KILENCEDIK FEJEZET

Káosz uralkodott a város utcáin. A gázlónál vívott heves csatától még mindig vérszomjas angol katonák lemészárolták a hídfőállás életben maradt védelmezőit, és felgyújtották a házakat. Eduárd király a parton pár mérfölddel feljebb lévő Le Crotoy-ban akarta megvárni az Angliából érkező utánpótlást, és Noyelles az útjában volt előrenyomuló seregének.

Sir Gilbert vezette a város erődítménye felé nyomulókat. Csípős, fojtogató füst szállt a háztetők fölött, és beszivárgott a keskeny utcákba is, menekülésre késztetve a város lakóit. Sir Gilbert mögött íjászok és teljes fegyverzetű harcosok fedezték Christianát és Sir Godfrey-t, védve őket a városiak és az életben maradt katonák bármilyen elkeseredett lépésétől. Az angolok elleni gyűlöletüket csak tovább szította az elkeseredés amiatt, hogy a királyuk nem tudta megvédeni őket a támadóktól. Godfrey de Harcourt küldöncöt menesztett előre fegyveres kísérettel, hogy a kastélyban bejelentse az érkezését, aztán utasította Sir Gilbertet, hogy vegye elejét a további pusztításnak a városban, és bejelentette, hogy szavatolja az ott maradtak biztonságát.

Miután de Harcourt ígérete eljutott a grófnéhoz, a szolgák, ha vonakodva is, de megnyitották a kapukat. Sir Godfrey és az emberei az udvaron szálltak le a nyeregből, miközben a vastag kapuszárnyak döngve becsapódtak mögöttük. Blackstone felnézett a magas, csipkézett várfalakra. Egy csapat angol íjásznak és tíz teljes fegyverzetű harcosnak nagyon nehéz dolga lett volna, ha kiderül, hogy csapdát állítottak nekik. És miért is ne tették volna a várbeliek? Godfrey de Harcourt áruló volt, és a megerősített toronyban rá várakozó nők könnyen arra készülhettek, hogy revánsot vesznek rajta. Blackstone összeszedte magát, és arra koncentrált, hogy a legrosszabbra is fel legyen készülve. Lova kantárját átadta Richardnak, és Christiana közelében várt, remélve, hogy szólnak neki, segítse le a nyeregből.

– Hozd! – adta ki a parancsot de Harcourt, ám mielőtt Blackstone a kezét nyújthatta volna a lánynak, Christiana segítség nélkül leszállt a lóról. Alig nézett Blackstone-ra, de egy hímzett kendőt gyűrt a zekéje zsebébe, aztán gyorsan hátat fordított neki, és követte Sir Godfrey-t a négyemeletes toronyba. A sánta férfi erőlködés nélkül ment fel a nagyterembe vezető lépcsőn. Blackstone három ember távolságból, kissé lemaradva követte Christianát, aki egyszer se nézett vissza rá. A fiút bizonytalanság fogta el. A lány melegsége, érzései eltűntek, mintha rohanó ár sodorta volna magával őket. Lehetséges, hogy miután biztonságba jutott, nem törődik többé az egyszerű íjász érzéseivel? A kendő csupán a köszönet kifejezése lenne?

– Nyilakat felajzani! – szólt az embereinek Elfred, és négyükre rá is bökött, – Kettő ide, kettő azokhoz az ablakokhoz! – Az íjászok elfoglalták a helyüket. Blackstone tudta, hogy Elfrednek ugyanaz jár az eszében, ami neki. Nem túl könnyen nyitották ki előttük a kaput? Godfrey de Harcourt kiváló harcos volt, aki egy feleolyan idős ellenfelet is le tudott teríteni, mint ő, de a vele született arrogancia a legragyogóbb képességekkel megáldott ember látását is el tudja homályosítani.

– Thomas, vedd magad mellé az öcsédet! Fedezzétek odabent Sir Godfrey-t és az embereit!

Elfred a falakra is küldött embereket – úgy érezte, hogy a hely olyan veszedelmes, mint egy medvebarlang, és szükség lesz jó lőállásban lévő íjászokra.

– Tom, Henry, nézzetek körül abban az istállóban! Matthew! Fel a lépcső tetejére!

Blackstone az íjászokat figyelte, miközben követte de Harcourt-t, akinek teljes fegyverzetű harcosai fokozatosan lemaradoztak, hogy ajtók előtt, folyosók elején őrt álljanak.

Tom Brock és Matthew Hampton tapasztalt, öreg harcos volt, Warwick embere, akárcsak Will Longdon.

– Thomas, keress egy kémlelőnyílást! – mondta Matthew. – Szükségünk van rá, hogy fedezzenek bennünket felülről! És ne szakadj el a többiektől! Ezeken a zegzugos folyosókon könnyen megtörténhet. Tartsd készenlétben a késedet is, ha lehet!

