TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Jean de Harcourt az ablaknál állt, és az udvart figyelte, ahol szolgák és apródok a lovakat készítették elő az aznapi vadászatra. Oldalt, távol a kora reggeli sürgés-forgástól Blackstone-t látta, amint a gyakorlatait végzi. Az angol minden nap ott volt a gyakorlóhelyen, és azóta, hogy a vendégei megérkeztek, titokban figyelte. A veszteség érzése, amit az okozott, hogy nem taníthatta a fiút, váratlanul érte. Mester-tanítvány kapcsolat alakult ki a várkastélyban összezárt két ember között. Előző este a könyvtárszobában engedélyezte Blackstone-nak, hogy szabadon beszéljen, és ő felszította vendégei indulatait. Most azon gondolkodott, vajon szembeszállnak-e azzal a hosszú távú tervvel, amelyet de Graville-lel Thomas Blackstone számára találtak ki. Még sok megbeszélnivaló volt a bárókkal, de óvatosan kellett bánni velük, mert ha valamelyik elárulja, mikről beszélgettek, az egész biztosan maga után vonta volna Fülöp király halálos ítéletét. Az angol király sokat ígért, de a háború még nem ért véget, és a normannoknak maguknak kellett kezükbe venniük a sorsuk irányítását. De Harcourt tervei alig jelentettek többet lidércfénynél – megfoghatatlan, testet nem öltő látomásnál –, és ugyanilyenek voltak a Blackstone-nal kapcsolatos tervei is. Még nem alakultak ki, de magukban hordozták a lehetőséget, hogy használhatóak lesznek.

Egy fiatal, jól képzett, Eduárd király kegyét bíró teljes fegyverzetű harcos Normandia szívében a kellő időben jól szolgálhatta az angol király és a mellé állt franciák érdekeit. Egyelőre azonban nem. Még nem érkezett el az ideje annak, hogy Blackstone-t az ambíciói szolgálatába állítsa.

Ezen a hideg téli reggelen de Harcourt a köpenyébe burkolózva nézte, ahogy a tanítványa fáradhatatlanul ismételgeti a gyakorlatokat. Az, amit titokban kilesett, egyszerre töltötte el elégedettséggel, és keltett benne irigységet. Blackstone még mindig nem tudott céltudatosan, hatékonyan küzdeni, de a képességei elegendőek voltak ahhoz, hogy de Harcourt úgy gondolja, kiállíthatná bármelyik vendégének bármelyik fegyverhordozója ellen. Igazság szerint a lovagok egy része ellen is harcba merte volna küldeni, mert Blackstone vad lendülete olyasmi volt, amit csak a legkiválóbb kardvívó tudott kivédeni és a maga javára fordítani. Még mindig volt egy alapvető hiba abban, ahogy Blackstone az ellenfelére támadt, és de Harcourt egyelőre nem tudta, hogyan lehetne ezt kiküszöbölni. Az enyhe irigység, amit iránta érzett, abból származott, hogy találkozott egy alacsony sorból származó emberrel, aki nagyon gyorsan tanult, és képes volt egyszerű és őszinte szavakkal beszélni a becsületről. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy Sir Gilbert Killbere-nek, akinek Blackstone felesküdött, komoly szerepe volt abban, hogy a fiú olyan éretté vált.

Egyéb gondja is akadt de Harcourt-nak. A vendégek közül többen személyes sértésnek vették Blackstone kijelentéseit. Ha nem képesek az érzéseik fölé emelkedni, és belátni, hogy az angol igazat beszélt, akkor megpróbálhatnak revansot venni rajta. Az idősebbek elfogadták azt, amit Blackstone mondott, mert hozzá hasonlóan tudták, hogy heves természete és hibás döntései rossz vezetővé teszik Franciaország királyát. A fiatalabbak voltak azok, akik megsértődtek a fájdalmas igazságtól. A legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy Guillaume de Fossat fog valamilyen kihívást intézni Blackstone ellen. Az erőszakosságát pedig nehéz lesz megfékezni, sőt – és de Harcourt ezzel tisztában volt – lehetetlen, ha véget ér a vendégség. Ha az érzések felizzanak, akkor a fiatalabbak közös dühe az íjász elleni támadáshoz vezethet. És ha az bekövetkezik, neki nem lesz más választása, mint megvédeni, ami örökre és helyrehozhatatlanul elválasztja a többiektől.

Már épp el akart fordulni az ablaktól, amikor észrevette, hogy az egyik báró a gyakorlóhelynek nekivágva Blackstone felé indul. Az arcát nem látta, de tudta, hogy nem de Fossat az. Pár pillanattal később felismerte Louis de Vitryt, aki felháborodott Blackstone-nak a francia uralkodóval kapcsolatos kijelentésein.

– Blackstone! – kiáltotta de Vitry.

Blackstone megfordult, és látta, hogy a fiatal nemes úr dühtől és elszántságtól kipirultan közeledik felé.

– Hozzám jött, uram? – érdeklődött, és közben érezte, hogy feltámad benne az indulat. A gyakorlástól már kellően bemelegedett, és úgy gondolta, hogy ha a normann küzdelmet akar, nem fog megfutamodni előle. A fakard azonban semmit se ért de Vitry pengéje ellen, ezért gyorsan más fegyver után nézett. Látott egy vasvillát a lovak takarmányába szúrva, de vagy egy tucat lépéssel arrébb, és mire eljutott volna hozzá, de Vitry egész biztosan lekaszabolja. Alig vetette el az ötletet, a lovag előrántott egy fa gyakorlókardot a tokjából.

– Ideje, hogy jó modort tanulj! – mondta. – Igaz, hogy vendég vagyok itt, de egy szolgát eltángálni semmit se jelent.

– Nem szolgálok senkinek ebben a házban – ez az első tévedése – felelte Blackstone a szemébe nézve, miközben megpróbálta kitalálni a gondolatait. – A második, hogy azt hiszi, könnyen fog menni, pedig nem harcolt még közemberrel. – Hogy ingerelje, halványan elmosolyodott. – Vigyázzon, mert könnyen megsérülhet!

