HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Christiana idegesen egy kendőt morzsolgatott az ujjai között. Szemtől szemben állt Blackstone-nal a szobájában.

– Láttam, ahogy felnyergeltek egy lovat. Az egyik szolga mondta, hogy neked lesz. Nem tudtam, egyáltalán láthatlak-e még mielőtt elmész.

– Meg akartalak kérdezni még egyszer, hogy jössz-e velem Angliába – válaszolta Blackstone, megtartva a köztük lévő távolságot, bár közben küzdött feltoluló érzéseivel.

– Nem lehet. Ide tartozom, és ide köt minden.

– Félek.

– Te? Te biztos nem – válaszolta meglepetten a lány.

Blackstone úgy érezte, mintha egy láthatatlan örvény forgatná őket. A szél továbbra is fütyült odakint, úgyhogy a meleg szoba biztos menedékül szolgált nekik, és mégis, képtelenek voltak közeledni egymáshoz, mert valamilyen megmagyarázhatatlan erő elválasztotta őket.

– Félek attól, amit már tudok. Miért nem mondod ki?

Christiana még zavartabb lett, félrekapta a pillantását.

– Nem tudhatod.

– Blanche grófnénak elmondtad.

– Egy szót se szóltam neki. – Christiana leült az ablak előtt álló egyik székre. – Talán észrevette, hogy megváltoztam.

Blackstone közelebb lépett hozzá. Nem látott rajta semmilyen változást, és nem értette, miről beszél. Sejtette ugyanakkor, hogy a nőknek, akárcsak az Úr más teremtményeinek, szintén van egy hatodik érzékük. Tudta, hogy egy férfi sokszor az ösztöneinek köszönheti az életét, de a nők belső világa ismeretlen volt számára, nem tudott belelátni.

– Izgatott vagyok és félek, mert az, hogy az embernek gyereke van, olyan, mintha sötét erdőben bolyongana. Nem láthatja tisztán, hogy melyik úton induljon el – mondta bizonytalanul.

– Sose használnám fel a gyereket arra, hogy visszatartsalak.

– De azt akartad, amikor ott, az ajtó előtt azért könyörögtél, hogy ne hagyjalak el.

– Nem kényszeríthettelek rá, hogy maradj. Egyébként is, még csak egyszer maradt el a havi vérzésem.

Blackstone leült a lány mellé, de még mindig nem tudta igazán felfogni, hogy egy parányi kis mag életre kelt benne. Hosszú, kényelmetlen szünet után Christiana a kezére csúsztatta a kezét.

– Tedd azt, amiről úgy érzed, hogy tenned kell, Thomas! – mondta. – Ha a gyerek itt lesz, magam fogom szoptatni és dajkálni. A szégyent ugyanúgy el lehet leplezni, mint egy dagadó hasat bő ruhákkal. A gyereked biztonságban lesz, és eljöhetsz, hogy lásd, amikor csak akarod. Senkinek se kell tudnia, hogy mi történt. Talán így lesz a legjobb mindnyájunknak, beleértve őt is.

Blackstone némi szünet után válaszolt, mert kereste a megfelelő szavakat, amelyek pontosan kifejezik, mit érez.

– Amikor azt mondtad, hogy nem jössz velem Angliába, és arról beszéltél, hogy mennyire utálod az angolokat, azt hittem, hogy ekkora távolságot az érzéseink se tudnak áthidalni. A gyereked apja azonban egy angol, és ezen soha semmi nem változtathat – mondta. – És a fiam tudni fog az apjáról, a családjáról, mert ez lesz az az ajándék, amely átsegítheti az életen.

– Lehet, hogy nem fiú – vetette fel Christiana.

– Az lesz. És nem engedem, hogy bárki elfoglalja a helyemet. Senki se veheti el a gyermekünket. Nem tudom, milyen életünk lesz, de itt fogunk élni Franciaországban, hogy biztonságban légy, körülvéve azoktól, akik vigyáznak rád.

A lány némán bólintott, és a fiú kezét szorította, miközben patakzottak a könnyei, s a válla remegett.

Blackstone magához ölelte.

– Nem azért hoztalak át a folyón, hogy most elengedjelek – mondta. – És azt sem engedjük, hogy a gyerekünk fattyúként jöjjön a világra. Menj, keresd meg a grófnét, és kérdezd meg, hogy itt van-e még a pap!

Ghristiana felnevetett, letörölte arcáról a könnyeket, és a fiú vállgödrébe fúrta az arcát.

– Jaj, Thomas, úgy féltem, hogy elveszítelek!

Blackstone érezte hozzá simuló teste melegét. Hogy hány kanyar, éles forduló várja még őket az előttük lévő úton, nem tudta, csak az járt a fejében, hogy miután – anélkül, hogy tudta volna – megölte az apját, gyereket nemzett neki.

Össze voltak kötve olyan szorosan, ahogy a kardja a csuklójával, amikor rátekerte a szíjat.

* * *

Jean de Harcourt előrement a könyvtárba, és az asztalra mutatott, amelyen összegöngyölt pergamenek feküdtek egymás mellett.

– Keresd meg a legpiszkosabbat! – mondta Blackstone-nak, miközben bort töltött két pohárba. – Azt, amelyik a legtöbbször volt kézben.

Blackstone átválogatta a tekercseket, míg végül talált köztük egyet, amelyiken egy fehér folt volt. Látta már korábban is.

– Ez az – mondta de Harcourt. Odaadta neki borospoharat, aztán a szabad kezével lesöpörte az asztalról a többi pergament. – Tekerd szét! – mondta, és miután Blackstone kiterítette, egy nehezékkel lefogatta a tekercset. – Láttad, amikor itt töltötted az éjszakákat?