Blackstone bólintott, és belépett a sötét, hűvös épületbe. Emberek mozogtak sietősen körülötte, és kőfalakhoz dörzsölődő páncélok zaja jelezte de Harcourt közeledését. Valaki hangosan káromkodott, mert a könyökpáncélja beleakadt egy rosszul a helyére illesztett, kiálló kőbe. Ha Blackstone olyan falat rakott volna, mint amilyeneket maga körül látott, a mestere biztos jól elagyabugyálja. A csak néhány hete maga mögött hagyott, régi élet emléke nagyon távolinak tűnt. Akárcsak az az időszak, amit együtt töltött Richarddal, aki nyomorúsága ellenére is képes volt a nevetés, az öröm kifejezésére. Mindez meghalt és kisodródott az életéből, ahogy a Gaennél a folyóba esett holttestek.

Egy lépcsőfeljáró aljába állította a testvérét, és a lelkére kötötte, hogy a keskeny kémlelőnyíláson keresztül figyelje az udvart. Ő maga tíz lépéssel Christiana és Sir Godfrey mögött maradt, aki határozott mozdulattal lökte be a nagyterembe nyíló ajtót. Utána megállt, és az előfutó, de kívülről nem látható lányokat figyelte. Örömteli női hangok csendültek fel, ahogy a társnői üdvözölték Christianát. Aztán az egyik nő úgy helyezkedett, hogy kintről is látni lehetett. Blackstone úgy becsülte, hogy körülbelül tíz évvel idősebb nála. Koromfekete haja kétoldalt összefogva keretezte az arcát, kiemelve szépségét. Valamivel magasabb volt, mint Christiana, aki mellette állt. Finom vonásai ugyanakkor nem tudták elterelni a figyelmet a páncéljáról és a kezében lévő kardról. Blackstone közelebb húzódott a félig nyitott ajtóhoz.

– Úrnőm, nem azért jöttünk, hogy bajt okozzunk – közölte a nővel de Harcourt.

– Az angoljai nem osztják a véleményét – válaszolta a hölgy, de mintegy az elfogadás gesztusaként lerakta a kardot egy tölgyfa asztalra. – De visszahozta nekünk Christianát, amit őszintén köszönök.

– Sir Godfrey és a katonái mentettek meg, úrnőm – mondta Christiana. De Harcourt felé nézett, aki közben nekitámasztotta hátát az ajtónak, és a tekintete találkozott Blackstone-éval. A fiúra mutatott. – Neki köszönhetem az életemet.

Látva, hogy de Harcourt megfordul, Blackstone sietve hátrébb lépett. A lovagnak nem maradt ideje megszidni azért, hogy olyan közel merészkedett.

– Hadd lássam! – szólt határozottan a páncélos nő.

Christiana az ajtóhoz ment, és mindkét szárnyát kitárta. Blackstone érezte, hogy vér tolul az arcába, ahogy ott áll a szigorúan ránéző de Harcourt előtt. A báró intésének engedelmeskedve előrébb lépett.

– Egy íjász! – kiáltott fel a nő, és keresztet vetett. – Édes Szűzanyám! Nem akarom, hogy ezek a gyilkosok a szemem elé kerüljenek! Tüntesse el innen!

Blackstone tanácstalan volt, Christianán pedig látszott, hogy bántja úrnője viselkedése. A három nő közül a legidősebb, akinek előkelő hölgyhöz illő ruhája és tiszteletet parancsoló tartása volt, előrébb lépett.

– Elég legyen, Blanche! – mondta halkan, de határozottan.

Ebben a pillanatban Blanche de Harcourt olyannak tűnt, mint aki kész felkapni a kardot, és nekirontani Blackstone-nak.

– Anyám, tudod, mit tettek ezek az emberek! Ismered a hírüket! – tiltakozott.

– Azt is, hogy a testvérem normann volt, a francia király elvette a birtokait, és négy évvel ezelőtt az angolok oldalán harcolva esett el. – Az idősebb hölgy egyenesen Blackstone-hoz intézte a szavait. – Többször is mesélt durva, faragatlan emberekről, angol íjászokról, és azt mondta, hogy bárcsak a mi oldalunkon is olyanok harcolnának, mint ők. D’Aumale grófné vagyok, ez a hölgy pedig, aki kész volna levágni magát, a lányom, Blanche de Ponthieu grófné, Sir Godfrey unokaöccsének a felesége. Az ellensége.

Blackstone zavarodottságában kereste a szavakat, de egy se jutott az eszébe. Ezért fogta magát, és letérdelt.

– Látom, szorult beléd jó modor, fiatal angol íjász. Talán nem mind vagytok olyan vadak, mint azt a híretek alapján gondolni lehet. Állj fel! – parancsolta a grófné.

Blackstone Christianára nézett, aki lesütött szemmel állt. A lány úgy gondolta, hogy a büszkeség, amellyel bemutatta megmentőjét, hálára adhat okot.

– Christiana mindannyiunk számára kedves. – A hölgy a szerényen fejet hajtó lányra nézett. – Hogyan fejezhetnénk ki a hálánkat?

Mielőtt Blackstone bármit válaszolhatott volna, de Harcourt szólalt meg helyette, akit ingerelt a közönséges íjász iránt tanúsított figyelem.

– Az angol trónörökös ajánlatát már visszautasította. Nem kíván semmit.

– Ha a walesi hercegnek visszautasításban volt része, akkor nem ajánlhatunk semmi többet, csupán a köszönetünket.

– Úrnőm… – motyogta halkan Blackstone.

– Kifelé! – parancsolta de Harcourt.