Ennyi elég volt ahhoz, hogy a lovag, büszkeségét érezvén sértve, harsány kiáltással rávesse magát. Blackstone ellépett előle, védekezőállásba helyezkedett, hárította a támadást, és a lábát erősen megvetve előrelendült. De Vitry az első, dühödt támadás után hamar úrrá lett az indulatain, és Blackstone rájött, hogy olyan emberrel áll szemközt, aki legalább úgy ért a baj víváshoz, mint de Harcourt. Kitartó gyakorlása és oktatója fájdalmas leckéi azonban most jó szolgálatot tettek neki. Mihelyt ellenfele elkövetett egy hibát, és rossz tartást vett fel, azonnal erős csapást mért rá, amitől de Vitry hátratántorodott. Blackstone nem nézett mást, csak az ellenfele arcát, és a fenyegető csapásokkal, visszavágásokkal nem törődve fokozatosan átvette a küzdelem irányítását, és tovább növelte a fölényét. Ösztönösen érezte, hogy meg tudja törni a lovag ellenállását, ám de Vitry olyan mesteri ellentámadást indított, hogy sikerült meglepnie vele. A fakard ütéseit érezte a combján, a mellén és a nyakán, és a fájdalom figyelmeztette rá, hogy ha valódi fegyverrel küzdenének, már halott lenne. Gyorsan összeszedte magát, kivédte az újabb támadást, majd előrenyomult, és több olyan csapást mért ellenfele karjára és lábára, amelyek valódi harc esetén ugyancsak végzetesek lettek volna. Egy pillanatig egyik bajvívó sem volt fölényben, de aztán Blackstone lábujjhegyre emelkedett, úgy tett, mintha balra mozdulna, és olyan erővel sújtott az ellenfelére, hogy de Vitry fakardja kettétört. A lovag hátraesett, a falnak, de Blackstone-on már úgy elhatalmasodott az indulat, hogy ez sem volt elég neki, térdre akarta kényszeríteni a nemes urat.

De Vitry felkapta a vasvillát, és előrelendült. A küzdelem most már halálos volt. Blackstone kivédte a támadást, de akárcsak egy, az első vonalban álló lándzsás, ellenfele fölényben volt. Blackstone eltáncolt a halálos döfések elől, de a lába cserbenhagyta, és elesett. De Vitry tágra nyitotta a szemét, diadalittasan felkiáltott, és támadott. Blackstone oldalra fordult, rúgott egyet, és eltalálta a lábát. De Vitry elveszítette az egyensúlyát, és elejtette a villát.

Blackstone látása elhomályosult. Az erős koncentrálást ugyanúgy élte meg, mint amikor haldokló testvéréhez próbálta elverekedni magát. Előrevetődött, elkapta ellenfele ruháját, és a torka után nyúlt, készen arra, hogy megfojtsa. Már testközelben voltak egymáshoz, és az övét elkapva de Vitry arcába fejelt – nem sokkal tévesztette el az orrát, a homloka a két szeme között találta el. A lovag felüvöltött fájdalmában, de nem eresztette el. Együttes súlyuk túl sok volt Blackstone gyönge lábának, és a földre zuhantak, ami megadta de Vitrynek a lehetőséget, amit várt. Egy szempillantás alatt előrántotta a tőrét, és magasra emelte a kezét, hogy beledöfje Blackstone védtelenül maradt torkába.

Egy pillanattal azelőtt, hogy a penge lesújtott volna, egy másik ember jelent meg Blackstone látóterében. A széles vállú, öles termetű férfi átölelte de Vitryt a mellkasán, és úgy tartotta vissza, mint egy gyereket. A lovag küzdött ellene, de hasztalan. Az acélos karok szilárdan megtartották, míg végül az illető hangja dühe ködfátyolán keresztülhatolva elért hozzá.

– Louis! LOUIS! Elég! Figyelj rám! Hallod, amit mondok? Elég volt!

De Vitry hátrébb lépett a sárban, és Guillaume de Fossat engedett a szorításon. Blackstone legdühödtebb bírálója állt a halálos küzdelmet vívók között, és csitította a fiatal normann bárót.

– Nem ölheted meg, Louis! Nem csinált semmit, amivel rászolgált volna. Hallod, amit mondok?! – kérdezte parancsoló hangon de Vitrytől, aki kezdte összeszedni magát, és üres tekintettel meredt rá.

Kiköpte a szájában összegyűlt nyálat és port, és bólintott.

– Hallom, Guillaume – mondta, és a feléje nyújtott kezet elfogadva felállt.

Már Blackstone is talpon volt, felkészülve egy újabb támadásra. Nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy de Fossat ott folytatja, ahol a barátját megállította, és nekitámad.

A lovag ránézett.

– Úgy harcolsz, mint egy medvét marcangoló kutya, Thomas úr.

– Korcsnak születtem, és annak is neveltek, uram – válaszolta Blackstone.

Mielőtt bármi egyéb elhangozhatott volna, Jean de Harcourt jelent meg az udvarra nyíló ajtóban.

– Mi ez? Rátámadtál a vendégeimre, Blackstone? – kérdezte, holott pontosan tudta, mi történt, hisz mindent jól látott az ablakból.

– Bocsásson meg, uram! – válaszolta Blackstone. – A gróf utasítást akart adni, de a magam udvariatlan módján ellenálltam. Meg akartam mutatni neki, hogyan szoktunk verekedni a sorházban.

De Harcourt de Vitryre nézett.

– Így történt, Louis?

A fiatal gróf dühét lecsillapította a küzdelem, de még nem jutott el odáig, hogy egyenes választ adjon.

– Nem fogalmazott olyan tisztán, mint tegnap este, Jean.

– Azt akarod mondani, hogy hazudik?

De Vitry megrázta a fejét.

– Én akartam jól elverni a sértő kijelentéseiért – mondta. – De úgy tűnik, hogy mióta itt van, sokat tanult tőled. Én hibáztam, csak én. Blackstone azért nem mondta meg az igazat, mert nem akart megszégyeníteni. – Egy bólintással köszönte meg a dolgot. – A szégyenem semmi ahhoz képest, ami az országomat érte, Blackstone úr, de nincs szükségem az olyanok együttérzésére, mint maga. – Hátat fordított, lesöpörte ruhájáról a piszkot, és aztán visszafordult. – Ja! És ha újból úgy adódik, hogy harcolunk egymással, megölöm, mielőtt egy parányi sebet tud ejteni rajtam. Most pedig, Jean, ha megbocsátasz, megyek átöltözni a vadászathoz.

