HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Hosszú és sok didergéssel teli volt az északra vezető út. Kis időre megálltak a kolostornál, és kérték Marcus perjelt, hogy áldja meg őket. A tarka csapatot angolok, normannok és gascogne-iak alkották, olyan emberek, akik más időkben egymás ellen harcoltak volna, és egyáltalán nem volt kizárható, hogy még meg is teszik. Indulás előtt Blackstone a város főterén gyűjtötte őket egybe. Meulont, Guinot-t, Matthew Hamptont, Waterfordot, Perinne-t, Talpint – mindet. Tudta valamennyinek a nevét. Röviden szólt hozzájuk, és felajánlotta mindenkinek, hogy Chaulionban maradhat. Nem várja el a normannoktól, mondta, hogy a földijeik ellen harcoljanak, és a gascogne-iaktól sem, hogy mélyebben behatoljanak francia területre, ahol – ha fogságba esnek – gondolkodás nélkül lemészárolják őket. Ugyanez a sors várt ott a normannokra is. A francia király elrendelte megtorlástól egyik társaság se menekedhetett.

– Normannok vagyunk – jelentette ki az eligazítás után Meulon. – Az uraink, akiket szolgálunk, maguk választották meg, kinek fogadjanak hűséget, és ők magát választották, hogy vezessen bennünket. Nekem ennyi elég. – Megfordult, és végignézett a szótlanul mögötte állókon. Közben arra gondolt, hogy a hercegek, grófok és királyok uraknak születnek, és a viszálykodás szellemét szívják magukba az anyatejjel. A többségük önző, kapzsi gazember. Bármikor készek halálra taposni a lovukkal egy velük harcolót is, hogy aztán a családja éhezzen. Blackstone azonban más volt. Parasztból lett katona, és megharcolt azért, hogy vezesse őket.

– Ha nyársra tűzik a fejedet, az enyém is ott lesz mellette – kiáltotta az íjászok élén álló Matthew Hampton. – Úgy legalább szemmel tarthatlak, mint mindig – tette hozzá, jókora nevetést váltva ki a többiekből.

– Hé! – eresztette neki a hangját Waterford. – Mindig kíváncsi voltam rá, milyen magasnak lenni.

– A seggedbe döfhetem a lándzsádat, és feltarthatlak, hogy megtudd – felelte rögtön Talpin.

– Tegyél rájuk! – kiáltotta angolul az egyik normann.

Hampton elvigyorodott.

– Francia barátunk kezd egész tisztességesen beszélni angolul. Rajta, Thomas! Hosszú még az út Calais-ig.

Az emberek vidáman kiáltoztak, alig várták, hogy kívül legyenek a falakon és megmutathassák az erejüket. Ezüsttel díszített övekre vágytak, és az elesett franciáktól elvett pénzre.

A lojalitás, ami Blackstone-nak kellett, maradéktalanul megvolt bennük.

– Szükség lenne Gaillard-ra is – figyelmeztette Meulon. – Calais-t mocsaras vidék veszi körül. Ő ott született és nőtt fel. Ha harcra kerül sor, tudni fogja, milyen utak, ösvények vezetnek oda, ahol szilárd a talaj.

Blackstone bizonytalan volt, nem tudta, megkockáztassa-e, hogy visszamegy de Harcourt-hoz. Még mindig a pénzverde elfoglalásának a terve járt az eszében, amit a gróf talált ki. Mint valami undorító hascsikarás, bizalmatlanság rántotta görcsbe a gyomrát.

* * *

A csapatot a várkastélytól látótávolságnyira hagyva Meulonnal előrelovagolt, és az őröket szólította. Kis idővel később kinyílt a kapu, és Jean de Harcourt lovagolt ki a várból teljes páncélzatban, húsz vagy talán még több fegyveres kíséretében. Blackstone egy pillanatra megmarkolta a farkasos kardot, de Meulon figyelmeztetően rászólt:

– Thomas úr, sok évig szolgáltam de Harcourt urat, és tudom, hogy nem akarja bántani. Sértő volna, ha kardot rántana.

Blackstone a kardgombra tette a kezét, Jean de Harcourt pedig pár lépésre tőle megállította a lovát.

– Itt vagy hát megint, Thomas. Az ajtóm előtt.

– Hosszú ideje volt, hogy elmentem, uram.

– Megint karácsony van… most már mindig csak karácsonykor látlak? Olyan nehezedre esett volna nyáron meglátogatni? Vagy te lennél a karácsonyi ajándékom? Tudod, hogy keresnek, és szép vérdíjat kap a fejedért az, aki bemutatja.

– A kegyelmére bízom magam, uram – mondta Blackstone a mosolygó de Harcourt-nak.

– Nem fogadhatlak szívesen látott vendégként mindaddig, amíg Eduárd király újból el nem rendezi a dolgokat. Tudod, hogy a fegyvernyugvásnak vége, és Geoffrey de Charny és Louis de Vitry meg akarja támadni Calais-t? És néhány neves, nagy hatalmú francia úr velük tart.

De Charnyé volt az egyik legnagyobb név Franciaországban. A lovagiassága és a bátorsága legendás, és Blackstone tudta, hogy sok kiváló lovag kész követni.

– Hallottam de Vitry gróf és a király egyezségéről. Ha Calais elesik, minden elvész. A város nélkül Eduárd nem tudja megvalósítani franciaországi terveit – felelte.

– Így igaz – értett egyet vele de Harcourt. – Belekeveredtél a politikába? Azt hittem, hogy az ilyen dolgok nem érdekelnek.

