TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Izgalom érződött a levegőben, miközben a szolgák előkészítették a karácsonyi lakomát. Az évnek az az időszaka volt ez, amikor együtt ünnepeltek az uraikkal, elmondhatták nekik bármilyen sérelmüket, és alamizsnát meg eleséget kaptak tőlük ajándékba. Mindenki bőségesen ehetett, és az apródok is részt vehettek az ünneplésben azonkívül, hogy segítettek a felszolgálásban.

Blackstone felment a meredek lépcsőn, és elindult körbe, a várfal mentén. Az útjába kerülő őrök tisztelettudóan lesütötték a szemüket; egyikük se mert volna tiszteletlenül viselkedni vele azok után, ami történt. Gaillard sebe szépen gyógyult, és Meulon, egy kovács fia, aki évekkel korábban elszökött hazulról, és parancsnoki rangra emelkedett ura szolgálatában, mindenkinek a tudomására hozta, hogy az angolnak köszönhetik az életüket. Egy francia lovag a kisujját se mozdította volna azért, hogy megmentsen egy közembert, és erősen gyanította, hogy angol társaik sem.

Blackstone körbejártatta tekintetét a várkastély körüli tájon, nézte a szél kergette fellegeket, és azon gondolkodott, vajon hol lehet. Hogy Rouentól délre és nem messze Párizstól, azt elcsípett beszélgetésfoszlányok alapján kitalálta, de még Christiana se tudta, hogy pontosan hol vannak a nagyobb városok és a nagy hatalmú urak birtokai. A világuk kicsi volt, közvetlen környezetük és az utazók elbeszélései szabták meg a határait. Emberek sokasága taposta a harcmezőt és áztatta vérével Franciaország egy részét, amelyet egyáltalán nem ismert. Meghalni egy olyan ügyért, amit nem ismer az ember, teljességgel értelmetlen – gondolta Blackstone. Az embernek tudnia kell, miért adja oda drága életét az ellenségnek. Mikor kezdődtek ezek a gondolatok? – kérdezte magától. Valaha idegennek tartott eszmék és érzelmek tartották a hatalmukban, de olyan erősen, mint a düh, amely megacélozta kardot markoló kezét.

Csak egy éve lett volna, hogy elégedetten élte a maga békés életét egy faluban, élvezve a helyi vásárok idején a sok nevetést és vidám játékokat? Tisztán emlékezett egy hosszú futásra a mezőn keresztül, és a dühös méhekre, amelyek üldözőbe vették, és amelyek elől a folyóba kellett vetnie magát, hogy elkerülje a csípéseiket. Megmaradtak emlékezetében a rosszabb napok is, amikor valamilyen egyházi ünnep miatt nem dolgozhatott. Sosem gondolkodott el alaposan azon, hogyan biztosíthatja egy ember a számtalan korlátozás közepette családja napi betevő falatját, de most már mindent sokkal egyszerűbben látott, mint akkor. Az ura kegyéből szabad emberré vált, és gondoskodnia kellett egy olyan testvérről, aki süket volt és néma, de egy parányi molylepke szárnyának a rebbenését is megérezte, és egy épp csak megszületett, felállni még alig tudó őzgida lábának a dobbanása is elért hozzá. Hogy történhetett ennyi minden ilyen rövid idő alatt?

Mindössze egy év, és hová jutott?! Közel járt a halálhoz, de az angyalok, akiket aznap látott, amikor Crécynél feküdt a vértől mocskos sárban, visszaküldték erre a világra, hogy leszolgálja a büntetését, amelyet azért róttak ki rá, mert nem vigyázott eléggé a testvérére. Kínzó kétségek mardosták, mert fogalma sem volt arról, hogy mi vár még rá. Heves vágyat érzett, hogy visszatérjen Angliába, és ez csak tovább erősödött attól, hogy találkozott William Harness-szel. Az elkeseredés, amit ő érzett amiatt, hogy meghalt a társa, hasonlított a saját, testvére elvesztése okozta érzésére. Mindketten valamilyen kárpótlást akartak. Egyszerű bosszúvágy munkált bennük? Nem, ez az érzés összetettebb volt. Nem tudta megfejteni, de felkavarta az életét. A karácsonyi ünnep a szívességkérés ideje volt, és elhatározta, hogy ha William Harness túléli a következő két vagy három napot, megkéri de Harcourt-t, hogy engedje el, hadd menjen el a sebesült futárral az angol sereghez, Calais-ba. Ha eljut odáig, jelentkezik a trónörökösnél és a királynál, és aztán majd csak kiderül, merre sodorja tovább a megváltozott élete. Christiana természetesen vele megy, hiszen olyan erős szenvedély köti össze őket, hogy a kapcsot csak az egyház tiltó szava törhetné meg, vagy az, ha Jean de Harcourt erőszakkal el akarná választani őket egymástól. Blackstone biztos volt benne, hogy akármelyik következne is be, ő ellene szegülne.

