ki a kaput! – kiáltotta el magát Meulon.

Tucatnyi fej jelent meg rögtön a fal tetején, és lándzsák és kardok villantak fel, jelezve, hogy az ott lévők fel vannak fegyverkezve. Majd bebizonyosodott, hogy a helyiek tudják: Blackstone a város, a kolostor és a környező falvak ura. Ahogy megismerték, kiáltások hallatszottak bentről, a kapu szélesre tárult, és ugyanaz a küldöttség lépett ki rajta, amely a város elfoglalása után elé járult.

A polgárok akkor azt köszönték meg, hogy megszabadította őket Saquet-tól és a martalócaitól, most pedig arról biztosították, hogy a város hű marad hozzá.

* * *

A hetek gyorsan teltek, és ezalatt híre jött, hogy a francia király nem tudott felmentő sereget küldeni Calais-hoz. Ez sok nemesben tovább erősítette azt a hitet, hogy Fülöp csillaga leáldozott, és a kincstárnokok is, akik a királyság pénzügyeit intézték, egyre nyíltabban fejezték ki nemtetszésüket az uralkodónak, azt hangoztatva, hogy nem szállt szembe elég határozottan az angolokkal. Normandiában kéményadót vezettek be, Burgundiában pedig lázadás ütötte fel a fejét, és az angol király zsoldjában álló elégedetlenek nyíltan szembeszálltak Fülöp sógorával. Újabb, a háború által tönkretett nemesek ajánlották fel a szolgálataikat Eduárdnak, még nehezebbé téve az adószedőknek, hogy a vidéket járva beszedjék az adót az alacsonyabb rangú nemesektől.

A bajoktól sújtott királyság egyik kis sarkában Blackstone épp azzal volt elfoglalva, hogy elkészüljön a hálóhely és az istálló a kolostorban hátrahagyni kívánt embereinek. Az őrség tagjai a világi testvérekkel étkeztek együtt, és nem háborgatták a szerzeteseket, hagyták, hogy a kézirataikkal és imáikkal foglalkozzanak. Bekövetkezett azonban egy érezhető változás azóta, hogy a kolostor fölötti ellenőrzés Blackstone kezébe került. Marcus testvér hetente kétszer kiküldte a barátokat a többiekkel együtt a földekre, és mire eljött a betakarítás ideje, az emberek ellátására szolgáló termés és az állati takarmány megduplázódott. A művelés alá vont területet megnövelték, sőt a kolostor használatba vett addig parlagon heverő földeket is, tovább növelve ezzel a javait. Nyár végén már a kolostorból származó kecskesajtot és egyéb termékeket árultak a chaulioni vásáron, a szegényeknek alamizsnát osztottak, és a környéket úgy emlegették, mint biztos menedéket azok számára, akik az angolnál keresnek védelmet.

Thomas Blackstone eredménye annál is figyelemreméltóbb volt, mivel egy maroknyi emberrel érte el, bár ahogy a Chaulionban és környékén élvezhető biztonság híre elterjedt, sokan érkeztek, hogy felajánlják a szolgálataikat. A legtöbben Eduárd seregéből, miután Calais ostroma véget ért, és az angol király szilárdan kezében tartotta Franciaország kapuját. Blackstone azonban csak kevés embert fogadott be; alvezéreire, Guinot-ra és Meulonra bízta, hogy mérjék fel a jelentkezőket, de fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, ki csatlakozhat azokhoz, akik csak egymásra támaszkodhattak. Az élelmiszer-ellátástól és a fizetségtől függött, hogy együtt tudja-e tartani már hetvennél is több emberből álló seregét, amelyben azonban még mindig csak tizenöt – Matthew Hampton által vezetett – angol íjász volt, zömében Eduárd tartalékából, amelynek tagjaival közölték, hogy tovább nincs szükség rájuk. Miközben a crécyi csata után a de Harcourt-kastélyban lábadozott, Blackstone megtanult türelmesnek lenni, és most, miközben növelni akarta a területét, óvatosan járt el, visszafogta magát. Azon volt, hogy a várost ne vegyék ostrom alá, mert az hamar felemésztette volna csekély erőit.

– Hány harcost tud eltartani a város? – kérdezte az alvezéreit.

– Százat egész biztos – válaszolta Guinot.

– Van nekik elég szállás. Néhányat már befogadtak az itteni nők – úgy fognak szaporodni, mint a nyulak – jelentette ki Meulon.

Blackstone kiterítette a térképet, amit Jean de Harcourt-tól kapott.

– Nem akarom, hogy túl sokan legyenek bármelyik helyen, ami a miénk. Itt legfeljebb ötvenen. Kevesebbel is meg lehet védeni. Jönnek még sokan most, hogy a háborúnak vége, és lesznek elegen azok is, akik ránk akarnak támadni. A katonák, ha nincs hol harcolniuk, olyanok, mint egy megvadult farkasfalka. Délebbre akarok menni, megszerezni, amit lehet, és elhozni mindenkit, aki mellénk akar állni. – Idegesen járkált az egyik kereskedő házában lévő szobájában, amelyben csak ágy volt, és egy egyszerű asztal, hogy legyen mire kiteríteni a térképeket és rárakni az ételt. Tisztában volt vele, hogy egyelőre szerencsés, ugyanakkor bizonytalanság is kínozta, nem tudta, hogyan váltsa be az ígéretét azoknak, akiknek megfogadta, hogy megvédi őket. Az emberek tőle várták a jólétüket és a gyarapodásukat, és miután lemondott a normann urak támogatásáról, Chauliontól nagyobb távolságra is elkalandozott. Blackstone híre és tekintélye egyre nőtt, de a bevételi forrásai csökkentek, mert a háború nagy pusztítást végzett, ráadásul újabb zsoldosokból álló rablóhordák szerveződtek, amelyek letaroltak minden védtelenül maradt vidéket.

– Sokat elértünk az idén, de még be kell szereznünk a téli tartalékot – mondta az alvezéreinek. – Kezdjétek el kiválogatni azokat az embereket, akiket a többiek tisztelnek, és adjatok nekik parancsnoki beosztást! A meglévő embereinkre kell támaszkodnunk. – Rámutatott a térképre, amelyen több kis falu és uradalmi központ fel volt tüntetve. – Válasszatok ki olyan helyeket, amelyek pár mérföld távolságra vannak fallal körülvett városoktól! Ha elfoglaljuk őket, megakadályozzuk a városokat kezükben tartókat abban, hogy használják az utakat és szabadon mozogjanak a környéken. Foglaljátok el és tartsátok meg őket!