– Nem érdekelnek az intrikák és az összeesküvések. A királyomat szolgálom, az ő érdekeit. De nem tudom, hány báró állt át Fülöphöz. Henri Livay meghalt, elvitte a pestis, de előtte próbálták megszerezni a támogatását. De Vitryn kívül ki cserélt még tábort?

– Senki azok közül, akiket ismerek.

– De Fossat?

– Nem tudom. Guillaume kiismerhetetlen, mindig a saját törvényei szerint cselekszik. Gyanítom, hogy már Calais-ban van, és épp hűséget fogad, de hogy kinek, arról fogalmam sincs. Ha Louis de Vitry elfoglalja a fellegvárat, nyugodtan mondhatja, hogy visszaszerezte Franciaország kulcsát, és óriási jutalmat fog kapni. Ki tudja, mennyit kér, vagy mit kész elfogadni de Fossat úr, ha megkörnyékezik, hogy álljon át Fülöphöz? De Vitry gyűlöl téged, Thomas, de Fossat viszont… nem is tudom… az viszont biztos, hogy mindketten örülnének, ha meghalnál. Megsértetted őket. És van-e jobb hely a harcmezőnél az elvesztett büszkeség visszaszerzésére? – kérdezte de Harcourt.

– És maga, uram? Kinek az oldalán áll? – kérdezett vissza Blackstone anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a grófról a tekintetét.

– Eduárd mellett, ha itt az ideje – hangzott a teljesen őszintén csengő felelet.

Blackstone bólintott – jó választ kapott, olyat, amilyet várt.

– Szükségem van Gaillard-ra – mondta.

De Harcourt először zavartan nézett rá, nem értette, miért olyan fontos a katona, de aztán rájött.

– Hát persze! – Anélkül, hogy megfordult volna a nyeregben, parancsot adott rá, hogy hívják oda Gaillard-t. – Christiana jól van? – kérdezte. – És Henry?

– Mindketten jól vannak. A feleségem örül a leveleknek, és nagyon hiányolja magát és Blanche úrnőt – felelte Blackstone.

De Harcourt egy pillanatig úgy nézett rá, mintha a testvérével állna szemben, és már-már sajnálkozva mondta:

– Ti is hiányoztok nekünk, Thomas. Ebben a házban mindig szeretetre számíthattok. – A pillanat, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. – Meulon! – fordult egykori testőrparancsnokához de Harcourt. – Kezd őszülni a szakállad. Ennyire megöregített Thomas úr?

– Még sokkal jobban, uram – hangzott a felelet.

De Harcourt elnevette magát.

– Kezded megtanulni, hogy úgy válaszolj, mint ő! Igen, el tudom képzelni. Nagy szolgálatot tettél, elismerést szereztél nekem az iránta való hűségeddel. A legjobb kapitányom voltál.

Meulon arcán széles, büszke mosoly jelent meg a dicséret hallatán.

Gaillard lovagolt ki a kapun, aztán megállt tiszteletteljes távolságban.

De Harcourt oldalba bökte a lovát a sarkával, és közelebb ment Blackstone-hoz.

– Thomas, látom, hogy a kardod csupasz, nem abban a drága tokban van, amit adtam, úgyhogy biztos kész vagy nekirontani bárkinek, aki megpróbálja az utadat állni – mondta. – Ebben az esetben pedig kénytelen vagyok kikísérni a birtokomról, megelőzendő a bajt, ha netán más akadályozni próbálna, ami természetesen nem azt jelenti, hogy segítelek. Mivel számbeli fölényben vagytok, becsületbeli egyezséget kötöttünk, hogy nem támadtok meg senkit, és nem raboltok. Fogadd el ezt, hogy ne kelljen hazudnom a király megbízottainak, ha kérdezősködni kezdenek.

– Természetesen. Szavamat adom rá.

– Akkor menjünk! Elkísérlek, ameddig csak lehet, hogy megmutassam a leggyorsabb és legbiztonságosabb utat Calais-ba.

* * *

De Harcourt Rouenon túl, Ponthieu-be, Noyelles-ig kísérte őket, és ott búcsút vett tőlük. Az előttük húzódó út túl sok emléket keltene életre benne – mondta Blackstone-nak, aki szintén nem szerette volna, ha a sajátjai feltámadnának.

Megkerülték a Crécy fölötti erdőséget, ahol a leégett szélmalom elszenesedett maradványai még mindig álltak, emlékeztetőül a sok ezer halottra, akik a lejjebb húzódó mezőn lettek eltemetve. Matthew Hampton gyors pillantást vetett Blackstone-ra. A crécyi volt az utolsó nagy ütközet, amelyben együtt harcoltak, és amely után oly sok barátjukat tették sírba a dimbes-dombos vidéken. Blackstone tekintete ide-oda ugrált, majd elkapva Hampton komor pillantását, odabiccentett neki. Tudta, hogy a múlt örökké kísérteni fogja őket, de amíg ezt átélik, tudhatják, hogy még élnek. Mindegy, milyen messzire mennek, a szellemek örökké velük maradnak.

Az indulás utáni ötödik napon megálltak egy dombtetőn, és lenéztek a Calais-t körülvevő, lápos vidékre. A városfalon belül tisztán látszottak a négyszögletes város egymást keresztező utcái. Az északnyugati sarokban ott volt a fellegvár a maga öregtornyával és körbástyáival, és vigyázta a kikötőt, amelyet Eduárd három évvel korábban sikeresen blokád alá vett, kiéheztetve a városban tartózkodó több ezer embert. Miután Calais elesett, Anglia királya több száz angol kereskedőt vitt a jól megerősített, dupla fallal és várárokkal védett városba, amely körül volt még egy vízzel könnyen elárasztható, kisebb árok is, hasonló ahhoz, amit Blackstone Chaulion köré ásatott.