* * *

A vadkanfej a díszhelyre került az asztalon, és az élettelen szemek mereven bámulták a felékszerezett, színpompás ruhát viselő férfiakat és nőket, akik a zenészeket hallgatva vidáman nevetgéltek, társalogtak egymással. Blackstone újból az asztal végén ült, Christiana viszont Guy de Ruymont és a felesége, Joanna között, szemben vele pedig Jacques Brienne, egy nőtlen lovag. Már háromszor táncoltak, és a lány feltűnően nem vett tudomást Blackstone-ról. Büntetik talán valamiért? – kérdezte magában a fiú. Jean és Blanche de Harcourt jelezni akarja neki, hogy tudnak arról, mi történt közte és Christiana között? Magányosan, mellőzötten ült a helyén, és rosszkedvűen figyelte, mi zajlik körülötte. Egyik asszony se nézett felé, és olyan érzése támadt, hogy a nők szándékosan kirekesztik, mintha a férjek szóltak volna a feleségüknek, hogy ne vegyenek tudomást róla. Illedelmesen evett, ahogy tanították, de a szokásosnál több bort ivott. Nem sokat tehetett azonkívül, hogy érdeklődő arcot vágott, és magában bosszankodott azon az elegancián, amellyel Jacques Brienne vezette a táncban Christianát, hasonlóan ügyes férfiaktól és nőktől körülvéve.

Amikor alkalma nyílt rá, odament de Harcourt-hoz.

– Uram, a tánctudásomra ma nincs szükség. Szeretnék egy kis ennivalót vinni William Harnessnek.

– Thomas, neked nincs tánctudásod. Annyira vagy kecses, mint egy gyökeret kiásó vadkan az erdőben – válaszolta de Harcourt, mosolyogva védence zavarán.

– Nem tudok vitatkozni önnel, uram – fogadta el a bírálatot Blackstone.

– Előadhatnál nekünk egy paraszttáncot – mondta a közelben ülő de Fossat. – Jól szórakoznánk, és legalább megtudnánk, hogyan ünnepelnek a hozzád hasonlók.

– Uram, a hozzám hasonlók egy kunyhóban, füstölgő tűz mellett töltik az ünnepet, mert a fa nedves – a helyi úr nem engedélyezi, hogy száraz fát gyűjtsenek az erdőben. Akadna egy kancsó sör a paptól, és szerencsés esetben egy hurokkal fogott nyúl. Nem sok ok lenne az ünneplésre, alváshoz való hely pedig alig, a táncról már nem is beszélve.

De Fossat előrebökött a késével, és felszúrt rá egy darab húst.

– Akkor minden nap térden kellene csúsznod de Harcourt úr előtt, a bocsánatát kérni, mert rásóztak, és megköszönni neki, hogy terhes feladatot kapott miattad.

Blackstone tudta, hogy szándékosan hergelik.

– Bármikor letérdelek neki, ha megáll előttem, de van olyan kegyes, hogy nem követel sokat – felelte. – Egy olyan embernek hódolni, mint de Harcourt úr, nagy megtiszteltetés, amiben ritkán van része a hozzám hasonló, egyszerű embernek. Vannak persze, akiknek nem tisztelet jut, hanem nyílvessző, amivel a torkukban a sárban fetrengenek.

– Jóságos ég, Thomas, túl messzire mégy – súgta dühösen de Harcourt.

– Előfordul a fajtámbeliekkel, uram – felelte Blackstone, és fejet hajtott.