Az első hónapokban tehát az emberei Chaulionból elkalandozva a kisebb, megerősített uradalmi központokra koncentráltak, amelyeket gyorsan el lehetett foglalni és aztán megerősíteni úgy, hogy néhány ember is meg tudja védeni. Ez a stratégia azt eredményezte, hogy kisebb nemesek gyengébb helyőrségeinek a tagjai nehezebben tudtak mozogni, és élelmezésük is nehézzé vált, mert az őket ellátó falvak az angol lovag fennhatósága alá kerültek. Két, Chaulionnál kisebb város, amelyet régi, omladozó, kevés védelmet nyújtó fal vett körül, őszre elesett. Előtte a bennük lévő fegyveresek öt mérföldre se tudtak eltávolodni az állomáshelyüktől úgy, hogy Blackstone emberei ne csaptak volna le rájuk. Ez a lassan, de következetesen végrehajtott terv a meglepetésszerű támadásokra épült, és a támadóknak arra a képességére, hogy gyorsan taktikát váltsanak, amivel gyakran meglepték a franciákat. Bár kevesen voltak – egy-egy csapat sokszor csak tucatnyi katonából állt –, kereskedelmi utakat és kereskedőket támadtak meg, és Blackstone is sokszor együtt harcolt az embereivel. Ezek a több helyen végrehajtott támadások ahhoz hasonlítottak, amikor párviadalban valaki több kisebb sebet ejt egy erősebb ellenfélen, hogy azt a vérveszteség egy idő után térdre kényszerítse. Blackstone betörései jelentették azt a selyemszálat, amely összefogta a kiválasztott helyeket, és gennyes gócot alkotott Franciaország testén. Bátor kezdés volt tehát, de idővel az emberek kezdtek elfáradni, és időszerűvé vált, hogy bebiztosítsák azt, amit megszereztek.

– Még egy telet nem harcolhatunk át – mondta Meulon. – Végleg kimerítene bennünket.

– Az embereim addig harcolnak, ameddig én, Meulon. Azt eszem, amit ők, és nem kivételezek magammal – felelte Blackstone, a fáradtságtól a szándékoltnál kissé talán élesebb hangon.

Meulon azonban állta a sarat. Lord de Harcourt azért adta Blackstone mellé, hogy a jobbkeze legyen, és minden harcban ott küzdött mellette.

– Nem vagyunk olyanok, mint maga, Thomas úr. Több embert is veszítettünk, és néhányan még mindig nem épültek fel a sebesülésükből. Ha túl gyorsan túl messzire megyünk, elveszíthetjük egy részét annak, amit megszereztünk.

Blackstone Guinot-ra nézett, mire az vállat vont.

– Igaza van. Biztonságban vagyunk, és van elég élelmünk. Az emberek visszanyerhetik az erejüket. És a lovak is, mert azok még nálunk is fáradtabbak.

Blackstone tisztában volt vele, hogy a fáradtság ellenére embert és állatot is tovább lehet hajszolni, de tudta, fennáll a veszélye, hogy akkor eltávolodik az „elfoglalni és megtartani” elvre épülő stratégiájától. Mielőtt kimondhatta volna a végső döntést, egy, a de Harcourt-kastélyból érkezett küldöncöt jelentettek be, és egy pillanattal később be is lépett de Harcourt egyik katonája. Fejet hajtott Blackstone előtt, és barátságosan biccentett Meulonnak is, aki valamikor a parancsnoka volt. Lerítt róla, hogy pihenő nélkül tette meg a kastélytól hozzájuk vezető utat – a ruhája vizes volt és sáros, az arca pedig nyúzott, mint az olyan emberé, aki napokon át nem alszik.

– De Harcourt urat szolgálom – közölte.

– Tudjuk, te idióta! – mordult rá Meulon. – Mit akarsz?

– Üzenetet hoztam Thomas úrnak – válaszolta a futár.

– Akkor add át, és menj a konyhába enni! – parancsolta Meulon némi keserűséggel a hangjában, mert arra gondolt, hogy milyen lassú észjárású némely katona – köztük az alatta szolgálók közül is jó néhány.

– Nincs leírva, és de Harcourt úr megparancsolta, hogy csak Thomas úrnak mondjam el – felelte a férfi.

– És emlékszel az urad szavaira, Bascard? – kérdezte Meulon, miután eszébe jutott a neve.

– Igen. Többször el kellett ismételnem őket, mielőtt útnak eresztett.

– Na jó. Csodálom, hogy csak úgy rád merte bízni – mondta Meulon, és Guinot-val együtt kiment a szobából.

Ahogy múlt az idő, Blackstone egyre ritkábban gondolt de Harcourt-ra. Éjjel arról álmodott, hogy Christianán fekszik, és amikor a merevedésétől felébredt, kénytelen volt rádöbbenni a rideg valóságra, hogy egyedül van egy kemény padlón vagy derékalj nélküli fekhelyen. Az emberei egy része szerzett magának valamilyen társat, mások a városi szajhákhoz jártak, de őt lekötötte a háborúcsinálás.

– Mondd el az üzenetet, aztán egyél és pihend ki magad! – mondta a küldöncnek.

Az mereven állt, egyenesen maga elé nézett, hogy a tekintete ne találkozzon senki feljebbvalóéval, és monoton hangon felmondta a belésulykolt szavakat:

– Hónapok óta tartó távolléte aggodalmat keltett, és mivel közeledik az év vége, uram emlékezteti rá, hogy más tekintetben nem tett erőfeszítést.

– Milyen tekintetben? – kérdezte Blackstone.

A küldönc zavarba jött, mert nem számított rá, hogy kérdést kap az üzenettel kapcsolatban.

– Nem tudom, Thomas úr. De uram figyelmezteti rá, hogy szándékosan elhanyagolta a kötelességét. – A katona nagyot nyelt idegességében. – Ezt mondta.