Blackstone sarkon fordult, de még látta, hogy Christiana egy pillanatra rámosolyog, és a pillantását is, amelyet nem tudott megfejteni, de muszáj volt újból elvörösödnie tőle. Kilépett a folyosóra, Sir Godfrey pedig becsapta mögötte az ajtót, és utána már csak tompa hangok szűrődtek ki a vastag tölgyfa lapok mögül.

Blackstone várt egy kicsit. Hallotta, amint Sir Godfrey azt mondta a nőknek, hogy Rouennál látta a testvére és az unokaöccse zászlaját. Nem volt kétséges, hogy a francia és az angol hadsereg hamarosan megütközik egymással.

– Adják meg nekem magukat, és védve lesznek! – ajánlotta Sir Godfrey. Blanche de Ponthieu hangja az addiginál is keserűbbnek hangzott.

– A saját családja ellen harcol!

De Harcourt olyan ember volt, aki senki előtt se hajlik meg, és nem engedte, hogy egy nő fölébe kerekedjen. Zengő hangon válaszolt, amely betöltötte az egész termet.

– Amely méltatlanra pazarolja a hűségét. Egy csöppet sem szeretik Fülöp királyt. De ön igyekezett meggyőzni a férjét, ahogy én is a bátyámat. Megpróbáltam mellénk állítani. Tudják, hogy az angolok fognak győzni!

Blackstone hátrébb húzódott a harsogó hangoktól; el akart távolodni a lánytól, aki most már az ellensége családjánál volt. Állig felfegyverzett harcosok álltak őrt körülötte, és a testvére hátát is látta, amint a kémlelőnyíláson keresztül az udvart figyeli, ahol Elfred emberei őrködtek éberen. Blackstone kis híján felemelte a kezét, hogy megérintse. Milyen törődés, szeretet maradt még a családjában? Elfordult, és elővette a kis ajándékot, amit Christiana adott hálája jeléül. A négyzet alakú szövetdarabra egy kis madár volt hímezve: hegyes csőrű, fekete szemű, kék tollazatú. Valahogy ismerősnek tűnt, de a fiú nem tudta volna megmondani, hogy miért. A háború kevés szépséget sodort elé, ezért úgy döntött, ezt megtartja emléknek. Már csak annyi dolga maradt, hogy várja Sir Godfrey-t.

Megriadt, amikor a lány hirtelen megjelent mellette. Christiana kiosont a nagyteremből, és halkan mögé lépett. Blackstone gyorsan az övébe dugott késért kapott, de látva, ki áll ott, zavartan mentegetőzni kezdett, és hátrált, míg neki nem ütközött a falnak. Közben szidta magát, hogy úgy viselkedik, mint egy bárdolatlan vidéki fajankó. Christiana elmosolyodott, és a suttogásnál alig valamivel erősebb hangon szólalt meg, hogy szavai ne visszhangozzanak a kőből épült folyosókon.

– Szeretném megkérni Sir Godfrey-t, hogy hagyjon itt, de Lady de Harcourt ellenezné – mondta.

– Miért akarnád ezt kérni? – kérdezte Blackstone, kényszerítve magát arra, hogy szintén halkan beszéljen. Nehezen tudott megszólalni, a szavak kis híján bent szorultak a torkában, mintha két, titokban találkozó szerelmes lettek volna.

– Hogy védelmezz bennünket – válaszolta a lány, és óvatosan közelebb lépett hozzá. Érezni lehetett a hajára kent illatos olaj szagát. – És… – kezét a fiúéra tette – azért, hogy biztonságban légy.

Blackstone idegesen átpillantott a lány válla fölött, és nagyon remélte, hogy egyik társa sem hagyta ott az őrhelyét, és nem veszi észre őket.

– Katona vagyok. És vigyáznom kell a testvéremre is. Nem maradhatnék akkor se, ha az úrnőd megengedné.

Christiana bólintott; ő is tisztában volt ezzel.

– Fogunk még találkozni, Thomas Blackstone? – kérdezte.

– Akarod, hogy úgy legyen? – kérdezett vissza Blackstone, és közben érezte, hogy megint elvörösödik.

A lány elmosolyodott, gyöngédség sugárzott belőle.

– Igen. Neked köszönhetem az életemet. Egyedül te tartottad fontosnak, hogy megments.

A nagyteremből ismét erősödő hangok hallatszottak, és Christiana nyugtalanul hátranézett.

– Mennem kell. – Megfogta Blackstone nagy, munkától eldurvult kezét, amely még mindig a kendőt szorította. – Gondolj rám! – kérte.

Azt leszámítva, hogy rátette a kezét a fiúéra, alig értek egymáshoz, és Blackstone nagyon szerette volna magához ölelni. De nem tette. Már elkésett vele. A lány hátrébb lépett.

Valahol a folyosón emberek mozogtak, és Christiana bizonytalanul várt egy kicsit, mielőtt visszament a nagyteremhez. Az ajtó előtt még hátranézett, és azt mondta:

– Imádkozni fogok azért, hogy egészségesen térj vissza. – A következő pillanatban már ott se volt.