Guillaume de Fossat félrenyelt, megrágott húsdarabokkal köpködte össze a szakállát, és szüksége volt egy szolga segítségére, akit aztán durván félrelökött. Az arca elsötétedett, miközben levegőért kapkodott, de egy pillanatra se vette le a szemét Blackstone-ról, aki – ügyelve rá, hogy de Harcourt meg ne lássa – elmosolyodott.

De Fossat előrelendült, de a kísérlet ügyetlen volt – fékevesztett harag szülte –, és Blackstone-nak csak hátra kellett lépnie egyet, hogy támadója elterüljön az asztalon. Az edények csörömpölését hallva többen feléjük néztek.

– Viselkedj, Guillaume! – kiáltotta oda vidáman Louis de Vitry.

– Ha túl sok bort iszol, lemaradsz az éjféli miséről. Vagy épp arra megy ki a dolog?

Néhányan a fiatalabb bárók közül nevettek, és az asszonyaik is, de Mainemares azonban a homlokát ráncolva, helytelenítően nézett rájuk.

– Ne viccelj az Úrjézus nevével! – mondta de Vitrynek, aki nem tudta, hogyan reagáljon a nyilvános rendreutasításra, ezért elmosolyodott, és egy kissé oldalt hajtotta a fejét, jelezve, hogy meghajlik az idősebb férfi tekintélye előtt.

Miközben de Fossat felállt és összeszedte magát, Jean de Harcourt kis kézmozdulattal jelezte Blackstone-nak, hogy távozhat.

– Menj, Thomas, és ne is gyere vissza! A szavak kegyetlenebbek lehetnek a tetteknél, jobban tudnak bántani, mint azok. Jó, ha ezt megjegyzed.

Blackstone meghajolt, és kiment a teremből. A zene közben egy pillanatig se szünetelt, és kevesen hallották azt, amit de Fossat a barátjának és vendéglátójának mondott:

– Nem tűröm, hogy sértegessenek, Jean. Felelnie kell érte!

– Nem, Guillaume, nem engedem, hogy megküzdjetek – felelte de Harcourt, közelebb hajolva de Fossat-hoz, hogy az egész biztosan hallja, amit mond.

– Az első vérig… azzal megelégszem. Az első vérig – makacskodott de Fossat.

De Harcourt a fejét rázta, és megfogta a barátja karját.

– Guillaume, nem tudod legyőzni.

De Fossat megdöbbent arckifejezése mutatta, hogy de Harcourt figyelmeztetése még fájdalmasabbá tette a sértést. De Harcourt, majdhogynem szomorú megerősítéseként annak, amit a barátja el se mert hinni, megcsóválta a fejét.

– És senki a jelenlévők közül.

* * *

Blackstone újabb fadarabot vetett a tűzre a szobában, ahol Harness megtámasztott háttal ült az ágyon. A folyamatosan égő tűz a nap folyamán kellemesen bemelegítette a helyiséget, de tudta, hogy egy sebesült jobban megérzi az esti és éjszakai hideget, mint egy egészséges ember.

– Megennéd végre az ételt, amit hoztam? – kérdezte Blackstone, miután felszította a tüzet.

– Egy morzsát talán le tudok nyelni, Thomas.

Blackstone Harness ölébe tette a tálcát, amin az étellel teli tányér volt. A szájához tartotta a forralt borral teli kupát, és óvatosan megitatta, ügyelve rá, nehogy félrenyeljen, és erőt vegyen rajta a köhögés.

– Ez a lágyékba megy – mondta a futár. – Még egy nap ilyen luxusban, és hozatok egy szajhát. Uram, Atyám! Te aztán jó kis fészket találtál magadnak, Thomas. Mint egy kakukk – tápláltatod magad minden jóval.

Blackstone észrevette, hogy van egy kis színe az arcának, bár a szemei továbbra is melyen ültek a gödrükben, és a bőr ráfeszült a járomcsontjára.

– Igen, vigyáznak rám. Az életem elveszett, de azért megvagyok – felelte.

Harness bólintott, és nyitott szájjal csócsálta tovább a húst. Kevés foga maradt az állkapcsa hátsó részén, az elöl lévők pedig elfeketedtek. Úgy rágta az összevágott húst, mint egy nyúl, közben csurgott a nyála, és a nyelvével is igyekezett szétnyomkodni a megőrölt húsdarabokat, hogy le tudja nyelni őket. Blackstone meglepődött azon, hogy milyen érzést váltott ez ki belőle. A viselkedés, amire tanították, és a nagyteremben asztalnál ülők kifinomultsága sokkal jobban beléivódott, mint gondolta volna. Harness szürcsölve itta a bort, közben elégedetten, hangosat böfögött, és sóhajtott is hozzá.

