TIZENKETTEDIK FEJEZET

Halál ólálkodott az árnyékban, mint egy holló, készen arra, hogy kivájja Blackstone sebesült testéből a lelkét.

A gyötrelem időtlenségében a harctérről magával vitt démonokkal harcolt. Sűrűn felhangzó kiáltásai sokáig visszhangzottak Noyelles folyosóin, míg végül elcsöndesedett, és mindenki azt gondolta, hogy meghalt.

Christiana hiába próbálta, nem tudta kitapintani a pulzusát. Egy szolgát hívott, hogy felébressze az alvó orvost, és addig kiabált vele, mígnem a fenyegetései hatására fáklyát ragadott, hogy elvigye a beteghez az egyetlen embert, aki képes megmenteni. A lány rémült kiáltásai távoli folyosókra is elértek, felébresztették a konyhai tűzhely mellett és az úrnő lakosztálya előtti folyosón alvó szolgákat. Fáklyák lobbantak lángra, ajtók tárultak ki, és siető léptek koppantak a kőpadlón. Blanche de Harcourt összefogta magán a köntösét, és rászólt a fröcskölő fáklyával egy lépéssel előtte haladó szolgára, hogy mozogjon gyorsabban.

Canterburyi Jordan mester, miután felébresztették, alaposan leteremtette a szolgáit, amiért megzavarták éjszakai nyugalmát. Azonnal visszakozott azonban, abbahagyta a szitkozódást, mihelyt megtudta, milyen sürgős szükség van rá, hogy az ifjú íjász már nem is lélegzik. Hogy miért kínozza nagy királya azzal, hogy rábízta a fiút, azt elképzelni se tudta. Hiszen ő végül is Eduárdnak, Anglia uralkodójának a személyi orvosa, aki a pazar windsori kastélyban szokta ellátni a páciensét, ahol arannyal átszőtt drapériák lógnak a falakon nagy olasz mesterek festményei mellett. Windsorban folyóvizes vécék voltak, meleg és kényelem, és a király még a hadjáratok alatt is úgy étkezett, ahogy egy uralkodóhoz illik. Itt egészen mások voltak a körülmények. Nem az egyszerű húsételek és a durva őrlésű lisztből készült kenyér miatt – mert tisztességes, finomlisztből készült fehér kenyérhez nem lehetett hozzájutni. Mindez kellemetlen volt, de nem a fő ok. A fő ok az volt, hogy ő, Canterburyi Jordan, aki a király édesanyját, Izabellát is kezelte Hertford várában – ilyen nagy megbecsülésnek örvendett a királyi családban –, most kénytelen volt egy normann várkastélyban lakni. A csupasz gerendák és a kőből emelt falak úgy sugározták a hideget, mint egy hulla, amit télen halásztak ki a vízből. Az egész környezet olyan volt, hogy gúnyt űzött a nemesség luxussal párosult fogalmából. Megborzongott, és azt kívánta, bárcsak Eduárd király megszokott, otthonosnak érzett környezetében lenne. Amikor a Blackstone szobájához vezető, magas lépcsőket megmászva megérkezett, pár másodpercig lihegett, és csak azután hajtotta rá a fejét betege mellkasára. A saját szívverésének is le kellett csöndesednie ahhoz, hogy megállapítsa, magához szólította-e az Úr az íjászt. Megtapogatta a bőrét, keresve a láz vagy az élet bármilyen jelét, de nem talált semmit.

– Vizet! Gyorsan! – adta ki a parancsot egyik segítőjének.

A szoba kétszer olyan zsúfoltnak tűnt, mint amilyen valójában volt, mert a bent tartózkodók állandóan egymásnak ütköztek. Christianához fordult, aki az ajtóban állt, sápadtan a rémülettől, Blanche de Harcourt pedig a vállát átölelve vigasztalta. A grófnénak az egyszerű íjásszal kapcsolatos érzései köztudottak voltak.

– Hölgyem, lehetséges, hogy az Úr a de Harcourt családot és engem is felmentett terhes kötelességünk alól – szólt hozzá az orvos.

Tettetett együttérzést és közös szomorúságot mutató mosolyára pattogó választ kapott.

– Uram és férjem az ágyában fekszik és nyugodtan alszik, hála a sebesülései okozta fájdalmat enyhítő orvosságnak. Szolgálom és végrehajtom az utasításait, ahogy maga is szolgálja a királyát, Jordan mester. Ez olyan terhes?

Az orvos azonnal fejet hajtott, és remélte, hogy megjegyzése a segédei pletykálkodásán keresztül nem szivárog vissza a királyhoz.

A meleg vízzel visszatérő szolga mentette meg a további kellemetlenségektől. Jordan elvette tőle a tálat, és a Blackstone ágya melletti, kis szekrényre helyezte. Vártak a szeszélyesen táncoló fényben, lesték a rezzenéstelen, élettelen arcon a szív működésének valamilyen jelét, de nem láttak semmit. Az orvos megfordult, hogy miután eleget tett a kötelességének, visszatérjen meleg ágyába.

Biztos volt benne, hogy Thomas Blackstone meghalt.

Mélyen magába süppedten az íjász lágy ölelést érzett, szelíd meleget, amilyet azelőtt sose tapasztalt. Nem kellett mást tennie, mint megadni magát ennek a csábító ölelésnek. Továbbsüllyedt a kellemes, lágy nemlétbe. A benne lakozó farkasösztön azonban belemélyesztette karmait az agyába. Tudta, hogy ha hátat fordít annak a helynek, akkor visszatér a fájdalom medvevermébe, de azt is, hogy a kellemes meleg a halált jelenti, a fájdalom pedig az életet. Mint egy lándzsahegy törött darabja, a tudata kilökődött a semmiből, vissza a gyötrelem kusza zűrzavarába.

– Uram! – kiáltotta az orvos egyik segédje.

Az addig halottnak tűnő, mozdulatlan felszínen megjelent az első kis vízfodor.

* * *

Noyelles egyelőre biztonságban volt. Az angolok továbbvonultak északra, hogy megostromolják Calais-t, és ironikus módon Blackstone jelenléte garantálta a de Harcourt-ok biztonságát. Christiana és Jordan mester három napon keresztül ápolta Blackstone-t. A szolgák segítségével levágták róla vérrel átitatott ruháját, és lemosdatták, hogy a sebei tisztán láthatóvá váljanak. Erősen belázasodott, mindkét kezét és lábát ki kellett kötni az ágy négy sarkához, nehogy lázas vergődése közben tovább súlyosbítsa a sebeit. Christiana az orvos utasításait követve tojássárgája, rózsaolaj és terpentin keverékével ecsetelte be a sebeket, és azzal átitatott vastag dunsztkötést tett Blackstone lábára, amelyen az izom át volt vágva. A seb már ki volt tisztítva, de még be kellett zárni.

Az orvos felkészült a sebek összevarrására.

– Az arcát nem tudom megmenteni – mondta. – El fog torzulni, ha az izmok a varratok mentén összeforrnak. Kár, mert látszik rajta, hogy jóképű fiú. – Levette a lábáról a kötést, és egy borral teli edényből kivette a disznótól származó, egy méter hosszú béldarabot, amit a segédje befűzött egy meggörbített tűbe.

Christiana elbizonytalanodva nézte: a horgászhorogra emlékeztető szerszám Thomas Blackstone lábát átszúrva hurkolt öltésekkel zárta össze a sebet. Blanche de Harcourt gyorsan hátat fordított a nem túl kellemes látványnak.

– Jöjj, gyermekem! Hagyjuk, hadd végezze a dolgát Jordan mester! – szólt Christianának.