Louis de Vitrynek és Geoffrey de Charnynak nyomát se látták. Blackstone most először járt Calais-nál, de rögtön megértette, miért tartott olyan sokáig az ostroma: lehetetlen volt közvetlen támadást indítani ellene. Csak kiéheztetéssel lehetett megszerezni, vagy akkor, ha akadt egy áruló a falakon belül. Blackstone alaposan szemügyre vette az egymást váltó, homokos és lápos részeket. Nem sok lehetőséget adtak egy seregnek a város megközelítésére, és arra a megállapításra jutott, hogy de Vitry és a többiek a nedves homok borította parton, a kaputorony és a tenger között fognak felsorakozni. Mihelyt a felvonóhidat leeresztik és a kapurostélyt felhúzzák, beözönlenek, és elkezdődik a mészárlás.

– Most belépsz Angliába, Meulon – mondta Blackstone, és a városra mutatott.

– Édes Jézus, ments meg minket! Úgy hallottam, borzalmas dolgokat esznek – válaszolta a kapitány.

Bebocsátást nyertek, és a kapun belépve kétszer annyi, a belső falat védő teljes fegyverzetű harcos között találták magukat, mint ahányan voltak. John de Beauchamp, Calais városparancsnoka Crécynél Eduárd herceg oldalán harcolt, és ismerte Blackstone-t, de érthető volt, hogy óvatosan fogadta a város falai előtt megjelenő fegyveres csapatot. Eduárd király és a walesi herceg ugyanis titokban megérkezett Angliából, és az erődben tartózkodott.

– Akkor a herceg és kegyes uram kezességet fog vállalni értem. Azért jöttünk, hogy védjük Calais-t – mondta Blackstone, és újból felsorolta azokat a városokat és udvarházakat, amelyeket délen ellenőrzése alatt tartott azok érdekében, akik továbbra is készek voltak fegyvert ragadni Eduárdért.

– Szállítsa le a lóról az embereit, és várjon! – hallotta a parancsot.

– Tudják, ki árulta el magukat? – kérdezte Blackstone.

– Tudjuk. Maga ne törődjön vele, Thomas úr! Megmondom a királynak, hogy itt van. Mindenkinek lesz helye, ha megjönnek a franciák.

Blackstone és az emberei leültek a nedves földre, és nekidőltek a nedves falnak, miközben a lovaikat elvezették az istállóba. Ennivalót nem ajánlottak nekik, ők pedig nem kértek. Ami Blackstone-t illeti, őt a legkevésbé sem érdekelte a kényelem. Az emberei viszont leterítették a takaróikat, és sózott húst és halat elővéve falatozni kezdtek.

– Mint a régi szép időkben – mondta Matthew Hampton, és egy darab húst tömött a szájába.

– Itt is olyan nedves és nyirkos minden, mint odahaza – válaszolta Blackstone.

Hampton lehalkította a hangját, hogy Meulon és a többi normann ne hallja.

– Jó lesz újból franciákat ölni, Thomas – mondta. Tudva, hogy Blackstone megbocsátja a közvetlenségét. – De ha itt ragadunk, nem sok zsákmányt szerzünk.

– Amiatt ne aggódj, Matthew! – válaszolta két falat között Blackstone. – Csak tartsd szárazon az íjad húrját! Lesznek itt megölni valók elegen. Mindannyiunknak.

Hampton szélesen elvigyorodott, és rácsapott a bőrsisakjára. Az alatt volt az íjhúr, és ott is akarta tartani mindaddig, amíg a franciák lőtávolba nem érnek.

Pár órával később mozgást érzékeltek, kinyílt a belső kapu, és egy csapat lovag és teljes fegyverzetű harcos indult Blackstone-ék felé. Aki talpig páncélban az élükön haladt, nagyjából ugyanolyan korú volt, mint Blackstone, és majdnem olyan magas. Hosszú haját középen kettéválasztotta, és azóta, hogy utoljára találkoztak, rövid szakállt növesztett. A trónörökös lépteinek magabiztossága azonban egy csöppet sem változott. Látszott rajta, hogy ízig-vérig harcos, akár az apja. Hány hűbérúr vállalkozott volna arra, hogy a tengeren éjszaka, titokban átkelve a segítségére siessen akár egy olyan kulcsfontosságú városnak is, mint Calais? Nyugodtan maradhatott volna odahaza, mint Fülöp – gondolta Blackstone, miközben gyorsan letérdelt előtte, példát mutatva a többieknek is.

– Olyan váratlanul érkeztél, Thomas, mint egy lápi lidérc, de félelmetesebb vagy minden babona és rémlátomás szülte lénynél. Állj fel! – parancsolta a walesi herceg, és kritikus pillantással végignézett az előtte levőkön.

– Azért jöttem, hogy megvédjem uram hírnevét és ezt a várost, hercegem – felelte Blackstone.

– És a hercegedet. Remélem, engem is meg akarsz védeni. Legutóbb igen jól csináltad – válaszolta a trónörökös, és előrelépett, hogy alaposabban szemügyre vegye a sebhelyes, eltorzult arcot.

Blackstone olyan ember előtt állt, aki a legnagyobb keggyel bánt vele Crécynél, de elfordította róla a tekintetét, nehogy tiszteletlennek higgyék.

– Uram, önnek nincs szüksége segítségre. Mindenhol ismerik a harci tudását – mondta.