– Okosan teszed, ha alaposan teleszopod magad ennek a szajhának a tejével, Thomas. Okosan bizony! – mondta. – Szedj fel magadra annyit, hogy könnyen átvészeld vele a telet, és elég erős légy ahhoz, hogy hazagyere!

Blackstone nem válaszolt. Pár héttel korábban volt a születésnapja, de anélkül múlt el, hogy említés történt volna róla, és a szülőhelye és a háború előtti élet emlékezete még mindig elevenen élt benne.

– Igen – mondta végül. – Szeretnék hazamenni, és újból kőfaragó lenni. Az valami! Olyan dolgot csinál az ember, ami értékes, amiből meg lehet élni.

Harness megrázta a fejét.

– Manapság már nem. Ahhoz szükség van egy úr jóakaratára és a pénzeszacskójára. Könnyű építőmunkást találni, és olcsók mind. Nem tudják élelemmel ellátni se magukat, se a családjukat. Nem, fiú, ahhoz, hogy meg tudj élni, harcolnod kell. Hidd el nekem, hogy háborúban lehet vagyont szerezni. Ismerek lovagokat, akik az elfogott ellenségekért kapott váltságdíjból birtokokat vettek. Olyan emberek, akik korábban alig voltak többek fegyverhordozóknál. Szegények. Nem volt se tisztességes lovuk, se kardjuk, amivel kettévághattak volna egy vekni kenyeret. De… – Harness megint ivott, újabb falatot tett a szájába, és jókora lélegzetet is vett, hogy tovább tudjon beszélni – …pár szerencsés vágás, és egy gazdag ember máris kegyelmet kér, mert életben akar maradni, amíg kifizetik érte a váltságdíjat, és akik addig szegény ördögök voltak, hirtelen üvegpohárból vagy ezüstkupából kezdenek inni, ronda nőket vesznek feleségül a pénzükért, és hogy élvezetük is legyen, megdöntenek minden szemrevaló szolgálót.

Az erőfeszítés, amibe az került, hogy egyszerre egyen és beszéljen, arra kényszerítette Harnesst, hogy szünetet tartson, amíg visszanyeri a lélegzetét. A szája sarkában összegyűlt nyál véres volt. Blackstone már hallott olyat, hogy egy halálos ágyán fekvő ember hirtelen összeszedte magát, és mohón falni kezdett, hogy aztán egykét nappal később örökre lehunyja a szemét. Mintha a testnek táplálékra lett volna szüksége ahhoz, hogy elinduljon a végső útra. Harness hátradőlt a párnának, és a kezét rátette Blackstone vállára.

– Ez jó volt – mondta. – Büszkévé tetted William Harnesst, Thomas úr. Megmentetted az életét, a segítségére voltál, és ő ezért hálás. Nagyon hálás. – Bólintott, mintha jelezni akarta volna, hogy egyetért önmagával. – Nézz csak kettőnkre! Na? Két levágott birkaláb, amint szépen megvetett, tollas ágyban fekszik. Ezelőtt sose próbáltam.

– Nem. Én nem! – tiltakozott Blackstone, és elvette a tálcát. – Én még mindig a földön alszom, ha egyedül vagyok.

Harness az ételtől és a melegtől elpilledve, csöndesebb lett.

– Egyedül? Szóval ha ágyba fekszel, nő van veled – mondta mosolyogva.

– Igen – ismerte be Blackstone.

– Még ilyen arccal is, amitől egy ló elrohanna félelmében?

– Igen, még ilyennel is.

– Vagy túl sokat fizetsz neki, vagy rabul ejtetted a szívét.

Blackstone felhúzta a takarót Harness álláig.

– Sose fizettem, William. Legalábbis eddig.

A futár alvásra készen lehunyta a szemét.

– Mindannyian fizetni fogunk, kölyök. Mindannyian. Vagy pénzzel, vagy fájdalommal. Nem ússzuk meg a fizetséget. Majd meglátod.

