HARMADIK FEJEZET

A testvérek csöndben kaptattak felfelé a lejtőn a Quettehou nevű falu felé, amely úgy egy mérföldre lehetett attól a helytől, ahol partra szálltak. Sir Gilbert is csak egyszer hozta szóba a történteket, miközben a Szent Vigorról elnevezett templom felé tartottak.

– Szabad emberek vagytok, viselkedjetek is annak megfelelően! Lehet, hogy ez az alja nép mind harcos, de egyik se ér fel apátokhoz. Jobbak vagytok náluk. Használjátok az eszeteket, és viselkedjetek úgy, mint ő!

Blackstone nehézfegyverzetű lovagokat látott, a kíséretükkel együtt, lázas tevékenységbe merülten. Mint Sir Gilberttől megtudta, a király délben szállt partra, és miután Normandiába értek, udvartartása tagjai és a magasabb rangú parancsnokok összegyűltek, hogy hallják, amint meghirdeti а VI. Fülöp francia király elleni hadjáratot.

– Ő a király? – kérdezte Blackstone, mikor egy fényes páncélzatú férfi, nagy kísérettel elhaladt mellettük.

Killbere csak egy pillantást vetett rá.

– Ő? Ez a pávakakas? Nem, ez Rodolfo Bárdi, a király bankárja. Azért van itt, hogy ellenőrizze, jól költik-e el a pénzt.

Sir Gilbert a templom oldalán lévő kis ajtóhoz vezette őket.

– Dugd tokba az íjadat, és szólj a testvérednek, hogy maradjon csöndben! – utasította Blackstone-t. – Itt kell várnia, ennél az ajtónál.

Blackstone engedelmesen végrehajtotta a parancsot, és Richard a hátát a falnak vetve letelepedett a fűre. Blackstone sajnálta egyedül hagyni, de nem akarta, hogy a lovag újból rendre utasítsa.

Sir Gilbert a vállával nekiveselkedett a nehéz tölgyfa ajtónak, és az kitárult annyira, hogy könnyen beléphessenek rajta. Lovagok és parancsnokok tömege mögött álltak, a hűvös árnyékban. Színes lobogók, címerpajzsok, páncélok, lándzsákra erősített jelzőszalagok töltötték meg a kis templomot. Blackstone még sosem látott hasonló gyülekezetet, és el sem tudta képzelni, hogy létezhet ilyen. Az oltár felől érkező hangokat nem lehetett tisztán érteni, de Blackstone tisztán látta a lordokkal és bárókkal szembeforduló férfit.

– Az uralkodód – súgta oda neki Sir Gilbert.

Blackstone-t izgalom fogta el – közember létére királyi ceremónia részese lehetett. A király a harmincas évei közepe táján járt, nagyjából egyidősnek tűnt Sir Gilberttel, de sokkal tiszteletet parancsolóbb jelenség volt. Magas termetét még daliásabbá tette a páncélja és kockás köpenye, amelyen három arany oroszlán látszott vörös mezőben, és szétszórt liliomok kék alapon. Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy meggyőződjön róla bárki: harcra kész. Blackstone a zsúfolásig telt templom végéből is látta, hogyan sugárzik a szeme, miközben a nap sugarai aranyszínűvé változtatták szőke szakállát. Egy vonzó megjelenésű fiatalember fejet hajtott a király előtt, aztán letérdelt, és kardot nyújtott felé a markolatával előre, mint egy keresztet. Blackstone nem hallotta, mi hangzott el közöttük, de Sir Gilbert suttogva újból eligazította.

– A fiatal nemeseket lovaggá szokták ütni. Jót tesz a harci szellemnek. Arra készteti őket, hogy több ellenséget öljenek meg. – A lovag halványan elmosolyodott. – Lovagi cím. Jól jön a gyilkoláshoz. Egyébként a király fia. Nagyjából egyidős veled.

Blackstone lábujjhegyre állt, hogy lássa a ceremóniát. A fiatalember ugyanolyan köpenyt viselt, mint a király, azzal a különbséggel, hogy az övén volt egy vízszintes csík, és alatta három függőleges. Eduárd király a fiú fejére tette a kezét. A lovagi dicsőség még nem halt ki – Blackstone ezzel tisztában volt. A király hangja tisztán zengett. Arra intette a fiát, hogy viselkedjen rangjához méltón, és szolgálja becsülettel hűbérurát. Blackstone hallotta mindazt, ami elhangzott, és arra gondolt, hogy Sir Gilbert megkeseredett lovag, mert nem hisz abban, hogy a király dicsősége sokáig fennmarad.

Az apjánál magasabb walesi herceg oldalra állt. Blackstone alig volt képes elhinni, hogy egy olyan fiatal fiú, mint ő, vezetheti az angol hadsereg élcsapatát, még akkor is, ha a segítői a hadsereg marsalljai. Ámulata rögtön alábbhagyott azonban, mihelyt a saját korára gondolt. Az, hogy gondoskodnia kellett Richardról, érettebbé tette a koránál.

– Jegyezd meg magadnak ezeket a nemesurakat és a címereiket, Blackstone! Előbb vagy utóbb mellettük fogsz harcolni, és jobb, ha tudod, kiért halsz meg – rajtam és a királyodon kívül.

Miközben a fiatalemberek sorra térdet hajtottak a király előtt, Sir Gilbert suttogva sorolta néhányuk nevét: Mortimer, de la Bere, Salisbury, de la Warre. Aztán egy nehéz mozgású, középkorú nemes bicegett elő vörös és aranyszínű, vízszintes sávokra osztott köpenyben. Térdre ereszkedve hódolt a király előtt.

