MÁSODIK FEJEZET

Blackstone és a testvére Sir Gilberttel és negyven másik, Lord Marldon jelvényét viselő lovas íjásszal kelt útra. A barna ruhájukra felvett, kék mezőben fekete sassal díszített köpenyek megfakultak a sokévi hordástól és attól, hogy a birtok mosónői folyami kövekhez csapkodva mosták őket. Gondos munkájuk ellenére halvány, rozsdás foltok látszottak rajtuk – a korábbi csaták során ontott vér maradványa.

Az íjászok övükön hordták nyíltáskájukat, amely viaszosvászonból készült, hogy megfelelő védelmet nyújtson a nedvesség ellen – az ázott tollú nyíl ugyanis nem szállt volna egyenesen. A táskákat fűzfavesszőből készült rácsozat osztotta rekeszekre, biztosítva, hogy a libatollból készült tollazatok ne gabalyodjanak össze. A táskán kívül az íjászok övén egy közepes hosszúságú kard is lógott, amelyet hat pennyért meg lehetett venni bármelyik városi piacon – ez volt a legolcsóbb kard, amit az ember vásárolhatott. Ezeken kívül már csak egy hosszú tőr és a bőrtokban tartott íj tartozott az íjász fegyverzetéhez. Kis zacskóban tartalék ideget is vitt magával mindegyik, és Blackstone a magáét – ahogy az apjától tanulta – méhviasszal itatta át, hogy megóvja a nedvességtől. Finom fonál is volt náluk, amivel a nyilak sérült tollazatát lehetett megjavítani, bőr ujjvédő az ideget kifeszítő jobb kéz számára, és egy karvédő, a nyíl fáját tartó bal kar belső oldalának oltalmára. Mint minden íjász, a testvérek is felajzatlan íjjal utaztak, hogy ne feszítsék feleslegesen a fát. Minden embernél volt egy kis, élelemmel teli zsák. A legkönnyebb fegyverzetű és leggyorsabban mozgó katonák voltak, és napi hat pennyjük duplája a gyalogos íjászok keresetének.

Lord Marldon abban állapodott meg a király toborzóival, hogy negyven lovas íjászt és tucatnyi gyalogos katonát állít ki, akik valamennyien Sir Reginald Cobham parancsnoksága alá kerültek. Cobham sok háborúban edződött veterán volt, akit ötven éve egy csöppet sem akadályozott abban, hogy újabb ütközetbe vezesse az alája rendelteket.

Mivel az inváziós flotta Portsmouthban várakozott, az oda vezető utak egyre zsúfoltabbakká váltak, ellepték őket a lovas és gyalogos katonák, valamint az ellátmányukat szállító szekerek. Június vége felé járt az idő, a hőség és a por miatt a valóságosnál is lassúbbnak tűnt az előrehaladás. Blackstone még sose látott annyi embert és olyan lázas tevékenységet, mint akkor. Ezrek haladtak az úton. Mesteremberek, szekeresek és katonák keveredtek össze békés hátasokon poroszkáló lovagokkal, akik után csatlósok vezették száron a kiszámíthatatlan temperamentumú, a mögöttük lévők felé sűrűn kirúgó csataméneket. Civódó megjegyzések és szidalmak röpködtek elég sűrűn az azonos rangúak között, miközben a nemesek és lovagok gőgös lenézéssel bántak mindenkivel, akinek a társadalmi helyzete alacsonyabb volt, mint az övék. Nemesi zászlók és lovagi zászlócskák lobogtak hosszú rudak tetején a szélben. Blackstone tisztában volt vele, hogy egy olyan szegény lovag, mint Sir Gilbert, nem köthet szalagot a kopjafára. Ehelyett a pajzsára festve viselte a jelvényét, a világoskék mezőbe helyezett, keresztre emlékeztető, fekete kardot, amely a köpenyén is megjelent. Azt akarta, hogy barát és ellenség egyaránt felismerje.