* * *

A szobájába visszatérve Blackstone sokáig várta Christianát, de a lány nem jelent meg. Rájött, hogy talán túl messzire ment a kápolnában, mert nem érzett bűntudatot, mint a lány. Vagy ez, vagy a lakomán megtörtént szándékos sértés biztosíthatott hatalmat neki fölötte, mert hiába is próbálta, nem volt képes tagadni feltoluló érzéseit. Az, hogy szókimondó volt, időnként meggondolatlan, többe kerülhetett neki, mint a normann bárótól kapott szidás, aki egyébként elszakíthatta tőle a nőt, aki befészkelte magát a szívébe. Újabb leckének érezte ezt, ami arra szolgált, hogy elszakítsa korábbi, bonyodalmaktól mentes életétől. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ha véghez akarja vinni azt, amit eltervezett, és újból felséges uráért kíván harcolni, akkor uralkodnia kell magán, és féken tartani az érzelmeit úgy, hogy mindig uralkodni tudjon rajtuk. Ha nem ezt teszi, ki lesz szolgáltatva egy nő szeszélyének. Azt, hogy leigázzák, elképzelhetetlennek tartotta, és afelől sem volt sok kétsége, hogy bármilyen út is áll előtte, nagy valószínűséggel magányosan kell végigmennie rajta. Küzdeni akart Christianáért, mert azt tette az első pillanattól kezdve, de azt szilárdan elhatározta, nem tűri, hogy az akaratát megmásítsák. A nemes családok felsőbbrendűségét nem kérdőjelezhette meg, mindig térdet kellett hajtania előttük. Az ablakpárkányra tett kardhoz nyúlt, és nyitott tenyerét a hideg acélra fektetve megfogadta magának, hogy sosem hagyja magát megalázni mások szavaitól vagy tetteitől, és különösen nem a saját szívétől.

Az lehetetlen, gondolta, hogy Christiana ilyen könnyedén eldobta volna egy másik férfiért, és főleg olyanért, aki úgy táncol, mint egy lány. Blackstone-nak eszébe jutott, mit érzett akkor, amikor még gyerek volt, de már férfitesttel, és egy falujabeli lány incselkedni kezdett vele. Szeretkezésben való járatlansága miatt zavarban volt, de szemernyi féltékenységet sem érzett, amikor a lány elment egy másik fiúval. Vele együtt a pillanat is eltűnt, és tisztán emlékezett rá, hogy nem érzett haragot, csak vágyat, hogy megaláztatása sose ismétlődjék meg. Hamar megtanulta, hogyan kell bánni a nőkkel. Richarddal – ők voltak a legerősebb fiúk a grófságban – talán kimagaslottak a többi paraszt közül. Mindketten jobb íjászok voltak, mint a többiek, és olyannak fogadtak el minden napot, amilyennek kínálta magát. Élvezték a gondtalan szabadságot, amelyért csak a kemény munka és a fölöttük állók büntethették őket. Az, hogy szabad ember volt, már eleve megkülönböztette a többségtől. A háború pedig kirángatta szűk kis közösségéből, és beletaszította a nagyvilágba. Most egy másfajta erő hatott rá, csimpaszkodott belé. Christiana elutasítása semmi volt ahhoz képest, amit már átélt, de a gondolat, hogy a lány egy másik férfival lehet, úgy hatott rá, mint egy tőrdöfés a szegycsontja alá. És ehhez hasonlót még sosem érzett.

Pár lépésre a szobájától Marcel aludt összegömbölyödve egy másik ajtó előtt. Blackstone megbökte a cipője orrával, mire a szolga egyből felébredt, és fel is állt. Sötét volt a folyosón, de a felhők mozgása miatt volt némi holdfény.

– Vezess Christiana kisasszonyhoz! – parancsolta Blackstone.

Látta, hogy Marcel tágra nyitja a szemét, majd bólint. Kintről szélsüvöltés hallatszott, miközben a szolga az egyik faggyúba mártott fáklyáért nyúlt, készen arra, hogy meggyújtsa.

– Semmi szükséged rá. Csak felkeltené valamelyik őr figyelmét a falon. Úgy ismered ezt a helyet, mint a tenyeredet. Behunyt szemmel is el tudsz vezetni hozzá.

– Ahogy kívánja, Thomas úr – suttogta engedelmesen a szolga.