Guillaume de Fossat megvárta, hogy hallótávolságon kívül érjen, és csak aztán szólalt meg mosolyogva:

– Átkozottul vad tudsz lenni, Thomas Blackstone. Erősítsd meg jobban a lábad, és kétszer meggondolom, hogy kihívjalak-e párviadalra. – Nagyot horkantva felszívta az orrában összegyűlt reggeli nedvességet, és kiköpött. – De Vitry gróf jó kardvívó, neked pedig még gyakorlásra van szükséged, kölyök! – mondta, és de Harcourt-hoz fordult. – Jean, mindannyian kockázatot vállalunk azzal, hogy egy fedél alatt vagyunk ezzel az önjelölt korccsal. Imádkozz, hogy Louis ne szóljon a király embereinek. Kár lenne átadni nekik azok után, hogy ekkora utat megtett. – De Harcourt vállára tette a kezét, és megborzongott. – Már majdnem lefagytak a golyóim. Mehetnénk végre, hogy elejtsük azt a vadkant?

* * *

Durva szőrű vadászkutyák és két masztiff bámult ki egy szekérre rakott, az erdőn át döcögő ketrecéből. Nedves orrukkal a levegőt szaglászták, de egyelőre mindegyik csöndben volt, mert még nem érezték meg a vaddisznószagot. A vadászkutyákat arra nevelték, hogy megtámadják és sarokba szorítsák a vadkant, és tapasztaltak voltak, mindegyik többször találkozott már az erdők legveszedelmesebb vadjával. Sok buta, fiatal kutya próbált meg rárontani vadkanra, amely az agyarai egyetlen rántásával egy lovat is ki tudott belezni. Miután a vadászkutyák lerohanták és helyben marasztották a vadkant, eleresztették a masztiffokat. Ők a hatalmas súlyukkal le tudták nyomni az állatot, hogy fogaikkal a füleibe és a nyakába marjanak. Csak miután a kan verve volt, azután döfött a szívébe lándzsát valamelyik vadász. Előfordultak persze kivételek, amikor a vadászok nem tartották meg a lándzsahossznyi távolságot – ha kisebb, még nem elég tapasztalt kanra akadtak, egy bátor ember előreléphetett, hogy a torkába döfje a tőrét. De Harcourt azonban úgy számolt, hogy ezen a napon elveszít több kutyát, ha megtalálják azt a bizonyos vadkant, amelyet keresett. Öreg volt, sok dárda és nyíl ütötte sebbel a testén, és amióta betelepedett az erdőbe, senki se mert utánamenni annak sűrűjébe. De Harcourt apja egyszer közel járt ahhoz, hogy végezzen vele, de a kan agyarai túl hosszúak és élesek voltak, az állkapcsából növők vagy húsz centire nyúltak. De Harcourt nemegyszer szemtanúja volt annak, hogy egy bozótból előtörve embereket és kutyákat tépett darabokra. Az apja három kutyát és egy szolgát veszített azon a napon, amikor sikerült sarokba szorítania. Az állat legendává vált, és amikor utoljára látták, de Harcourt erdei munkásai fejvesztett rohanásba kezdtek, hogy mentsék az életüket. A méretéről és súlyáról beszélve nem kellett tódítani, elég volt elmondani az igazságot. Egy embernél több kellett ahhoz, hogy végezzenek vele, és gyorsan le kellett döfni ahhoz, hogy ne nyársaljon fel egy lovat. A türelmetlen várakozás, a méltó ellenféllel való találkozás izgalma volt az, ami arra késztette de Harcourt-t, hogy a nőket és kísérőiket hátrahagyva, a többi férfit is magával ragadva előrevágtasson.

A nők férfinyerget használtak, szétvetett lábbal ülték meg a lovat; az apródok voltak velük, míg a fegyverhordozók lándzsákkal felszerelkezett uraikkal vágtattak. Bár a reggeli köd makacsul megtelepedett a fák tetején, számítani lehetett rá, hogy egy órán belül eloszlik, és akkor a beeső fénysugaraknak köszönhetően a lovasok követni tudják a kutyákat és irányítóikat. De Harcourt jobbágyai hónapok óta figyelték a jeleket, és azt jelentették, hogy a nagy vadkan agyaraitól származó árkok egy területre koncentrálódnak. Mindenki lelkes volt, izgatott. A nők vidáman nevettek, csacsogtak.

– Ez aztán a tökéletes karácsony! – kiáltotta Blanche de Harcourt, miután könnyű vágtába kezdett. – Van-e jobb lakoma, mint a nyárson sütött vadkan, és a feje az asztal közepén?!

* * *

A de Vitryvel lezajlott konfliktus után Jean de Harcourt megrótta a tanítványát:

– Hagytad, hogy átjusson a védelmeden. Túl sokat gondolkodtál. A fakarddal ugyanúgy ösztönösen kell bánni, ahogy a harci íjadat kezeled. A szemed és az agyad együtt mondja meg, hogy mikor engedd el a nyílvesszőt. Egyik sem független a másiktól – együtt alkotnak egészet. Ösztönösen kell működnie minden apró porcikádnak. Nem fogok kudarcot vallani veled, fiú! Inkább kezembe veszem a kardot, és miszlikbe váglak.

Blackstone némán fogadta a dorgálást. Úgy tűnt, hogy Jean de Harcourt valamit igyekszik alaposan átgondolni, és mintha vívódott volna azon, hogy milyen döntésre jusson. Tekintetét a tetőtől talpig sáros Louis de Vitryre szögezte, aki már ment, hogy átöltözzön.

– Na jó! Lássuk, az agyad ugyanúgy működik-e, mint a jobb karod! Gyere velem! – mondta.

Jean de Harcourt a könyvtár felé indult, a kutyáival szorosan a nyomában. Amikor a gazdájuk csettintett az ujjaival, és a helyükre mutatott, gyorsan lefeküdtek a tűz elé, de továbbra is éberen figyeltek. A könyvtár de Harcourt apjáé volt, de mivel gondos nevelést kapott, és tanulnia kellett, ő is sok órát töltött ott az oktatójával, egy szigorú szerzetessel, akinek törött, piszkos körmei és áporodott szagú reverendája örökre beleivódott az emlékezetébe, ugyanúgy, mint az, amit megtanult, és a verések, amelyekre apja engedélyt adott. Ragaszkodott hozzá, hogy a fia többet tudjon, szélesebb körű ismereteket szerezzen, mint általában egy apród, mielőtt megkezdi évekig tartó fegyverhordozói szolgálatát, hogy utána lovaggá váljon.