Blackstone a térképre nézett, a keresztekre és körökre, amelyeknek továbbra se tudta a jelentését.

– Igen, láttam – felelte.

– Akkor tudod, hogy a megosztott Franciaországot mutatja – mondta de Harcourt, és a jelekre bökött. – Ez a normandiai hercegség, ez Burgundia, ez pedig Aquitánia. Minden piros kereszt egy fallal körülvett várost vagy várat jelöl, amely a francia királyhoz hű emberek kezén van. A körrel és kereszttel megjelöltek gazdái Eduárdhoz húznak, ezeket pedig – a térképen szétszórva látható kis, fekete pontokra mutatott – független kapitányok uralják.

– Rabló zsoldosok? – kérdezte Blackstone.

– Ezek a helyek elég sűrűn cserélnek gazdát. Akik megszerzik őket, rémületben tartják és kiszipolyozzák a környéket; néhányan bezárkóznak a falak mögé, nem mernek előjönni, mert félnek, hogy a helyi lakosság nekik támad. A saját kapzsiságuk áldozatai. Miután kizsigerelték a várost, otthagyják.

Blackstone a térképet tanulmányozta.

– Az ott a tengerpart északra, ez pedig a határvonal?

– Az már Britannia. Évszázadok óta sok arrafelé a konfliktus. Rengeteg az ellentét.

Blackstone végighúzta az ujját a térképen.

– Ezek közül a városok közül sok a királyom kezén van, ezek meg franciák.

– És ha továbbmégy délre, Gascogne-ba, látni fogod, hogy a királyod sok fontos helyen lévő várost megszerzett – mondta de Harcourt, és azon gondolkodott, vajon Blackstone felfogta-e a stratégiai fontosságát mindannak, amit röviden elmondott neki.

– Ez Rouen. Mi pedig itt vagyunk – mutatta Blackstone, majd délkeleti irányba mozdította tovább az ujját. – Párizs. A királyuk úgy érezheti magát, mint egy bepólyált csecsemő. Biztonságban van.

– Más a fontos – jelentette ki de Harcourt.

Blackstone bólintott, és gondolatban maga elé képzelte a tájat, felidézte a partra szállás utáni menetelést és a hosszú lovaglást Sir Godfrey-val, ahogy megkerülték Rouent. Itt vagyok, gondolta, és délre van a falu, ahol megölték Eduárd futárait. Chaulionnak tehát itt kell lennie, a határvidéknek pedig…

De Harcourt-ra nézett, aki várakozó pillantással figyelte.

– Ezek a területek a franciák kezén vannak, ezek pedig a zsoldosokén. Miért nem foglalják el őket a franciák? – kérdezte.

– Azért, mert a király hagyja, hogy elvegyék az emberektől, amit akarnak. Fosztogatnak és gyilkolnak. Ez kevesebbe kerül, mintha fizetne nekik, és a jóváhagyását adja hozzá. Ahogy azok a Párizsból jött csirkefogók is mondták.

Blackstone látta, hogy a jelzések közül néhány nagyon közel van a határhoz. A térképre téve balra, aztán jobbra húzta az ujját, és kirajzolt egy kis alakzatot.

– Eduárd király északon ostromzár alatt tartja Calais-t – mondta –, de amikor elkezdte a hadjáratot, itt szállt partra. A félszigeten. Ezért ütköztünk olyan kevés ellenállásba. Sir Godfrey tudta, hogy a legtöbb kisváros nem fog ellenállni. Caen igen, de az más volt, egy nagyváros.

– És ne felejtsd el, hogy délen a királyod uralja Gascogne-t! Bordeaux az övé.

Blackstone-ban a megértés izgalma kezdett felpezsdülni; mint egy építőmester tervrajzán, a részletek fokozatosan összeálltak. Nekihevülten ivott egy kortyot a borból; elöntötte a vágy, hogy még többet tudjon meg.

– Amikor partra szálltunk, féltünk, hogy a franciák délről ránk támadnak, és csapdába ejtenek bennünket. De nem tudtak időben odaérni, mert az országnak az a része a hozzánk tartozók kezén van. Ha a királyuk elveszíti Calais-t, újból erről a két helyről kell támadnia. Északról Normandiából és délről Bordeaux-ból. Ez az a hely, ahol gyenge. Ez, a határvidék. Több olyan város is van ott, amely akadályozhatja a csapatai mozgását.

Levette az ujját a térképről, és hagyta a pergament összetekeredni.

– Miért mutatja ezt meg nekem? – kérdezte.

– Angol vagy – válaszolta de Harcourt, és elfordulva tőle, leült a tűz elé. – És abban bíztunk, hogy ez a hasznunkra lehet. – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Idővel.

Blackstone feltámadt érdeklődéssel követte.

– Közember vagyok, uram, nem tudok mást ajánlani, csak azt, hogy kész vagyok harcolni. – Leült de Harcourt-ral szemben, de hiába nézett rá, nem látott az arcán semmilyen reakciót. A gróf várta, hogy felfogja a helyzetet, és közben a tüzet piszkálta.

– Azok a városok veszélyt jelentenek – szólalt meg végül Blackstone –, ha Fülöp király megpróbál nagyobb nyomást gyakorolni önre és a többiekre, ha teljesen az uralma alá akarja vonni önöket, és szétzúzni a… azt a hogy is hívjákot… szóval amikor önmagukat kormányozzák…

– Az autonómiánkat – biccentett de Harcourt.