Blackstone követte végig a folyosón, majd fel egy keskeny lépcsőn. Koromsötét lett körülöttük, és egyszer csak azon kapta magát, hogy egyik kezével Marcel övét markolja, a másikkal pedig a durván faragott kövekből épült falat igyekszik kitapogatni. Mint egy vak, akit más vezet, egyszer vagy kétszer megbotlott, belerúgott egy alvó szolgába, aztán újabb keskeny folyosó következett, és ismét látta a kívülről beszüremlő, halvány fényt. Csupán egy ajtó volt előttük. Marcel megállt.

– Thomas úr – mondta a suttogásnál alig valamivel erősebb hangon –, az uram és az úrnőm lakosztálya egy emelettel van csak lejjebb. – Mély lélegzetet vett. – A hang messzire hallatszik – mondta, hogy figyelmeztesse az angolt, akin látszott, hogy nem érdekli, mi lesz, ha felfedezik őket, márpedig akkor ő, a szolga súlyos büntetésre számíthatott.

– Maradj itt! – parancsolta Blackstone, és érezte, hogy egész teste megfeszül a váratlan utasítástól.

Lehetett olyan merész, hogy az ágyába vigye Jacques Brienne-t? – kérdezte magában. És ha igen, ő mit fog tenni? Összeszedte a bátorságát, hogy bemenjen a szobába, mert meg akart bizonyosodni arról, hogy mi történt. Kezét rátette a fareteszre, amelyet elkoptatott a hosszú használat, de óvatosan húzta el, úgy, hogy a fa súrlódásának a hangja alig legyen több halk suttogásnál. A leégett, de még parázsló fahasábok elég fényt adtak ahhoz, hogy lássa az ágyat. Beljebb lépett, és megbizonyosodott róla, hogy az ágy üres, senki se aludt benne. Vele ment tehát – mondta magában, meglepődve azon, hogy milyen keserű érzés fogta el. A mámorító bor, a zene és a nemesek udvariassága, figyelme végső soron talán ugyanannyit jelent csupán, mint egy koszos kocsma, ahol egy szál hegedűs szórakoztatja a közönséget. A férfiak isznak, a nők kacérkodnak, és mindenkit vágy tart hatalmában, mindenki a test nyújtotta örömökre vágyik.

Hátralépett, oda, ahol Marcel, hátát a falnak vetve, várt.

– Hol van Brienne gróf szobája? – kérdezte.

A szolga megrázta a fejét.

– Nem merem, Thomas úr! – mondta szerencsétlenül. – Ha megteszi, mindent elveszít. Elárulja a bizalmat, amit de Harcourt úrtól kapott! – könyörgött elesetten.

Féltékenység kerítette hatalmába Blackstone-t.

– Bent van? – kérdezte, hevesen megmarkolva Marcel tunikáját. – Úgy követed, mint egy kutya. Biztos tudod, merre jár. Együtt vannak? – Fojtott dühvel beszélt, és alig mondta ki a szavakat, rögtön megbánta őket. Elárulta az igazi érzéseit egy szolgának, aki jutalom fejében továbbadhatta azt, amit hallott. Elengedte hát az öregembert, és mélyeket lélegzett, hogy a zihálása megszűnjön.

A szél egy távoli kolostor szerzeteseket órákkal pirkadat előtt ébresztő és imára hívó harangjának a hangját sodorta felé. Pár órával korábban Blackstone még William Harness ágya mellett ülve hallgatta az éjszakai mise végét jelző harangzúgást.

– Az angyalok miséje, Thomas, imádkoznunk kell – mondta a sebesült, és megpróbált kikelni az ágyból, hogy letérdeljen. Közben könny árasztotta el a szemét. – Az a szegény fiú még mindig a kötélen rothad, és nem kap tisztességes keresztény temetést. Ez Isten ellen való vétek, Thomas. Imádkoznunk kell a lelkéért.

Blackstone óvatosan kiemelte az ágyból, és Harness csupasz térddel letérdelt a kőpadlóra. Hogy úgy tudjon maradni, az ágyra hajolt, kezét összekulcsolta, és lelkes köszönetet mondott azért, hogy a megváltás fénye az év legsötétebb óráján, éjszakáján kigyúl. Blackstone-nak eszébe jutott, milyen verést kapott a falusi paptól gyerekkorában, mert nyitva tartotta a szemét, és a templom sötétjében a fényt és az angyalokat kereste. Egyiket se látta.