Jeles család voltak a de Harcourt-ok, és egészen Bernard-ig, a Dánig vezették vissza a családfájukat, aki a később Normandiának nevezett területen kapott birtokot. Az egyik ősük, Sire de Harcourt az íjászokat vezette, akik Hódító Vilmossal, Normandia fattyú hercegével harcoltak, amikor az nekivágott megszerezni az angol trónt. Egy másik, II. Robert Oroszlánszívű Richárdot kísérte el a keresztes háborúba, és hűséges és megbecsült csatlósként szolgált neki. Az, hogy az apja és a nagybátyja, Sir Godfrey más-más királynak fogadva hűséget szétszakította a családot, olyan sebet ütött de Harcourt-on, amely nehezebben gyógyult, mint a fiatal angol sebei. És fájdalmasabb is volt, mint azok. Az apja régimódi, büszke, dölyfös ember volt, aki lenézte a gyönge francia királyt, de sosem vonta volna vissza a koronának tett hűségesküjét. Normandia legnagyobb városának, Rouennak a parancsnoka volt. A fia könyörgött neki, hogy kövesse Sir Godfrey példáját, támogassa az öccsét. Az angol király – mondta – jogosan támaszt igényt a francia trónra. Meglepődött azonban, szembetalálva magát az apja mélyen gyökerező, megingathatatlan büszkeségével. Jean de Harcourt harmincéves volt, délceg és izmos, olyan erős, hogy órákon át tudott szünet nélkül harcolni, de az öreg úgy sújtott le rá a szavaival, hogy egy pillanat alatt térdre kényszerült. „Egy normann becsülete nem arra való, hogy bordélyban kiárusítsák” – vágta szemébe az apja. Jean elmehetett volna Sir Godfrey-val, de a kötelesség az apjához kötötte, így aztán a család két része szembekerült egymással a harcmezőn. A küzdelem hevessége és elszántsága minden képzeletet felülmúlt, és amikor az apja a földre hanyatlott, Jean tehetetlenül nézte, hogyan hal meg vértől iszamos karddal a kezében, felcsapott sisakrostéllyal, nyílvesszőktől eltaláltan, miközben vér szivárog összeszorított fogai közül. Harci ménjével együtt bukott fel, és a felkapált föld megtartotta, mint valami pogány szellemet, míg a következő támadóhullám felvértezett lovai át nem gázoltak rajta, össze nem taposták megvasalt patáikkal úgy, hogy végül csak csontból és húsból álló, alaktalan massza maradt belőle.

Jean megtalálta a dokumentumot, amit keresett. Az izzadságtól csöpögő Blackstone felé fordult, aki jó pár lépésre állt a tűztől, várva az engedélyt, hogy közelebb mehessen hozzá. Fennhéjázás és dacosság van abban, amit csinál – állapította meg magában de Harcourt. Sosem adja meg azt az elégtételt senkinek, hogy lássa, miben szenved szükséget. Jól van! Ha így akarod, hát így is jó. Nem érezte kötelességének, hogy a kedvére tegyen. Voltak pillanatok, amikor az emlékei hatása alatt a legszívesebben megbüntette volna, és ráadásul az, hogy a házába fogadta, szakadást idézett elő közte és a barátai, olyan nemes urak között, akiket maga mellett szeretett volna tudni. Beletelt egy kis időbe, hogy elfojtsa feltámadó dühét, de sikerült, miután emlékeztette rá magát, hogy a háború alapjában véve szerencsejáték. A szerencse elhagyta őket Crécynél, és nem verheti le egy gondjaira bízott fiatal angolon egy nemzet megaláztatását. Annál is kevésbé, mert – mint vonakodva bár, de beismerte – Blackstone jelleme és bátorsága tiszteletet parancsoló volt.

Elé lökte az iratot.

– Nem kell tudnod olvasni ahhoz, hogy megértsd – mondta, és miközben Blackstone kibontotta a pergament, a tűz előtt heverő kutyákhoz ment.

– Az őseim hozták a Szentföldről, ahol a szaracénokkal harcoltak. Ők úgy értettek az emberi testhez, ahogy mi még ma sem. Az orvosaink tudatlan parasztok hozzájuk képest – mondta. – Kiigazodsz egy épület tervrajzán, úgyhogy ezt is biztos megérted – mondta de Harcourt, és izgatottan várta, hogy megkapja-e azt, amiről úgy gondolta, hogy a végső, mindaddig hiányzó építőköve lesz Blackstone harcra nevelésének. A pergamenen egy meztelen ember elhalványodott rajza látszott; a kezek vízszintesen oldalra nyújtva úgy, hogy érintsék az alak köré húzott kört. Deréknál egy vonal vágta ketté a testet, és a két válltól egymást keresztező vonalak vezettek a csípőkig. Az így keletkezett rekeszekben létfontosságú szervek helyezkedtek el – szív, tüdő, máj, gyomor. Az egész úgy hatott, mint egy vázlat az Úr tökéletes katedrálisáról.

– Érted? – kérdezte de Harcourt.

– Geometria – válaszolta Blackstone.

– Eretnekség. Az anyaszentegyház szigorúan tiltja a boncolást, de a muszlim orvosok már azelőtt csinálták, hogy az apám megszületett. Ha harcolsz valakivel, gondolj erre, és használd ennek megfelelően a kardodat! Tartsd meg! – De Harcourt hátat fordított; úgy érezte, mindent megadott a fiatal íjásznak, ami ahhoz szükséges, hogy hatékonyan tudjon ölni. – Át tudod vetni a lábad a lovon? – kérdezte kis szünet után.

– Azt hiszem, igen, uram – felelte reménykedve Blackstone.

– Próbáljuk ki! Ideje, hogy kiszabadulj ezek közül a falak közül. Szólok, hogy hozzanak egy olyan lovat, ami biztos nem vet le a hátáról.