Elfred hangja hallatszott, valamelyik emberét hordta le épp dühösen. Blackstone befordult egy őrizet nélküli folyosóra – szeretett volna minél távolabb kerülni a nagyteremtől és a járőröző harcosoktól. Úgy érezte, kell hozzá egy kis idő, hogy kitisztuljon a feje. A várkastély hidege beleette magát a kezébe, amellyel nekitámaszkodott a falnak. A kő, amelyből ez készült, simább volt, mint az, amit korábban érintett, és a kőműves is nagyobb gonddal töltötte ki a réseket habarccsal, mint másutt. Blackstone végigtapogatta a falat. Igen, ez a kőműves kétségtelenül jobban értette a dolgát, mint mások. Olyan ember lehetett, aki több mint száz évvel korábban büszke volt a munkájára. Talán még rá is véste a névbetűit valamelyik alapkőre. Blackstone tekintetével követte a habarcs vonalát, és észrevett rajta egy mély karcolást. Valaki nyilván nekiütközött, és ahhoz, hogy megsértse a felszínét, páncélt kellett viselnie. A sérülés vállmagasságban volt, és frissnek látszott. Blackstone a padlóra nézett, és bár a gránitlapok elrejtették a vér színét, a csillogását nem.

A szíve izgatottan nagyot dobbant. A folyosón nem volt elég hely ahhoz, hogy az íját használja, ezért a hátára vetette, és előhúzta hosszú, az íjászok által használt kését. Lassan, óvatosan lépkedve követte a csillogó vérnyomot. Egy oldalsó kamrához vezetett, amelynek ajtaját egy keresztrúdról lelógó, nehéz, hímzett függöny takarta. Visszafogta a lélegzését, és figyelt minden hangra, amely azonnali veszélyt jelezhetett. Megállt ott, ahol a függöny két szárnya találkozott, elővett egy nyílvesszőt, és lassan bedugta a résbe. Félrehúzta az egyik függönyszárnyat, és fél lépést tett hátra, miközben a kését markolva felkészült az esetleges támadásra.

Akivel szembetalálta magát, egy fiú volt, kilenc-tíz évesnél nem több. A padlón ült, hátát az üres kamra falának támasztva. Verejtékezett, nedves haja összetapadt a homlokán, és rászáradt vér és sár borította a köpenyét és a zekéjét, amin a Somme gázlóját védelmező lovag, Godemar du Fay jelvényét viselte. A fiú lélegzése reszelőssé vált a félelemtől, és a tőr, amelynek a hegyét kinyújtott karral Blackstone-ra szögezte, észrevehetően remegett. A gyerek egy fedetlen fejű lovagot védelmezett, aki mellette feküdt. Súlyos sebeket szerzett, és alig volt eszméleténél. A vállpáncélját egy nyílvessző lyukasztotta át, és nyilván összetörte a csontokat, ami szörnyű fájdalmat okozhatott. Egy, az oldalán lévő sebből sötét vér szivárgott a páncélja alá. Blackstone gyanította, hogy a máját szúrhatták át. A ránézésre a húszas évei elején járó férfi du Fay szolgálatában állt, és a reszkető, de bátor fiú az apródja lehetett. Túlélték a folyónál lezajlott küzdelmet, a grófnénál kerestek menedéket, és biztos halál várt rájuk, ha Godfrey de Harcourt vagy az emberei felfedezik őket. De Harcourt-nak nem volt szüksége egy sebesült lovagért megszerezhető váltságdíjra.

Blackstone gyorsan visszanézett, és látta, hogy egy harcos megy el a folyosó bejárata előtt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán belépett a kamrába, és összehúzta maga mögött a függönyt. A fiú hangosan szipogott, könnyek gyűltek a szemébe, és a tőr még jobban kezdett remegni a kezében. A lovag suttogott valamit, és közben az angol íjászt figyelte, aki hosszú késsel közeledett felé. Blackstone megállt; ha a fiú megpróbálja rávetni magát, lehet, hogy sikerrel jár. A férfi újból suttogott, és Blackstone ezúttal megértette, amit mondott.

– Ne bántsa a fiút! – kérte a sebesült.

Blackstone feltartotta a kezét, és amilyen szelíden csak tudott, úgy szólt a halálra vált apródhoz:

– Ellátom urad sebeit – magyarázta csöndesen, aggódva, nehogy valaki meghallja. Aztán a sebesülthöz fordult: – Egyiküket se bántom. Megígérem.

A fiúra nézve a szájára tette a mutatóujját, majd visszadugta tokjába a kést. A kezét kissé széttárva, jó egy méterrel a fiútól fél térdre ereszkedett, és a szemét rajta tartva kissé előredőlt, megadva neki a támadás lehetőségét. A tőr hegye mindössze néhány centire volt az arcától.

A francia lovag sóhajtva parancsolt valamit, mire a gyerek leengedte az előreszegezett pengét. Blackstone nem mert hozzányúlni a lovag mellvértjéhez, mert félt, hogy a férfi felkiált a fájdalomtól; a vér azonban továbbra is szivárgott a mellvért alól. A nyíllal nem tudott mit kezdeni, a fehér tollazatát már teljesen átitatta a sötét, ragacsos vér. Az apród nyilván megpróbálta elállítani a hasi sérülés miatti vérzést, mivel a páncél alól finom szövetdarab lógott ki – olyan kendő, amilyet egy grófné visel általában. A lovag valószínűleg csak pillanatokkal előbb érkezett, mint de Harcourt és az emberei.