– Godfrey de Harcourt – mondta halkan Sir Gilbert, miközben a normann báró hűséget esküdött, és elismerte Eduárdot Franciaország királyának.

Oroszlánok és liliomok szökkentek a magasba, ahogy kibontották a király zászlaját.

– Elkezdődött a háború – mondta Sir Gilbert, és karon ragadva az ajtó felé húzta a vonakodó, még maradni akaró Blackstone-t.

* * *

Sir Gilbert a legjobb tudása szerint igyekezett végrehajtani Lord Marldon parancsát. Remélte, hogy ha oltalmába veszi, majd szigorúan megbünteti a hibáiért Blackstone-t, akkor a fiú gyorsan tanul, és megszerzi azt a bátorságot, amire szüksége van mindannak elviseléséhez, ami rájuk vár.

Húsz könnyűlovast, hobelart – olyannak tűnt mind, mint aki a farkast is képes volna megülni – és húsz íjászt véve maga mellé, délre indult, felderítésre. Veteránokból és Lord Marldon embereiből válogatta össze a csapatot, amelynek az élén Nicholas Bray lovagolt. A Fülöphöz hű normann erőkből viszonylag kevés volt a Cotentin-félszigeten, de minél közelebb jutottak a Szajnához és Párizshoz, Franciaország fővárosához, Eduárd erői annál nagyobb ellenállásba ütköztek. Már voltak kisebb összecsapások, és az egyik marsallt, Warwick earljét tőrbe is csalták, de szerencsére sikerült kiverekednie magát a csapdából. Az addig útjukba került pár száz visszavonuló francia a sereg szárnyait próbálta csipkedni.

Eduárd a de Harcourt iránti tiszteletből, és hogy megmutassa, a franciák az ő vazallusai, rendeletben tiltotta meg, hogy normann házakat és városokat raboljanak ki vagy égessenek fel. Ez súlyos csapás volt Nicholas Brayre és más veteránokra nézve. Miből táplálja magát a sereg? – kérdezték egymástól. Hogy lehet elvárni rosszul fizetett emberektől, hogy harcoljanak, ha nem rabolhatnak? Elfogadott gyakorlatnak számított, hogy egy előrenyomuló sereg kifosztja, letarolja az útjába kerülő vidéket. Sir Gilbert tisztában volt vele, hogy a király olyan ígéretet tett, amit nem képes betartani, és ezt ki is mondta. A sereg fegyelmezett katonákból állt, akik felvették a harcot bármilyen ellenséggel, de a falvakat ki kellett rabolni és fel kellett gyújtani, ha másért nem, hát a király ellenségeinek szóló figyelmeztetésként. Ez a háború nem a könyörületről szólt.

Ideje volt már annak is, hogy Blackstone átessen a tűzkeresztségen. Napokon át lovagoltak délnek, keresztül-kasul bejárva a félszigetet. Elnéptelenedett falvakat találtak; a rekvirálók már többet felgyújtottak közülük, és amelyek megmaradtak, azokat Sir Gilbert emberei égették fel, egyértelmű üzenetet küldve ezzel a francia királynak arról, hogy közeledik az angol sereg. Ahogy teltek a napok, az ellenséggel való igazi összecsapás hiánya egyre ingerültebbé tette Sir Gilbertet. Mint minden nemes és lovag, ő is harcra áhítozott, és az általa megszerezhető dicsőségre és gazdagságra. Mivel a lassan haladó társzekerekhez kellett igazodnia, Eduárd főserege jócskán lemaradt az előőrs mögött, de hál’ istennek Sir Gilbert tisztában volt ezzel, és tudatta mindenkivel, akire tartozott. Ki kellett jutniuk a szűkre zárt félszigetről még azelőtt, hogy a francia király felsorakoztatta volna a seregét, nekiszorítva őket a tengernek. Ha a walesi herceg négyezer fős serege előre tud törni Saint-Lô és Caen irányába, akkor megnyílik előttük az út Párizs felé. Sir Gilbert jól ismerte a vidéket, többször is öntözte már ellenségei vérével a francia földet. Ezért vezette ő felderítésre a himlőhelyes arcú, részeges, torkokat kéjes örömmel elvágó íjászokat a kihalt vidéken, ahol nem hallottak más hangot, csak a fölöttük keringő varjak károgását. És ezt el is mondta nekik. Mindennap.

Blackstone-nak fogalma se volt róla, hogy hol van. A helységnevek semmit se mondtak neki, ahogy a társai többségének sem. Egyet tudott csak, azt, hogy a rá váró ismeretlen megrémíti. Körbejártak egy lápvidéket, és magas sövényektől szegélyezett úton haladtak tovább. A bocage a legveszélyesebb terep volt, és arra kényszerítette őket, hogy összezárva, szorosan egymás mellett lovagoljanak. Pár mérfölddel előttük a terep nyugat felé emelkedni kezdett, aztán szétterült, és átment tágas, nyitott rétekbe. Az égő falvak messze mögöttük maradtak, a lassan haladó walesi dárdások és az angol gyalogság még nem jutott el odáig.

Richard volt az, aki riadót fújt. Mély torokhangja megriasztotta Sir Gilbertet, aki megfordult a nyergében, hogy rendre utasítsa a fiút, de látva, hogy valamit lázasan magyaráz Blackstone-nak, megállította a csapatot.

– Egy embert látott úgy félmérföldnyire innen, amint a sövény mögé rohant – magyarázta Blackstone.

– Egy parasztot? – kérdezte Sir Gilbert.

Blackstone a fejét rázta.