Blackstone-nak fogalma se volt róla, hogy mit jelent az üzenet. Területet foglalt el hűbérura, Eduárd nevében, és kiszélesítette az ütközőövezetet a normann urak és azok között, akik fenyegethették őket. Hosszú, nehéz hónapok harcaival összekovácsolt egy kis csapatot, amely olyan erőt képviselt, mintha kétszer akkora lett volna. Milyen kötelességről lehet még szó? Aztán hirtelen rádöbbent: Christiana!

– És mit kíván de Harcourt úr?

– Azt, hogy térjen vissza, amíg nem tisztázódik ez a dolog.

Blackstone émelyítő érzéssel nyugtázta magában, hogy az úr feszesre rántotta ebe pórázát. Hónapokig tartó szabadság után rövid pórázra fogták, és hiába támadt fel benne a Christiana iránti szenvedély, dühöt érzett. El akarták szakítani az embereitől. Azoktól, akiket ugyanolyan jól ismert, mint az angol íjászokat, akikkel valaha együtt harcolt. És nem akart még egyszer elveszíteni egy ilyen szoros köteléket! Szembeszállhat de Harcourt-ral? Miért ne? Függetlenné vált a normann uraktól, és megmutatta, mit ér. A becsület és a feleségének tett ígéret, hogy visszatér hozzá, azonban arra kényszerítette, hogy lecsillapodjon és engedelmeskedjen.

Kiadta a parancsot Guinot-nak és Meulonnak, hogy tegyék azt, amit javasoltak, rendeljenek el pihenőt az embereknek. Másnap reggel pedig elindult vissza a de Harcourt-kastélyba.

* * *

A várkastély impozáns falai tekintélyt parancsolóan magasodtak fölé, és ahogy átügetett a vizesárok fölötti csapóhídon, régi, elfeledettnek hitt emlékek tolultak fel benne.

Jean de Harcourt szótlanul nézte az előtte álló embert. A haja csapzott volt és kócos, mint egy bozótban vadászó kutyáé, sovány, borostás arca megviselt, és a bőre ráfeszült a járomcsontjára, amitől a forradása megfeszült, mint egy íjhúr. A nézése ismerős volt neki, nemegyszer tapasztalta már harcoló embereknél: folyamatos fáradtság és állandó éberség látszott benne. Előrelépett, és megölelte Blackstone-t.

– Thomas! Jó újra látni! Örülök, hogy jól vagy, és nem sebesültél meg – mondta.

Blackstone-on az otthonosság érzése lett úrrá a kastély falain belül. Egyrészt úgy érezte, hogy hazaérkezett, másrészt viszont azt, hogy börtönbe akarják vetni énjének azt a részét, amely szabadon akart száguldani mindenfelé, hogy lecsapjon az ellenségre.

– Szerencsés voltam, uram. Mi a helyzet Fülöp királlyal? Minden úgy alakult, ahogy remélte?

– Igen, hála neked. – De Harcourt bort töltött, miközben Blackstone idegesen az ablakhoz ment. – De Fossat elég bizonyítékkal tért vissza ahhoz, hogy meggyőzzük a királyt, vadászunk rád. Ha netán gyanakodott is volna arra, hogy a normann urak egyetértésével arattál sikert a déli városokban, minden gyanúja eloszlott abban a pillanatban, amikor Guillaume barátunk a dolognak nagy feneket kerítve kiboríttatta elé a zsákokból a fejeket. A király kancellárja, látva, hogy már oszlásnak indultak, elhányta magát, de Fülöp nagyon kíváncsi volt rá, hogy ott van-e a te sebhelyes arcod is az udvaron szerteguruló fejek valamelyikén. Guillaume de Fossat visszakapta a birtokai egy részét, amiért a király fia most még jobban utálja, de hát ez már politika, és de Fossat tudja, hogy egy gondos vetés után hogyan takarítsa be a legjobb termést.

– A terve tehát bevált, bár figyelmeztethetett volna, uram. Amikor megjelent, azt hittük, hogy az utolsó emberig harcolnunk kell.

– Jobb, ha az ember nem jelzi előre, hová helyezi a sakktáblán a lovagját – felelte de Harcourt, és egy pohár bort adott Blackstone-nak, amit az egyből felhajtott, miközben ő csak belekortyolt a magáéba. – Imát mondattam érted, Thomas. Köztudott volt azonban, ami közted és Guillaume között történt, és ezt kihasználtam, mert ő volt köztünk az egyetlen, akinek a király hajlandó volt hinni.

– Tehát játszott az életemmel. Ha úgy alakul, kész lett volna megölni.

– Nem. Tudtam, hogy nem teszi, mert tartozik neked.

– Lerótta a tartozását. Ezt meg is mondtam neki.

– Hallgass ide, Thomas! Azzal, ami Chaulionnál Saquet-val és de Fossat-val történt, időt nyertünk.

– Lehet, de őt akkor se értem. Azt mondta, hogy egy közös ügyért kész együtt harcolni velem, de ha a harcmezőn szembetalálkozunk, megöl. És azt egy nyílvessző könnyebben megteszi, mint egy kard.

De Harcourt a barátja vállára tette a kezét.

– Guillaume azt fogja választani, ami a legjobban megfelel neki. Kezeld úgy, mint egy láncon tartott harci kutyát! Ne menj túl közel hozzá, és ne hagyd, hogy nekifeszüljön. Elég erős ahhoz, hogy eltépje.

Blackstone a normann urak hálójába került ugyan, de mindketten tudták, hogy kivágta magát belőle azzal együtt is, hogy barátsága Jeannal megmaradt.

– Most pedig, Thomas… vannak egyéb dolgok is, amikkel törődnöd kell – mondta de Harcourt.

Blackstone-on újfajta izgalom vett erőt, más, mint az a félelem, amely harc előtt néha a hatalmába kerítette. Több hónapos távollét után kellett találkoznia Christianával.

– Hol találom? – kérdezte.

– A szobájában. Tudja, hogy itt vagy.

– Jól van?

– Igen. Blanche-sal sok időt töltenek együtt mindennap. Jól érzi itt magát. De hiányzol neki, bár sosem panaszkodik. Ideje volt, hogy visszagyere, Thomas. Túl sokáig voltál távol.

– Dolgom volt. Megnyitottunk egy folyosót, ami lehetővé teszi Eduárdnak, hogy ha kell, Franciaország szívén keresztül intézzen csapást.