Blackstone alig mert hinni a szerencséjének. Végre kimehetett a várból, és ráadásul mindjárt vadászatra.

– Jól van, Thomas, menj, mosakodj meg, és vegyél tiszta ruhát! Vidd magaddal a rajzot, hogy később tanulmányozhasd!

– Köszönöm – válaszolta Blackstone, nem találva más szavakat arra, hogy kifejezze háláját a szaracén rajzért és a lehetőségért, hogy kilovagolhat. – De még sosem vadásztam lándzsával vadkanra – sőt mással sem, hogy őszinte legyek.

– Nem is kell. Testőr leszel. Hozd a kardodat! A nőkkel és az apródokkal maradsz.

– A nőkkel? – Blackstone-on csalódottság lett úrrá. – Nem vadászhatok együtt a férfiakkal? – kérdezte.

– Ne tedd próbára a nagylelkűségemet, Thomas! – utasította rendre de Harcourt. – A nőknek védelemre van szükségük. Te meg az apródok képesek lesztek megadni nekik, nem?

* * *

Blackstone tehát letörölte magáról az izzadságot, tiszta ruhát vett, és beállt a nők mögé, akik követték a lovagokat. De Harcourt talált egy tokot a farkasos kardnak, amely most a nyeregkápáról lógott alá. Először fordult elő, hogy kivitte a szobájából a kardot; büszkeség és önbecsülés különös keveréke áradt szét benne. Mielőtt becsúsztatta tokjába a hegyes pengét, egy pillanatra bizonytalanság fogta el. Sir Gilbert mindig arra tanította, hogy tartsa készenlétben a kardját, de most nem harcba indult, és feleslegesnek érezte, hogy mutogassa a remek fegyvert. Pár varázslatos pillanatig a tenyerén tartotta, érezte tökéletes egyensúlyát; a súlypontja közvetlenül a keresztvas alatt volt, és ez lehetővé tette, hogy a borotvaéles penge szabadon végezze a munkáját. Úgy érezte, szégyen elrejteni a pompás kardot, de aztán csak becsúsztatta a tokba.

Az apródok enni- és innivalót hoztak, a legidősebbek takarókat és terítőket raktak le, hogy arra kerüljön a vadászoknak szánt déli frissítő. A nap rövid volt, pár óra maradt csak napnyugtáig, de fát gyűjtöttek és tüzeket gyújtottak a szikrázóan kék ég alatti téli piknikhez. Harsány kiáltás hallatszott, amikor egy őz ugrott ki egy csalitosból a nyílt mezőre, és a nők megsarkantyúzták a lovaikat, hogy a férfiak után vágtassanak. A riadt állat jobbra-balra szökellt, cikcakkban próbált távolodni a kiabáló emberektől. A kutyák vadul ugattak, de vezetőik nem engedték el őket, szilárdan fogták a pórázukat. Nem volt szükség rájuk, lévén egy őz könnyű préda. A nők bátorítóan kiabáltak a férfiaknak.

– Louis! A tiéd! – szólt Henri Livay de Vitrynek, miután az őz kecsesen elkerülte, hogy belédöfje a lándzsáját.

Az állat újból jobbra-balra szökellt, gyors irányváltoztatásra kényszerítve a lovasokat is. Blackstone lépést tartott a lobogó ruhával és kendővel vágtató nőkkel. Mint az angyalszárnyak, gondolta, miközben közelebb ment Christianához. A lány arckifejezése azonban minden volt, csak nem angyali. Tágra nyitott szemmel, a várható ölés okozta izgalomtól zihálva vágtattak egymás mellett Blanche de Harcourt-ral, kéjesen nevetve az őz várható halálán. Christiana vadászszenvedélye váratlanul érte Blackstone-t, és növelte iránta érzett vágyát. Vad gondolat merült fel benne: ha el tudná választani a lányt a többiektől, elvinné egy tisztásra, ahol leterítene egy takarót, lassan levetkőztetné, és hidegtől reszkető testét a sajátjával melegítené fel. Lehetne ennél jobb pillanatot kívánni vágyam csillapítására? – tette fel magának a kérdést.

Bár ezek a gondolatok csak pár másodpercre vonták el figyelmét a vadászatról, ez is elég volt ahhoz, hogy a lova egy dús fűcsomótól megriadva, minden ok nélkül hirtelen irányt változtasson. Miközben diadalkiáltásokat hallott, és a haldokló állat panaszos hangját, Blackstone lába kicsúszott a kengyelből, elveszítette az egyensúlyát, és hiába próbált megkapaszkodni a ló sörényében, kirepült a nyeregből. Úgy tűnt számára, hogy hosszú időt töltött a levegőben, mielőtt a földhöz csapódott, ami olyan érzés volt, mintha egy nagykalapáccsal vágtak volna rá, kiszorítva a mellkasából a levegőt.

Hallotta a tovavágtatók lovainak dobogását, és gerincén érezte a föld remegését. Richard is hallotta a trombiták harsogását és a dobok pufogását, és talán valami hasonlót érzett csöndes világába zártan, mint most ő – gondolta, miközben mozdulatlanul feküdt és a vér dobolását hallgatta a fülében. Aztán nagyot nyögött, és ha nehezen is, de felállt.

A kutyákat vezetőik alig tudták visszatartani, amikor az egyik hajtó elvágta az őz torkát, és abból ömleni kezdett a vér. De Vitry lándzsáját kirántották a tetemből, és az állatból még el se szállt teljesen az élet, amikor a szolgák már elkezdték kibelezni. A szívet és a májat karácsonyi ajándékként ők kapták, a tüdőt pedig hazatérés után a kutyák. Mire Blackstone mindezzel tisztába jött, az egyik ember elkapta a lovát, és a többiek figyelme felé fordult. A nevetés, amit bizonytalan imbolygása váltott ki, úgy hatott rá, mint egy nyílzápor.

Látta, hogy az egyik fegyverhordozó tartja a lovát, majd azt is, hogy de Harcourt int, és jelzi Christianának, hogy vigye oda hozzá. A társaság tagjai nyilván úgy gondolták, megérdemli azt a szégyent, hogy egy nőtől kapja vissza a hátasát.