– Páncélt viselt.

Sir Gilbert Richardra nézett.

– Mondd meg neki, hogy ha nem igaz, amit mondott, megkorbácsoltatom! Gyorsabban kell haladnunk.

– Engedelmével, Sir Gilbert, a halottnál lassabban senki se mehet – válaszolta Blackstone. – Ha azt mondja, hogy páncélos embert látott, akkor tényleg azt látott.

Kis idővel később Sir Gilbert támadást vezényelt. Blackstone és a többi íjász leszállt a nyeregből, felhágott az útpadkára, és átverekedte magát a sövényen. Az út előttük balra kanyarodott, és a sövény is vele. Ha csapdát akartak állítani, a franciák csak a kanyar mögött lehettek, viszont a hozzájuk közeledő íjászoknak elég jó fedezéket nyújtott a magas fű, és egy mély, kiszáradt vízmosás.

– Kezetekben van az életem – mondta Sir Gilbert Braynek és az íjászoknak, mielőtt felajzott fegyverekkel elsiettek.

Elfred vezette a csapatot, mélyen lehajolva futott, kereste a legjobb helyet, ahonnan szabadon gyilkolhatja az ellenséget, és nem kell tartania attól, hogy Sir Gilbertet és a lovasait találja el.

Bray halk utasítására tizenkét íjász húzódott szét, hogy az íjára nyilat illesztve várjon. A mozdulatlanság előnyt biztosít a vadásznak a prédájával szemben, de a mintegy kétszáz méterre lévő sövényben megbújó árnyak idegesen mozogtak, készen arra, hogy támadjanak és megmutassák magukat. A völgyön túl, Lord Marldon birtokán dolgozók jutottak Blackstone eszébe. Ami korábban puszta időtöltés, játék volt csupán, most véres valósággá vált.

Kesztyűs kéz nyúlt ki az ágak közül, jelezve, hogy mindjárt következik a támadási parancs. Felemelte az íját, és a többiek egy emberként követték a példáját. Lúdtollak zizegése hallatszott, és az egy méter hosszú nyilak pillanatokkal azelőtt értek célba, hogy a parancs elhangzott volna. Az íjászok a távolság ellenére is hallották az emberi testekbe fúródó acélhegyű vesszők becsapódásának zaját.

A sebesült ellenséges katonák kiáltásait elnyomta Sir Gilbert rohamozó embereinek üvöltése. Fém csattant össze fémmel, újabb kiáltások harsantak, lovak nyerítettek fel; vagy fél tucat ember vágódott ki a sövény nyújtotta fedezékből, hogy a mezőn át visszavonulva az ötszáz méterrel arrébb lévő erdőben keressen menedéket – olyan távolságban, amit nem képes élve megfutni senki, ha egy angol íjász jár a nyomában. A kenderszálból sodort idegek újabb nyilakat röpítettek előre, és a menekülők tehetetlenül a földre rogytak – a többségük két, csontot, porcot, létfontosságú szerveket szétzúzó nyílvesszővel a testében. Akik nem haltak meg rögtön, azok is rövid idő alatt elvéreztek, mivel a lövések halálosak voltak. A harc azonban még nem ért véget. Blackstone az ösztöneire hagyatkozva futott előre, fedezéket keresve, és bár a félelemmel keveredő izgalomtól elakadt a lélegzete, biztosan tudta, hogy jobb lőállást kell találnia. Ha Sir Gilbert eléggé előre jutott az úton, akkor rá és a csapatára nézve is a saját íjászai fogják jelenteni a legnagyobb veszélyt. Valami elsuhant az arca előtt, és az egyik angol felkiáltott, mert egy számszeríj lövedéke fúródott a mellébe. Az íjászok kipárnázott ruhája nem nyújtott elegendő védelmet egy közvetlen találattal szemben.

– Térdre! – kiáltotta el magát Bray. Egy sűrű galagonyás felől fél tucat újabb nyílvessző röppent elő és szállt el a fejük fölött. A távolság, amelyről kilőtték őket, mintegy száz méter lehetett. A számszeríjászok a galagonyabokrok és egy sövény között találtak fedezéket, és a hátukba sem lehetett kerülni, mert onnan is láthatatlanok voltak. Blackstone és a társai anélkül, hogy pontosan átgondolták volna, mit tesznek, változtattak az irányzékon, és össztüzet zúdítottak a galagonyabokrok határolta fedezékre. Az ellenség fájdalom fakasztotta kiáltásai nem sokáig tartottak – a kalapácsütésként testet érő nyílvesszők ereje lélegzetelállító volt. A sebesültek elkínzott nyögéseit leszámítva a harc véget ért – a gyilkolás nem egészen tíz percig tartott csupán.

Blackstone és a többiek óvatosan haladtak tovább.

– Bray! Elfred! Blackstone! – harsant fel Sir Gilbert hangja a sövények másik oldaláról.

– Hé! – kiáltotta egyszerre Elfred és Bray.

– Itt vagyunk, Sir Gilbert! – hallotta a saját hangját Blackstone. Egy idős emberre nézett, a francia lovagra, akinek kesztyűs keze kiemelkedett az ágak közül, készen arra, hogy működésbe hozza a csapdát. Mivel még lekuporodva érte a találat, Blackstone nyila a kulcscsontja alatt fúródott a testébe, és az ágyékánál jött ki, úgy lyukasztva át a páncélingét, mintha vékony szövésű hálóing lett volna. A hátán feküdt, testét a sokk rántotta görcsbe, és halálában úgy is maradt. A szája sarkán kibuggyant vér körül máris döngő legyek köröztek. Világos almazöld zekéjén, amelyet élénkkék színű fecske díszített, egyre terebélyesedő, sötét folt látszott. Blackstone alig tudta levenni róla a szemét.