– Igen. – Blackstone elhallgatott, próbálta kitalálni, milyen események sorozata zúdulhat még Jean de Harcourt-ra és a barátaira. – Nem támadhatják meg, és nem foglalhatják el azokat a városokat, mert felesküdtek Fülöpre. – A gondolatmenet úgy bomlott ki benne, mint egy összetekert térkép, minden fordulatnál újabb rejtett részletet tárva fel előtte. – De ha a királyom megszerzi a francia koronát, akkor ő lesz Normandia hűbérura, és a segítségével szabadon tehetik, amit akarnak, hogy megvédjék a határaikat.

De Harcourt töltött még Blackstone-nak, és közben azt kérdezte magától, hogy megértheti-e egy olyan ember, mint ő, a nagy Franciaországot és a megosztottságát.

– Magunk választjuk meg, hogy kinek esküdjünk hűséget. Most viszont, miután a királyotok elvette, amit akart, csapdában vagyunk.

– Mindenhol vannak emberek, akik készek harcolni az ügyükért, ha megfizetik őket – mondta Blackstone.

– És rögtön el is árulnak bennünket, ha valaki többet ígér nekik.

Blackstone-on izgatottság vett erőt, hasonló ahhoz, amit akkor érzett, ha vadászat közben a prédához közeledett.

– Kell tehát valaki, akiben megbíznak, aki elfoglalja azokat a városokat, és meg is tartja őket. Anélkül, hogy közvetlenül érintett lenne. Valaki, aki bírja az angol király jóváhagyását, és aki nem avatkozik be a maguk belügyeibe, mert azok a városok jelentik a selyemszálat, amely összetartja azokat a területeket. Évekbe telhet, hogy megcsinálja, amit várnak tőle.

De Harcourt sajnálkozó pillantást vetett rá.

– Igen, ifjú barátom, úgy van, ahogy mondod. És ha ez az ember meghal, vagy elfogják, miközben a dolgát teszi, nem lesz semmilyen kapcsolata hozzánk. Mi nem kerülünk szóba, és nem ajánlunk neki semmilyen segítséget.

Blackstone szívverése normálissá vált. A háború valósága kiűzött belőle minden bolond elgondolást arról, hogy egy izgalmas kaland részese. Megtanulta, hogy a harchoz és a győzelemhez a legjobb hidegvérrel, józan elszántsággal közelíteni. A gondolkodás nélküli vérszomj csak a legvégén jöhet, amikor a halál már felkínálta dermesztő ölelését.

A tűzbe bámult, hagyta, hogy a lángok gondolatban körbefonják. Felajánlhatta a kardját Eduárdnak, és megmaradhatott szegény lovagnak Franciaországban, egy feleséggel és gyerekkel, vagy szolgálhatta a királyát más módon, földeket birtokolva a nevében. Lehetett a saját ura.

– Sir Godfrey tévedett – mondta hosszú hallgatás után. – Akire szükségük van, az egy zsivány angol.

* * *

Aznap este a nemes urak újból összegyűltek. De Vitry mogorva volt, Guy de Ruymont óvatos, a legidősebbek pedig – de Graville és de Mainemares –, akik mindenkinél jobban szerettek volna egy erős királyt, hogy irányítsa az országot, egyfolytában arra biztatták civakodó társaikat, hogy tegyék félre az ellentéteiket, álljanak a de Harcourt javasolta vállalkozás mögé, és várják meg, hová vezet. Ha az ifjú angol meghal, az nem árthat hosszú távú terveiknek, ha viszont sikert arat, akkor a helyére kerül az első köve annak a hídnak, amely elvezeti őket a sikerhez. A vállalkozás nem fog azonnal hasznot hajtani, úgyhogy a jövőre kell gondolni. Lehet, hogy Fülöp király még évekig uralkodik. Henry Livay ezzel szemben úgy gondolta, hogy a köszvény egy évnél is hamarabb végezni fog vele, Jacques Brienne egy, az udvarnál szolgáló, biztos értesülésekkel rendelkező rokonától úgy tudta, hogy a királyt gutaütés érte, és volt, aki határozottan állította, hogy a király fia, János kerül hamarosan trónra.

Míg tartott a civakodás, Jean de Harcourt és Blackstone csöndben várt. Végül de Graville felemelte a kezét, és csendet parancsolt.

– A terv túl korai – mondta. – Nem számíthatunk segítségre Eduárd királytól. Hogyan húzódhatnánk meg csöndben, és hagyhatnánk, hogy egy tapasztalatlan harcos indítsa el a támadást, amely, úgy tűnik, hogy már a kezdete előtt kudarcra van ítélve?

– Emberekre van szüksége, akiket meg kell fizetni – jelentette ki Henri Livay.

– Akik aztán megszerzik maguknak, amit megkívánnak, és elszöknek, mert egy ilyen vállalkozáshoz csak csirkefogókat lehet szerezni – mondta de Vitry.

Amikor mind ránéztek, Blackstone csupán remélni tudta, hogy nem őt tartják a kérdéses csirkefogónak.

– Uraim, a tapasztalatlanság néha előny is lehet – mondta. – Sikert hozhat, ha valaki a megszokottól eltérően látja a dolgokat. Emberekre lesz szükségem, olyanokra, akik az önök nevében fognak szolgálni.

Guy de Ruymont válaszolt:

– Nem rejthetjük el a jelvényeinket és színeinket, hogy hamis látszatot keltsünk. Egyetlen becsületes ember se tenne ilyet. Az ilyen csalásnak, ha lelepleződik, szégyen az ára.