Ostobán mosolygott, miközben a lány közeledett hozzá, és el is nevette magát, amikor az megállította a lovat. Christiana annyira mérges volt, hogy sűrű párafelhőket fújt az orrából.

– Azt hiszed, hogy vicces, amit csináltál? – kérdezte.

– Úgy nézel ki, mint egy haragos szellem – válaszolta Blackstone. – Mi történt? Miért nem nevetsz együtt a többiekkel a balesetemen?

A lány hagyta kicsúszni a kezéből a kantárt földre.

– Hány kínos pillanatot kell még elviselnem? – kérdezte. – Reggel de Vitry gróf páholt el, az előbb pedig leestél egy szelíd hátasról. Ezek az emberek rajtad nevetnek, Thomas. Már nem vagy angol paraszt, előkelő emberek társaságába kerültél. Egy lovat megülni a legkevesebb, amit tudnod kell.

Blackstone felvette a kantárt, megállította a lovat, és olyan hangon válaszolt, mintha már ura és férje lett volna a lánynak.

– Ne légy gyerekes! Jobb voltam de Vitrynél. Ezek a bárók a képmutatás mesterei, Christiana. Azt játsszák, hogy kétfelé akarnak hűségesek lenni, de egy napon vagy az én királyom, vagy a tietek megfizetteti ezt velük. Igazi viperafészek, amibe csöppentem, és egyikükben sem tudok bízni. Te úgy érzed, hogy hozzájuk tartozol?

– Egyetlen gyereke vagyok apámnak, aki hűségesen szolgálta az urát, és ideküldött, hogy vigyázzanak rám, a gondomat viseljék.

– Ettől még nem tartozol közéjük. Kényelmetlenül érzed magad, vagy szégyenkezel? A kettő nem ugyanaz.

A kérdés zavarba hozta a lányt, és ettől még mérgesebb lett, annyira, hogy szó nélkül megfordította a lovát, és visszaügetett a vadászokhoz. Magára maradva Blackstone nyeregbe szállt, és minden korábbinál jobban kívánta, bárcsak az övéi között lehetne. Milyen messze lehet Calais? – tette fel magának a kérdést.

* * *

Az idő gyorsan telt, és már csak pár óra kellett ahhoz, hogy a nap a fák mögé ereszkedjen. A felhőtlen ég ragyogó lehetőséget kínált a solymászásra, de a társaság egyetlen madarat se vitt magával, mert a vadászat egyetlen célja az volt, hogy húst – főleg vaddisznót – szerezzenek a karácsonyi asztalra. Blackstone a nőkkel maradt, akik közül páran panaszkodni kezdtek a hidegre, ahogy a lombok között beeső fénypászmák keskenyedni kezdtek, és a maradék meleg is elszállt a testükből. Miután beértek az erdőbe, Blackstone érzékei kiélesedtek, és a továbbiakban is éber maradt. Szótlanul irányította lovát a csemete- és a vastagabb törzsű fák között, és egy másik, Blanchetaque-nál, a folyón túl lévő erdőre gondolt, arra, hogyan mentette meg Christianát a cseh katonáktól. Könnyű volt elrejtőzni az erdőben; aki nyugodtan meglapult benne, azt szinte lehetetlen volt észrevenni. A fák a lassú mozgást is elleplezték, és attól kezdett félni, hogy váratlanul haramiák rontanak elő valamelyik sűrűből, és lerántják a lováról. Akkor azok, akiket a gondjaira bíztak, védtelenné válnak, mert ő nem teljesíti a kötelességét. Lovát ide-oda kormányozva a fák között, éberen figyelte a színes ruhás nőket, és az apródokat is, akik kellő távolságból, de szüntelenül ügyelve rájuk követték őket. A hölgyek csevegését olyan jól lehetett hallani, hogy amikor az erdőt figyelte, a fák között megbújó árnyakat, a füle akkor is pontosan elárulta neki, hogy hol vannak.

Az egymást szólongató férfiak távolból felharsanó hangja elveszett a fák sűrűjében. Nyilván szétváltak, és a kiáltások jelezték, hogy ki hol van, vagy hol kellene lennie. Henri Livay eltévedt, és miután harsányan útbaigazítást kért, Blackstone távoli – valószínűleg Guy de Ruymont-tól származó – kiáltást hallott, amely eligazította, hogy merre menjen. Aztán újból csend lett, csak a lovak patájának dobbanása hallatszott, és a nyugovóra térni akaró madarak rikoltásai.

Tisztásokat hagytak maguk mögött, az erdőbe ékelt, fátlan szigeteket, ahol korábban favágók tanyáztak. Dús páfránymezők borították a talajt ott, ahol őzek és szarvasok még nem jártak. Szederbokrok sűrűje nyomult előre ezeken a helyeken, de Blackstone emberi jelenlétnek semmilyen nyomát nem látta. Egyetlen, régi tűzből visszamaradt, elszenesedett fahasábot sem, és ha az erdőnek ezt a részét használták is emberek, akkor is csak arra, hogy élvezzék a nap melengető sugarait és a páfrányok kínálta, puha ágyat. Ahogy egy újabb tisztás felé fordította a lovát, kiáltás törte meg a csendet, a kutyák harsányan ugatni és morogni kezdtek, majd újból csend támadt. A nők visszafogták megriadt lovaikat, és elfojtották kiáltásaikat, hogy jobban hallják a férfiak távolról jövő, izgatott hangját.

– A tisztásra! Azonnal! – adta ki a parancsot Blackstone, és a lovát előreugrasztva kényszerítette rá a nőket, hogy kimenjenek a nyílt terepre. Blanche de Harcourt heves vérmérsékletű hátasa éles kanyarral kitért a többi hölgy tisztásra vágtató lova elől. Bár sérült lába nekicsapódott az állat tomporának, Blackstone nem vett tudomást a fájdalomról, elkapta a kantárját, és engedelmességre kényszerítette a lovat.

– Körbe! Fegyvert előre! – kiáltotta az apródoknak, akik fiatal koruk ellenére a pánik legkisebb jele nélkül teljesítették a parancsot. A kiáltozás hangosabbá vált, aztán hirtelen megszűnt. A dermesztő csönd csak egy pillanatig tartott; utána újból kiáltások harsantak, de ezúttal már közelebbről, majd elnyomta őket egy lónak az erdő sűrűjéből felhangzó, fájdalmas nyihogása. Blackstone hallott már ilyen hátborzongató hangot a harcmezőn, amikor az angolok lándzsáikkal kiontották a francia csatalovak belét.