Pogány eredetű szokás, Thomas; a téli napfordulót már jóval azelőtt ünnepelték, hogy ez a papnak nevezett falusi kurvapecér egyetlen imát is elmondott volna – jutottak eszébe apjának a verés után elhangzott szavai. Arra gondolt, hogy hamarosan megszólal a pásztorok miséjére hívó harang, és a hívők újabb imádkozásba kezdenek. A két imára szólító harangszó között Christiana vajon együtt hált Brienne-nel? Azelőtt, hogy odaadta neki magát, szűz volt. Fékezhetetlen szenvedélyt ébresztett volna fel benne azon az éjszakán, amelyen magáévá tette? Állandó kétségek munkáltak benne, töltötték ki a gondolatait.

– Thomas úr – szólt hozzá óvatosan Marcel. – Mit csináljak?

A kérdés visszarángatta Blackstone-t a jelenbe, a sötét folyosóra. Felsóhajtott. Arra gondolt, hogy létezik egy vonal, amelyet egy férfi nem léphet át, és különösen akkor nem, ha egy nőről van szó.

– Vezess vissza a szobámba, Marcel! – mondta. – Karácsony van… ilyenkor jóság kell hogy lakozzon az ember szívében.

Amikor elérték a szobájához vezető folyosót, hirtelen szélroham tört rá, és hogy védje a hidegtől, elfordította az arcát. Közben vékony fénysugarat látott az udvarra vetülni. Elbocsátotta Marcelt, akit már különben is szólított a kötelesség, mivel nem sok idő volt hátra addig, hogy a ház lakói ébredezni kezdjenek. Blackstone a gyorsan mozgó felhők miatt csak néha látható derengést kihasználva az udvarra ment. Mire odaért, a hallása is alkalmazkodott a védett hely viszonyaihoz. A fény, amit korábban látott, eltűnt, de újból megjelent, amikor egy nehéz ajtó résnyire kinyílt, hogy aztán újból becsukódjon. A kápolnáé volt. Egy alak lépett ki rajta, egy pillanatig láthatóak voltak a körvonalai a kivetülő fényben, de aztán beleveszett a Sötétbe, hogy kis idővel később egy fáklya fényénél bukkanjon fel újból. A mélyen vallásos Jean Malet, Graville ura indult felé az ösvényen, amelyen állt.

– Te vagy az, Blackstone? – kérdezte az idősebb férfi, feljebb emelve a fáklyát, hogy szélesebb körben világítson.

– Igen, uram.

– Azt hittem, hogy ti, barbár íjászok csak megszentségteleníteni tudjátok a templomokat, imádkozni bennük nem.

– Már nem vagyok íjász, uram. Egyébként pedig láttam a fényt.

– Ez vicc volt, vagy Jézus kegyelme még a te sötét telkedhez is elért?

– Úgy értem, hogy láttam a kápolnából kiszűrődő fényt – felelte Blackstone, látva, hogy de Graville rosszallóan ráncolja a homlokát.

– Hogyne! Gondoltam is, hogy túlzás tenne tőled arra számítani, hogy imádkozol a reggeli mise előtt. Kijöttem, hogy könnyítsek magamon, aztán megyek vissza, hogy folytassam. Hagyd a kápolnát, Thomas úr, hacsak nem akarsz a Mindenható kegyelméért könyörögni. De Harcourt védence már előttem itt volt, és nem akarom, hogy éjszaka kandúrként kóborló fiatalemberek megzavarják.

De Graville továbbment, otthagyva Blackstone-t a szélfútta udvaron.