Blackstone agya lázasan dolgozott, kereste a megoldást, amely megfelel a nemesek becsületérzetének, ugyanakkor megvédi őket a megtorlástól.

– Mindegyiküknek vannak emberei, akiket jól ismernek, akikkel együtt harcoltak. Ha elengedik őket a szolgálatból, akkor szabad emberekként harcolhatnak. Nem fogják viselni a jelvényeiket, és olyan vezetőjük lesz, akiket önök választanak. És hogy a hűségüket biztosítsák, ugyanúgy fizetni fogják őket, mint most.

A szobában csend támadt. Az elgondolás egyszerű volt, ugyanakkor biztosította számukra a lehetőséget, hogy névtelenek maradjanak.

– Blackstone-nak igaza van – jelentette ki némi hallgatás után de Harcourt. – Többször adtunk már pénzt a királynak, és csak vereséget és még nagyobb adókat kaptunk érte. Én azt mondom, hogy nincs veszítenivalónk. Beszélek a katonáimmal, és felajánlom nekik, hogy elengedem őket. A hűségük továbbra is hozzám köti őket, és Thomas Blackstone idővel majd maga köré gyűjti azokat, akik egyedül neki fogadnak hűséget.

Valamennyien átgondolták a javaslatot, és másodjára Guillaume de Fossat törte meg a csendet.

– Nincsenek birtokaim, és a király elvette a vagyonomat – mondta. – Úgyhogy én vagyok mindannyiunk közül a legszegényebb, de azért még maradt annyim, hogy támogassak egy ilyen vállalkozást, és ha egy város elesik, kiveszem a részemet a vagyonából és a földjeiből. Blackstone lehet az én parancsnokságom alatt. Tíz emberemet magammal viszem. Nem félek attól, hogy a király zsoldosai látják a színeimet.

De Harcourt erőt vett magán, és fékezte a türelmetlenségét.

– Nem, Guillaume – mondta. – Akkor meghiúsulna az a szándék, hogy egy angolt lássanak a katonák élén. Ő foglalja el és tartsa meg a városokat a királyának. Ne legyen semmi köze hozzánk. Ez érthető, nem? Eduárd királyért harcol, neki szerez területeket. Az persze más, hogyha hűbéresküt teszel Eduárdnak, és nyíltan Fülöp ellen fordulsz.

– Akkor letakarom a pajzsom, mert ki az az épeszű ember, aki kész követni Thomas Blackstone-t? Kérdezd csak meg magadtól!

Blackstone tudta, hogy de Fossat még mindig dühös a vacsora alatti inzultus miatt. Tisztában volt vele, hogy mindenáron harcolni akar, de úgy gondolta, hogy ha erre sor kerül, és esetleg legyőzi, olyan keserűség, sértettség vesz erőt rajta, hogy szembefordulhat a többiekkel, és elárulhatja terveiket a francia királynak. Másrészt viszont, ha veszít vele szemben, akkor a többiek kevesebbre fogják becsülni a képességeit, és megvonhatják tőle a támogatásukat. És akkor mi lesz vele? Nem tudta, de egyelőre azt sem, hogyan érjen el bármit egy ellenséges normann úrral a nyakán, aki úgy tapad hozzá, mint bőrkiütés egy szajha hátára.

– Bárki jön is velem a nagylelkűségüknek köszönhetően, elfogadom – mondta sorra szembenézve a nemesekkel. – Ám ha de Fossat úr ragaszkodik ahhoz, hogy maga vezesse a támadást Chaulion ellen, akkor a játéknak vége, még mielőtt elkezdődött volna. A becsülete túl fontos a számára ahhoz, hogy ne mondja meg, kicsoda, ha felszólítják, hogy nevezze meg magát. A pajzsuk letakarása és a címerük elrejtése nem elég. – De Fossat felé fordult, és nyíltan a szemébe nézett. – Uram, kétségtelenül megbántottam önt, és ezért elnézést kérek. De ha bármilyen parancsnoki döntésemet kétségbe vonja, nem leszek hajlandó megmásítani.

De Fossat elmosolyodott.

– Akkor vedd úgy, hogy már vereséget is szenvedtél!

De Harcourt felpattant.

– Nem! Guillaume, már figyelmeztettelek! Ne rontsd tovább a dolgokat!

– Nem ijedek meg egy sebhelyes kezdő lovagtól, Jean. Isten szent nevére! Egy pökhendi senkit neveltél!

Blackstone amennyire csak tudta, igyekezett titkolni az idegességét; úgy döntött, hogy nem hátrál meg.

– És mit fog bizonyítani az itt lévőknek azzal, ha legyőz? – kérdezte. – Azt, hogy jobban vív nálam? Hogy kiköszörülte a büszkeségén esett csorbát? És mit használ a büszkesége az urak ügyének?

De Fossat előrelendült, hogy arcon üsse, de Blackstone gyorsan elfordult előle úgy, hogy az egyensúlyát elveszítve átesett egy széken. A többiek gyorsan hátrébb húzódtak. A küzdelem elkerülhetetlenné vált; de Fossat erőltette a dolgot, és Blackstone úgy döntött, hogy kockára teszi a támogatásukat.

– Hagyd abba, Guillaume! – kiáltotta Guy de Ruymont. – Semmi értelme!

– Örömet okoz! – kiáltotta vissza de Fossat, és előrántotta a kardját.

De Harcourt gyorsan a két szemben álló közé lépett.

– Guillaume! Figyelj ide! Add szavadat az itt jelenlévőknek, hogy ha veszítesz, nem próbálsz revánsot venni, és nem állsz az útjában annak, hogy elvégezze azt, amivel megbízzuk.