– A lábizmot szorosan össze kell varrni, de ha az arcával ugyanazt csinálja, torz lesz – felelte a lány. A grófné visszament a szobába. – Uram, ha végzett a többi sebbel, megengedné, hogy az arcát én lássam el? – kérdezte. – A világért se akarok tiszteletlen lenni önnel, Jordan mester, de egy könnyebb kéz, amely ért hozzá, hogyan szegjen be egy selyemruhát alig észrevehető öltésekkel, talán kevesebb elváltozást okoz.

A király orvosa bizonytalanul nézett rá. Egyetlen általa ismert nő sem látott még el csatában szerzett sérüléseket. Nem lett volna illendő.

– Nem önnek való feladat. Leginkább egy harctéri borbélyfelcserhez illene. Én is csak uram kérésére vagyok itt.

Christiana felháborodott, de tisztában volt vele, mekkora tekintéllyel bír Anglia királyának az orvosa. Egy pillanatra lesütötte a szemét, mintegy elismeréseként a ténynek, aztán az orvos szemébe nézett, és olyan hangon szólalt meg, hogy amit mondott, nem lehetett nem komolyan venni.

– Az én érzékenységemet nem fogja bántani a dolog, uram. Már segítettem lemosdatni, és kimosni az alvadt vért a sebeiből – kezdte. – A teste nem ismeretlen számomra. Három napja vagyok mellette, és közben alig aludtam egy szemhunyásnyit. Egy pillanatra se hagytam magára. Neki köszönhetem az életemet, ahogy az önök trónörököse is. Csekély kérés, ha azt szeretnénk, hogy ne egy félszemű szörny torz arcával kelljen tovább élnie. Ha netán Eduárd király és a fia újból látni akarja, ne legyen akadálya ennek az, ahogyan kinéz! Van finom selyemfonalam, ami szorosan összezárja a bőrt.

Jordan mester előbb a lányra bámult, aztán Blanche de Harcourt-ra.

– A lány az ön fennhatósága alá tartozik, úrnőm – mondta. – Mindig ilyen szókimondó?

– Attól tartok, igen. De remélem, ez nem okoz problémát – válaszolta a grófné.

– Ó, dehogy! – Az orvos kénytelen volt egyetérteni, és meghajtani a fejét. – Rendben van, megadom az instrukciókat, és ha eléri, hogy az arca ne úgy nézzen ki, mint egy felhasadt, túlérett szilva, természetesen magamnak fogom tulajdonítani a sikert.

– És ha kudarcot vallok, uram, közhírré teszem, hogy a tudomása nélkül csináltam a dolgot – válaszolta Christiana.

– Akkor megállapodtunk. És ha életben marad, remélem, hogy ez a fiú megtudja, milyen szerencsés, hogy egy király és egy ilyen szép ifjú hölgy aggódik érte.

A következő órákban Christiana figyelte, hogyan varrja össze az orvos a sebeket úgy, ahogy egy sütésre szánt, minden jóval megtöltött szopós malac hasát szokták. Durva, de hatékony munka volt. Miután a király orvosa befejezte, ottmaradt Jordan mester patikáriusával, és segített neki pár cseppet beerőltetni Blackstone szájába egy bürökből és mandragórából készült főzetből, hogy enyhítse a fájdalmát.

Ezután Christiana két ujjal óvatosan összefogta az arcon lévő sebet. A torka elszorult az izgalomtól, de kiköpött a gyékénnyel beterített padlóra, erőt vett magán, hogy ne remegjen a keze, és lassan, nagy elszánással az íjász bőrébe bökte a tűt.

* * *

Miután Blackstone sebeit ellátta, Jordan mester visszatért a Calais-t ostromló angol sereghez. Sir Godfrey fegyveres kísérettel délebbre, a biztonságosabb de Harcourt-várkastélyba küldte az unokaöccsét, Jean de Harcourt-t, a családját és kíséretének néhány tagját, aki túlélte a mészárlást. A francia becsület és vendégszeretet megkövetelte az apja halálával családfővé vált Jean de Harcourt-tól, hogy megparancsolja háza népének: bánjon tisztelettel Thomas Blackstone-nal, aki már nem egy angol grófságból érkezett, egyszerű önkéntes íjász volt, hanem lovag, akit egy király fia ütött azzá. A harcmezőn tanúsított bátorságért járó megbecsülés, amelyet királyi kéz juttatott kifejezésre, előkelőbb státuszt biztosított, mint bármilyen más elismerés. Sir Godfrey, Jean nagybátyja a saját családja ellen harcolt, miután csatlakozott az angolokhoz, de Jean kitartása az apja mellett a crécyi csatában egyszerűbb megfontoláson alapult: az apja miatt kellett becsülettel helyt állnia.

– Miért nincs közelebb hozzánk a fiú? – kérdezte majdnem egy hónappal később de Harcourt. A sebei szépen gyógyultak, és már segítség nélkül tudott járni.

Felesége felnézett a kézimunkájából; a tűz mellett heverő kutyák pedig egyből a nagyterembe belépő gazdájukhoz futottak. Ő nem vett tudomást róluk, hanem mielőtt az asszony válaszolni tudott volna, érezhető ingerültséggel a hangjában megismételte a kérdést.

– Közember, Jean. Nem fogadhatjuk be a társaságunkba – mondta a nő sietve, nem akarva kivívni a rosszallását.

– Én vagyok a ház ura és a család feje, Blanche. Godfrey-tól kaptam a megbízást, hogy gondoskodjam a fiúról, ő pedig Anglia királyától. Hol van?

– Az északi toronyban, uram.

De Harcourt hátat fordított, és kilépve nem csukta be maga mögött a nagy ajtót. Nem érdekelte, hogy a huzat keresztülsüvít a termen. Már benne jártak az őszben.

* * *

Jean de Harcourt végigbicegett a folyosón, amely Blackstone fűtetlen szobájához vezetett. A helyiséget üresen találta, az ágyon látszott, hogy nem aludt benne senki. Kinézett a keskeny ablakon, és Christianát látta, amint lassan lépkedve kantáron vezet egy lovat. A ló másik oldalán, egyik kezével a sörényébe kapaszkodva, Blackstone bicegett fájdalmas arccal, kényszerítve rá sebesült lábát, hogy minden nap egy kicsivel nagyobb megterhelést viseljen el. Nem egészen egy hónap alatt úrrá lett a sebei okozta fájdalmon, és nagy elszántsággal majdnem visszanyerte korábbi erőnlétét.

De Harcourt meglátta a sebesült íjász falhoz támasztott kardját, felvette, és a tenyerére fektette, hogy lássa, hogyan van kiegyensúlyozva. Mestermunka volt, és hozzáértő kézben olyan hatékonysággal ölt és csonkított, hogy azzal minden harcos elégedett lehetett. Gyorsan balra és jobbra suhintott vele; a hegye sziszegve hasította a levegőt. Az egyik legkiválóbb kard volt, amit valaha látott, olyan, amilyet csak egy gazdag és harcra kész lovag engedhet meg magának. Sir Godfrey-tól tudta, hogy Blackstone egy ilyentől vette el, és aztán megölte vele, ami brutális, megbocsáthatatlan cselekedet volt, hiszen váltságdíjat lehetett volna kérni érte, bár az igaz, hogy Crécynél egyik fél sem ismert kegyelmet. Függetlenül azonban a körülményektől, egy pénzszerzési lehetőség kihasználatlanul maradt. Jean de Harcourt ugyanakkor tudta, hogy a nagy csata előtt, amikor Sir Godfrey a noyelles-i kastélyban tartózkodott, Blackstone megmentette egy fiatal apród életét, és megpróbált segíteni a fiú sebesült urán. Furcsának tartotta az ellentmondást – az együttérzés és a brutalitás ritkán van meg egyszerre ugyanabban a személyben. És most a családjának kellett gondoskodnia erről a barbár íjászról. Visszatette a helyére a kardot, és arra nézett, ahol Christiana épp megfordította a lovat. Most jobban látta Blackstone-t: komor elszántság ült ki a fiú arcára, amelynek felét kékes-sárgás, dagadt masszává változtatták a sebek. A haja csapzott volt az erőfeszítéstől, hogy tartsa magát. Csak egy hosszú alsóinget viselt, a sebesült lábán lévő kötés még nem tette lehetővé, hogy nadrágot, vagy hosszú harisnyát húzzon. Az udvar másik végéből tisztán hallotta Christiana hangját:

– Mára ennyi elég, Thomas. Pihenned kell, és ideje, hogy átkössem a lábad.