Sir Gilbert két katonája csörtetett át a sövényen, majd az utánuk maradt nyíláson keresztül Sir Gilbert is megjelent. Széles mosoly ült az arcán, köpenyét és a lábát vér pettyezte be.

– Megöltünk még vagy egy tucatot – mondta elégedetten. – Te terítetted le? – kérdezte, követve Blackstone tekintetét. Blackstone bólintott.

– Tűzz egy tollat a sapkádra, kölyök! Elejtetted az első lovagodat. Szegény a szerencsétlen, nincs olyan fegyvere, amit érdemes volna elvenni, de Isten segedelmével lesznek még mások is. Franciaországban van a világon a legtöbb lovag. Meg kell adni, remek harcosok. Persze nem annyira, hogy egy méternyi hosszú angol kőrisfa ne tudná leteríteni őket. – Felnevetett, és Blackstone vállára csapott. – Jól csináltad, fiú!

A haldoklók maguk alá ürítettek, és a bőven ömlő vérrel keveredett ürülék bűze rémisztő volt.

Blackstone félrefordult, és nagyot hányt, mire a körülötte lévők jót nevettek.

– Először a legrosszabb, fiú. Szokd meg! A háborús dicsőséghez ez is hozzátartozik – mondta Sir Gilbert. Kulacsot emelt a szájához, ivott egy kortyot a borból, a következőt kiköpte. Leoldotta a halott lovag kardtokját, és kihúzta belőle a pengét.

– Öreg kard, öregebb, mint ő, de jól ki van egyensúlyozva – mondta, és a hüvelybe visszadugva odadobta Blackstone-nak.

– A háború hozadéka. Jobb, mint a te fogpiszkálód. Csatold a nyergedre, de ha harcolnod kell vele, hagyd ott a hüvelyt. Átkozott szerszám, csak akadályozza a gyalogost – felbuksz benne, aztán véged.

A sövény körül haldoklókkal az ír könnyűlovasok hamar végeztek.

– Tizenöten lehetnek, vagy még többen – állapította meg Sir Gilbert. – Elveszítettünk valakit?

– Attewoodot – válaszolta Bray, miközben kilazította az íját. – Még a mezőn.

– Hát, ez nem volt jó üzlet. Egy angol íjászt ezekért a semmirekellőkért – mondta Sir Gilbert.

– Temessük el? – kérdezte Elfred.

– Nincs rá idő. A rókák és a varjak csontig letisztítják. Keresztény volt?

– Sose mondta – felelte Bray.

– Akkor bízzuk rá az Úrra, hogy döntsön! Hozzátok a fegyvereit!

Elfred bólintott, és az elesett harcos felé fordult.

Az egyik sebesült támadó, akinek az altestét ütötte át egy nyílvessző, megpróbálta a vizenyős területről a füves rétre vonszolni magát. Csak szánalmas nyögésekre volt képes, amelyekből Blackstone semmit se értett. Sir Gilbert felvett egy ormótlan számszeríjat, és az oldalába lőtt.

– Genovai nyílpuskás. A világon a legjobbak, de manapság nem elegendők. Fülöp vásárolt magának néhány zsoldost. Ha ide is jut belőlük fél tucat, akkor biztosak lehettek benne, hogy Párizsig még több ezerrel fogunk találkozni. Vidd ki az embereket ebből a mocsokból, Blackstone, és közben szedjetek össze minden íjat, amit még használni tudtok. Aztán gyerünk! – adta ki a parancsot Sir Gilbert, és az út felé rúgtatott. Az emberei rögtön követték.

Bray elvágta még egy sebesültnek a torkát, aztán megfordult, és Blackstone-ra nézett.

– Gyerünk, fiú! Nem hagyhatjuk szenvedni a szerencsétleneket – mondta. – Kapd elő a tőröd! Gyorsan! Gondold azt, hogy egy malac nyakát vágod el! És még csak nem is fog sivítani úgy, mint az!

Blackstone érezte, hogy a mellét ismét összeszorítja a rémület. Bizonytalan léptekkel egy haldoklóhoz ment, és bár nem emlékezett arra, hogy előhúzta, érezte kezében a tőrt. Elbizonytalanodott. A szánalmasan suttogó haldokló mintha Istenhez vagy az anyjához szólt volna. Nem kellett mást tennie, mint lenyúlni, megmarkolni a haját, felrántani a földről a fejét, és egy mozdulattal elvágni a torkát.

Remegett a keze. A kar, amely képes volt sok-sok órán keresztül emelgetni a kőtörő kalapácsot, és könnyedén megfeszíteni egy harci íjat, nem tudta elvágni az előtte fekvő ember torkát. Remegett, mint egy szűz teste az első szeretkezés előtt. Aztán valaki oldalba bökte, elé lépett, lehajolt, és egy gyors, határozott mozdulattal megölte a haldoklót.

Richard megtörölte a kését, vállon ragadta a bátyját, és elindult vele az út felé.