– Szavamat adom! – vágta oda dühösen de Fossat.

– Ha megszeged, megölünk! – figyelmeztette de Harcourt.

A fenyegetés váratlanul érte de Fossat-t, és egy kissé ki is józanította. De Harcourt és a többiek némán vártak.

– Értem – mondta némi szünet Után de Fossat. – Betartom, amit ígértem, és ezen soha semmi nem változtat.

– Rendben. Kint fogtok megküzdeni – jelentette ki de Harcourt, és kivezette a társaságot a sötét udvarra.

* * *

Égő fáklyákkal a kézben körbeállták a gyakorlóudvart. A lángok erősen lobogtak a szélben, de a küzdeni vágyók nem törődtek vele. Katonák gyűltek össze a sötétben, mert Meulon megengedte nekik, hogy nézzék a párviadalt. Fegyverhordozók és apródok hagyták ott fekvőhelyüket az istállóban, és figyelték, hogyan csap össze fém a fémmel.

De Fossat két kézre fogta a kardját, és úgy hasított bele a levegőbe, hogy annak a hangját az erős szél ellenére is hallani lehetett.

Blackstone kissé elfordult, és a két penge összecsattant. De Fossat súlya is benne volt a csapásban, de Blackstone szilárdan állt a lábán. Hagyta, hogy a vágás ereje elfogyjon, aztán előrelépett, és vállal beleöklelt de Fossat-ba, védekezésre kényszerítve ezzel. A súlya és a magassága hasznára lehetett, ám de Fossat is nagy volt és erős, járatos a közelharcban, és tovább támadott egy alacsonyan indított vágással, amit Blackstone hárított. A támadások olyan hevesek voltak, mint amikor két erős hegyi kecskebak ront egymásnak és csapja össze a szarvait. Verejtékben úsztak, és nagyokat morogtak, nyögtek az erőfeszítéstől. Ha de Fossat szabadon használhatta volna a tudását, harc közben elsajátított cseleit, biztos legyőzi fiatal ellenfelét, de Blackstone kardja korbácsként röpködött körülötte, olyan sebesen, hogy alig győzte elhárítani a csapásait. Hátratántorodott, és Blackstone utánamehetett volna, hogy ott és akkor befejezze a küzdelmet, de ehelyett kivárt, miközben a jelenlévők várakozásteljesen, mélyen beszívták a hideg éjszakai levegőt. Már majdnem fél órája tartott a küzdelem, és Blackstone szerette volna befejezni, győzelmével megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát adni annak, hogy kardtudásával képes kivívni magának a szükséges tiszteletet. A morgások és nyögések nem csak a vívóktól származtak; harci ösztönük arra késztette a jelenlévőket, hogy hol egyik, hol másik lábukra helyezzék a testsúlyukat, és a testüket ide-oda forgatva kövessék a küzdelmet. Minden szó és büntetésnek szánt ütés, amit de Harcourt-tól kapott, bele volt vésve Blackstone emlékezetébe ugyanúgy, mint a rohanó farkas acélkemény pengéje tövébe. Gyorsan mozgott ugyan, de Harcourt magában dühösen szidta, mert úgy ítélte meg, hogy nem mozog eleget. Csak kicsiket változtatott a tartásán, hol erre, hol arra tett egy lépést, de területet sosem adott fel, miközben de Fossat mindent megtett azért, hogy áttörje ellenfele védelmét. Olyan falba ütközött azonban, amelyen nem tudott rést ütni, és erőfeszítései körülbelül annyira voltak sikeresek, mint egy sziklát szétporlasztani akaró hullám. Blackstone ezzel együtt mindig hagyta, hogy összeszedje magát, a rohamok közti szünetekben mélyeket lélegezzen, letörölje homlokáról az izzadságot, és közben nyugodtan várta az újabb támadást. Mit művel ez? – kérdezte magában de Harcourt. Mozogj, ember! Mozogj! Aztán rájött, hogy Blackstone az erejét fitogtatja.

Meg akarta mutatni az ellenfelének, hogy képes olyan gyorsan mozogni, amilyen gyorsan akar, de akár arra is, hogy egy helyben állva verje vissza a támadását. Még jobban meg akarta alázni de Fossat-t.

Ellenfele azonban nem adta fel – egy cseles vágást tett, és a kardja majdnem belevágott Blackstone nyomorék karjába. A nemeseknek elakadt a lélegzetük. De Fossat elkapta! A normann egy pillanatra megérezte a fölényét, és minden halott barátját és az összes Crécynél megalázott franciát maga körül érezte, amint követelik, hogy vigye be a döntő csapást. Blackstone a kardja keresztvasával fogta fel a vágást, és egy gyors csuklómozdulattal eltávolította magától a pengét. A csel azonban magabiztossá tette de Fossat-t, és minden erejét beleadva újabb támadást indított.

Miközben teljes erőből rohamozott, és rést keresett, amelyen áttörhet, Blackstone a válla fölött de Harcourt-ra nézett, és egyértelmű üzenetet olvasott ki a tekintetéből: Fejezd be!

Kiköpte szájából a felgyülemlett nyálat, és érezte, hogy páncélinge szemei az alsóingén keresztül a húsába nyomódnak, ahogy megfeszíti az izmait. Erőt gyűjtött, amiből addig csak annyit használt, amennyi a támadások megállításához és visszafordításához kellett. Most ennél többet akart.