– És ezt tudja is. Megvannak rá a módszereink, hogy közöljük az angol királlyal azt, amit tudnia kell. Visszautasítottad a fizetséget, Thomas. Nem tartod elég jónak a pénzünket? – kérdezte de Harcourt.

– Független akartam lenni, és megóvni önt és a többieket attól, hogy kapcsolatba hozzák velem, de ha már nem tudok váltságdíjat szerezni, vagy újabb zsákmányt egy szerencsés támadással, akkor visszajövök a koldulócsészémmel. Annyim van, hogy a telet át tudom vészelni.

– Soha senki nem fog koldusnak tartani ebben a házban, és a hozzám közel állók között sem. Figyeltük, ahogy vad viharként végigszáguldottál a vidéken. Mi sosem lettünk volna képesek ilyen szabadon cselekedni.

Blackstone-nak jólesett a dicséret.

– Jó embereim vannak. Az utolsó szálig – felelte. – Mondja meg a báróknak, hogy jól döntöttek, amikor őket választották! Most is velük kellene lennem.

– Minden embernek több kötelezettsége van, Thomas. Christiana a gyámságunk alá került, az igaz, de te sem hagyhatod el a feleségedet és a gyerekedet.

De Harcourt szavai ökölcsapásként érték Blackstone-t.

– Gyerek? Már? – kérdezte elképedve.

A normann lord ránézett arra az emberre, akit harcolni tanított, a fiúra, aki zsoldosként ment el és tapasztalt vezetőként tért vissza.

– Jézusom, Thomas! Számold már össze a hónapokat! – mondta.

Blackstone csak meredt maga elé, és próbálta számba venni, hogy hány portyán és támadásban vett részt az előző időszakban. A hónapok múlását a győzelmei számával tudta csak mérni. Naptárát az szabta meg, hogy ki maradt életben, ki halt meg, és mikor.

– Nyolc?

– Tíz! Majdnem tizenegy! – felelte de Harcourt.

– Egy gyerek – suttogta Blackstone. – Most mit csináljak? – kérdezte, mint egy félnótás, majd még azt is: – Milyen?

– Hát, se szarva, se patája nincs, úgyhogy valószínűleg az angyalok küldték őkelmét.

Fiú!

* * *

Christiana megváltozott. A vonásai lágyabbak lettek, és a bőre színe enyhe pírral gazdagodott; Blackstone valahogy fiatalabbnak, kislányosabb kinézetűnek látta, mint amilyen akkor volt, amikor elváltak. A teste viszont jobban kitöltötte a ruháját, a melle is teltebb lett, és ettől erős vágy kerítette a hatalmába.

Amikor belépett a szobába, óvatosan egy zsinórt fújt éppen, amelyre kis, színes szövetdarabok voltak felfüggesztve, és egy bölcsőben fekvő, jól bebugyolált kis csomag fölött lengedezett. Olyan halk, megnyugtató hangon beszélt, amely a legvadabbul verdeső szívet is megnyugtatta volna – kivéve a férjéét, mert az még hevesebben kezdett dobogni, amikor megpillantotta. Meghallva a halk neszt, Christiana megfordult, szeme előbb tágra nyílt a csodálkozástól, aztán öröm áradt szét az arcán, és felpattanva hozzárohant, hogy a nyakába ugorjon és hevesen szájon csókolja. Tucatszor is elsuttogta a nevét, aztán a lábára állt, és kis kezébe fogva, ujjával a sebhelyet simogatva csak nézte boldogan az arcát.

– Thomas! Szeretett férjem! Annyira hiányoztál! Mindennap imádkoztam, hogy épen, egészségben hazatérj! – mondta, és megragadta Blackstone kezét. – Gyere! Gyere, és nézd meg a fiad!

Kivette az alvó, bepólyált babát a bölcsőből, és óvatosan odaadta az apjának. Blackstone sután eltartotta magától, keze aránytalanul nagynak tűnt a kis testhez képest.

– Olyan, mint egy vekni kenyér – mondta. Kíváncsian az orrához tartotta a csecsemőt, és beszívta az illatát. Nem hasonlított semmire, amit korábbról ismert, de nagyon kellemes volt.

– Az előbb kapott enni – mondta Christiana, és elvette tőle a babát. Homlokon csókolta, és közben Blackstone-nak úgy tűnt, hogy olyan, mint egy gyerek, aki új kiscicát kapott.

– Van itt szoptatós dajka? – kérdezte csodálkozva Blackstone, mivel tudta, hogy a de Harcourt-kastélyban sosem voltak szolgálók, női alkalmazottak.

– Én szoptatom. Annyi tejem van, hogy Normandia összes gyerekének elég lenne – válaszolta a legtermészetesebb hangon, minden tartózkodás, szégyenlősség nélkül Christiana.

– Mi a neve? – kérdezte Blackstone, élénken elképzelve, ahogy a kicsi az anyja mellét szívja, és azt kívánta, bárcsak ő lehetne az a gyerek.

– Henrynek neveztem el, a te, Guyonnak az én apám emlékére, és Jeannak a keresztapja tiszteletére.

Blackstone-ba belévágott, hogy még sosem hallotta Christiana apjának a nevét, és most, hogy megtudta, még fájdalmasabbnak érezte a halála körülményeit. A felesége figyelmét nem kerülte el az arcán átsuhanó árnyék.

– Rosszul választottam? – kérdezte.

Blackstone gyorsan magához tért.

– Nem. Tökéletesen. Henry Guyon Jean Blackstone. Könnyű kimondani, és remélem, meg is tudom jegyezni. – Látva a válasza miatti homlokráncolást, szélesen elmosolyodott, és lehajolt, hogy megcsókolja a kislányt, aki a felesége és a gyermeke anyja lett. Közben a babáért nyúlt.

– Koszos vagy – mondta Christiana, és eltolta magától. – Lóverejték és zsíros bőr szagát érezni rajtad. – Aztán könnyedén szájon csókolta, és a fülébe súgta: – Meg kell fürödnünk.

* * *

A következő napok megnyugvást hoztak. Sűrűn szeretkeztek, és a feszültséget, amelyet katonáinak az irányítása és az ellátásukról való gondoskodás kényszere okozott, kellemes ernyedtség váltotta fel, amikor az esti ima után Christiana visszatért hozzá, és kielégíthették egymás iránti szenvedélyüket, hogy utána az asszony még hosszabban imádkozzon, bűnbocsánatot kérve buja gondolataiért és viselkedéséért. Blackstone-nak ilyesmi eszébe se jutott, és könyörgött neki, hogy ő se tegye, mert az lesz a vége, hogy az egész éjszakát a kápolnában tölti.