Blackstone kijjebb húzta a szövetet, és látta, hogy át van itatva vérrel. Letette a nyilát, kibújt ujjatlan köpenyéből, és összetekerve nagyon óvatosan a páncél alá dugta. A férfi arca megrándult, de némán tűrte a fájdalmat. Az összetekert ruhadarab egy időre visszatarthatta a vérzést.

A lovag bólintott köszönetképpen.

– Uram – szólt hozzá suttogásnál alig erősebb hangon Blackstone –, ön haldoklik. Nem tudok segíteni. Nem tudok papot hozni, és a fájdalmán enyhíteni se. Ezért itt hagyom, és bízom benne, hogy ennek a helynek az úrnője hamar itt lesz.

A lovag bólintott, és felnyúlva megérintette Blackstone zekéjének ujját. A fiú óvatosan megfogta a kezét, és az apródéba tette.

– Maradj csöndben bátor uraddal együtt, amíg elmegyünk! Az úrnő ide fog jönni – mondta, és felállva az íjáért nyúlt. Ha nagyon halkan is, de hallotta, hogy Godfrey de Harcourt az embereit hívja, és indulást vezényel.

A lovag szavát alig lehetett érteni:

– Ha találkozom Istennel, megkérem, hogy áldja meg, és imádkozom, hogy legyen, aki könyörületesen bánik magával, amikor a legnagyobb szüksége lesz rá.

– Senki sem lesz könyörületes hozzám – felelte Blackstone. – Angol íjász vagyok.

Ellenőrizte, hogy üres-e a folyosó, és elment, sorsára hagyva a haldoklót.

* * *

A francia hadsereg tehetetlenül állt a gázló másik oldalán – a folyó túl mély volt ahhoz, hogy meg lehessen kísérelni az átkelést. Két árapály-változás után született meg a döntés arról, hogy az angolok által elfoglalt partszakasz bevehetetlen. Nem maradt más lehetőség, mint visszavonulni Abbeville-ig, ott átkelni a folyón, és az északi parton üldözni tovább Eduárdot. Amit az angol oldalon mindenki tudott a nemes lordtól az utolsó lovászfiúig, az a tény volt, hogy az Európa legkiválóbb haderejének tartott francia sereg legalább kétszer akkora, mint Eduárdé.

Az angol erősítés és ellátmány, amelynek hajókon már Le Crotoy-ba kellett volna érkeznie, még el se hagyta Angliát. A támadó hadsereg feldúlta, kifosztotta a várost és környékét, aminek annyi haszna volt csupán, hogy eleséghez jutott. Harcolnia viszont annyi emberrel és azokkal a fegyverekkel kellett, amelyekkel rendelkezett. Egy futár üzenetet hozott Sir Hugh Hastingstől és a flamand seregről. Átkeltek Franciaország északi határán, de a megerősített francia városoknál elakadt a támadás, és kénytelenek voltak visszatérni Flandriába. A két hadsereg tehát nem tudott egyesülni, Eduárd csak magára számíthatott. Kelet felé vonult a seregével, át Ponthieu grófságon, Crécy-en-Ponthieu óriási tölgy- és bükkerdeibe, kikerülve Fülöp király hadseregének látóteréből, amely – soraiban de Harcourt testvérével és unokaöccsével – nem egészen tíz mérföldre volt tőle.

Nem sok kellett azonban ahhoz, hogy már ne legyen ilyen lehetőség se. Az angoloknak hamarosan meg kellett állniuk, hogy harcoljanak.

– Thomas! Sir Gilbert hívat! – kiáltotta Will Longdon a fák között előrecsörtetve. A hadsereg az erdőben ütött tábort éjszakára, a Crécy és a Wadicourt nevű falu közti, hosszan elnyúló dombhát mentén. A hajnal hidege beette magát a háborútól elcsigázott emberek sajgó izmaiba. Blackstone ledobta magáról a takaróját, a nyirkos erdei levegőtől dideregve görnyedten felült, hatalmasat ásított, és magasra nyújtotta a karját, hogy elűzze belőle a merevséget. Richard szokása szerint még mindig aludt, az arcát gyerekként a kezeire téve.

– Hol találom?

– Arra! Úgy száz méterre. Az erdő szélén.

Blackstone bólintott.

– Van ennivalód?

– Egy darab a birkából, amit Despenser emberei tegnap szereztek.

– Itt maradnál Richarddal, amíg visszajövök? Adj neki valamit enni! Nagyon kevés eleségünk maradt.

– Hát persze. Tessék! – Longdon egy tenyérnyi húsdarabot nyújtott előre. Blackstone harapott belőle egy kicsit, és egy korty borral együtt lenyelte. Aztán megdörzsölte a szemét, ujjaival megfésülte a haját, felvette az íját, és szorosra húzta derekán az övét. Az arcát ellepték az ágaskodó sörték, de azokkal nem törődött. Búcsúzásként biccentettek egymásnak.

– Thomas!

Blackstone megfordult.

– Mondj igent! – kérte Longdon, és minden további magyarázat nélkül leült a barátja még mindig meleg takarójára.