– Segítség! Ide! – kiáltotta egy férfihang. Majd megismételte: – Ide!

– Ez Jean! – sikoltott fel Blanche de Harcourt, és a lova kantárát megrántva a hang irányába akart vágtatni.

– Maradjon itt! – kiáltott rá a rangjával nem törődve Blackstone, és a fejére csapva visszakényszerítette a lovat a többi közé, maga pedig előreugratott. Az ösztöneire hagyatkozva vágtatott a fák között, mélyen a lova nyakára dőlve. Az öreg hátas remekül tette a dolgát, félelem nélkül tört előre, miközben Blackstone ide-oda rángatta a kantárját, hogy elkerülje az útjába eső fákat.

A lombok közül beszüremlő fénypászmák között vágtatott, és közben torkában érezte a kiömlött vér fémes ízét. Lova vadul cibálta a kantárt, miközben kivágtatott egy páfrányokkal benőtt tisztásra, amely úgy nézett ki, mint egy gladiátorviadalokhoz használt, vérrel telespriccelt aréna. Egy széttépett emberi test feküdt a közepén: a feje törött nyakán félrebillenve, két karja a derekánál, ahogy kezével a páfránytöveket markolta. De Harcourt egyik kutyavezetője volt, és a vadászkutyák közül kettő ott feküdt mellette. Nem egészen ötven lépéssel távolabb ló magasságú galagonyabozót zárta le a tisztást. Itt-ott facsemeték törtek elő a páfránymezőből, és Jean de Harcourt is ott feküdt egy ló alá szorulva, amely olyan súlyosan megsérült, hogy alig tudta felemelni a fejét.

A holttestektől és a lova alá szorult embertől nem messze egy vadkan állt, amelyet a vállát ért lándzsadöféstől elborított a vér, és hevesen zihálva lélegzett. Gyerekként Blackstone sokat járta az öccsével Lord Marldon erdőit, hogy csapdával nyulat és mókust szerezzenek a konyhára, és rejtekhelyről gyakran láttak vadászatokat, de az ottani urak sosem ejtettek el növekvő gyereknél nagyobb vaddisznót, illetve olyat, amelynek a válla magasabban lett volna egy ember térdénél. Ez az állat azonban ijesztőbb volt bármilyen kardot markoló harcosnál. A sarokba szorított bestia az életét védte, és fenyegető pillantású szemében nem látszott más, csak félelem, ahogy a közeledőre nézett. Mielőtt valóban a közelébe ért volna, Blackstone-nak még meg kellett küzdenie rémült lovával, amely hátrahőkölt egy fához úgy, hogy az alsó ágak végigkarmolták a fiú arcát. Miután leszállt a nyeregből, hagyta, hogy az ijedt állat elvágtasson. Az ő szája is kiszáradt a félelemtől, és csak az adott neki némi biztonságot, hogy erősen markolta a kardját. Mit ér egy nyamvadt kard? – kérdezte magában, és arra gondolt, hogy ha nyíl volna nála, és meg tudná feszíteni, sokkal könnyebb dolga lenne. Széles hegyű nyilat használnék, gondolta, és keresztüllőném a bestiát. Senkinek se esne baja. De nem volt nála nyíl, és ha lett volna, akkor se tudta volna megfeszíteni. A nap tehát rosszul végződhetett, és számára akár néhány percen belül.

A vadkan ránézésre kétszer annyit nyomott, mint ő, legalább százötven kiló, és a válla magasabban volt, mint egy felnőtt ember csípője. A halott szétszórt maradványaiból ítélve két méternél is hosszabbra nőtt, az agyara és az orra vértől csöpögött, de azt leszámítva, hogy kissé oldalt fordította a fejét és figyelte a de Harcourt-hoz közelítő Blackstone-t, mozdulatlan maradt. Blackstone azért imádkozott, hogy lassú mozgásával menekülésre késztesse az állatot, és az bevágtasson vagy a mögötte lévő galagonyabozótba, vagy a tőle jobbra lévő facsemeték között inaljon el.

De Harcourt nyugodtan feküdt, figyelte az óvatosan közeledő angolt.

– Eltört a lába? – kérdezte Blackstone suttogásnál alig valamivel erősebb hangon.

– Nem. Csak beszorult. Megsebesítettem, és bevette magát a bozótba. Esküszöm, hogy tudta, mit csinál, és tőrbe csalt bennünket – válaszolta ugyancsak halkan de Harcourt.

Blackstone nem akart mást, mint félreállni a vaddisznó útjából, és hagyni, hogy elrohanjon. Nem akarta megölni, és úgy érezte, ha lassan mozog, esélyt ad maguknak az életben maradásra, de miközben óvatosan rakosgatta előre a lábát a térdéig érő páfránymezőben, a biztonság kedvéért csuklója köré tekerte a kard keresztvasára erősített bőrszíjat. Arra gondolt, hogy ha a vadkan támad, minden erejére szüksége lesz ahhoz, hogy megtartsa a kardot, és a kezére tekert szíj ad egy második lehetőséget, ha a fegyver netán kicsúszna a kezéből.

– Az isten szerelmére, Thomas… használd a lándzsát! – súgta erőteljesen de Harcourt. – Ha támad, mással nem tudod megállítani.

Blackstone a tucat lépéssel arrébb heverő, félig a páfrányok által takart lándzsára nézett, és megrázta a fejét.

– Túl messze van. Rám fog rontani, mihelyt esélyt adok rá – mondta. Minden szívdobbanása úgy visszhangzott az agyában, mint egy harangot érő kalapácsütés. Jelezte, hogyan múlnak a pillanatok, amelyek után nem jön más, csak a biztos halál. Még jobban félrehúzódott, és közben alig mert a szeme sarkából lopva a sebesült vadkanra pillantani. Nem tudta, hogy a lándzsadöfés elgyöngítette-e, vagy csak felbőszítette. Ahhoz képest, hogy gyökereket feltépő és kukacokkal táplálkozó állat volt, veszedelmesebbnek tűnt, mint egy vérengző farkas.