Blackstone megrázta a fejét.

– Csak még egyszer! Oda és vissza. Át az udvaron – felelte, és a lány tiltakozása ellenére továbbhaladásra ösztökélte a lovat. Bármennyire fájhatott is neki az erőfeszítés, csöndben maradt, és kényszerítette a lábát, hogy az ne vegyen tudomást a sebről.

De Harcourt némán figyelte a fiút, egyikét azoknak az angol íjászoknak, akikkel Crécynél szemben állt, és akik halált zúdítottak a francia lovagság elitjére. A kegyetlen gyilkolás, amit a sebesült lovagok között rendeztek, híressé vált, és felfordult a gyomra, ha visszagondolt a brutalitásukra. Blackstone-éival összehasonlítva neki jelentéktelenek voltak a sebei, de hetekig nem hagyhatta el miattuk a szobáját, mígnem most elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megjelenjen a családja és háznépe előtt.

Elérkezett az ideje annak is, hogy találkozzon az ellenségével.

Blackstone egy kis hordón ült az istállóban, és Christiana letekerte a lábáról az összeragadt kötést. Egy gyógyszeres táskából keskeny, összetekert vászoncsíkot és egy tégely kenőcsöt vett elő. A Blackstone combján lévő, hosszú vágás két oldalán a hús meg volt duzzadva, és az öltéseknél gennyedzett. A lány egy rövid pengéjű késsel hozzálátott kitisztítani a sebet, de riadtan abba is hagyta, amikor érezte, hogy a láb megrándul.

– Sajnálom – suttogta Blackstone kezéért nyúlva.

A fiú elmosolyodott.

– Semmi baj. Csak még érzékeny ott, ahol nem hegedt be. Gyógyul, és az a lényeg – mondta.

Valami eltakarta az ajtón bejövő fényt, és Christiana gyorsan felállt, hogy szembenézzen a belépő de Harcourt-ral.

– Uram! – mondta, és térdet hajtott előtte.

Blackstone egy kicsivel később mozdult csak, de aztán felállt, anélkül hogy egy pillanatra is levette volna a szemét az emberről, akin könnyen múlhatott, hogy életben marad-e, vagy meghal.

– Christiana, bízd ezt rá a szolgákra! – mondta de Harcourt.

– Kényes feladat, uram. Inkább magam csinálnám. Ki kell szedegetnem a sebből a férgeket.

De Harcourt tudta, hogy kukacokkal falatják fel az üszkösödésnek indult húst, de rajta ezt a módszert még sosem alkalmazták.

– Minden nap csinálod?

Christiana bólintott.

– A szolgák nyulakat és varjakat hoznak, kibelezik őket, és ha megjelennek bennük a férgek, áttesszük őket Thomas sebére, és bekenjük a balzsammal, amit Jordan mester patikáriusa hagyott itt.

De Harcourt bólintott, ám miközben a lánnyal beszélgetett, egyfolytában Blackstone-on tartotta a szemét. Az íjász harminc év körüli, szívós, inas, erős férfit látott maga előtt. Tíz-tizenöt centivel alacsonyabb volt nála, és a szakállában már megjelent néhány őszes szál. Hátul a haja eltakarta a nyakszirtjét. A kezein fehér hegek látszottak – harcban szerzett sebek nyomai. Egy görbe végű botra támaszkodva sántikált, ennek ellenére megőrizte tartását.

– Majd később befejezed – szólt rá Christianára.

A lány egy pillanatra elbizonytalanodott, látva egymással szemben a két férfit; tudta, hogy de Harcourt az erősebb, mert kevésbé súlyosak a sebei, és tőr is van nála. Úgy fordított hátat nekik, hogy közben csak futó pillantást vetett Blackstone-ra. Miután elment, de Harcourt várt még egy kicsit, aztán leült egy felállított gabonászsákra.

– Jean vagyok, Harcourt ötödik grófja, és ennek a családnak a feje – mondta.

Egy előkelő nemesnek kötelező volt megadni a tiszteletet. Noha Blackstone-t nem kisebb személyiség ütötte lovaggá a harcmezőn, mint a walesi herceg, ráadásul Eduárdnak, Anglia királyának az áldásával, Jean de Harcourt még így is fölötte állt. Blackstone törött karja még mindig sínben volt, és a sebesült láb, amelyről Christiana leszedte a kötést – ezt de Harcourt elismerte magában – minden lépésnél fájdalmat okozott. Blackstone ép kezével megmarkolta a hordót, és rákényszerítve a testét arra, hogy engedelmeskedjen az akaratának, ép lábát lassan kezdte behajlítani, hogy fél térdre ereszkedjen.

De Harcourt figyelte a fájdalmas erőfeszítést, és amikor Blackstone térde már majdnem félúton volt a föld felé, felemelte a kezét, mert nem akart szükségtelen szenvedést okozni egy bátor harcosnak.

– Elég! Nem szükséges – mondta.

Blackstone nem állt meg, tovább küzdött a seb okozta kínnal, és miután sikerült letennie térdét a földre, felemelte a fejét, és egyenesen de Harcourt szemébe nézett.

– Uram! – mondta, aztán felállt. A sebéből a sárga gennyen átszivárogva most már folyt a vér.

De Harcourt elismerően bólintott, belátva, hogy Sir Godfrey pontosan jellemezte a makacs, dacos íjászt – Blackstone azok közé tartozik, akik sose adják fel. A kezével jelezte, hogy üljön vissza a hordóra.

Csöndben nézte az íjászt, aki a társadalomnak ahhoz a rétegéhez tartozott, amellyel alig volt kapcsolata azonkívül, hogy a tagjait verte, megbocsátott nekik vagy végzett velük. Egyébre ritkán nyílt alkalom. Az alacsonyrendűekkel úgy kellett bánni, hogy tudják, hol a helyük. Akadtak azonban olyan emberek, akik harcoltak, azzal vagyont szereztek, és ők megérdemelték a tiszteletet. Blackstone pedig már úton volt afelé, hogy tekintélyt vívjon ki magának.

– Eduárd király tovább ostromolja Calais-t. A háború folytatódik – mondta.

– Nélkülünk, uram – válaszolta Blackstone.

– Nélkülünk – értett egyet vele de Harcourt. – Úgy hallottam, hogy tudsz olvasni.

– Igen.

– Hogyan tanultad?

– Anyám francia volt. Megtanította rá apámat, ő pedig engem.

– Hogy hívják?

– Annie-nak.

– Az nem francia név.

– Apám nevezte így. Az eredeti neve Anelet.

– Él?

– Nem.

– És apád?

– Halott.

– Íjász volt?

– A legjobb. Én örököltem az íját.

– Csatában halt meg?

– Egy kőfejtőben, ahol magam is inaskodtam mint szabad kőfaragó.

– Írni is tudsz?

– Egy kicsit.

– Nem vagy hát teljesen barbár.

– Amit tudok, elég ahhoz, hogy végrehajtsam uram parancsait és öljem királyom ellenségeit – mondta Blackstone, hasztalan próbálva maradéktalanul tiszteletteljes hangot megütni.