* * *

Tíz mérföldet tettek meg anélkül, hogy bármi történt volna. Nightingale szája be nem állt, akárcsak egy rúdra ültetett majomé, és meg volt győződve arról, hogy az összecsapásban a veteránoknál is több embert ölt meg. Tucatnyi nyilat lőtt ki, és tudni akarta, hogy a többiek látták-e felbukni azokat, akiket célba vett. A veteránok nem vettek tudomást róla, a vele egykorúak azonban vitatkoztak vele, míg Bray rájuk nem mordult, hogy maradjanak csöndben, mert különben Sir Gilbert átlovagoltatja velük az éjszakát, addig űzi őket, amíg nem találnak egy újabb csapat lemészárolandó franciát. Az ölés tikkasztó munka volt, és vízre vágytak, meg egy puha szénával teli pajtára, hogy kipihenjék magukat. Egy órával azelőtt, hogy a nap a látóhatár mögé bukott, egy elhagyott falut találtak. Az ott lakók nyilván látták a felgyújtott városok füstjét, és a katonák is azt tanácsolták nekik, hogy induljanak el délre, Saint-Lô és Caen felé. Elvittek magukkal mindent, amit tudtak, de még így is maradt néhány szabadon szaladgáló csirke, aminek ki lehetett tekerni a nyakát.

* * *

Sir Gilbert és az emberei kipányvázták a lovakat, őröket állítottak, és alvóhelyet kerestek. Egyik kunyhóban se találtak semmi értékeset. A magukat legjobban egymás között érző íjászok a falu szélén egy pajtában ütöttek tanyát, ahol a frissen kaszált széna illata az otthonára emlékeztette Blackstone-t. John Weston talált egy szalmával borított almatároló állványt és több korsó ott maradt almabort.

– A föld termése, fiúk. Meg kell őriznünk az erőnket Sir Gilbert-nek – mondta, miközben szétosztotta a korsókat. – Ezt megtartjuk magunknak. Semmi szükség rá, hogy a kérges seggű lovasok tudomást szerezzenek róla.

Mire besötétedett, Bray íjászai ettek, és kényelembe helyezték magukat a pajtában. Jókat nevettek Nightingale történetein, és kétkedéssel hallgatták, micsoda teljesítményt nyújtott a falusi lányoknál. Ő maga az anyja tejének és az apja orvvadász tudományának tulajdonította, hogy képes volt rá.

Richard figyelmesen nézte, hogyan tisztítja meg és hozza rendbe Elfred az összecsapás során használt nyilakat. Az idősebb férfi minden új munkafázisba hangos morgással kezdett bele, mintha Richard attól jobban megértette volna, hogy mit kell tennie. Ha egyéb haszna nem is volt a harcnak, annyi mindenképpen, hogy az íjászok befogadták az öccsét, gondolta magában Blackstone.

Sir Gilbert a falu legjobb házát foglalta el, amihez megvolt minden joga, de kiment az embereihez, mielőtt nekilátott főtt csirkéből és tojásból álló vacsorájához.

Blackstone a többiektől félrehúzódva evett, miközben a testvére, az állán lecsorgó szafttal mit sem törődve, két falat között a nyílhegyeket tisztogatta.

Sir Gilbert leguggolt, és az ujjával megvizsgálta az idős lovag kardjának az élét.

– Élesebb kellene. Kérd meg az egyik ír lovast, hogy fenje meg!

– Magam is boldogulok vele, Sir Gilbert – válaszolta Blackstone.

– Akkor jó. Eljön az az idő, amikor a nyíl nem lesz elegendő, és közel kerülsz az ellenséghez. Elfred és Nicholas mesélte, hogy ma derekasan helytálltál. Nicholas szerint te mentél elöl.

Blackstone vállat vont, nem akarta, hogy megkülönböztetett figyelemben legyen része.

– Hallottam, hogy harcol. Tudom, hogy ön vitte harcba őket.

Sir Gilbert bólintott, és beledöfte a földbe a kardot.

– Ha nem mégy előre, könnyen bennünket találhattak volna el a nyilaitok. Jó gondolat volt.

Blackstone megkönnyebbült, mert a sebesültről nem esett szó, Sir Gilbert nem kérdezett semmit. Ugyanakkor érezte, hogy a beszédstílusa megváltozott. Az ellenség megölése miatt sokat nőtt a lovag szemében.

– Tudjuk, kik voltak, akikkel végeztünk?

– Nem voltam baráti viszonyban velük – válaszolta Sir Gilbert, és elmosolyodott. Cserépkancsót emelt a szájához, és ivott pár kortyot az erős normandiai sörből. – A kémeink szerint vagy ötszáz katonája lehet Sir Robert Bertrand-nak, Bricquebec urának. Ez az egyik támadó csapata lehetett. Régi, ádáz ellensége a de Harcourt-oknak. Az ereje kevés ahhoz, hogy szembenézzen Eduárd sok ezer katonájával, de zaklatással, csapdák állításával és a főbb folyók hídjainak felgyújtásával megpróbál lelassítani bennünket addig, amíg Fülöp hadserege megérkezik.

– Mikor lesz a csata? – kérdezte Blackstone.

– Amikor a királyunk megfelelő helyet talál ahhoz, hogy végezzen velük – válaszolta Sir Gilbert. Továbbadta a korsót, és odaszólt Nicholas Braynek: – Állíts őrszemeket, Nicholas! Pirkadat előtt indulunk, a sört tartogasd egy másik estére!

– Azzal akartam lemaratni a rozsdát az öreg kardomról, Sir Gilbert.

– Az nem rozsda, te vén, vak csirkefogó, hanem rászáradt francia vér.

– Hm. Akkor többet levágtam közülük, mint hittem. Aludjon jól az ágyában, Sir Gilbert, és markolja rendesen a pengéjét! – mondta Bray, a durva célzással nevetésre fakasztva a többieket.

– Isten legyen irgalmas a szajhákhoz, amikor Will Longdonnal pénzt nyomtok a kezükbe! – válaszolta Sir Gilbert.