* * *

Blackstone több száz embert is maga mögött hagyott – áporodott izzadságszaguk összekeveredett a lovak pézsmaillatával –, mielőtt észrevett egy magányos lovast a fák között, és egy kicsivel lemaradva tőle egy egész csapatot. A király volt az a nemesei kíséretében. Lehetséges, hogy el akarja hagyni a seregét? Talán úgy döntött, hogy békét köt. Blackstone-t pánik fogta el. Igaz, hogy mindenki halálosan fáradt, de az emberek hangulata, harci kedve jó, gondolta. Kétszer is legyőzték a franciákat, amikor azok számbeli fölényben voltak. Ha Eduárd békét köt, mehetnek haza, visszatérhetnek a viskóikba és a korábbi életükhöz. A testvérével otthagyott hely emléke kísértette, miközben lefelé indult a lejtőn. Hazatérhet-e bármikor, még ha a körülmények lehetővé teszik is? Apja harci íja volt számára az örökség, amely erőt pumpált a karjába, valahányszor kifeszítette. A harcos szellemét – mondta neki egyszer az apja – a tettei táplálják, és kedves fegyvere. De mi legyen a Richard iránti, örökségként rá maradt felelősséggel? A fiú mellette harcolt, és még Sir Gilbertet is kimenekítette a harcból, biztonságba helyezte. Végül is lehet, hogy Richard jobb katona nála. Ha béke lenne, maradhatna vajon? Engednék, hogy egy közember újból találkozzon egy olyan lánnyal, mint Christiana? Igaz, hogy nem nemes, mint azok, akiket szolgál, de akkor is. És ha több lenne, mint egy puszta vágy, mi történne a testvérével? Eszébe jutott, hogy az apja mondott neki még valamit: egy férfi kötelessége csak a halálával múlik el.

Sir Gilbertet Elfreddel találta; a lovag ménje már fel volt nyergeivé.

– Úgy alszol, mint akit fejbe vertek! – mondta köszönés helyett Sir Gilbert. – A lányról álmodtál?

– Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármiről álmodjam – felelte Blackstone.

– A fáradtság a katona fizetsége. Elfred mondta, hogy jól harcoltál a folyónál.

– Mindenki azt tette – mondta Blackstone.

– Igen, de jól jött nekem az a lövésed Poissynál. És van szemed, hogy megláss dolgokat. Mindig is úgy láttam.

Blackstone nem tudta, mit kellene felelnie.

– Láttam a királyt és az earlöket ellovagolni, Sir Gilbert. Továbbmegyünk? – kérdezte.

Sir Gilbert a sebei okozta fájdalomtól összerándüló arccal nyeregbe szállt.

– Mondjam meg a királynak, hogy az íjásza, Thomas Blackstone aggódik? – kérdezte.

– Csak egy gondolat volt, Sir Gilbert.

– Épp arról van szó, Thomas, hogy gondolkodsz. Mondtam is Lord Marldonnak, de nem hittem, hogy ennyire hozzászoksz. A túl sok gondolkodás nehezíti a katona életét. Én igyekeztem elkerülni, amikor csak tudtam. Roger Oakley meghalt az átkelőnél.

Blackstone komoly arccal bólintott.

– Láttam elesni. Jól vezetett bennünket.

– És most biztos az ördögöt viszi táncba. A király vár. Sietnem kell. Elfred, mondd el neki! – Sir Gilbert vágtára fogta a lovát, hogy utolérje a királyi kíséretet, amelynek színes zászlói gyorsan követték egymást, míg el nem tűntek a fák között.

– Az embereink többsége egyszerű paraszt és iparos, de megteszik, amit kell. Nemigen találkoztam még náluk jobb íjászokkal – mondta Elfred.

– Jó a kedvük és bizakodóak. Még John Weston is azt mondja, hogy jobban harcoltunk, mint ők, és azért győztünk.

– Igaz, Thomas, de még nincs vége. Többé nem menekülünk. A király kiválasztotta a helyet, és a francia felderítők pirkadatkor alaposan meg is nézték.

– Itt ütközünk meg?

Elfred bólintott.

– A centenárok elindulnak az íjászaikkal abban a pillanatban, ahogy a kapitányok megmondják, hogy hová akarnak állítani bennünket a vezérek. Most néznek körül a területen a királlyal.

Blackstone nem válaszolt rögtön, hagyta, hogy az információ leülepedjen benne. Felnézett a mögöttük lévő dombra, és megállapította, hogy az erdő hátulról megfelelő védelmet fog nyújtani. Balról egy sor rég elhagyott radaillon – meredek, megművelt terasz – óvta a sereget. A dimbes-dombos táj kerülőkre kényszerítette és az arcvonal közepéhez irányította az ellenséget. Válassz magadnak jó helyet – tanította Sir Gilbert. A döntés, hogy hol harcolsz, eldöntheti, hogy győzöl-e, vagy veszítesz. A franciák kénytelenek lesznek fölfelé támadni az erdő és a hegyoldal közötti résben – állapította meg magában.

– Jó hely, Elfred.

– Gondoskodom róla, hogy a király megtudja, egyetértesz vele.

Blackstone elmosolyodott.

– Szeretnék reggelizni. Mit akarsz tőlem?