– Akárcsak a tiedet, Thomas. Úgy hallottuk, hogy vannak anyák, akik azzal ijesztgetik rendetlen gyerekeiket, hogy ha nem fogadnak szót, éjszaka eljön értük a sebhelyes arcú angol, és elviszi őket a purgatóriumba. Jóságos isten, Thomas! Nem hittük, hogy életben maradsz Crécy után! Nem a holtak közül tértél vissza, hogy halálra ijessz bennünket?

A herceg elnevette magát, és a kíséretében lévők feszültsége is észrevehetően felengedett.

– Nagyon kevesen vagytok. Hatvanan, vagy hetvenen? Ránézésre nagyon vegyes banda, Thomas.

– Nem az számít, uram, hogy hányan vannak, hanem az, hogy hogyan harcolnak – mondta Blackstone.

– Jó válasz. Tetszel nekünk. És ha az emlékezetünk nem csal, legalább olyan gyors az észjárásod, mint amilyen tiszteletlenül tudsz viselkedni. Szóval, kedves lovagom, anélkül jöttél, hogy tudtál volna az ittlétünkről. Köszönettel elfogadjuk a hűségedet és bátorságodat. – A herceg kis szünetet tartott, és gyanakodva mérte végig Blackstone embereit, akik nem látszottak sokkal jobbnak holmi útonállóknál. – Nincsenek zászlóitok, és címer se rajtatok. Ez persze érthető, ha részt vesztek az összeesküvésben, és azért jöttetek, hogy a bizalmunkkal visszaélve bejussatok a városba.

Blackstone csak egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt:

– Ha úgy lenne, uram, ön és az emberei már halottak volnának.

A kíséret tagjai közül többen idegesen összerándultak, és egy pillanatra a herceg is hátrahőkölt, miközben Blackstone rezzenéstelen tekintettel nézett rá.

– Igen, mi is így gondoltuk – felelte végül a trónörökös, és előrenyújtotta kesztyűs kezét. – Látjuk, hogy még mindig viseled a kardot.

Blackstone a markolatért nyúlt, és előrántotta a kardot a fémgyűrűből, amely a derékszíján tartotta. A herceg mögött állók közül többen is a kardjukért kaptak, de a király fia egy apró mozdulattal megálljt parancsolt nekik.

– Ismerjük ezt az embert! – mondta. – Együtt térdeltünk vele Crécynél a sárban. Sokan közületek nem voltak velünk akkor, de mi megőriztünk az emlékezetünkben egy pillanatot, amit nem felejtünk el, míg meg nem halunk. Ugye, Thomas! – A trónörökös kis szünetet tartott, és elvette a markolattal előre felé nyújtott kardot. A tenyerére fektette, hogy érezze, milyen nehéz, hogy van kiegyensúlyozva. – Olyan, amilyennek hittük, Thomas – jelentette ki aztán. – Ennél tökéletesebbet nem lehet csinálni. Amikor sebesülten feküdtél, úgy szorítottad, ahogy az életbe kapaszkodik az, akit sírba akarnak fektetni.

A herceg megfordította a kardot, és a penge végénél fogva úgy tartotta Blackstone elé, mint egy keresztet.

– Isten választott eszközül ahhoz, hogy megments bennünket. Nekünk adod ezt a kardot? – kérdezte halkan.

– Mindenem az én felséges uramé – válaszolta Blackstone.

– Nem vagyunk a királyod, Thomas. Nekem adod ezt a kardot?

– Örömmel – felelte gondolkodás nélkül Blackstone, és nagyon remélte, hogy a farkasos kard elvesztése miatti fájdalmát nem lehet észrevenni rajta.

A walesi herceg még mindig maga előtt tartotta a „keresztet”. Aztán egy rövid szünet után azt mondta:

– Igazság szerint úgy gondoljuk, hogy akkor szolgál bennünket a legjobban, ha a te kezedben van, Thomas úr. Vedd hát vissza!

Blackstone közvetlenül a trónörökös keze fölött markolta meg a pengét, kifejezve ezzel feltétlen hűségét.

Eduárd herceg elengedte a kardot, és hátrébb lépett.

– Rendben. Ne felejtsétek el királyunk parancsát! – mondta hangosan. – A támadó sereg vezéreit élve kell elfogni! A francia királynak ágyastársa a váltságdíjfizetés és a szégyenletes vereség. Ezt ki kell használnunk. Válasszátok hát meg jól a harc helyét!

– Hol fog támadni először az ellenség?

– Itt. A falak között. Azon a kapun át. Aztán rárontunk, és leszámolunk vele úgy, hogy Fülöp többé nem mer támadni.

– Tehát itt fogunk harcolni – jelentette ki határozottan Blackstone.

A herceg fürkésző pillantást vetett rá, majd egy ritkán látott gesztussal a vállára tette a kezét.

– Thomas! Nem hányhatsz örökké fittyet a halálnak! – mondta.

* * *

Néhány nappal később Blackstone megtudta, hogy az áruló egy olasz zsoldos, a Páviából érkezett Aimerac, aki gályarabok felügyelőjeként szolgálta Eduárdot. Először pénzért elárulta a királyát, aztán pedig a franciákat, hogy mentse a bőrét. Másnap reggel, pirkadat előtt Blackstone a két, sötét árnyként derengő fal között állt a dermesztő hidegben. Korábban azt a hírt kapták, hogy a francia sereg megérkezett, és csatarendben a városfal és a tenger közti homokon várakozik – pontosan ott, ahol megítélése szerint fel kellett állnia. Ahogy a szürke hajnal világosodni kezdett, közelebb hozva a napfelkeltét, azok, akik az erődítmények tetején álltak, négyezer gyalogosból és több mint ezerötszáz teljes fegyverzetű harcosból álló, támadásra kész erőt pillantottak meg maguk előtt.