– Nem csak azt nyomjuk a kezükbe – fogadkozott Longdon.

Sir Gilbert barátian felé rúgott.

– A baj az, Will, hogy a szajhák még vissza is adnak a pénzetekből.

– Azért, mert szégyellik magukat amiatt, hogy sokat számítanak fel egy olyan embernek, akitől annyi örömöt kapnak.

Az íjászok tovább tréfálkoztak, Sir Gilbert pedig visszatért a fegyvereseihez.

Miután elment, Nicholas Bray körbenézett, és úgy döntött, hogy nem egy veterántól veszi el az éjszakai alvás egy részét.

– Elég volt az ivásból, Nightingale! – mondta. – Készülj, mert őrködni fogsz.

* * *

Az emberek mélyen aludtak. A tengeri út, a fárasztó lovaglás és az összecsapás elcsigázta őket. Megtette a maga hatását az erjedt almabor is, amely egy patkány húsát is lemarta volna, ha beleesik.

Nightingale igazságtalannak tartotta, hogy éppen őt jelölték ki őrnek, de a napközbeni gyilkolás izgalma még nem múlt el, és tudta, hogy valószínűleg akkor se lenne képes aludni, ha ott feküdne hangosan hortyogó társai között. Elhatározta, hogy részletesen beszámol az összecsapásról, ha újból találkozik a parton maradt, a tűzkeresztségen még át nem esett többi íjásszal. A mesélés közben elfogyasztott sört persze azok fogják fizetni, akik még nem néztek szembe veszéllyel. A fiataloknak szükségük van a veterán íjászok tanácsaira, márpedig ő most már az volt. Veterán íjász.

Meglazította a zekéjét, és elővette a magával csempészett kőkorsót.

A pirkadat előtti korai órákban egy csapat ember közelítette meg a pajtát. Nem katonák voltak, hanem falusiak, akiket felháborított egyes normann bárók árulása. Nem volt fegyverük, hogy szembeszálljanak az angolokkal, de nem akarták megadni magukat nekik anélkül, hogy megpróbálták volna megölni az inváziós seregnek legalább néhány katonáját. A közeli gyümölcsöskertekben rejtőztek, onnan figyelték, ahogy a lovasok és az íjászok kifosztották és elfoglalták az otthonaikat. Nem gondolták, hogy az angolok erősen inni fognak, de ahogy múlt az idő, látták, hogy bizony azt teszik. A szél is a segítségükre volt, mert a lovak felől fújt. A parasztok nem mertek mélyen behatolni a faluba, mert féltek attól, hogy felébresztik a jobban felszerelt lovasokat, akik az egyik gazdaság udvarán, az állataik mellett aludtak.

A falusiak látták, hogy a pajták ajtajait bezárták, és csak egy őrt állítottak. Az épületekben lévők abban a biztos tudatban voltak, hogy ha be is következik egy támadás, amit nem tartottak valószínűnek, akkor azt könnyű lesz visszaverni, mivel az egyik oldalon elhelyezkedő lovasság és a másikon lévő íjászok halálos csapdát jelentettek minden támadó fegyveres erőre nézve. A falusiaknak azonban nem volt fegyverük, leszámítva az angolok és az áruló Godfrey de Harcourt elleni gyűlöletet. Bizonytalankodtak. Nem tudták, ki vállalja, hogy ráveti magát az őrszemre, hogy elnémítsa. Egyikük se merte rászánni magát. Aztán a kérdés magától megoldódott. Az addig a földön ülő őr felállt, egy pillanatra nekitámasztotta a hátát a pajta falának, majd nehézkesen néhány lépést tett előre. Az íját a falhoz támasztva hagyta. A csöndben meghúzódó férfiak összenéztek. Az íjász fiatal volt. És részeg.

Pár méter megtétele után a fiú megállt, és tisztán lehetett hallani, ahogy vizel. Az egyik férfi fegyverként egy kapát vitt magával.

Rövid mérlegelés után előrelépett, és az íjász fejét célba véve meglendítette a fémfejű nyelet. A fiú nyikkanás nélkül összerogyott.

Társuk bátorságán fellelkesülve a tucatnyi emberből álló csapat gyorsan egy szénásszekeret gördített a pajta ajtaja elé, hogy a bent lévők ne menekülhessenek, és jókora adag szénát dobáltak belé. Bíztak benne, hogy az épület körüli növények száraz ágai és a magas fű elvégzi, amit még kell. Zajt sem ütve faggyúval mázolták be az összes főbb ajtót. Utána tüzet csiholtak, és mire visszaértek a fák nyújtotta, biztos fedezékbe, a nyári melegtől kiszikkadt fű és a csontszáraz fa már lángolt.

Blackstone mélyen aludt. Álmában kivágta és a helyére rakta Lord Marldon dísztermének az alapkövét. Az ebből az alkalomból rendezett ünnepségen a király és a fia, Woodstocki Eduárd is jelen volt. A beszédek a kőfaragó hozzáértését dicsérték, gazdagságot ígértek neki, és azt, hogy felveszik a kőfaragó céhbe. A ceremónia után nagy lakoma és lovagi torna következett. Még egy ökröt is nyársra húztak, és az lassan, sisteregve forgott a parázs fölött. Lecsöpögő zsírja nyomán sűrű füst támadt, csípte a szemét.