De Harcourt nem sértődött meg.

– Igen. Tudom, hogyan uszítanak háborúra az angolok. Kinek esküdtél fel?

– Sir Gilbert Killbere-nek.

– Él?

– Holtan fekszik Crécynél egy csataló alatt, ha el nem temették.

– Nem ismerem.

– Tudná, kicsoda, ha találkozott volna vele csatában.

– Pimasz vagy.

– Mások is mondták már, uram.

De Harcourt félelemnek a nyomát se látta Blackstone-on, azt viszont igen, hogy termete és ereje jóval nagyobb, mint amekkorának a kora alapján lennie kellene.

– Mit kezdjek veled, ifjú Thomas Blackstone? – kérdezte.

– Nem tudom, uram, csak azt, hogy a sebeim gyógyulnak, és úgy egy hónap múlva elég erős leszek ahhoz, hogy visszatérjek a sereghez.

– Majd akkor mégy el, ha én mondom – jelentette ki de Harcourt. – Elmondta Christiana, hogy miért vagy itt? Hogy miért utasította az angol király a hadsereg marsallját, a nagybátyámat, aki a saját családja ellen harcolt érte, hogy hozzon ide?

– Csak arra tudok gondolni, hogy a király bosszantani akarta Sir Godfrey-t – válaszolta Blackstone.

De Harcourt hirtelen felnevetett.

– Igen, ez is egy lehetőség. – Botjával arrébb piszkált egy kupac lótrágyát. Azon gondolkodott, mennyire legyen barátságos a szálfa termetű íjásszal. Meglepődött saját bizonytalanságán. Az előtte álló ember különbözött minden paraszttól, akivel addig találkozott. Talán a nevelés miatt, amit az anyjától kapott.

– Az igazság az, hogy a Harcourt család a lojalitás tekintetében régen megosztott – mondta. – Az őseim közül többen Angliába mentek Hódító Vilmossal, de még mindig vannak itteni birtokaik. Távoli unokatestvérek, és valószínűleg jobb is megtartani őket annak. Mi, normannok nem fogadjuk szívesen az olyan tekintélyt, amelyet nem tisztelünk. Ebben talán hasonlítunk is egymásra mi ketten. Apám a Fülöp király iránti hűsége miatt meghalt Crécynél. Hűséges voltam hozzá, ahogy kell, de most, hogy már halott, és én vagyok a család feje, magam döntöm el, kinek tegyek hűbéresküt. Az angol király Franciaország trónját fogja követelni, és ha sikerrel jár, abban része lesz a családomnak is. Ezért vagy itt, mert a leendő királyunk megbízta Sir Godfrey-t, hogy gondoskodjon rólad, és tegyen meg mindent azért, hogy életben maradj. Ellenkező esetben otthagyott volna az útszélen, hogy elrohadj egy árokban, és belehalj a sérüléseidbe. Annak ellenére, hogy hősiesen védted a hercegedet. – De Harcourt felemelkedett a zsákról. – És elvette volna magának azt a remek kardot. – Kilökte maga előtt az istállóajtót, de utána hátrafordult, és búcsúzóul azt mondta: – Feltéve, hogy ki tudta volna venni a kezedből.

Elbicegett, otthagyva Blackstone-t teljes bizonytalanságban afelől, hogy mi lesz vele.

Christiana megvárta, hogy gyámolítójának ura és férje elbicegjen a nagyterem felé. Nem kérdezte meg Blackstone-tól, hogy mi hangzott el közöttük, mert biztos volt benne, hogy idővel elmondja, ahogy más dolgokat is, röviden megemlítve az öccse halála miatti bűntudatát és az erős késztetést, hogy mielőbb visszatérjen azokhoz, akikkel együtt harcolt. Apránként egyre többet megtudott Thomas Blackstone-ról. Éjszakákon át figyelte, ahogy rémálmai újabb és újabb, benne lakozó démonokat engedtek szabadjára, hogy aztán a napok múlásával szép lassan mindegyik visszatérjen a maga ketrecébe.

Miután magukra maradtak, ellátta Blackstone sebét, és segített neki visszamenni az északi toronyba, ahol egy szolga várta őket, aki meghajolt, és alázatosan előreejtette a vállát.

– Úrnőm, azt az utasítást kaptam uramtól, hogy kísérjem át Sir Thomast az új szállására.

Először fordult elő, hogy Blackstone a tiszteletteljes megszólítást hallotta.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Marcel, Sir Thomas.

Blackstone körbenézett az üres szobában. A kard nem volt ott.

– Ki vitte el a kardomat?

– Lord de Harcourt – válaszolta a szolga.

Nem lett volna értelme tovább faggatni. Blackstone némán hagyta, hogy segítsen neki végigmenni az útjukba eső folyosókon. Ahogy elhaladtak a várudvarra és a falain túl sötétlő erdőre néző ablakok előtt, a várárokban csillogó víz látványa emlékeket keltett életre benne, és felidézte magában, hogyan mentette meg Christianát, miért is került oda, ahol van. Azt, hogy a sors miért gabalyította össze élete fonalát a de Harcourt családéval, nem értette, de a lány változatlanul ott volt mellette, és az ellensége se vágta még el a torkát. Úgy döntött, hogy kihasználja a körülményeket, amennyire csak lehet, és megerősödik annyira, hogy dönthessen jövendő sorsa felől. Csak remélni tudta, hogy annak a lány is a része lesz.

Az északi toronyban lévő fülkéhez képest a szoba világos és tágas volt. Tűz égett a rácsos parázstartóban, fahasábok és ágak voltak a parázs közepébe szúrva, és néhány lépéssel arrébb egy mellékhelyiség is nyílt a folyosóról. Egy állványon mosdótál, egy kancsó víz és tiszta törülköző várta, hogy mosakodhasson, ha akar. Az egyik délre néző ablak alatt pad állt, amelyen ülve élvezni lehetett az őszi napsütés melegét. Állatbőrökből varrt takaró borította a lepedővel letakart ágyat. A szoba úgy nézett ki, mintha egy szívesen látott vendégnek készítették volna elő; még tiszta ruhák is elő voltak készítve, köztük egy hosszú, bő ing, hogy Blackstone bekötözött karja és sérült lába kényelmesen elférjen benne. És a kard is ott feküdt az ablakpárkányon, fénylőn verve vissza a ráeső napsugarakat. Christiana a karja alá nyúlva átölelte Blackstone derekát, ő pedig magához húzta és megcsókolta a lány haját.

Biztonságban volt.

Egyelőre.

* * *

A következő hetekben Jean de Harcourt úgy bővítette ki az ereje visszaszerzése érdekében végzett gyakorlatait, hogy minden nap fel tudja mérni, hogyan halad a maga útján Blackstone. Miközben figyelte, hogyan töri át a fájdalom állította gátakat, egyfajta versenyszellem fejlődött ki benne, fölébe akart kerekedni a fiatal íjásznak.

Mindketten izzadtak az erőfeszítéstől, és de Harcourt tisztában volt vele, hogy a kora és az egész életében végzett kemény munka előnyt biztosít az ifjú lovagnak vele szemben. Minden nappal egy kicsit jobban megismerte a rábízott embert. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy Blackstone kellően megerősödjön, és megtanuljon harcolni úgy, ahogy egy tiszteletre méltó embernek kell, karddal a kézben, és nem távolról, egy harci íjjal megölni az ellenfelét. Mindketten erejüket megfeszítve gyakoroltak, mert mindketten túl akartak tenni a másikon.