Blackstone öt lépéssel volt előrébb, mint sajátjainak az első sora, és három lépéssel mögötte ott állt Meulon, pajzzsal a kezén, lándzsáját előreszegezve. A falak keskenyek voltak, és legfeljebb húsz ember állhatott rajtuk keresztben. Blackstone angol íjászai – kevesebben, mint amennyi kellett volna – hátul álltak fel, elegendő távolságra az előttük lévőktől, hogy ki tudják feszíteni hosszú harci íjaikat. Blackstone az embereivel túl messze volt a kaputoronytól ahhoz, hogy felismerje a közeledő árnyalakot, de pár pillanattal később a leeresztett csapóhíd és a felhúzott kapurostély hangját hallották.

Blackstone a többiek felé fordult.

– Meg ne mukkanjatok! – figyelmeztette őket. – Először felderítőket küldenek, de nekünk nem ők kellenek!

Pár perccel később homályosan látszó, fegyveres alakok jelentek meg a kapu boltíve alatt, és gyorsan jobbra-balra néztek, hogy lássák, nem leselkedik-e rájuk veszély. Blackstone és az emberei türelmesen vártak a hajnali szürkületben. A felderítők jeleztek a többieknek, hogy mehetnek. Blackstone felnézett, amikor hallotta, hogy a tenger felől fújó szél belekap egy frissen kibontott zászlóba, és a torony fölött a francia király zászlaját látta lobogni. Két másik zászló is volt mellette – az egyiket nem ismerte, a másik azonban Louis de Vitryé volt.

Intett az embereinek, és maguk elé emelték címer és egyéb jelzés nélküli pajzsukat.

Lábak dobbantak a felvonóhídon, páncélok csapódtak egymáshoz, ahogy a támadók vállt vállnak vetve rontottak rá Calais szívére és gyanútlannak hitt védőire. Blackstone felemelte a kardját, és hallotta maga mögül a kardok és lándzsák csörrenését, ahogy az emberei felkészültek a támadásra. Több mint száz ember özönlött be a kaputorony alatt, és miután a rostély lezuhant, hogy elvágja őket a kint lévőktől, váratlanul trombita harsant, és a francia harcosok azt látták, hogy az előttük tátongó sötétség megmozdul és sebesen feléjük tart. Hátulról két sorozat nyíl röppent elő és terítette le a hátsó sorokban álló teljes fegyverzetű harcosokat, ami nagyon megnehezítette az előttük lévőknek, hogy hátrébb húzódjanak, és védelmi alakzatot vegyenek fel. Fém csattant fémhez, aztán a félelem és az ölni vágyás keveréke hatalmas – a két fal által felerősített és a néma támadás után még félelmetesebbnek tűnő – üvöltésben tört ki Blackstone embereiből. Blackstone a csapat élén tört előre, vágott utat magának. Meulon lándzsája egyszer közvetlenül az arca mellett döfött előre, hogy egy felcsapott sisakrostéllyal harcoló francia arcába fúródjon. Gaillard is megállíthatatlanul tört előre, de az egyik elzuhanó ellenség kirántotta kezéből a lándzsáját. Meg se próbálta visszaszerezni, hanem rögtön kardot rántott, és azzal gyilkolt tovább. Blackstone rárontott egy teljes fegyverzetű harcosra, keresztvasával megakasztotta a kardját, tekert egyet rajta, kirúgta ellenfele alól a lábát, és a farkasos kardot a mellpáncélja és a combja közti résbe döfve továbbment, rábízva a mögötte lévőkre, hogy végezzenek a fájdalomtól fetrengő férfival.

Gaillard a földre bukott. Egy lovag buzogánnyal tarkón vágta, közben felemelte a pajzsát, hogy védekezzen az esetleges visszavágással szemben. Meulon a pajzs alá döfött a lándzsájával, Blackstone pedig, amikor látta az előspriccelő vért, elnyomorodott kezével lenyúlt, és megfogta Gaillard vállát. A kába ember oldalra hengeredet, de a következő pillanatban egy kard hegye vágódott elő a kavargó tömegből, és eltalálta a vállát. A páncélinge csökkentette ugyan a döfés erejét, de még így is vér serkent a nyomán. A Gaillard fölé görnyedő Blackstone fölfelé csapott a pajzsával, fedetlenné téve ezzel a mellét, de Meulon – mintha egyek lettek volna, egy háborúból született kiméra – abban a pillanatban a támadó torka alá döfte a lándzsáját. Aztán továbbmentek: döftek, vágtak szúrtak egymás mellett. Megállíthatatlanul. Gaillard feltérdelt, és előrezúduló társai egyből magukkal ragadták.

Arctalan kísértetek bukkantak fel a hajnali félhomályból, és csatabárddal, karddal próbálták megállítani Blackstone-ék előrenyomulását, de a lándzsások fékezhetetlenek voltak, Matthew Hampton és íjásztársai pedig hátulról újabb nyílzáport zúdítottak a franciákra. Blackstone kissé oldalra kanyarodott, azok felé, akik a hátukat kénytelenek voltak a kapurostélynak vetni; be voltak zárva, nem menekülhettek semerre, és csak arra maradt lehetőségük, hogy meghaljanak, vagy térde esve megadják magukat. A belső kapu kinyílt, és Calais városparancsnokának vezetésével a helyőrség katonái rontottak ki rajta.