Felriadt. Fojtogató füst töltötte be a pajtát, és körben mind a négy fal lángolt. Valahol a távolban, az égő fa pattogásán túl emberek kiabáltak és lovak nyerítettek. A szemét elárasztó, csípős könny majdnem megvakította, és minden lélegzetvétel olyan volt, mintha tőrt döftek volna a torkába, a tüdejébe. Görcsösen köhögve térdelt fel. Zekéjét a fejére húzva, félig vakon tapogatott körbe, próbálta megtalálni a testvérét, de helyette tokba bújtatott nyilára tévedt a keze. Vak koldushoz hasonlóan addig döfködte vele maga körül a szénát, míg egy testbe nem ütközött. Lenyúlt, kitapogatta az illető arcát. A borostás áll elárulta neki, hogy nem Richard az, de addig rugdosta az embert, amíg az fel nem ébredt. A rémülettől hamar kijózanodott, és támogatást keresve Blackstone felé tántorodott.

– A többiek! – ordított ki hevenyészett fejvédője alól Blackstone. – A többiek!

Bárki volt is az, akit magához térített, térdre esett, a zekéjét Blackstone-hoz hasonlóan a fejére húzta, és ide-oda himbálta maga előtt a kezét. A tűz már erősen lobogott, a lángok a tető felé törtek. Két dologra volt kilátás: vagy a hőségtől pusztulnak el rövid időn belül, vagy az épület omlik rájuk. Blackstone előremászott, és torz arcát kitapogatva megpróbálta talpra állítani a testvérét. A fiú termete, súlya azonban még számára is soknak bizonyult. Keze egy kőkorsóhoz ért. Felkapta, és a tartalmát gondolkodás nélkül Richard szájába töltötte. Az öccsét váratlanul érte a támadás, levegőért kapkodott. Blackstone megrázta, és a fiú feléje nyúlt, elkapta a mentőkötelet, ami a bátyja volt.

Három ember bukkant fel, egy pillanatra összekapaszkodtak, remélve, hogy együtt talán megtalálják a menekülési utat. A pajta egyik sarkában, füsttől majdnem eltakartan egy nagy társzekér állt. A lángok már azt is nyaldosni kezdték, felkúsztak a kerékagyak kenésére használt faggyúra. Blackstone oda mutatott – ha megszólal, tüdőt pusztító füstöt szívott volna be. A szekér jelentette számukra az egyetlen esélyt. Ha elég nagy erővel neki tudják csapni a pajta lángoló falának, utat nyithatnak maguknak ki a szabadba. Égő szalmaszálak röpködtek körülöttük – a felforrósodott levegő felkapta őket a padlóról –, és közben felülről szikrák, izzó faforgácsok záporoztak, jelezve, hogy a tető hamarosan be fog rogyni. A pokol ajtajai szélesre tárultak.

Nekifeszültek a szekérnek, de bármilyen erősek voltak is az íjászok, nem tudták megmozdítani. Behúzódtak hát vastag, tölgyfából készült padlózata alá. Blackstone a szája elé kapta a kezét, és próbált elég levegőt beszívni.

– Ott! – üvöltötte, túlharsogva a tomboló tűz zaját. – Abban a sarokban! – mondta, és rögtön mutatta is. A tűz mindent elborított, de a pajta egyik sarkában gyengébb volt, mint máshol. – Ott javítottak! A fa újabb! Az a leggyengébb rész!

Nem maradt idő tétovázásra. Megpörkölődött hajjal, a hőségtől felhólyagzott bőrrel a deszkákból készült falhoz futott, és nekivetette a vállát. A nemrég kivágott fa, a teljesen száraznál lassabban égő fal engedett egy-két ujjnyit. Újból nekiveselkedett, és ezúttal már a testvére is segített neki. A fa kis híján eltört. Két másik íjász is rugdosni kezdte a deszkákat, és amikor Richard nekifeszült a leggyengébbnek, az végre engedett.

A résen át kivágódtak az éjszakába. Levegő után kapkodva igyekeztek előre, rángatták egymást, de pár lépés után nem bírták az erőfeszítést, a füsttől öklendezve, könnyel teli szemmel újból a földre rogytak. Emberek futottak feléjük, Sir Gilbert megragadta Blackstone egyik karját, egy lovas a másikat, és a társai ugyanezt tették a többiekkel. Miután a fák nyújtotta fedezékbe cipelték őket, két katona futott oda esővízzel teli vödrökkel, és leöntötte a fuldokló, füstölgő embereket. A pajta közben összerogyott, a romjaiból hatalmas lángnyelvek csaptak fel az égre.

Blackstone a hátán feküdt. Ahogy a látása kitisztult, vöröslő csillagokat látott az égen, amelyek magukba szívták a tűzben elpusztultak lelkét. A melléhez szorítva – mint felmérhetetlen értékű hadizsákmány – vele volt az apja harci íja. A tokja megperzselődött ugyan, de maga a fegyver sértetlen maradt. Szerencse kellett ahhoz, hogy életben maradjon, és babonás hite azt súgta, hogy amíg a harci íj nála van, a jó szerencséje őt is megvédi. Ahogy pirkadni kezdett, az emberek szótlanul nézték a pajta füstölgő romjait. Társaik holttestét nem tudták megkülönböztetni az elszenesedett gerendáktól. Az életben maradottak szomjasan döntötték magukba a vizet, próbáltak enyhíteni torkuk szárazságán.

– Sir Gilbert! – szólt figyelmeztetően az egyik ír hobelar.

Mindenki arra nézett, amerre mutatott, és látták, amint John Nightingale négykézláb kimászik a bokrok közül. Haja összetapadt a rászáradt vértől; nagyot hányt, amiből a zekéjére is jutott egy adag. Továbbvonszolta magát, aztán lerogyott, és üres tekintettel bámulta az épületet, amely nem sokkal korábban még nevetéstől volt hangos, és biztos menedéket nyújtott a társainak.