Nem sok szó esett a nemes úr és a paraszt között addig, amíg de Harcourt úgy nem gondolta, hogy ideje kiterjeszteni az udvariasságát. Attól kezdve viszont lassan, de biztosan bevonta az íjászt a maga világába. Minden nap, miután végeztek a gyakorlással, de Harcourt bort, kenyeret és sajtot vitetett az udvarra. Egy vályúból hideg vízzel lemosták magukról az izzadságot, aztán jött Christiana, hogy ellássa Blackstone sebeit. De Harcourt belátta, hogy Blackstone-nak igaza volt; eltelt egy hónap, gyorsabban, mint gondolták, és látta Blackstone-on, hogy hamarosan képes lesz elmenni – amennyiben engedélyt kap rá.

Ez nem történhetett meg. Egyelőre nem. Addig legalábbis, amíg a nagybátyja, Godfrey de Harcourt engedélyt nem ad rá. Valahogy el kellett jutnia a durva szálakból szőtt fiúhoz, megnyerni a bizalmát, és bízni benne, hogy van elég esze, hogy rájöjjön, a tisztelet, amiben részesült, több a királyi akarat visszatükröződésénél – Isten áldása. Nem volt bennük semmi közös, leszámítva a harcot, amelyben mindketten részt vettek, és úgy gondolta, hogy ez még a hasznára lehet.

– A harmadik hadoszlopban voltam a családommal és a katonáinkkal – mondta de Harcourt, miközben lehúzta magáról az ingét, és odatartotta a hátát egy szolgának, hogy törölje le róla az izzadságot. Egy másik segíteni akart Blackstone-nak, de ő nem hagyta. Maga akart levetkőzni, küszködve sínbe tett karjával, amelyet vízbe áztatott, és a felrakás után kiszáradó, feszessé váló bőrszíjak szorítottak két lapos fadarab közé.

– Nem láttam semmilyen hadoszlopot – válaszolta. – Csak azt, hogy sok ezer páncélos úgy rontott ránk, mintha a pokolból vágtatott volna elő. A föld rázkódott a talpunk alatt, és nem gondoltunk másra, csak hogy leöljük az ellent, mielőtt elérnek hozzánk, mert akkor ki lettünk volna szolgáltatva, és aznap nem volt kegyelem.

De Harcourt bólintott, miközben a szolga teletöltött két serleget. Az egyiket az urának adta, a másikat pedig Blackstone-nak akarta nyújtani, de a gróf megelőzte: saját borosserlegét adta át. Blackstone elfogadta a gesztust, bár nem tudta, mit jelez. Barátságot? Az együtt töltött hetekben nem sokat beszélgettek, egyikük se beszélt a fájdalmairól, és nem vádolták egymást a harcmezőn végbe vitt vérengzés miatt. A szolga hátrébb lépett.

Az idősebb férfi ivott egy kortyot a borából.

– A nyilaitok halálra ijesztettek bennünket. Úgy zuhogtak ránk, mint a zápor – mondta. – Az egyik az oldalamat találta el, de kicsorbult a páncélomon; a másik viszont beleállt a lábamba, és a nyereghez szögezett. Roham közben a lovaink egymásnak ütköztek, és megbomlott a hadrend. Amikor felbuktam, a fegyverhordozóm kihúzott a lovam alól, de miközben megpróbált biztonságba helyezni, meghalt. Még mindig hallom a lovak nyerítését és az emberek kiáltásait. Kértem az Urat, hogy sújtson le rátok a villámaival, és söpörjön el benneteket, íjászokat a föld színéről. Gyűlöltem a mészárlásotokat. Gyűlöltelek benneteket. Elpusztítottatok mindent, amit ismertem és fontos volt nekem. – Indulat és szemrehányás nélkül beszélt, de olyan tapasztalat birtokában, amely felfoghatatlan volt mindenki számára, aki nem volt részese a szörnyű vérontásnak. A várkastélyban lévők közül csak ő és Blackstone emlékezett igazán a harcra. – Ezzel a karral sosem fogsz tudni lőni – mondta de Harcourt. – Meg kell tanulnod teljes fegyverzetű harcosként küzdeni. És még szeretném látni, hogyan kezeled azt a kardot.

Az igazság, amit de Harcourt a sebesüléséről mondott, nagyobb fájdalmat okozott Blackstone-nak, mint maga a törött kar. A csata végéről megmaradt emlékek olyan élénkek maradtak benne, mint elhagyott otthonának képei.

– Az a kard megölte a testvéremet – mondta, és ivott egy korty bort. – Én pedig megöltem azt, akié volt. Ha a kezembe veszem, nem tudom megállítani az erőszakot, amely ki akar törni belőlem.

– Akkor sokakkal szemben előnyben vagy. Nem kell mást tenned, csak megtanulni, hogyan használd megfelelően. Ha készen állsz, megtanítalak rá.

– Miért? – kérdezte Blackstone.

– Azért, mert a kötelességem – válaszolta de Harcourt. – Kötelesség, amit meg kell tanulnod érteni és tiszteletben tartani.

– Megkérdőjelezi a bátorságomat, uram? – kérdezte Blackstone, az indulattól elvörösödő nyakkal.

– Nem, de már nem vagy az, aki voltál, Thomas. Senkinek se lehetsz hasznára, hacsak nem kapsz megfelelő kiképzést. Azt hiszed, az angol sereg visszafogad egy íjászt, aki nem képes megfeszíteni egy íjat, aki nem tud harcolni? Szerencsés leszel, ha azt megengedik, hogy felmálházd az öszvéreket. Nem vagy buta, Thomas, harcos vagy. Tanulj meg hát harcolni!

De Harcourt kiöblögette a száját, aztán kiköpte a bort. A szolga magához vette az ingét, és egy köpenyt terített a vállára, hogy óvja az őszi este nyirkosságától.

Blackstone kis ideig nézte őket, aztán kést ragadott, és elvágta a karját rögzítő sín szíjait. Óvatos mozdulatokkal elkezdte belemasszírozni a vért az izmaiba, amelyekhez hónapokon át csak kevés jutott el, aztán megpróbálta kinyújtani a karját. A kezét ökölbe szorította, és végignézett az íjat tartó karján. Miután a merevség enyhült, megpróbálta úgy fordítani a kezét, mintha íjat fogna. A csontjai azonban nem mozdultak, össze voltak tapadva, és az alkar ellenállt minden erőfeszítésnek. A karjában lévő görbületet nem tudta kiegyenesíteni. De Harcourt-nak igaza volt: sosem lesz belőle újból íjász. De talán azért görbítette meg a karomat az Úr, hogy könnyebben tudjam tartani a pajzsot – gondolta.

Az este hűvös ujjai bizsergetően cirógatták a bőrét, miközben enyhén bicegve, de segítség nélkül visszament a szobájába, ahol Christiana várt rá.

* * *

Blanche de Harcourt grófné a megterített asztalnál ült, és a kezét mosta az egyik szolga által elé tartott ezüsttálban, miközben a másik felvágta és a tányérjára rakta az ételt. Szárazra törölte a kezét, és közben azon gondolkodott, mit válaszoljon a kérdésre, amelyet a férje pár pillanattal korábban tett fel neki.

– Az ágyában alszik? – kérdezte újból de Harcourt.

– Honnan tudjam, Jean? – kérdezett vissza az asszony.

– A gondunkra bízták, és a felügyeleted alatt áll. Tehát?

– Azt hiszem, igen – válaszolta óvatosan a grófné. – Vonzódnak egymáshoz.

– A takaró alatt?

Blanche visszatette tányérjára a felvett húsdarabot, és kecsesen megtörölte a száját, mielőtt belekortyolt a borába.

– Nem ágyban alszik. Christiana azt mondja, hogy a padlóra teszi a derékaljat, és arra egy takarót. Nem akar kényelmet. Egyébként is, azt hiszem, hogy a sebei miatt nem képes… – A mondatot befejezetlenül, hagyva bekapott egy újabb darab húst. Evést tettetve kényelmesen elbújhatott a férje keresztkérdései elől.