– Állj! – kiáltotta Blackstone. Nem akarta, hogy az emberei továbbnyomuljanak és végezzenek a magukat már megadni akarókkal. Már több mint harminc ellenséget öltek meg, és a támadás kudarcához az már semmit se tett volna hozzá, ha lemészárolják a többit. Azt akarta, hogy az emberei ne fáradjanak el, erősek maradjanak, mert a rájuk rontó első csapatban sehol se látta Louis de Vitryt. Az izzadt, vérrel összefröcskölt emberek csatokat, kardokat téptek le az elesettekről. A hadizsákmány volt a jutalom azért, hogy jól küzdöttek. A magukat megadók közül néhányan letaglózó ütést kaptak, hogy ájultan a földre bukjanak, és megszűnjön a szégyenérzetük amiatt, hogy olyanok győzték le őket, akiknek még jelvényeik sincsenek. A távolból trombiták és dobok támadást jelző hangja hallatszott. Blackstone a fosztogató emberek között John de Beauchamp-hoz sietett.

– Hol van a király? – kérdezte, tudva, hogy a városfalakon belül már nincs több dolguk. Miközben a városparancsnok válaszolt, a kapurostély nyikorogva felemelkedett, és lovak vágtattak át a felvonóhídon.

– A déli kaputól támad, a herceg pedig az északitól – kiabálta de Beauchamp, és hátrébb ugrott, hogy a közöttük elvágtató lovasok le ne gázolják.

– Thomas úr! – kiáltotta Meulon, mert látta, hogy Blackstone megragadja az egyik ló kantárját, fellendül rá, és lelöki a lovasát. A katona a hátára zuhant, és rögtön oldalt hengeredett, hogy elkerülje a vágtató állatok patáit. Blackstone egy pillanattal később már a nyeregben ült, és a rohamozó lovasokkal együtt rontott ki a kapun.

Az erődítményből kijutva mindenhol a király csapatainak nyomása alatt hátráló franciákat látott. Abból a sebesen szálló, fekete felhőből ítélve, amely az ellenségre hullva sokat ledöntött a lábáról, akár kétszáznál is több íjász lehetett Eduárddal. Blackstone árgus szemmel figyelte a franciákat, kereste Louis de Vitry zászlaját, de az általános kavarodásban nem volt képes felfedezni. És Guillaume de Fossat-nak se látta sehol nyomát. Várakozna, hogy akkor csapjon le, amikor a harc alakulása a legjobb lehetőséget kínálja neki?

A lápos vidéken túl, egy előrenyúló homoknyelven lovasok vágtattak előre sebesen a franciák felé, akik a lábukat megvetve bátran fogadták a walesi herceg seregének rohamát. Bármilyen elszántak voltak is azonban, csoda lett volna, ha ellen tudnak állni Eduárd támadásának. De hol van de Vitry? Merre? – kérdezte magában Blackstone. Sehol se látta a zászlaját, de azért tovább hajszolta a lovát, be a harc sűrűjébe, miközben kétoldalt hol felszakadoztak, hol újból összezáródtak az egymásnak feszülő sorok.

Aztán váratlanul előrezuhant. Számszeríjakból kilőtt nyilak vágódtak a lóba és találták el létfontosságú szerveit; az állat egy tucat lépést meg tudott még tenni, de már csak a lendület vitte előre. Blackstone a nedves földre esett, és rá az állat. Sir Gilbert Killbere jutott eszébe, ahogy Crécynél a lova alatt feküdt. Ne hagyjatok így meghalni! – üvöltötte egy hang az agyában. Fogoly volt, a bal lábát mozdítani se tudta. A másikat szerencsére képes volt használni, és a döglött lovat odébb rugdosva-tolva elkezdte kiszabadítani magát. Körbenézve egy förgeteg közepén találta magát, ahol különös csönd uralkodott. Egy pillanat kellett csak neki ahhoz, hogy rájöjjön: sár és felszakított tőzegdarabok szorultak a sisakja alá, tömték el a fülét, és ezért nem hallja a csatazajt.

Lekapta a sisakot, megrázta a fejét, és kisöpörte a szeméből összesározódott haját. Néhány francia látta, ahogy a földre bukott, felé rohant, és nem sokkal mögöttük egy lovag is vágtatott. A felcsapott sisakrostély alatt nem lehetett nem felismerni Guillaume de Fossat karvalyarcát. Blackstone-nak végre sikerült lerúgnia magáról a döglött lovat, húsz lépésre a közeledőktől felállt, és csapásra készen magasra tartotta a farkasos kardot.

De Fossat az iramán mit sem csökkentve leeresztette a jobb kezét, és hagyta, hogy a kardja elvágja az útjába kerülő, védtelen nyakakat.

* * *

Meulon vadul ráüvöltött az embereire, hogy hagyják ott az erődöt, és kövessék Blackstone-t. Matthew Hampton előrerohant hátulról, és megpróbált együtt maradni a hatalmas termetű emberrel, aki kétszer akkorákat lépett, mint a köpcös íjász.

– Elbukott! Láttad? – kérdezte lihegve, futás közben. A lábuk már elég mélyen süllyedt a talajba, Meulon azonban egy szélesebb ösvény felé vette az irányt, amely átvezetett a nedves, puha talajú részen. Még mindig messze voltak ahhoz, hogy az íjukat használják, és úgy tűnt, mintha versenyeztek volna, miközben elrohantak a két oldalról is szorongatott emberek közti folyosón. A hátraforduló angolok azt hitték, hogy a hátulról érkező franciákat akarják támadni, de Hampton felkapott a földről egy elejtett zászlót, és minden erejét megfeszítve a lándzsás után vetette magát.