A nappali órák lassan teltek; katonák kértek szabadidőt, hogy megkereshessék, és a társaik felől érdeklődjenek, akik most nála szolgáltak, megtudják, ki van még életben közülük, ki halt meg. Minden este Christiana puha ágyában tért nyugovóra, az asszonyt a karjában tartva, de miután összetapadt testük szétvált egy kicsit, hogy álomba szenderüljenek, kemény derékaljhoz szokott hátizmai sajogni kezdtek, és amikor felébredt, a felesége egy földre terített, vékony matracon találta, egy szál köpennyel meztelen testén. Úgy érezte, hogy minden nap csigalassúsággal múlik. Az embereivel Chaulionban töltött napok elfeledtették vele, hogy milyen csöndes és nyugodt lehet az élet egy jól védett vár falai között. Marcel továbbra is gyakran megjelent körükben, mint úrnője szolgája és – mint Blackstone gyanította – informátora, de úgy tűnt, hogy nagyon ért a babához, és Blanche sokszor azért küldte, hogy magához hívja anyát és gyerekét. Christiana láthatólag természetesnek vette, hogy Marcel leült Henryhez, amikor az kézzel-lábbal hadonászva a szőnyegen feküdt, mint egy partra vetve rángatózó hal, hogy a karjába kapja a gyereket, és betekerje egy puha kendőbe. Szolga, anya és gyerek olyannak tűnt Blackstone számára, mint egy egész, elégedett kis család, miközben nézte, milyen természetességgel öleli magához a fiát egy idegen. Ő még nem jött rá, hogyan, mennyi gyöngédséggel kezeljen egy ilyen kis testet, amely olyannak tűnt számára, mint egy sovány, csontos csirke. Azon, hogy az ő magzata, belőle lett és vált néha harsányan bömbölő kis lénnyé, még mindig csak csodálkozni tudott. Egy része más lénybe ment át, ahogy annak idején az apjáé is. Elszomorodott, valahányszor arra gondolt, hogy íjásztudását nem tudja átadni a fiának úgy, ahogy az apja átadta neki. Aztán megrázta magát, és arra gondolt, hogy nem kell túl érzelgősnek lenni a gyerekkel kapcsolatban. Ha megéri az egy évet, az szerencse, ha a kettőt is, az már valamilyen ígéret, és utána igazi esély. A szájához emelte Arianrhodot, miközben némán, de egyszerre imádkozott a két misztikus asszonyhoz – a kelta istennőhöz és Szűz Máriához, minden gyermekek anyjához –, és kérte, hogy a gyerek életben maradjon addig, amíg részesévé tud válni az életének.

* * *

– Hé! Hé! – kiáltotta Jean de Harcourt, miközben az egyik sólyma összecsukott szárnnyal lefelé zuhant a felhős égből egy halálra ítélt örvös galamb felé. Szerette az új sólymait, amelyeknek a várkastély majdnem minden szobájában volt ülőrúdjuk; a kivételek közé tartozott a hálószoba, ahonnan Blanche szigorúan kitiltotta őket. De Harcourt simogatta, dédelgette őket, és gyengéd szavakat suttogott a fülükbe, mintha térdén ülő gyerekek lettek volna, ami elképzelhetetlen látványnak számított. A vadászszezon jó volt, és már el is múlt, de azt akarta, hogy Blackstone kilovagoljon vele, és lássa, milyen szépek a madarai. Blackstone, amennyire vissza tudott emlékezni, gyerekkorában mindig haragot érzett, valahányszor azt látta, hogy Lord Marldon vadászni megy a sólymaival. Urak időtöltésének tartotta a solymászatot, könnyű, erőfeszítést nem követelő szórakozásnak, ami élesen különbözött a vadászattól, amit a testvérével együtt jól megtanult. Ha nem tudtak volna hurokkal elejteni egy nyulat, vagy parittyával leszedni egy madarat, hetekig hús nélkül maradtak volna, ráadásul a parittya egyszerre edzette a szemet és a kart – tökéletes előiskolát jelentett egy íjász számára. Ez az érzés támadt fel benne újból, amikor Crécy után, sebesültként a várkastélyban lábadozott, és látta, hogy de Harcourt kilovagol a madaraival. Most viszont, amikor a gazdája kezén ülő ragadozóról lekerült a sapka, és de Harcourt egy gyors mozdulattal a préda felé röptette, úgy érezte, hogy ő is olyan, mint az a madár: jól kiképzett, rövid szíjon tartott, parancsra cselekvő.

Örült, hogy nincsenek velük nők, mert miután Christiana és Blanche elárasztotta az elmúlt hónapok eseményeiről szóló beszámolókkal, hamar belefáradt a csacsogásukba. Távolléte alatt több úr is ellátogatott a kastélyba, nagy vendégségek voltak, amelyekről hosszan lehetett beszélni. Valahányszor magához hívta, de Harcourt menedéket biztosított neki – nem volt kénytelen tovább hallgatni az asszonyokat, akik azt kezdték ecsetelni, hogy milyen hosszú és kegyetlen szülési fájdalmakat kellett elviselnie Christianának.

Miután hazatértek, a madarakat a solymász gondjaira bízták, és bementek a könyvtárba, hogy a nyílt tűznél, a kutyákkal a lábuk körül megmelegedjenek, és közben egy térképet tanulmányoztak. Jean de Harcourt és a többi normann úr viszonylagos biztonságban volt az uralmuk alatt álló terület belsejében, bár délen továbbra is folytak csatározások a francia, valamint az angol és gascogne-i erők között annak ellenére, hogy a két király Calais-ban megállapodott a háború befejezéséről. Folytatódott a konfliktus nyugaton is, ahol – többségükben Eduárdhoz húzó – független kapitányok bukkantak fel, s nyújtottak támogatást a francia királlyal szemben álló erőknek a bretagne-i örökösödési háborúban.