– A sebei nem akadályozzák semmiben. Magam győződtem meg róla. – De Harcourt félretolta a tányérját, és a borért nyúlt. – Beszélj a lánnyal! Nem akarok egy barbár angoltól való zabigyereket ebbe a házba. Világos? Márpedig előbb-utóbb biztos eljutnak odáig, ha nem avatkozunk közbe. Önfejű teremtés, akit már férjhez kellett volna adni. Ha az apja túléli a háborút, ismét magához veheti. Addig viszont a te terhed, hogy törődj vele.

– Nem teher. Önálló akarata van, és hozzá kellő bátorsága – vette védelmébe Christianát Blanche.

– És úgy tapad egy angolhoz, mint a nyíl az íjhoz. Tanítani kell a fiút, Blanche. Én meg tudom tanítani arra, hogyan harcoljon, de a te dolgod és Christianáé, hogy egy kis jó modorra neveljétek. Legalább azt tanulja meg, hogyan kell civilizáltan asztalnál ülni!

– Közember. És különben is: sose akartam, hogy idejöjjön. – A grófnénak elment az étvágya, abba is hagyta az evést.

– Nem számít. A lényeg az, hogy itt van. Beszélj Christianával, és döntsétek el, hogyan csináljátok. A te kötelességed, hogy a dolog meglegyen. – De Harcourt hátratolta a székét, a húst a tányérjáról odadobta a kutyáknak, és otthagyta a feleségét, hogy birkózzon meg egyedül növekvő dühével és felháborodásával. Hogy hogyan csinálja, az ő dolga, gondolta. Nem akart foglalkozni vele.

* * *

A rothadó fejek még mindig ott voltak nyársra tűzve a de Harcourt-kastély kapuja előtt. A hús már lemállott róluk, a madarak sok helyen fehérre csipegették a koponyákat, de változatlanul figyelmeztetésül szolgáltak minden kóbor martalóc csapatnak, amely úgy gondolta, hogy érdemes megtámadni az erődöt. Minden reggel, ahogy a hajnal fénye áttört a fák között, Blackstone tisztán látta őket az ablakából, ahogy élettelen tekintettel vigyázták az erdei utat, amely elvezethette őt a szabadsághoz. Múltak a napok, és a bezártság érzése egyre jobban erőt vett rajta. Christiana szelíden visszautasította suta közeledési kísérleteit. Nem haragudott rá, de bármilyen szelíd volt is az elutasítás, tovább növelte benne a veszteség és magányosság érzését. Az esték csöndje és sötétsége kezdte fojtogatni Blackstone gondolatait. A francia vidéken nem látszottak a szomszédos falvak fényei, és miután az Úrangyalára hívó harangszó elhalt, Harcourt lakói a kastély kápolnájába mentek, hogy imát mondjanak az Úr megtestesülése tiszteletére, és utána egész addig, amíg a takarodót jelző harang meg nem szólalt, a nagyteremben vagy a szobáikban tartózkodtak. Blackstone viaskodott az érzéseivel az Úr iránt, aki megóvta az életét, a testvéréét azonban elvette. A nyakában lógó ezüstamulett több nyugalmat adott neki, és Arianrhod hideg érintése a száján volt az egyetlen áldás, amit hálaként fel tudott ajánlani.

A harangozások közti szünetben Blackstone a falakon sétált, nem véve tudomást a szolgákról és a köztük élő ellenséghez intézett, halk köszöntéseikről. Az esti szél sokszor igen hideg volt, de szerette, mert egy másik, a testvérével sűrű erdőkben és tágas mezőkön élt életre emlékeztette, amikor még nem történt meg a gyilkosság, amely miatt a háborúba kellett menekülniük.

A teste minden nappal erősebb lett, de a gondolatai egyre jobban kínozták. Azok a nyársra tűzött koponyák voltak a börtönőrei. Hiányzott neki a durván tréfálkozó, sokat nevető íjászok barátsága, azoké, akik a testvérével együtt maguk közé fogadták. Elkeseredetten vágyott rá, hogy angol szót halljon, üdvözlést vagy sértést, esetlen részeg invitálást egy kocsmába, hogy utolsó pénze is elmenjen sörre meg egy szajhára. Szerette volna hallani egy nyíl- vagy íjkészítő pallérozatlan beszédét, egy kovács káromkodását, vagy ura, Sir Gilbert Killbere határozott parancsait. Valamennyien olyan biztosan elvesztek számára, ahogy a hajnali párát felszívja a nap a fák ágairól. Úgy érezte, csak egyféle módon szabadulhat ezektől a kínzó gondolatoktól – ha kiizzadja magából őket.

Blackstone lehajolt, és felvett egy törött követ, amely kiesett a megrongálódott falból. Óvatosan felemelte, próbára téve sebesült lábát, és kényszerítve meggörbült karját, hogy tegye a dolgát. Érezte lábában a fájdalmat, de az csak annyit jelzett, hogy a seb ellenáll az erőfeszítésnek. A lába azonban kitartott, és tudta, hogy ha óvatos lesz, nem tépi fel a sebet. Az elfeketedett varrat összefogta a vágást, mint sűrű öltések egy eretnek száját. A bal karja gyenge volt ahhoz képest, amilyen azelőtt volt, hogy a német kard csontig belévágott. Azonban csak egy kicsit deformálódott el, és alkalmas volt arra, hogy késsel bánjon, vagy közelharcban pajzsot tartson. Feltéve, hogy a de Harcourt-kastélyban marad, és kitanulja a harcművészetet. Jean de Harcourt-nak igaza volt: az angol hadsereg csak azután vehette hasznát, hogy megtanult harcolni. Le kellett győznie a kísértést, az erős vonzást, hogy mielőbb visszatérjen, és megtudja, ki élte túl a nagy ütközetet.

És Christiana? Az elmúlt hetekben érezte a testén a kezét, ahogy ellátta a sebeit, mint szolga az uráét, azzal a különbséggel, hogy voltak szolgái, akikre könnyen rábízhatta volna a feladatot. De nem tette. Kötelességtudatnál vagy kedvességnél több volt az, ami arra késztette, hogy maga ápolja, és a közelsége, az illata úgy megkínozta Blackstone-t, hogy azt el se tudta volna mondani. Ösztöneire fékezően hatott az apja szigorú figyelmeztetése, hogy sosem hozhat szégyent Lord Marldonra, akinek hűséggel tartozik, aki szabaddá tette és megajándékozta a barátságával. A családi kapocs azonban elszakadt, és a szégyen keserű íze még marta a szájpadlását. Az emlékei erősebben hatottak rá, mint a fájdalom, amit sebesült lábában érzett. Lehetetlen volt eltitkolni az igazságot arról, hogy mit követett el Richard. Ha legalább az emléket el lehetett volna temetni, ahogy a holttestét egy mély sírba, vastag föld alá, ahol már alig több mint egy, a Crécy után maradt, egymástól megkülönböztethetetlen, sok ezer csontváz közül. Blackstone néma fogadalmat tett: nem hagyja, hogy az önvád sötét árnyai tovább kínozzák. Az igazság végül is nagyon egyszerű volt: ő, Thomas Blackstone életben maradt, a sebei szépen gyógyultak, és ő napról napra erősödött. Még nem tartott ott, hogy kárt tudjon tenni bármilyen ellenségben, de már arra se kellett sokat várni. Egy korábbi ellensége, aki titokban talán még mindig az, a kezét nyújtotta neki, és vállalta, hogy az angol király parancsát teljesítve a mentora legyen. Ahogy gondolatai zavaros vize tisztulni kezdett, egy terv alakult ki benne, amely megmutatta neki a jövőbe vezető utat. Elhatározta, hogy mindenből, ami addig történt vele, erőforrást csinál, olyan kőfalat, amelyen nem üthet rést sem a bűnbánat, sem a sajnálkozás. Megtanulja, hogyan kell teljes fegyverzetű harcosként küzdeni, és kivívja a neki járó tiszteletet.