– Nem lesz erősítés. Hastings északon veszített. Egy futár hozta a hírt, miután átkeltünk. Csak mi vagyunk és a király. Nekünk kell megállítanunk a franciákat, Thomas, és az embereink közül – leszámítva néhány idősebbet, mint John és Will – még egy se látta, milyen az, ha a nehézlovasság rohamra indul. Attól még a legbátrabb ember is nagyon megijed – mondta Elfred, beleharapva egy kemény zabpogácsába. A másik felét Blackstone-nak adta, aki hálásan elfogadta.

– Állni fogják a sarat. Nem hagyják, hogy a félelem legyőzze őket. Eddig se tették – mondta Blackstone.

– Beszéltem az emberekkel, és egyetértettek abban, hogy te legyél a ventenárom. A húsz ember, aki a parancsnokságod alá kerül, mind rád szavazott, kivéve az öcsédet, aki oda megy, ahova te. Sir Gilbert áldását adta rá.

Blackstone megrágatlanul nyelte le a pogácsa maradékát.

– Eddig csak annyi volt a dolgom, hogy kövesselek téged és Oakley mestert. Azzal kész – felelte.

– Rajtad áll, hogyan döntesz, fiú. Ha nem akarod a felelősséget, mondj nemet!

– És mi van Will Longdonnal, vagy Johnnal, meg a többiekkel?

– Az öregek közül többen nem akarják, hogy mások élete az ő döntésüktől függjön. Egymásért harcolunk, az igaz, de aki másoknak parancsol, annak mások a feladatai.

– Még sokat kell tanulnom – mondta Blackstone, érezve a meghozandó döntés súlyát.

– Ott lesznek veled azok, akik megmutatják, mit kell tenned. Gondolj Nicholas Brayre, Rogerre és Sir Gilbertre – tőlük tanultál, és remélem, tőlem is.

– Úgy van, Elfred.

– Rendben. Szóval mit mondjak Sir Gilbertnek?

* * *

Ahogy az angol lobogók és kis zászlók az égre röppentek, Blackstone az arcvonal közepére vezette az íjászait. A marsallok száz íjászt állítottak fel mindkét szárnyon ék alakban úgy, hogy minden oldalról védjék a teljes fegyverzetű harcosokat és a lovagokat. Nekik kellett felvenniük először a harcot a franciákkal, és nyílzáporukkal az arcvonal közepére – a mészárszékre – terelni őket. Blackstone és kis csapata csatlakozott a középen, a sereg sorai közé felállított száz íjászhoz, akik azt a feladatot kapták, hogy szemből, egyenes célzással lőjék a támadó nehézlovasságot.

A helyükre érve kis gödröket ástak, amelyekben megvethették a lábukat, és jó harminc centi mélyeket, hogy a nagy csatamének felbukjanak bennük.

– Láttam negyvenkettőben, Morlaix-nál, hogyan csináltátok – mondta az egyik lándzsás, miközben a fegyverét élesítette. – Kitört bennük a lovak lába, és halomra dőltek. A rohadt franciák meg átbucskáztak a fejükön. Úgy törtek össze a csontjaik, mint gabona a malomkövek között. Jó volt hallani. Nem nagyon ellenkeztek, mikor ledöfködtük őket, mint a sebesült disznókat. – A walesi nagyot köpött, és fente tovább a lándzsahegyet, a körülötte lévők pedig sűrűn bólogattak.

– Ott voltam Morlaix-nál; emlékszem rátok, ugyanazok a lusta walesi csirkefogók vagytok, mint akkor. Segíthetnétek ahelyett, hogy a valagatokat meresztitek – mondta Will Longdon, miközben egy frissen kiásott csapdát a késével felhasított tőzeggel fedett be.

– Jaj, dehogy. Eszünkbe se jutna akadályozni a hozzáértőket abban, hogy csinálják, amit a legjobban tudnak. És ha elkészültetek vele, nekünk, harcolóknak is áshatnátok egy latrinát – felelte a lándzsás. A walesiek harsányan nevettek, de az angolok nem tartották igazán viccesnek a megjegyzést.

– Elég mélyre ássuk őket, hogy beléjük temethessünk benneteket, mocsári patkányokat, miután a lovak beletaposnak benneteket a földbe – jelentette ki John Weston, és hatalmasat köpött, veszélyesen közel a walesi lábához.

A lándzsa vasa megvillant, és Weston a következő pillanatban már a torka előtt látta a hegyét.

– Légy óvatos harc közben! Könnyű végezni valakivel a saját oldaláról – mondta halkan, de nyomatékosan a walesi. – Mi, mocsári patkányok nem egyszer láttunk már olyat.

John Weston meg se rezzent, a helyén maradt, és a többiek izgatottan figyelték, mi fog történni.

– Akkor tartsd szerencsésnek magad, mert hátul olyan vastag a koponyád, hogy egy kihegyezett nyílvessző se tudja átlyukasztani!

Csak egy idősebb walesi kapcsolódott be a szópárbajba.

– A srácnak igaza van, Daffyd. Egy angol nyilánál több kell ahhoz, hogy bejusson a két füled közé – mondta.

A lándzsás hátrébb húzódott, és a walesiek egyetértő kiáltásai és nevetése enyhítette a feszültséget.