– Eduárd nem igazán érdekelt abban, hogy mi lesz nyugaton – magyarázta de Harcourt, és mutatta is a térképen, hogy mely területre gondol. – A kikötők az ő kezében vannak, de Ouessant körül nagyon veszélyes hajózni, és Bretagne-ban nincs olyan hely, ahol kényelmesen partra lehet szállni. Csak azért támogatja a bretonokat, hogy a franciák ne tudjanak rajtuk keresztül továbbnyomulni délre, Bordeaux felé. Ha azt elfoglalnák, megfosztanák Eduárdot az Angliával való tengeri összeköttetéstől, és Gascogne védelme még nehezebbé válna, és többe kerülne, mint most. Mindkét király igyekszik jobb pozíciót keresni, és növelni a bevételeit, hogy fizetni tudja azokat, akik a nevében területeket foglalnak el.

Blackstone az általa megszerzett, szétszórt településekre mutatott.

– Ezek az én városaim és falvaim. Itt és itt sebezhető vagyok – ismerte be, és előbb keletre, majd nyugatra, Bretagne felé mutatott. – Amit viszont a kezemben tartok, legyen az uradalmi központ vagy falu, az védett, és könnyű odavezényelni erősítést más helyről.

– De nincs elég embered, Thomas. Fel kell készülnöd arra, hogy kétes alakokat is felvegyél a csapatodba. A börtönök kiürültek, és elkóborolt gyalogos és lovas katonák verődtek bandákba, amelyek fosztogatnak, ahol csak tudnak.

– Nem akarok alja népet. Azok, akik most velem vannak, nem válnának díszére egy kicsit is tisztességes fogadónak, de a kocsmai szajhák kedvelik őket, és fizetnek azért, amit elvesznek. Egyébként, ahogy már mondtam is, a pénz hamar fogy. Talán Eduárdtól kellene kérnem.

De Harcourt a kezét elvéve róla hagyta, hogy a térkép összetekeredjen.

– A calais-i helyőrség igen sokba kerül neki. Engedd magadhoz azokat, akik felajánlják a szolgálataikat, és hagyd, hogy patis-ból éljenek. A többségük azt csinálja.

Blackstone jobban tudta, mint de Harcourt, hogyan élnek a kóbor katonák. A patis lényegében védelmi pénz volt – a gazdátlan zsoldosok megállapodtak a városokkal és falvakkal, hogy szabadon elvehetik maguknak azt, amit akarnak, és cserébe nem támadják meg a helybelieket. A baj az volt, hogy ezzel függetlenné váltak, és a saját szabályaik szerint élhettek. Ha Blackstone megengedi, hogy ezt tegyék, az azt jelentette volna, hogy többé nincs uralma fölöttük.

– Ha azt tenném, elég lenne néhány incidens, hogy a helyiek fellázadjanak, és rátámadjanak az embereimre – felelte. – Most kicsi, de erős csapatom van, aminek a tagjai azt teszik, amit mondok. Azzal kell gazdálkodnom, amim van, és csak azt vállalni, amire képes vagyok. Maga se akarta soha, uram, hogy rontsak neki egy hadseregnek. A stratégiai fontosságú helyeken lévő, kisebb csoportok többet érnek, mint egy több száz fős, barangolva élelemre vadászó horda.

De Harcourt tisztában volt vele, hogy veszélyes dolog a nagyralátás. Arra gondolt, hogy Sir Godfrey elszámította magát, amikor úgy ítélte meg, hogy Anglia királya győzni fog pénzzel egy otthonától távol megvívott háborút. Blackstone-nak ellenben igazat adott: jobb egy kicsi, de fontos területet kézben tartani, mint nagyobbat szerezni, és azzal azt kockáztatni, hogy az ember mindent elveszít. Viszont úgy gondolta, hogy tudja, hol és hogyan csaphatna le Blackstone a normann urak érdekében, és szerezhetné meg mellesleg a pénzt ahhoz, hogy neki tetsző embereket fogadjon fel.

– Majd még beszélünk erről – mondta, mert alaposabban át akarta gondolni a dolgot. – Maradj itt karácsonyra, Thomas! A többiek is itt lesznek.

Blackstone félt a karácsonytól, a színes ruhák és ékszerek kavalkádjától, ami fényt visz a nehéz falak közé, és a vidámságtól és nevetéstől is, amely kitölti majd a házat, ahol egykor visszakapta az életét. Tudta, hogy örökké hálás lesz de Harcourt-nak, de úgy érezte, hogy büntetés volna számára egy újabb karácsony a kastélyban.

– Uram, nem hagyhatom magukra az embereimet olyan sokáig. Magammal viszem Christianát és a fiamat, és megpróbálunk ott berendezkedni. Hisz ezért hívatott, nem? Hogy teljesítsem a családom iránti kötelességemet.

De Harcourt beleegyezően bólintott.

– Ahogy minden embernek kell, Thomas – mondta. – De ne hagyd, hogy azok a kötelességek hátráltassanak a terveid megvalósításában. Gondozza csak Christiana a fiút, amíg elég nagy nem lesz ahhoz, hogy apróddá váljon. Magamhoz veszem, ha itt lesz az ideje; amikor már tud olvasni és írni, és ki tudja törülni a fenekét. De számot vetettél azzal, hogy ez mennyivel nagyobb terhet ró rád?

– Gondoskodnom kell róluk, az úgy természetes.

– És ha meghalsz?

– Akkor az övék lesz minden, amim van.

– Szétszórt, keveset termő, kis földjeid vannak ostoba parasztokkal, akik szajhák módjára rögtön odaadják magukat a következő jelentkezőnek, ha van fegyvere, és képes megvédeni őket – mondta de Harcourt. – A fiadnak örökségre van szüksége, és ha lesz még gyereked, esetleg egy lány, annak pedig hozományra. A szegénység nem olyanoknak való, mint mi, Thomas. Nem vagy arisztokrata, de a legtöbb embernél jobban érted, mi kell az életben maradáshoz. Isten nem azért kímélte meg az életedet Crécynél, hogy egyszerű önkéntes íjász maradj. Elvette tőled ezt a lehetőséget, de cserébe nagyobb ajándékot adott.

– Megfosztott az íjat feszítő karomtól és a testvéremtől, akire vigyáztam.

– De ide vezérelt, és kaptál tőle dühöt és ambíciót. Ahhoz képest, hogy honnan jöttél, van benned jó adag büszkeség, amit szerintem apádtól és a hűbérurától kaptál. Átléptél egy vonalat, Thomas.