Blackstone meglendítette kőfaragókalapácsát, és hozzálátott a fal felépítéséhez.

* * *

Késő ősszel az angol király hadserege még mindig Calais-t ostromolta, mert Eduárd elszánta magát, hogy megszerzi a Franciaország kapujának számító kikötőt. Dagály idején lusta hullámok nyaldosták a városfalak előtti, lápos területet, arra kényszerítve az angolokat, hogy állandóan előrébb-hátrább állítsák fel a sátraikat és a társzekereiket. Így – a király minden erőfeszítése ellenére – csak csekély előrehaladást tudtak felmutatni. Az ostrom hosszúnak és gyötrelmesnek ígérkezett.

A szokatlanul esős nyár miatt a gabonatermés rossz volt abban az évben, és a kemény tél csak tovább fokozta a franciák nyomorúságát, amit az okozott, hogy az angol sereg messzi vidékekre is elküldte élelemszerzőit. A hírek lassan jutottak el a normann vidék belsejében lévő várkastélyba, de az arra vetődött lovagok, akik elhagyták a francia király seregét, hogy hazatérve megvédjék családjukat a csaknem teljes Délnyugat-Franciaországot ellenőrzése alatt tartó angol hadsereg fosztogató katonáitól, elmondták, amit tudtak. Csak a Bordeaux-ból északra, Párizsba vezető út maradt francia kézen. Már csak az kellett, hogy Eduárd északról és délről össze tudja zárni a harapófogót, és elfoglalja Párizst – akkor övé a korona. De nem ebben az évben. Még mindig voltak francia főurak, akik Eduárd mellett álltak, és fizetséget kaptak a lojalitásukért, miközben a Crécynél elesett nemesek és hercegek holttestét exhumálták a valloires-i cisztercita apátságban, ahol Eduárd földeltette el őket a nagy csata utáni. Fülöp király állami temetést rendezett nekik, és tisztelettel adózott a családjuknak – a birtokaik azonban gazdátlanokká váltak, minek köveztében fejetlenség és elégedetlenség söpört végig a francia nemességen az északi szél sebességével.

* * *

Jean de Harcourt sebesen felfelé rántotta a kardját, Blackstone testébe pedig fájdalom hasított, miközben hátrálni próbált.

– Íjász vagy, arra tanítottak, hogy told előre és vesd meg jól a bal lábad, de ha azt teszed, egyetlen vágással megszabadítalak tőle. Védd a lábad alacsony hárítással! Egy apródnak tanuló tízéves fiú is meg tudna ölni. Ne akarj rendíthetetlen fallá válni! Használd a lábad! Lépj félre, kerüld el a csapásokat! Magasan véd, lefelé vág, hátralép! Hányszor kell még elmondanom! Rajta! Újból! – kiáltotta de Harcourt.

Blackstone a fejét rázva próbált szabadulni a fájdalomtól, amit az okozott, hogy Jean de Harcourt kardlappal rácsapott a sérült lábára. Az egyensúlyát visszanyerve maga elé húzta behajlított bal karját, amelynek meghosszabbítása egy kis, kerek pajzs volt, egyetlen védekezőeszköze. Tanítója fából készült gyakorlókardot használt, amilyennel apródok tanulják a harcművészetet, ám két gyors vágással kis híján megnyomorította a tanítványát. Blackstone érezte, hogy a kötés alatt folyik a lábából a vér, és tudta, hogy hamarosan átáztatja a nadrágot is, amit aznap reggel valahogy sikerült magára erőltetnie. Egyiküket se védte más a tagjaikat elmerevítő ónos esőtől, csak egy vászoning és egy ujjatlan bőrmellény. A hideg belemart Blackstone lábába, és lelassította, még jobban kiszolgáltatta de Harcourt mesteri csapásainak. A francia még csak meg se izzadt attól, hogy újból megmutatta – a délelőtt folyamán már tizedszer – Blackstone-nak az összes támadó és védekezőfogást. A lecke most már teljes brutalitással zajlott, és az oktató csak arra ügyelt, hogy ne okozzon súlyos sérülést. A nap hosszúnak és gyötrelmesnek tűnt, és Blackstone azon gondolkodott, hogy sebesült lába vajon ki fog-e tartani.

A dühe volt az, aminek a talpon maradást köszönhette. Felemelte a kardját, és de Harcourt felé csapott, aki alig mozgott. A sarkán billegve, nyugodtan állt, aztán oldalra lépett, és kardlappal fülön vágta Blackstone-t. Az éles fájdalom keresztvágásra késztette a fiút, és ezúttal elég gyorsan mozdult ahhoz, hogy elérje oktatója karját. Azt is rögtön látta, hogy sikerült fájdalmas találatot bevinnie a mesterének.

Pár lépésre álltak egymástól, várva, hogy a másik mozduljon elsőként. De Harcourt egy idő után leengedte a fegyverét.

– Három hibát követtél el – mondta. – Az első, hogy a bal lábaddal indítottál anélkül, hogy megfelelően védted volna magad a kardoddal. A második, hogy előrelendültél, elveszítve ezzel az egyensúlyodat. A reakciód jó volt, és a keresztvágás szerencsés. Tovább foglak azonban bántani, mindaddig, amíg meg nem tanulod azt, amit kell.

– Három hibát említett – mondta Blackstone, pislogva a szemébe hulló hideg esőtől.

Alig fejezte be a mondatot, de Harcourt nekirontott, és közben a bal karját teljesen előrenyújtotta, hogy a pajzzsal felfogjon minden lehetséges csapást. Csapás azonban nem volt, Blackstone-nak nem maradt rá ideje. A kard jobbra-balra suhintott, fentről lefelé pörgött, mint a juharfa kétszárnyú, lehulló termése. A támadás lendülete a földre döntötte Blackstone-t. De Harcourt megállt fölötte, ő pedig szembenézett a kardja hegyével, és közben arra gondolt, hogy ha nem kiképzést tartanak, hanem valódi a küzdelem, akkor nem egy fa gyakorlókard hegye szegeződik a torkának, hanem hegyes acél, amely könnyedén keresztül tudja döfni a torkát.

– Három. Mondtam már, Thomas, hogy sose állj meg, és ne várd, hogy az ellenfeled tegye meg a döntő lépést. Mindig támadj!

Blackstone érezte, hogy de Harcourt olyan könyörtelen hatékonysággal vetette rá magát, amilyenre csak évekig tartó gyakorlással lehet szert tenni. Elkeseredett, mert arra gondolt, hogy milyen esélye van neki akár csak megközelíteni is ezt a tudást.

– Mára ennyi elég – jelentette ki de Harcourt. – Foglalkozz a lábaddal!

Elfordult anélkül, hogy felajánlotta volna, segít Blackstone-nak felállni. A fiú harcolni akart, és de Harcourt tisztában volt vele, hogy másképp nem bánhat vele. Az angolban makacs büszkeség munkált, az, amely a kereszténység legnagyobb hadseregének pusztulását okozta.