A sárkány felemelkedett, körmei a mellét szaggatták. Crécy mészárszéke, elmúlni sosem akaró rémálma ott ólálkodott a fáklyák lobogó fényében. Testek ugráltak az agyában, lovak nyerítettek fájdalmasan, és a semmiből feltűnt lovag levágta az öccsét. Szájak nyíltak tágra és köptek vért. Egy lovag a herceg zászlajával takarta be a testét, és tompa, elkeseredett kiáltások követelték az arcvonal megtartását! Tartani! Blackstone azonban előrelendült, utat vágott magának az ellenség között, és vérben, zsigerekben gázolva tört előre. Összetört, szétszabdalt, eltaposott testek vették körül, kiáltások, fájdalmas üvöltések, utolsó erőből elharsogott átkok és egyre gyöngülő halálhörgések.

Az erő és az akarat megtörhetetlen és pontosan kiszámított rohamával zúzta szét de Fossat büszkeségét.

Hallotta a fájdalmas nyögéseket, érezte az izzadság szagát, ahogy nekiszorította a fáklyát tartóknak, és látta leesni a lángokat, miközben megmarkolta az övét, és lerántotta a földre.

De Fossat vérző arccal nézett fel rá. A tekintetében halálfélelem látszott.

– Kegyelem! Kegyelem! – kiáltotta egy hang.

– Thomas! – harsant fel de Harcourt hangja. – Elég!

Erős kezek markolták meg.

– Engedd le a kardot, Thomas! Vége! – De Harcourt szétterpesztett lábbal az elesett fölé állt, és tekintetét a villámló szemű Blackstone-éba mélyesztette, hogy védje de Fossat-t. Aztán, egy kis szünet után halkabban hozzátette: – Győztél.

Odabólintott a többieknek, és azok végre megkönnyebbülten kifújhatták a levegőt.

A jelenlévők lassan, súlyos gondolatokkal terhelten oszlottak szét. Mindannyian látták, tudták, hogy Blackstone ölni akart. Nem volt rajta seb, de ha lett volna, akkor is látszott, hogy valamilyen legyőzhetetlen erő űzi, hajtja előre.

– Jézusom! – motyogta de Fossat, és kiköpte a szájában összegyűlt vért. – Jézus…

De Harcourt talpra segítette a legyőzöttet. Nem volt benne düh, és a szégyennek se hagyott helyet a vereség utálatos tudata. Szédelgett, tétován elvette a kardját valakitől, aki felé nyújtotta, és hálásan odabólintott de Harcourt-nak.

Jean de Harcourt elengedte a nagyon megviselt, kimerült de Fossat-t. A normann urak némán meredtek Blackstone-ra. Volt részük elég küzdelemben, tudták, milyen az, amikor emberek egymás szemét tépik ki és koponyákat zúznak be, amikor eluralkodik rajtuk a rémület. És azzal is tisztában voltak, hogy aznap este olyan harcost láttak, akinek az ereje keveseknek adatik meg. Hogy isteni vagy sátáni eredetű-e, azt nem tudták eldönteni. Mindenesetre megijesztette őket.

Csöndben távoztak. Senki se szólt, és senki se ment oda a győzteshez. Blackstone kardot markoló keze izzadt, és a bőrszíj, amellyel a csuklójához rögzítette, belemart a húsába. Levette rostély nélküli sisakját, a földre ejtette, aztán feltartotta az arcát, hadd essen rá szabadon az eső. Csak mozgó árnyakat látott maga körül, és a szállásukra visszatérő katonák suttogását hallotta. Az egyetlen, aki közel merészkedett hozzá, egy apród volt. Guillaume Bourdin megállt, és felemelte Blackstone sisakját.

– Megpucolom, uram – mondta.

A fiúra nézett, bólintott, és elindult a belső udvar felé. Kegyelem! – kiáltotta újból az ismeretlen hang.

Blackstone tudta, hogy amit kér, nem létezik.

Legalábbis azoktól a szörnyetegektől nem, amelyek a lelkét tépték, marcangolták.

* * *

Emlékszik vajon a küzdelemre? – kérdezte magától de Harcourt. Igen, minden szúrásra és vágásra – felelt ugyancsak magának. Szándékosan hagyta, hogy de Fossat rárontson? Igen. Pontosan tudta, hogy el fog fáradni, és az előrenyomulás után csak még nagyobb lesz a félelme, amikor rájön, hogy veszíteni fog. Blackstone mindent pontosan átgondolt, a harc minden pillanatát ő uralta.

De Harcourt a nagyterembe vonult a vendégeivel. Mindannyian felajánlottak annyi pénzt, amennyit csak tudtak, és azt a néhány embert, aki megmaradt nekik a Crécynél elszenvedett, szörnyű veszteség után. Blackstone összesen harminc embert kapott, és közülük tizenkettőt de Harcourt adott mellé, az élükön Meulonnal. Azt is megfogadták, hogy a jelenlévők közül senki egy szót sem ejt arról, hogy bármilyen kapcsolata lenne az angollal – csak ő, de Harcourt marad kapcsolatban vele. Másnap a nemes urak hazatértek, és a jelvényeiket levetett katonákat küldtek de Harcourt-hoz. Indulás előtt mindnek szigorúan megparancsolták, hogy engedelmeskedjen Blackstone-nak, gondolkodás nélkül hajtsa végre a parancsait.

De Harcourt igyekezett a lehető legjobb eligazítást adni Blackstone-nak.