Négy újabb szívdobbanás után Blackstone úgy gondolta, hogy elég messzire eltávolodott, de aztán egy, az aljnövényzetet hangosan letaposó, vágtatva közeledő ló zaja mindent megváltoztatott.

Egy lovas verekedte előre magát a fák között, és a megriadt vadkan egyenesen Blackstone felé rohant, aki – bár nem akarta – elállta előle a menekülés útját. Az állat a fejét leszegve, agyarait döfésre készen tartva közeledett felé. Blackstone szíve olyan hevesen csapdosta a bordáit, hogy alig tudott lélegezni. Gondolatok cikáztak benne, figyelmeztetve rá, hogy sérült lába miatt nem tud gyorsan oldalt pördülni, és ha elesik, képtelen lesz tovább védekezni. Nem volt ideje nyugodtan átgondolni, hogy mit csináljon. Minden, amit tanult, kiszökött az agyából, ahogy ösztönösen két kézre fogta, és behajlított könyökkel, a válla fölött magasra emelte a kardot.

Érezte a vadkan bűzös leheletét, amely felé szállt a hideg levegőben, és aztán mintegy baljós elvérzetként belévágott a gondolat, hogy a magas tartásból indított csapás nem fogja megmenteni. Válaszd a legmegfelelőbb terepet! A páfránymezőben, több lépéssel előtte volt egy kiemelkedés, és rádöbbent, hogy egy kidőlt, elkorhadt fától lehet, amely alig ért térdmagasságig, és már rég belepte az aljnövényzet. Talán de Harcourt lova is abban botlott meg. Blackstone előrelendült, neki egyenesen a közeledő vaddisznónak, amelynek két lehetősége maradt csupán: vagy kitér az útjából, vagy át kell ugrania a fatörzset. Blackstone fél térdre ereszkedett, majd a kardmarkolat gömbjét keményen a földhöz támasztva elrugaszkodott, és ugrás közben a kard hegyével telibe találta a bestiát. A vadkan súlya és rohamának ereje hátradöntötte, és az állat átgázolt rajta. Megvillantak előtte a gyilkos, sárga agyarak, mellkasába és karizmaiba fájdalom hasított, a kötés megfeszült a csuklóján. Összegömbölyödve, mint egy sündisznó, úgy szorította magához a kardot, ahogy a viharos tengerben fuldokló ember kapaszkodik egy életmentő fadarabba.

Vér spriccelt rá. Oldalra hengeredett és feltérdelt, azzal nyugtatva magát, hogy még életben van, és ha az agyarak fel is nyársalták, nem érzett belőle semmit. A vadkan még megtett három métert, aztán orral előre lerogyott a páfrányok közé, hátsó lábaival tehetetlenül rugdosott és fájdalmasan felvisított. Blackstone kardja a szügyébe fúródott bele, és a lendülete csak még mélyebbre nyomta a pengét.

Blackstone előrelépett, széles ívben meglendítette a kardját, és levágta az állat fejét.

Pár pillanatig mozdulatlanul állt a megölt állat fölött, aztán végigtapogatta a nadrágját és a felső ruházatát. A vér és ami még rátapadt, nem az övé volt. Kezei remegni kezdtek, miközben térdre ereszkedett, hogy letörölje a kardpengét a sűrű növényzetben, és aztán úgy maradjon még egy darabig, várva, hogy enyhüljön rémület szülte izgalma.

Guillaume de Fossat volt az, aki elővágtatott a fák közül, és figyelte tehetetlenül, hogyan néz szembe az ifjú angol a vadkan rohamával. Mihelyt Blackstone végzett az állattal, lepattant a nyeregből, egy gyors késszúrással megölte barátja lesántult lovát, és segített de Harcourt-nak kivergődni a döglött hátas alól. Hamarosan mások is megérkeztek. Louis de Vitry a lováról leszállva körbenézett, és rögtön látta, hogy nincs további tennivaló – a halott testek önmagukért beszéltek, nem volt szükség semmilyen magyarázatra a történtekkel kapcsolatban. Blanche de Harcourt a pusztulás szagától idegessé vált lovát megfegyelmezve szintén kivágtatott a tisztásra. Hála istennek! – suttogták a férjével, miközben összeölelkeztek. Blackstone is feltápászkodott, majd gondolkodás nélkül a szájához emelte a talizmánját, és hálásan megcsókolta a kelta istennőt azért, hogy a védelmébe vette. Az Úr talán szándékosan engedte különböző angyaloknak és istennőknek, hogy megtelepedjenek a birodalmában, és védelmükbe vegyék az olyanokat, mint ő, akik az imádkozást elmulasztva állandóan vétkeztek, és folyamatosan kétségbe vonták a létezését. A pengéről könnyű volt letörölni a szennyet, és miután kioldotta a csomót, hogy a tokjába dugja a fegyvert, egy pillanatra úgy látta, mintha a keresztvas fölötti farkas megmozdult volna.

A szolgák és fegyverhordozók is megérkeztek, a kutyavezetők karjukba vették döglött állataikat, Henri Livay pedig rájuk parancsolt, hogy tegyék kocsira halott társukat, és vigyék haza, hadd temessék el tisztességgel.

Blanche Blackstone-hoz fordult:

– Van egy régi közmondás, Thomas. „A hála a szív emlékezete” – mondta. – Fogadja köszönetemet!

Jean de Harcourt elengedte a feleségét, és bicegve Blackstone elé lépett, miközben a többiek árgus szemmel figyelték.

– Megsebesültél, Thomas?

– Nem, uram, de büdös vagyok – felelte Blackstone, és rögtön azt kérdezte magától, hogy miért kellett ilyen ostobán öntudatos választ adnia.

De Harcourt elmosolyodott, a vállára tette a kezét, és magához húzta úgy, hogy jobbról és balról is arcon tudja csókolni. Blackstone alig merte elhinni, hogy a barátságnak és a szeretetnek ilyen, könnyen soha nem osztogatott jelét kapta.

– Élned kell, hogy érezd a szagodat, barátom. Végy egy jó forró fürdőt rózsaszirmokkal és levendulával!

– Még sosem volt részem benne, uram – mondta Blackstone.

– Akkor épp ideje, hogy kipróbáld – válaszolta de Harcourt.