– Szent György! Eduárd és Anglia! – kiáltotta olyan hangosan, amennyire csak telt a tüdejétől.

Az angoloknak ennyi elég volt ahhoz, hogy megforduljanak, és de Charny zászlaja felé nyomuljanak.

Előretörésüket egy csapat francia tartóztatta fel, akik a tőlük jobbra kavargó tömegből váltak ki, és Meulonnak épp csak sikerült eltaszítani magától Hamptont, mielőtt egy lándzsa vágódott volna közéjük. Gaillard elvágta a lándzsás torkát, Talpin és Perinne pedig másokkal együtt mindkét oldalról gyorsan pajzsfalat vont köré és Meulon köré. Az ék, amelyet így alkottak, lehetővé tette, hogy ha lépésenként is, de előrehaladjanak. Az erőfeszítéstől zihálva és káromkodva néhányan megbotlottak és elestek az egyenetlen talajon, de a brutális erő továbbvitte a csapatot, míg végül minden francia levágva, haldokolva a lábuk előtt nem feküdt.

– Ott van! – kiáltotta Gaillard, amikor a tömegben nyílt résen át meglátta a Blackstone-hoz közeledő lovast.

* * *

Blackstone-nak nem volt pajzsa, ezért egy törött nyelű lándzsát kapott fel, amikor a vágtató ló már alig néhány másodpercnyire volt tőle. Hallotta de Fossat dühös morgását, miközben a támadókat kaszabolta. Ketten a földre zuhantak, és a harmadiknak se maradt esélye az életben maradásra, miután a csatamén erősen megvasalt patái átgázoltak rajta.

– Mozogj! Gyerünk, ember! Rajta! – kiáltott de Fossat, körbekanyarodva a lovával, amíg Blackstone kivédett egy kardcsapást a lándzsanyéllel, és levágta a támadóját, majd egy másikat is. – Ott van Louis! Ott! – harsogta, és mutatta is kardjával az irányt. – Rád vadászik!

Blackstone véreset köpött, kiszáradt szája alig volt képes megszabadulni egy beléalvadt vércsomótól. Valamikor jókora ütést kaphatott az arcára, de már nem emlékezett rá. A rá támadók felé mozdult, akik között vagy fél tucat lovas is volt Louis de Vitry vezetésével.

– Thomas úr! – üvöltötte valaki a háta mögött, és megpördülve látta, hogy Matthew Hampton, Meulon és Gaillard, Talpin és Perinne teljes erejéből rohan felé, a többiekkel a nyomukban. Sárral és vérrel telefröcskölt arcukban a szemük hatalmasra tágult, szakálluk takonytól és kiköpött nyáltól volt szutykos.

– De Vitry! – kiáltotta feléjük, és támadásba lendült. Az előtte heverő holttesteket kikerülve balra kanyarodott, egy szárazabb rész felé vette az irányt, mert a vizenyős részen átvezető ottani töltésutakon hamarabb megközelíthette de Vitryt, miközben arra kényszerítette a gróf csapatát, hogy irányt váltson. Biztos volt benne, hogy a fele továbbhalad, egyenesen előre, míg a többiek kanyarodni kezdenek, és a csapat közepe közelebb kerül hozzá. Az a része, ahol Louis de Vitry van!

Guillaume de Fossat a rohanó ember mellé érve lefékezte a lovát.

– Kapaszkodj! – kiáltotta, félredobva a pajzsát és a kardját átvéve a másik kezébe, hogy Blackstone bal kézzel elkaphassa a kengyelszíját, és felrántsa magát. A ló botladozott a nedves, puha talajon, de Blackstone lába így is alig ért le a földre. Szemben vele a lendület embereket és lovakat rántott be a rájuk zúduló nyílvesszők alá. Matthew Hampton szabályos alakzatba állította az íjászokat, miután Meulon és a többiek védőfalat vontak köréjük. Együtt mozdultak előre, miután látták, hogy a franciák a lovába lándzsát döfve a földre kényszerítik de Fossat-t. Blackstone félreugrott, hogy a vadul kalimpáló állat lábai ne érhessenek hozzá, és látta, hogy de Fossat állja a szavát, erejét összeszedve harcol mellette a közös ellenséggel. De Vitry ordított valamit, de az óriási kavarodásban nem értette. A zászlók megfordultak, és már a két lovag mögött lobogtak. Torz kiáltás tört elő Meulon és Blackstone embereinek torkából. Az uruk mellé akartak kerülni, de elvágták az útjukat. Waterford egy lándzsadöféstől halt meg, Talpint két francia ölte meg buzogánnyal és csatabárddal. Blackstone tisztán látta, ahogy a falépítőjét lemészárolják. Aztán, mintha csoda történt volna, Meulon újból támadásra vezette az embereit.

Blackstone szilárdan állta a sarat, sőt egy elejtett pajzsot felkapva közelebb is került de Fossat-hoz. Nem néztek egymásra, mert úgy tűnt, hogy a rájuk nehezedő nyomás nemhogy csökkenne, inkább növekszik annak ellenére, hogy óriási pusztítást vittek véghez de Vitry emberei között.

– Le a földre, Thomas! Bukj le! – hallatszott egy kiáltás jobbról, Blackstone háta mögül, és Matthew Hampton teljes erőből előrelódult. Blackstone megpördült, és látta, hogy de Vitry négy katonája számszeríjjal vette célba. Feltartotta a pajzsát, de elkésett vele – két nyílvessző egyenesen a rohanó Hampton mellébe csapódott. A harmadik áthatolt Blackstone pajzsán, és eltalálta az oldalát. A seb úgy égett, mintha savval maratták volna. Mélyen beszívta a levegőt, és azt latolgatta, hogy képes-e mozogni, támadni, vagy egyáltalán megállni a lábán. Tett három lépést, aztán ötöt, közben a fájdalomtól elködösült aggyal jobbra és balra vágott. De Fossat mozdulatlanul feküdt a sárban, mellvértje alól folyt a vér.