* * *

Blanche de Harcourt figyelte, ahogy ura és férje leveti magáról az ázott ruhát. A sebei szépen gyógyultak, és a lábadozás alatt elveszített súlyát is kezdte visszanyerni. Meztelen teste korábbi csaták emlékeivel volt tele. Az asszony mostanra már eljutott odáig, hogy sorban megérintve őket mindegyikről meg tudta mondani, hol szerezte. Arra gondolt, hogy ha ő így érez a férjével kapcsolatban, akkor Christiana miért ne érezhetné ugyanazt Thomas Blackstone iránt. Figyelte a lányt, és megparancsolta a szolgáknak, hogy jelentsék, ha éjjel bemegy Blackstone szobájába. A szolgák szanaszét háltak, folyosószegletekben, ajtómélyedésekben, mindenféle helyen, amit csak találtak, és az egyik legbizalmasabb emberét megbízta, hogy minden héten ellenőrizze Blackstone ágyát, nézze meg, nem lát e szűzi vértől származó nyomot. A szolga időről időre jelentette, hogy Blackstone változatlanul a padlón alszik, és az ágyon szemernyi gyűrődés sincs. Blanche fejében megfordult, hogy Christiana talán rájött, hogy figyelik, amikor nincs mellette. Minden istállószolga, cseléd és konyhalány parancsba kapta, hogy figyelje Christianát és Blackstone-t, és jelentse, mi zajlik közöttük. Egyelőre azonban intim kapcsolatnak semmilyen jele sem mutatkozott.

Blanche megvárta, hogy Jean beleereszkedjen a gőzölgő, meleg vízzel teli fürdődézsába. A férje iránti szenvedélyét mindig nagy gonddal kezelte, nem akarván megbántani azzal, hogy túl nyíltan fejezi ki a vágyát. Lecsúsztatta magáról a köntösét, és elé lépett. A mögötte lévő ablakon át beeső fény lágyította a körvonalait, és ettől még kívánatosabbá vált. Látta Jean arcán, hogy az érzéki kalandot, amit felkínált neki, nem fogja visszautasítani. Belépett a vízbe, és a lábát szétterpesztve a férfira ült. Ellenőrizni akarta a szenvedélyét, hogy maradéktalanul élvezhesse a beteljesülést.

Amint megérezte, hogy a férje beléhatol, és hogy keze és szája nem képes ellenállni a mellének, biztosra vette, hogy Christiana előbb vagy utóbb lefekszik Blackstone-nal. A nőknek nem sok beleszólásuk volt a sorsuk alakulásába, de egy férfi ágya sokat enyhíthetett a befolyás hiányán. És ő, Blanche de Harcourt et Ponthieu grófné, egy saját jogán is előkelő nő gondoskodott róla, hogy a sorsa megváltozzon, és befolyásolni tudja élete alakulását.

* * *

A szalmabáb egy ócska zsákból készült, és felakasztva lógott, mint egy közönséges bűnöző, szétterpesztett, kötéllel a földbe vert cövekekhez rögzített lábakkal. Blackstone a talpával elsimította lába alatt a talajt, hogy szilárdan álljon, és szembenézett védtelen ellenfelével. Az első hó már leesett, de a tél még nem mutatta meg igazi erejét. De Harcourt minden áldott nap, újra és újra gyakoroltatta vele azokat a pozíciókat, amelyeket egy karddal küzdőnek betéve tudnia kell ahhoz, hogy képes legyen szembeszállni egy valódi ellenféllel. Blackstone zúzódásai és horzsolásai tanúbizonyságául szolgáltak a szó szerint belé vert tananyagnak. Most egyedül állt a gyakorlásra használt udvaron, miközben a kastély lakói a dolgukat végezték, lázas sietségükkel jelezve, hogy vendégek érkezését várják.

A szalmabáb vakon bámult az előtte lévő emberre, aki úgy mozgatta a lábait és karjait, mintha egy feszesen megkoreografált táncot adott volna elő. Blackstone a bal lábára támaszkodott, és mindkét karját maga elé nyújtotta, hogy felkészüljön bármilyen támadásra. A bal kezében markolt pajzzsal a mellét védte, a másikra pedig laposan ráfektette a kardját, úgy ahogy egy hegedűs helyezi hangszere húrjaira a vonót. Védekezőállás volt, hogy óvja a lábát és létfontosságú szerveit. A fejében harsogó hang engedelmességet követelt. – Egyensúlytartás és mozgás, oldalra lépés és vágás! –, a lába pedig szinte magától mozdult oldalra, mintha körbe akarná járni az ellenfelét. A következő pillanatban azonban előrevágott, és a szalmaember megremegett.

Megismételte a támadást, aztán a melle elé rántotta a kis pajzsot, a kardot pedig élével felfelé a jobb vállára fektette, és a hüvelykujját nekiszorította a markolat fölötti keresztvasnak, hogy nagyobb erőt és lendületet tudjon adni a vágásnak, amelyre készült. Bal lábát előrébb csúsztatta, és bár a seb belesajdult a mozdulatba, a láb már elég erős volt ahhoz, hogy íjazástól kőkeménnyé edzett hát- és vállizmai segítségével megtartsa a felsőtestét. Nem beszélt de Harcourt-nak arról, hogy állandóan gyakorol, mégpedig egy minden kardnál súlyosabb, nehezen megmarkolható vasdarabbal, és azt emeli, azzal csapkod megszámlálhatatlanul sokszor mindennap.

A farkasos kard továbbra is ott volt az ágya mellett – a pengéje éles és fénylő, a markolata régen kiömlött, rászáradt vértől sötét. Várta, mint egy mozdulatlanul a helyén álló őrszem, hogy mikor akad méltó kéz, amely halált osztó élét egy ellenség torkára teszi. Blackstone tudta, hogy még nem méltó a használatára.

Illeszt, céloz, feszít és lő! A ritmus, amelyet íjászként rögzített magában, most egy másik halálos mozgáskombinációnak biztosított utat. Sebesült lába hevesen tiltakozott, amikor gyorsan testhelyzetet változtatott, és a kardot – hegyével fölfelé – az arca elé rántotta. Ez a testőrállás jó kiindulási pont volt egy erőteljes, jobbról balra, lefelé tartó csapásnak, amely combból vágta le a szalmaember lábát. Úgy tűnt, hogy a fakard egy meglazult öltésre talált.

A fegyelmezett mozdulatok energiával töltötték fel és növelték az önbizalmát, de abban a pillanatban, amikor a vágás történt, belévillant a crécyi ütközet utolsó pillanatainak egy emlékképe. A támadó csapás ugyanaz volt, amit a német lovag mért rá, de az ösztönei valahogy elrántották a lecsapó vágás útjából, és így ahelyett, hogy elveszítette volna a lábát, csak egy hosszú, mély vágást kapott rá.

A fölé tornyosuló, a testvérét lemészároló és aztán kardjával az angol trónörökös felé utat vágó lovag alakját elhomályosította az alkony. Minden olyan gyorsan történt, de lelki szemeivel tisztán látta a képet. Blackstone mozdulatlanul, a kardját leeresztve, derékból félrefordulva állt, miközben a megcsonkított bábból lassan pergett ki a szalma. Olyan közel járt ahhoz, hogy a lovag kettéhasítsa, hogy csak most, az ölés technikájának ismeretében érezte meg igazán, micsoda áldás volt számára az a pár létfontosságú másodperc.

Egy határozott, erőteljes hang rángatta vissza a gondolataiból.

Megfordult. Christiana alig egy méterre állt mögötte, köpenyébe burkolózva, és gondterhelt volt az arca, mintha félt volna közelebb menni.

– Szólítottalak! – mondta, túlkiabálva az erős szelet. Aztán elmosolyodott, remélve, hogy pillantása áthatol az értetlenség rétegén, amely rátelepedett Blackstone arcára. – Thomas?

Blackstone bólintott, és odament hozzá. A karjába zárva magához húzta, és letörölt egy hópihét az orráról.

– Sajnálom – mondta. – Megtámadott egy szalmabábu.

Christiana jót nevetett, miközben félredobta a kardot, hogy derékon fogja és elvezesse, minél távolabb az emlékeitől.

A szalmaember megadta magát a szélnek, és tagjait szétszórva felszállt a sötétedő égre.