A sötét titok miatt, amelyet Christiana apjával kapcsolatban magában őrzött, Blackstone úgy érezte magát, mint egy sötétben lopakodó tolvaj, aki attól retteg, hogy hirtelen kést szögeznek a torkának. Öntött még magának egy kis bort, hogy elterelje magáról a figyelmet, ha netán túlságosan is látszana rajta a bűntudat.

– Mire gondol, uram? – kérdezte, és a poharat a szájához emelve a pereme fölött árgus szemmel figyelte de Harcourt-t.

– Akik az utakat róják – vándor üstfoltozók és kolduló barátok, kereskedők és guberálók –, mind szeretnek mesélni, és a nevedet már sok helyen ismerik. Különös út a tiéd, Thomas Blackstone. – De Harcourt a tűz felé nyújtotta a lábát, és megvakargatta az egyik kutya füle tövét. – Bonyolultabb ember vagy, mint hittem. Lázban égsz és fékevesztetten ölsz, de nem hagyod, hogy nőket erőszakoljanak meg, vagy gyerekeket hányjanak kardélre. Rossz a modorod, és kigúnyoltál bennünket a lovagiassági szabályaink miatt. Mégis tartod magad hozzájuk.

* * *

Sok útravalóval és egy tarisznya ezüstpénzzel – Christiana de Harcourt-tól kapott hozományával – hagyták el a kastélyt. Blanche és Christiana fogadalmat tett, hogy hamarosan találkoznak, asszonyi könnyek ömlöttek, és de Harcourt házi káplánját is odarendelték, hogy megáldja őket, és imádkozzon biztonságos hazatérésükért. Az Úr föléjük tárt védő kezét tíz fegyveres is erősítette, akik diszkrét távolságot tartva kísérték őket, és csak akkor fordultak vissza, amikor már látótávolságon belül voltak Chauliontól.

– Maradnunk kellett volna, Thomas – mondta Christiana. – Karácsonyi szezon van, és még egyszer mindenkivel találkozhattam volna.

Blackstone a feleségére nézett, és arra gondolt, hogy elég boldognak látszik ugyan, de hát a nőknél sosem lehet tudni, mit gondolnak valójában. Mindenesetre nem biggyesztette le a száját, amit jó jelnek vélt, sőt le sem görbítette önsajnálattól eltelten, ami még jobbnak tűnt.

– Tudom, hogy nem szeretsz táncolni, és talán féltékeny vagy néhány úrra, aki szépen tud beszélni, de hát az olyan jólesik egy nő lelkének, mint egy alázatosan elhangzó könyörgés – folytatta az asszony anélkül, hogy észrevehetően levegőt vett volna. – És biztosan érzem, hogy mindjárt nyakunkon lesz a rossz idő, és a köpenyem átnedvesedik. Bárcsak eldöntené már az időjárás, hogy eső lesz-e, vagy havazás! Semmi se olyan, mint amilyennek lennie kellene. Tudtad, hogy délen a sok őszi eső miatt odalett a termés? Éhínség lesz arrafelé.

Blackstone tisztában volt a délen kialakult helyzettel, miután de Harcourt elmondta neki a tervét. Odalent ugyanazon az oldalon álló, de egymással vetélkedő kapitányok harcoltak városokért és várakért, és a francia király katonáit egyik erődítménytől a másikhoz vezényelték egy ide-oda hullámzó, az erejüket fokozatosan felmorzsoló háborúban. De Harcourt tudta, hogy St. Aubinben sikerült működésben tartani, jól bebiztosítani egy helyi pénzverdét, és ott nagy mennyiségű pénz készült, feltehetően azért, hogy a király kifizethesse valamelyik francia helyőrségnek a bérét. Ha Blackstone és az emberei át tudnának csúszni a harcoló felek között, és elfoglalnák a pénzverdét, vagy megszereznék a már úton lévő pénzszállítmányt, az komoly csapás lenne Fülöpre nézve a délen lévő erői fenntartása szempontjából. Hogyan szolgálhatná valaki jobban a királyát annál, mint hogy kárt okoz az ellenségének, miközben megszerzi a saját emberei ellátásához szükséges pénzt? Számos veszéllyel, buktatóval teli terv volt, de kétségtelenül olyan, amelyet Blackstone alapos átgondolásra érdemesnek tartott.

Christiana azonban még nem akarta abbahagyni az enyhe korholást.

– És Henry is biztonságos helyen volt. Biztonságban és melegben. Marcel csodálatosan viselkedett – mondta. – Mintha a jobbkezem lett volna. Nem! Blanche volt a jobbik kezem, ő pedig a bal. Hiányozni fognak.

Blackstone a de Harcourt-kastélyban töltött idő alatt elsajátította a béketűrés tudományát, és tudta, hogy sokat kér a feleségétől. Csöndben maradt hát, és némán figyelte a száját, amely ugyanúgy elbűvölte, amikor beszélt, mint amikor az övét csókolta. Végül azonban elérkezett a pillanat, amikor meghúzta a kantárt, hogy megállítsa a lovát. Christiana továbbment, és egy darabig még folytatta a monológját, mígnem rájött, hogy egyedül van.

Blackstone hátranézett a pár száz méterrel hátrébb lévő kísérőikre, és látta, hogy azok is megálltak, éberen figyelik, mi történik a gondjaikra bízottakkal.

– Jól van a gyerek? – kérdezte az asszony hirtelen feltámadó aggodalommal.

Henry békésen aludt a bölcsőjében, amelyet egy ló hátára kötöztek, és Christiana egyik ruhásládájával egyensúlyoztak ki. Meg se nyikkant, és Blackstone arra gondolt, hogy a ló mozgása van olyan jó, mint egy bölcsőt szelíden ringató kéz vagy láb. Hagyta, hogy a tekintete elkalandozzon, és körbenézett a tájon.

– Amikor az erdőben megmentettelek azoktól a csehektől, és majdnem belefulladtunk a folyóba, harcias voltál, mint egy paraszt patkányvadász terrierje; amikor meg ápoltál, bátor és önzetlen, a saját bajaiddal semmit sem törődő. De attól, hogy együtt voltál Blanche-sal, olyanná váltál, mint egy áradó folyó. A sötét, kavargó víz mindent elborított, ami korábban ott volt. Csak magával törődő nő lett belőled, akit a pletykákon és a szép ruhákon kívül nem érdekel más.