Az íjászok folytatták az ásást, a barátságtalan walesi pedig továbbra is rajta tartotta a szemét Westonon – olyan pillantással, amely Blackstone megítélése szerint bármikor gyilkossá is válhatott a tomboló harc közben. Felegyenesedett, és a zekéjébe törölte a kezére tapadt földet.

– Az apám íjász volt, és elmesélte, hogyan tanulta meg egy walesi íjásztól kifeszíteni az íját. Úgyhogy ha jönnek a franciák, mi leterítjük őket, ti pedig végeztek velük. Szerintem ez tisztességes egyezség – mondta a walesire nézve.

A békülési szándék célba talált, és a férfi bólintott, de aztán tekintete a Blackstone zekéje alól kicsúszott jelvényre tévedt, és a jóindulata egy szempillantás alatt elszállt.

– Loptad? – kérdezte.

Blackstone visszadugta a zekéje alá a talizmánt.

– Egy walesi lándzsástól kaptam Caenben – felelte.

A többi walesi is hallotta ezt, és kezdtek jobban érdeklődni Blackstone iránt.

– Egy walesi ilyet nem adna oda senkinek. Főleg nem egy rohadt angolnak és kereszténynek – mondta az egyik. – Halott kellett hogy legyen, ha megszerezted.

Blackstone végignézett rajtuk; társai is abbahagyták az ásást, és mögéje álltak. Ha bajnak kellett történnie, szerettek volna minél előbb túlesni rajta.

– Haldoklott. Segítettem neki. Ha valamelyikőtök ismer egy Gruffydd ap Madoc nevű walesit, tőle megkérdezheti. Ha meg nem, akkor nem érdekel, mit gondoltok.

– Gruffydd ap Madoc? Hajlandó kezeskedni érted?

Az egyezkedés ideje lejárt. Ideje volt keményen a sarkára állnia.

– Ismételgessétek elég gyakran a nevét, és talán eszetekbe jut, kicsoda! Aztán kérdezzétek őt – mondta Blackstone. – Nekem dolgoznom kell. – Hátat fordított a sötéten néző walesinek, és az emberei felé fordult. Az emberei! A hűségük kiállta az első próbát. Richard rezzenéstelenül állt, a kését markolva, megértve az ellenséges pillantásokat. Will Longdon, John Weston és a többiek egy pillanatra se vették le a szemüket a walesiről.

– Fogjátok a nyilaitokat! Itt végeztünk – adta ki az utasítást Blackstone.

– Mit tudhat egy angol egy pogány talizmánról? – kérdezte a lándzsás, és mikor Blackstone megfordult, újból nekiszegezte a fegyverét.

Blackstone a kezét megemelve figyelmeztette az íjászokat, hogy ne tegyenek semmilyen támadó mozdulatot. Tudta, hogy ha katonák esnek egymásnak – legyen a sérelmük valós, vagy csak képzelt –, addig nem hagyják abba, amíg valaki meg nem hal. Utána nem sokkal pedig valaki kötél végén himbálózik.

Keményen a walesire nézett.

– Arianrhod a neve. Az ezüstkerék istennője. Ő vigyáz rád, amíg élsz, és visz át a túlvilágra, ha meghalsz. Akié volt, az áldásával együtt adta nekem, te pedig nagyon közel állsz ahhoz, hogy megtudd, képes-e segíteni rajtad – mondta.

Mielőtt a férfi bármit tehetett volna, mozgás támadt a körülöttük lévők között, mert valaki keresztülcsörtetett rajtuk, és egyetlen ütéssel a földre küldte a lándzsást. Blackstone megismerte az ősz hajú harcost, akivel Caen ostroma közben találkozott.

– Olyan ostoba, hogy disznószart se ér, Thomas Blackstone – mondta. – Egy kanálisba esett a koca anyja hasából, és azóta próbál kimászni belőle. Ezek a te embereid?

– Igen, Gruffydd ap Madoc.

– Nem lep meg – mordult fel a walesi. – Keményebbek, mint egy vaddisznónak a segge.

A walesiek harsányan kacagtak, és egy pillanattal később az íjászok is elnevették magukat. Gruffydd medveöleléssel magához szorította Blackstone-t, aztán a karjára csapott. Az íjásznak sikerült megállnia, hogy ne vágjon fájdalmas grimaszt.

– Velünk lesztek?

– Köztetek és a teljes fegyverzetűek között.

Gruffydd a sajátjai felé fordult.

– Bánjatok udvariasan ezekkel a fiúkkal, ha azt akarjátok, hogy hagyjanak néhány franciát, akit megölhettek! – mondta, és belerúgott a földön fekvőbe. – Te pedig jól jegyezd meg, hogy Arianrhod magához ölelte ezt a fickót! Találkozunk még, ifjú Thomas Blackstone.

– Bízom benne.

Gruffydd egy fejbólintással elbúcsúzott tőle, és hátat fordítva nekiállt felállítani az embereit. Blackstone-t egy pillanatra félelem szállta meg, de nem annyira önmaga, hanem a franciák miatt, akiknek még meg kell halniuk a vad walesiek, a harcra éhes lovagok és a harcmezőn a legnagyobb pusztítást végző íjászok kezétől.