Blackstone hang nélkül csukta be maga mögött a kápolna ajtaját. Tucatnyi gyertya égett körülötte, de nem adott meleget. Olyan hideg volt odabent, mint egy sírban. A padok és könyöklők sorai üresek voltak, csak a sarokban látszott egy alak. Vastag köpeny volt rajta, csuklyáját az arcára húzta, válla előregörnyedt, és olyan halkan, gyenge hangon imádkozott, hogy alig tehetett látni a szavak nyomán előtörő leheletét. Blackstone közelebb ment hozzá, olyan halkan, amennyire csak tudott, és leült a padsor másik végére. Némán várt, a feszületet nézte, és az általa vetett árnyékot. Tudta, hogy az ember kárhozatra ítéltetett, hisz minden szerzetes és pap szentül állította, hogy a világ bűnben fogant és született meg. Az élet tehát nem más, mint vészterhes utazás azért, hogy az ember megváltást nyerjen. Ezért fordulhatott elő, hogy a haláluk közeledtét érezve a gazdagok eldobták maguktól a vagyonukat és pazar ruháikat, és darócruhát öltöttek, vagy kolduló barátok és apácák öltözékébe bújtak. Hogy megalázkodjanak az Úr színe előtt. Blackstone felhorkant, és az indulatos kételkedés szülte, nem szándékosan kiadott hangot hallva Christiana feléje fordult. Úgy nézett ki, mintha félálomban lett volna; pislogva nézett rá, és a szeme piros volt a sírástól.

– Thomas, eljöttél a misére – mondta némi hitetlenséggel a hangjában.

Blackstone nem tudta, hogy hazudjon-e, vagy sem. Mint minden ember, ő is rettegett Isten sosem látott kezétől, de nem volt biztos abban, hogy ha megteszi, a kereszt árnyékában is lesújt rá. Azt kérdezte magától, hogy meddig mehet el a dacosságban.

– Igen. Nem tudtam, hogy itt vagy. – Ez így csak félig volt hazugság.

Christiana leplezetlen megkönnyebbüléssel elmosolyodott, és felé nyújtotta a kezét. Azonnal ott termett mellette, de közben taszította a kápolna áporodott szaga és az ijesztő falfreskók, és azt kívánta, bárcsak kivihetné magával a lányt a szabadba, egy erdőbe, és valahol máshol vészelhetnék át a telet – csak ők ketten.

– Vártalak éjfélkor, de nem jöttél – mondta Christiana.

– Nem, az angollal voltam. Segítségre volt szüksége, hogy kikeljen az ágyból és imádkozni tudjon. Úgyhogy vele maradtam – felelte Blackstone anélkül, hogy említést tett volna a féltékenységéről. És se egy gyertya lángja nem rezdült, se az eget nem szabdalták szét villámok attól, hogy kitartott a féligazságoknál. – Miért viselkedtél úgy a lakomán, mintha ott se lettem volna? – kérdezte.

Christiana lehajtotta a fejét.

– Meg akartalak büntetni – mondta. – Azért, mert durva voltál velem.

– Mikor voltam én durva hozzád?!

– Itt. Leszidtál. Nem törődtél a vágyaimmal és az érzéseimmel.

Blackstone érezte, hogy egyszerű a választás: vagy ő követi meg, vagy a lány kér tőle bocsánatot. Akarta, hogy az övé legyen, és úgy érezte, hogy ezért érdemes megadnia magát. Már épp válaszolni akart, amikor Christiana megmentette a büszkeségét.

– De már látom, hogy nagyot tévedtem – mondta, és megfogta érdes, durva kezét. – Bocsáss meg, Thomas! Tudom, hogy még mindig nagyon fáj a testvéred elvesztése, de azzal, hogy idejöttél, megmutattad, hogy kész vagy az Úr segítségéért folyamodni.

Szóval úgy gondolja, hogy a bűnbánat vett erőt rajtam – állapította meg magában Blackstone. Jobb eredményre akkor se számíthatott volna, ha ájtatosan imádkozik érte.

Christiana a válaszát várta, és minden erejével igyekezett elhessegetni magától a félelmet, hogy visszautasításban lesz része.

Blackstone tudta, mit érez iránta. Az, hogy szereti, egy pillanatig sem volt számára kérdés, és most a vele kapcsolatos kétségei is alaptalanoknak bizonyultak. Újból minden rendben volt tehát, de úgy érezte, hogy ha egy megszentelt helyen fogadalmat kellene tenniük, az övé arról szólna, hogy sosem adja át magát ismét az érzéseinek. Ujjaival szelíden a lány kezét dörzsölte, és arra gondolt, hogy ha ott marad a zord és bűnbánatot követelő helyen a misére, azzal mély benyomást tesz a nemesekre, és erősebben magához köti Christianát, mint bármilyen szóbeli fogadalommal.

– Nincs mit megbocsátanom – válaszolta.

A távoli harang újból felzendült, híva a karácsonyi hajnalt, hogy árassza szét fényét a világon.