– Thomas, én… – próbált tiltakozni Christiana, de a férje nem hagyta.

– Még nem fejeztem be! – vágott közbe határozottan a férfi, de anélkül, hogy harag érződött volna a hangján. – Örülnék, ha többet adhatnék neked. De nem tudok. És változóan fog alakulni a sorsunk, hol jobban mennek majd a dolgok, hol rosszabbul. A tiéd lesz minden, ami az enyém, de egy katona felesége vagy, nem egy nemes úré, és előfordul majd, hogy nehézségekkel, veszélyekkel kell szembenéznünk. Nem lesz előkelő társaságod, és a legjobb esetben is egy kereskedő felesége fog csak segíteni abban, hogy ellásd a gyereket, ha szükséged lesz rá. Előfordul majd, hogy hetekig távol leszek. A szívem és az ágyam a tiéd, de csak ennyit kaphatsz tőlem. Fogadd el, vagy menj vissza, és maradj Blanche-sal! Örülni fog neked. Időnként meglátogatlak. A gyerek hétéves koráig a tiéd marad, aztán az enyém. Döntsd el, hogy mit akarsz! Imádkozom érte, hogy én legyek a választottad.

Átadta az asszonynak a bölcsőt cipelő ló kantárját, és előreügetett. Tudta, hogy hazárdjátékba kezdett, de úgy érezte, meg kell tennie. Most már Christianán múlt, hogy követi-e. Ha igen, az azt jelenti, hogy hátat fordít a de Harcourt-kastélyban élvezett, kényelmes életének, és együtt vágnak neki a bizonytalan jövőnek.

* * *

Mire beköszöntött a tavasz, Christiana már rég elfelejtette, mennyire elkeseredett, amikor meglátta a házat, amelyet Blackstone az otthonukul választott. A férfi korábban csak az egyik szobát lakta, és nem törődött a többivel, amit Saquet és a bandája használt. Miután az első döbbenetéből magához tért, az asszony egy tucat segítőt – férfit és nőt vegyesen – kért és kapott, hogy eltüntessenek minden szemetet, és padlástól a pincéig ecettel jól végigsikálják a házat.

Miután a kéményt is kitakarították és meggyújtották a tüzet, bejárta a környéket, rozmaringot és más illatos növényeket gyűjtött, hogy elégetve őket kiűzze a házból az áporodott szagot, ami a mosdatlan emberek, a kutyáik és azok ürüléke után maradt. Azokban a szobákban, ahol ritkábban fordult meg, beérte annyival, hogy friss szalmát szóratott a padlóra, más helyiségekben viszont ragaszkodott a gyékényszőnyeghez. Blackstone csöndes elégedettséggel és csodálkozással nyugtázta magában, hogy mekkora befolyást gyakorolt a fiatalasszonyra Blanche de Harcourt. Christiana igazi úrnője volt a háznak, de anélkül, hogy bántóan távolságot tartott volna a városiaktól. Az, hogy egy elszegényedett francia lovag lánya, előnyt biztosított neki a kapcsolattartásban, lehetővé tette, hogy tiszteletet parancsoló, szerény méltósággal viselkedjen a mesteremberek és a munkásaik asszonyaival, mosónőkkel és varrónőkkel egyaránt. Simon testvér megosztotta vele a gyógynövényekkel kapcsolatos tudását, és utána betyárkórót, zsályát és kamillát szórt szét a házban, hogy elejét vegye a különböző fertőzéseknek. Szolgákat vett fel, és egy intézőt is, hogy felügyelje őket. Ő tartotta kézben a ház költségvetését, és mint a városi tanács tagja, rendszeresen tájékoztatta Blackstone-t arról, hogy milyen kiadásokra, beszerzésekre van szükség ahhoz, hogy a település és a lakói nyugodtan élhessenek a következő évben. Christiana néhány hónap alatt otthont teremtett, és zökkenőmentessé tette a háztartást. A Fülöp pénzverdéjének megszerzésére irányuló felderítésről visszatérve Blackstone olyan házat talált, amelyből hiányoztak ugyan a pazar kárpitok és szőnyegek, de meleg volt és otthonos, és jól illett ahhoz az emberhez, aki elfoglalta és védelmébe vette a várost.

A következő hetekben kidolgozta a tervét. A pénzverde egy kis erődítményben volt, a város fölé nyúló sziklákon, hatvanméternyi magasságban. A főkapuhoz vezető utat mintegy ötvenfős őrcsapat vigyázta, ami lehetetlenné tette a közvetlen támadást, az ostrom pedig szóba se jöhetett. Ahhoz, hogy eljussanak hozzá, szemben álló erőktől ellenőrzött területen kellett gyorsan és óvatosan átkelni. Mindkét fél ellene irányuló, közvetlen fenyegetésnek tekinthette ugyanis a behatolást. A felderítés során Blackstone lefizetett egy kecskepásztort, hogy mutassa meg neki a hegyoldalban lévő ösvényeket, amelyeken az emberei fel tudnak kapaszkodni, és elérhetik a kis vár legsebezhetőbb falát. Úgy tervezte, hogy miután megmászták, az íjászok megtámadják az út őrzőit, és a várba kergetik őket. Az ily módon satuba fogott, két erő közé bepréselődött védők tehetetlenné válnak, se támadni, se visszavonulni nem lesznek képesek. Blackstone elmondta a tervet Meulonnak és Guinot-nak; utóbbi, miután teljesen felépült sebesüléséből, újból Chaulion városparancsnoka lett. Úgy döntöttek, hogy július elején felezik meg a helyőrséget, hogy elindulhasson, akkor, amikor már elég meleg van, és a lovaknak bőven lesz mit legelni. Addigra az állatok már visszanyerik az erejüket a tél után. Chaulionban és a Blackstone kezén lévő egyéb helyeken túl lesznek az őszi vetés betakarításán, a nyár végi aratásra pedig haza akart térni, hogy megvédje a termést az esetleg felbukkanó rablóhordáktól. Összességében a terv jónak tűnt.

Aztán egy nap a kolostor haragja megszólalt, és veszélyt jelzett.