Trombiták harsogása hallatszott a közelből, jelezve, hogy a herceg erői kezdik szorosra húzni a franciák köré vont hálót. Louis de Vitry megfogadta, hogy végez azzal az emberrel, aki megsértette. A földjeit visszakapta, és busás jutalomra számított, arra, hogy a normann urak közül ő lesz a leghatalmasabb, ő fogja ellenőrizni a többit. De miközben a sebesült Blackstone felé vágtatott, már pontosan tudta, hogy az ütközetet elveszítették, és megszégyenülés vár rá. Rossz oldalt választott, eladta magát egy olyan francia királynak, aki sosem válhatott az országa igazi urává. A megvert grófnak egyetlen öröme maradt csupán: hogy végezhet Thomas Blackstone-nal.

A francia sereg megrendült. Az angol király körbezárta, a fia kimetszette alóla a lábait, Blackstone-nak a szíve közepébe vezetett támadása pedig kiszívta a maradék erejét. Sorai hirtelen meginogtak, és végül a legtovább kitartók is megfordultak és futásnak eredtek. Blackstone látta, ahogy Louis de Vitry elkeseredetten ide-oda kapkodja a tekintetét, miközben üvöltve kéri az embereit, hogy álljanak meg. A félelem és az elkeseredés azonban süketté tette őket, meg se hallották, amit mondott. Több ezer embertől körülvéve Louis de Vitry úgy érezte, hogy teljesen egyedül maradt. Előreugratta a lovát, Blackstone felé, aki pontosan előtte állt, képtelenül arra, hogy elugorjon előle. Pár lépéssel mögötte azonban Meulon meglendítette a lándzsáját, elhajította, és a fegyver mélyen az állat szügyébe fúródott, a földre rogyasztotta. De Vitry hiába próbált a nyeregkápába kapaszkodni, a bukás kivetette a nyeregből, és a testét fedő, harminckilónyi páncél miatt nagyon nehezen tudott felállni. A kardja, akárcsak Blackstone-é, a csuklójához volt kötözve. Blackstone szinte érezte a sisak alatt megrekedt, fülledt, áporodott levegőt, és elképzelte, milyen lehet egy keskeny résen át szemlélni a környező világot. Hátrébb lépett, és megvárta, hogy de Vitry előbb feltérdeljen, majd lábra álljon, és miután némi imbolygás után visszanyerte az egyensúlyát, felcsapja a sisakrostélyát, és mélyen beszívja a friss levegőt. A következő pillanatban azonban már olyan erővel támadt, hogy Blackstone hátraesett. Látta, hogy Gaillard felé lép, és rákiáltott, hogy álljon meg. Tudta, hogy de Vitryt a herceg váltságdíjért visszaadná Fülöpnek, vagy egyszerűen csak visszaküldené a francia királynak, hogy megszégyenítse. Tökéletes győzelem lenne az angolok számára, olyan sebet ejtene Fülöp király büszkeségén, amit évekig nem lenne képes eltüntetni.

Hacsak nem öli meg de Vitryt, hogy mindez lehetetlenné váljon.

Összecsaptak. Az, hogy nem viselt sisakot, hátrányára volt Blackstone-nak, és de Vitry ezt ki is használta: lábujjhegyre állva oldalt fordult, lefelé fordította a pengéjét, és a kardmarkolat végével ellenfele arcába csapott. Blackstone vért köpött, kivédte a következő csapást, de közben érezte, hogy vér folyik végig a lábán – a nyílvessző továbbra is ott volt az oldalában, és akadályozta a harcban. Csak egy dologra vágyott, arra, hogy mielőtt meghal, kapjon egy vödör vizet. Hadd merítse bele a fejét. Ne szomjasan kelljen átmennie a másvilágra.

Louis de Vitrynek régi örökségből táplálkozó, kifinomult érzéke volt a szemtől szemben vívott, kétszemélyes harchoz, és úgy érezte, hogy a parasztból lett íjász, akit a nagy és nemes de Harcourt család megtisztelt és egyenlőként kezelt, szégyenfolt a normannok becsületén. Szégyenfolt, amit ő most el fog törölni! Blackstone csak egy brutális erejű vadállat, aki már leejtette a fejét, haja csapzottan tapad az arcára, a szája tátva, inni szeretne, és a válla is megroggyant a sebesülésétől. Mindjárt összeomlik, mindjárt vége lesz. Louis de Vitry gróf mindkét kezével erősen megmarkolta és magasra emelte a kardját.

Akkor nem maradt más lehetőség, mint a kivégzés.

Blackstone felemelte a fejét, és de Vitry tisztán látta a vértől csatakos haja közül elővillanó, hideg tekintetét. Lefelé lendítette a kardját, de már elkésett. Blackstone villámgyorsan megfordította a farkasos kardot, és úgy, ahogy annak idején a vadkannal tette, felfelé döfött vele, a mellvért alatt bele egyenesen de Vitry szívébe és tüdejébe.

Louis de Vitry megtántorodott, de Blackstone ezúttal résen volt, kitért az útjából, és hagyta, hogy arccal előre a földre zuhanjon. Az a kevés levegő, ami még a tüdejében maradt, vért pumpált ki a testéből az összetaposott fűre.