– Christophe-le-Campagne-ban Pierre apát, Fülöp hűséges híve az úr. Van ott egy kis kolostor – tucatnyi szerzetes élhet benne –, egy útkereszteződésnél, nem messze Chauliontól. Ahhoz, hogy Chauliont megszerezd, ellenőrizned kell az utat, de hogy hogyan csinálod, és hogyan rángatod ki onnan Saquet-t, az a te dolgod, Thomas. Az apát biztonságban van, nem érheti támadás, mert a pápa a mi királyunkat támogatja, és együtt fizetnek Saquet-nak azért, hogy tartsa meg Chauliont, vagyis mondhatjuk, hogy Saquet egyfajta védelmezője Pierre-nek. Különös alak a breton. Bár a király fizeti, elvehet magának mindent az apát fennhatósága alá tartozó falvakból. Az ájtatos, képmutató Pierre pedig arra biztatja a falusiakat, hogy hagyják, hadd csináljon, amit akar, és ezzel védjék meg az anyaszentegyházat és saját bűnös életüket.

– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Blackstone.

– Miután visszajöttél, elküldtem egy megbízható szerzetest az apátságomból Chaulionba. Maradj távol a falutól, Thomas! Az ottaniak az utolsó leheletükig hűek a francia királyhoz, Saquet pedig rád ront és végez veled, mielőtt eltervezhetnéd, hogyan foglald el a várost.

– Ígéretet tettem William Harnessnek, uram – válaszolta Blackstone. – És azok az emberek megtudják, miről szól.

– A kezdet kezdetén kockára teszel mindent – figyelmeztette de Harcourt.

– A szavamat adtam. Mi egyebe van a magamfajtának?

* * *

Miután a nemesek távoztak, Jean és Blanche de Harcourt Christianával és Blackstone-nal maradt. Korábban úgy beszélték meg, hogy délután a kápolnába mennek, és a pap elvégzi az esketési szertartást. De Harcourt és a felesége lesznek a tanúk.

– A szégyenem miatt nem házasodhattunk össze a bárók előtt? – kérdezte Christiana.

– Senki se tudja, hogy gyereket vársz. Egy szót se szóltunk róla, mivel egyelőre a házasságotoknak is titokban kell maradnia – felelte Blanche. – Nem akarjuk megkockáztatni, hogy elterjedjen a híre, márpedig egy karácsonyi házasság remek téma a nőknek a pletykálkodáshoz. És Gilles de Marcy is Normandiában van még. Nem szeretnénk, ha akár ő, akár a vele lévők hallanának felőle.

– A francia nemességnek nagyjából a fele nem törvényes házasságból származik, Christiana – mondta de Harcourt. – Most mi vigyázunk rád úgy, ahogy apád tenné. Az áldozatát ebben a házban sosem fogják elfelejteni.

Blackstone idegesen másfelé nézett. De Harcourt nem tudhatott arról, hogy mit tett a partra szállás utáni első napokban, de Christiana apjának a puszta említése is kényelmetlen érzést keltett benne.

– Tudnod kell, hogy Thomas veszélyben lesz, és veszélybe kerülünk mi is, ha mindazt, amit csinál, kapcsolatba hozzák velünk. Azt a hírt kaptuk Párizsból, hogy a nagybátyámat kötéllel a nyakán, egy szál ingben vezették végig a város utcáin. A király megkegyelmezett neki, de porig alázta.

– Vége az ifjonti vigasságnak, Christiana! – szólt közbe Blanche.

– Felnőtt lettél, és velünk maradsz, míg Thomas vissza nem tér.

– S ha elbukik, akkor egyedül bukik el – tette hozzá de Harcourt.

– A házasságotok egyelőre titokban marad. A szövetség, amire léptetek, csak nyomorúságos élethez lenne elég, ha Thomas nem vállalná azt, amit vállal. Hogy sikerrel jár-e, az nemcsak a ti sorsotokat dönti el, hanem a miénket is.

Christiana néma főhajtással jelezte, hogy megértette a hallottakat. Azt, hogy egy lány pusztán szerelemből menjen férjhez, ritkán engedték meg, és sosem számított jó házasságkötésnek. Thomas Blackstone ráadásul nincstelen volt. Viszont ha nem Jean és Blanche de Harcourt a védelmezője, akkor ő is egy zárdában vagy bordélyházban végezhette volna, netán holtan, miután Gilles de Marcy megerőszakolta.

De Harcourt letörölte szájáról a bort egy szalvétával, és csak aztán szólalt meg:

– Egyébként már évekkel ezelőtt el kellett volna rendezni a sorsodat. Apád nem foglalkozott elég komolyan vele. Egy lányt, aki elmúlt tizenkét-tizenhárom éves, elég nehéz megfelelően férjhez adni – mondta, miközben Blanche rosszallóan nézett rá.

– Uram és férjem csak azt tudja, hogy idővel a vonzalom erősebbé válik. Fiatalkorában nem volt szerelmes. – Az asszony kis szünetet tartott és elmosolyodott. – Csak azután lett az, hogy engem feleségül vett.

– A zabolátlan érzelmek a nőkre jellemzőek, Blanche – mondta de Harcourt. – Ha Thomas a költészeten keresztül tanult volna gyöngéd szavakat, akkor valószínűleg ő is tudná. – Blackstone-ra nézett.

– Ezt sajnos elmulasztottad. Megtiszteljük a szerelmünket azzal, ha képesek vagyunk választékosan kifejezni az érzelmeinket. Azért megyünk harcba, azért küzdünk, hogy a szerelmünket megmutassuk. – Nyugodtan viszonozta Blanche pillantását, amit már nagyon jól ismert. Maradj csendben, és vigyázz, hogy mit mondasz! – üzente tekintetével az asszony. – Amennyire látom, nem tud mit ajánlani egy lánynak az erején, a bátorságán és a szerelmén kívül. Bár, azt hiszem, hogy ennyi elég is – jelentette ki.