Ketten talpra rángatták, és Sir Gilbert is odament hozzá. A fiú ránézett, és érdes hangon, kiszáradt szájjal megszólalt:

– Vizet, Sir Gilbert… vizet! Kérem!

Sir Gilbert megmarkolta a fiú állát. A hányadék és az áporodott almabor bűze megerősítette azt, amit már sejtett. Az egyik lovas falkapta a kőkancsót, és fejjel lefelé fordította. Üres volt.

– Adjatok vizet neki! – parancsolta Sir Gilbert, majd az életben maradottak felé fordult. – Őrségben volt ez az ember?

Blackstone testvérét leszámítva, aki süketsége miatt nem hallotta a kérdést, valamennyien félrefordították a tekintetüket.

Sir Gilbert határozottan megmarkolta Will Longdon karját.

– Ezt az embert állította őrnek Bray? – kérdezte parancsoló hangon. Longdonnak nem maradt más választása, kénytelen volt bólintani.

Sir Gilbert ellökte magától, és Nightingale-hez fordult, aki mohón ivott egy vizestömlőből. Sir Gilbert elvette tőle.

– Hol az íjzsákod és a nyíltartód? – förmedt rá. – Hol az átkozott kardod, te mocskos disznó? És a tőröd? – Vérfagyasztó volt a lovag fenyegető hangja.

Blackstone érezte, hogy valami szörnyű dolog fog történni, valami, ami talán a pajta összeomlásánál is borzalmasabb.

– Hozz egy kötelet! – adta ki a parancsot az egyik embernek Sir Gilbert.

Blackstone szíve hevesen vert.

Nightingale motyogott valamit, elködösült agya próbált tisztába jönni azzal, hogy mi történt.

– Sir Gilbert, én nem tudom… hugyozhatnékom volt… sajnálom – hebegte.

– Tizennégy íjász halt meg, köztük Bray mester. A király sokra tartja az íjászait. Koronájának a gyöngyszemei. És most halottak, mert túl sokat vedeltél. Az ellenség itt járt, és elvette a fegyvereidet. Megölte az íjászaimat. A te hanyagságod miatt!

Az egyik hobelar hurkot kötött egy kötélre, s átvetette az egyik fa ágán. Két társa odavonszolta Nightingale-t, aki megpróbált ellenállni, de hasztalan.

– Sir Gilbert! Könyörgök! – A fiúnak majdnem sikerült kiszabadítania magát; a félelem kitisztította az agyát, és erőt adott amúgy is izmos íjászkarjának. Az egyik könnyűlovas azonban tarkón vágta, és ugyanolyan gyorsan, ahogy küzdeni kezdett, megadta magát az elkerülhetetlennek.

– Sajnálom! – kiáltotta oda a kicsit távolabb, mozdulatlanul álló öt íjásznak. – Sajnálom, fiúk! Bocsássatok meg!

Gyorsan összekötözték a kezét. Nem volt semmilyen ceremónia. A két hobelar nekifeszült a kötélnek, és a rugdosó, fuldokló fiút felrántották a földről.

Sir Gilbert hátat fordított neki.

– Hozzátok a lovakat! – adta ki a parancsot.

Blackstone képtelen volt az erőlködéstől felpüffedt arcra nézni. Nightingale megduzzadt, kilógó nyelve bíborszínűre váltott, a szeme sarkából vér szivárgott, és rugdosott a lábával, de már nem olyan hevesen, mint pár pillanattal korábban.

Mire a csapat kis idővel később ellovagolt mellette, már megérkezett az első varjú.

* * *

A halottakért nem mondtak imát, és nem is volt rá szükség. A sereget kísérő papok imádkoztak az eltávozott lelkekért, mivel ez volt a feladatuk. A katonák csak köptek egyet, átkozták az ördögöt, megesküdtek rá, hogy bosszút állnak a társaikért, és magukban elmondtak egy imát, megköszönve, hogy életben maradtak – aztán szétosztották egymás között a zsákmányt, ami halott bajtársaik után maradt. A délelőtt a falusiak felkutatásával telt. A horpadásba futottak, ami az erdő két szélét kötötte össze, és már mérföldekről jól lehetett látni őket.

A lovasok hamar beérték és körbevették őket. Egyikük, akinél Nightingale nyílzsákja és íjtartója volt, megpróbált rájuk lőni, de csak félig tudta megfeszíteni az íjat, és az erőtlenül eleresztett vessző senkire nézve nem jelentett veszélyt. Rémület kerítette hatalmába a parasztokat. Franciául kezdtek karattyolni, könny árasztotta el a szemüket. Sir Gilbert és két harcosa leszállt a nyeregből, és előrántotta a kardját. Senki se szólt semmit. Düh és bosszúvágy emelte magasra a kardokat, és Blackstone megkövülten nézte, ahogy a lovag és az emberei miszlikbe aprítják a franciákat.

Csak egyet hagytak életben. A szerencsétlen teljes megadással ereszkedett térdre Sir Gilbert előtt, aki a zekéjén lévő címerre mutatott, és jól érthetően megmondta a nevét. Aztán ráparancsolt a férfira, hogy fusson. Az először vonakodni látszott, de amikor Sir Gilbert ráemelte a kardját, fejvesztve rohanni kezdett.

A figyelmeztetés megtörtént, és biztosak lehettek abban, hogy a híre futótűzként terjed.

Arról szólt, hogy jönnek az angolok, és a mészárlást Sir Gilbert Killbere vezeti.