– És mindketten bírják a barátságodat. A legtöbb embernél gazdagabbak, uram – tette hozzá Blanche.

Nem akarta, hogy tovább rontsa a titokban megtartandó esküvő hangulatát, azét a napét, amelyen a menyasszony arra kényszerül, hogy titkolja örömét. De Harcourt elegánsan visszakozott; ha nem teszi, azt kockáztatta volna, hogy a téli éjszakák hidegebbé és hosszabbá válnak számára.

– És rá is szolgáltál, Thomas Blackstone. Még nem szívesen engednélek egyedül jól nevelt társaságba, de előttem bizonyítottál, annyi biztos. Nem lesz azonban esküvői hirdetmény és ünnepi lakoma sem. Az énekesek is megkapták már a fizetségüket. Csöndes napotok lesz hát, olyan, mint a többi. És így is kell lennie. Majd megbeszélem a pappal, hogy tegyen kivételt, és kihirdetés nélkül végezze el a szertartást.

Blanche felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy van még valami, amiről szót kellene ejteni, de a férje a homlokát ráncolva csöndre intette.

– Rossz ez így, Christiana? – kérdezte gyöngéden Blackstone, mert úgy tűnt neki, mintha kétkedést látott volna a lány arcán.

– Számomra a legjobb, Thomas, és efelől egész biztos lehetsz. Rám akadtál itt, a kastélyban, és elvittél Sir Godfrey-hoz, utána pedig újból kockára tetted az életedet miattam. Amit érzek, több a hálánál. Egész életemben kincsnek tartalak, és így fog érezni a gyerekünk is.

Blackstone a kezéért nyúlt.

– Ne figyelj nagyon arra, amit urunk mond! Sok öröm vár még ránk, és együtt leszünk, mihelyt sikerül megfelelő helyet találnom magunknak. Most már felelős vagyok érted, de Jean úr és Blanche úrnő vigyáz rád, amíg érted nem küldök.

Blanche de Harcourt úgy érezte, eleget várt arra, hogy a férje véglegesítse az egyezséget.

– Uram és férjem hozományt is ad veled az apád nevében – mondta.

Christiana elkapta de Harcourt kezét, és hálásan megcsókolta.

– Uram! Isten áldja meg a kedvességéért és a bőkezűségéért. Életem végéig mindennap imádkozni fogok önért.

De Harcourt mély lélegzetet vett, és visszahúzta a kezét, hogy a lány és Blanche összeölelkezhessen.

– Megtettük a kötelességünket, gyermekem – mondta. – Hogy az Úr miért hozott benneteket a házamba, az rejtély számomra, de tiszteletben tartottuk az akaratát – bár az útjai néha kifürkészhetetlenebbek számomra, mint a feleségem viselkedése. – Megadóan széttárta a kezét. – Ehetünk végre. A házasságok a legkülönbözőbb okokból köttetnek. A sok, szerelemről és gyerekekről szóló beszédtől mindig olyan érzésem támad, mintha egy etetésre váró kukac fészkelődne a gyomromban.

Később négyesben a kápolnába mentek, és a pap elé térdepeltek, mintha a szokásos imáról lett volna csak szó. A pap bőkezűen meg volt fizetve, és azt tette, amit de Harcourt kívánt. Külön imában megköszönte, hogy Sir Godfrey életben maradt, aztán elvégezte az esketési szertartást. Blanche Christianának adta egy levendula- és szürke színű, ezüsthímzéssel díszített bársonyruháját, és hozzá egy drágaköves nyakláncot. Rózsavízben megmosott és összefont hajára áttört arany fejdíszt illesztett.

Blackstone megadta magát a rituálé támasztotta követelményeknek, és megfürdött. Tiszta ruhát vett, és középen kettéválasztotta frissen mosott haját. De Harcourt utasította Marcelt, hogy nyírja meg a szakállát, amely elég dús volt már ahhoz, hogy eltakarja az arcán lévő, fehéredő heget. Marcel volt az egyetlen szolga, akiben annyira megbíztak, hogy tudott az esküvőről, és ő – anélkül, hogy beszélt volna róla – azt is kitalálta, hogy miért kellett olyan sietve megtartani. Ezek az események egy időre szinte elvarázsolták Blackstone-t, ráadásul Blanche a nászéjszakára egy olyan szobát készíttetett elő nekik és szóratott tele rózsaszirmokkal, amely egy nemes úrnak és új asszonyának is megfelelt volna.

– Nem tudlak ékszerrel megajándékozni – mondta Blackstone, amikor már a tűz előtt ültek meztelenül, és Christiana elé tartotta a tenyerét, amelyen kettőbe vágott ezüstpénz feküdt. – De fogadd ezt úgy, mint szerelmem jelét! Valahányszor a két fél találkozik, mi úgyszintén. Együtt leszünk. Teljes egész. – Gyengéden megcsókolta a feleségét, és reménykedett, hogy jól idézte azt, amit de Harcourt egyik könyvében olvasott.

Néhány nappal később egy hosszú öleléssel elköszönt asszonyától, megköszönte Blanche jókívánságait, és mielőtt húsz emberével elindult volna, kis időre félrevonult Jean de Harcourt-ral.

– Idővel tisztesség és dicsőség lesz a részed, Thomas, de ne ölj gondolkodás nélkül, legyen benned együttérzés azok iránt, akik megérdemlik! – mondta a gróf. – Azoknak pedig, akik nem, örökre vésd a szívébe, hogy féljék a neved!