Sir Gilbert keveset beszélt azóta, hogy elindultak a nagy háztól, ahol az íjászok összegyűltek. A falvakból és tanyákról összesereglett fiatalabb katonák különböző vérmérsékletűek voltak. A többségük készen állt arra, hogy megfelelően szolgáljon a zsoldjáért, és büszke volt rá, hogy az uruk lóval és fegyverrel látta el őket. John Nightingale egy kicsivel lehetett csak idősebb Blackstone-nál, és vidám történetei részeges apjáról, minden évben újabb gyereket szülő anyjáról, és a lányokról, akiket hanyatt döntött, jól elszórakoztatták a csapatot a partig tartó egynapos út során.

Többségükben tizennyolc-tizenkilenc évesek voltak, bár akadt köztük három-négy, a húszas évei közepén járó harcos is, aki már megjárta Németalföldet. A fiatalabbak közül néhányan szabadjára engedték a rájuk váró harc okozta lelkesedésüket, a veteránok azonban visszafogottabban viselkedtek, és Sir Gilbert többet beszélgetett velük, mint a többiekkel. Blackstone érezte, hogy kirekesztik a körükből, ugyanakkor nem osztotta a fiatalabbak túlzott lelkesedését. Inkább azon törte a fejét, hogyan tudja megóvni az öccsét a rájuk váró megpróbáltatások közepette. Otthoni csöndes, eseménytelen életük, bár híján volt minden kényelemnek, egyfajta menedéket jelentett, amelybe ritkán hatoltak be a külvilág eseményei. A június a szénabetakarítás időszaka volt, a második szántásé és a birkanyírásé. Most a háború szántott mély barázdát az életükbe.

A testvére tőle eltérően gondtalanul tette meg az utat. A nap felmelegítette és a friss délnyugati szél kellemesen simogatta az arcát. Mámorító érzés volt számára, hogy megszabadult a kőfejtőben végzett nehéz mindennapi robottól, és élvezhette a krétafehér mészkődombok látványát, beszívhatta a tenger illatát. Boldogsága, amelynek mély morgással adott kifejezést, nem zavarta azokat, akik ismerték, de az egyik lovag egyszer a vállára csapott, és rászólt, hogy maradjon csendben.

Blackstone nem tudta, mit tegyen. Az illető rangban fölötte állt, nem hívhatta ki párbajra, de valamilyen módon meg akarta védeni a testvérét.

– Nem hallja, amit mond, úgyhogy hiába csap rá, nem érti, mit akar – mondta.

– Akkor talán erősebben kellene rácsapnom, hogy megértse, amit kell. Vedd rá, hogy hagyja abba a röfögést! Ez rosszabb, mint kötélen malacot vezetni, pedig annak legalább van valami haszna.

Blackstone nem engedhette meg magának, hogy összevesszen egy rangban fölötte álló háborús veteránnal, a gyomrát görcsbe rántó izgalom pedig megakadályozta abban, hogy azonnal és megfelelő módon válaszolni tudjon. Sir Gilbert előttük lovagolt, de megfordult a nyeregben, és visszanézett rá. Úgy tűnt, mintha várta volna, mit mer mondani Blackstone.

– Az értéke nem a süketségében rejlik, és nem is a némaságában, hanem az erőben, amivel az íjat tartja. Nagy hasznára lehet egy lovagnak, aki a támadó nehézlovassággal néz szembe. – Blackstone kis szünetet tartott, majd tiszteletteljesen hozzátette: – Uram.

Sir Gilbert bólintott, és előrefordult. Az apja nyilván elmesélte a fiúnak, hogyan lőtték halomra az íjászok a skótokat, amikor a skóciai háborúban a lovagok és a harcosok vállt vállnak vetve egyszerű gyalogos katonákként néztek szembe a támadó lovassággal. Az angol hadsereg tanult a vereségeiből. Véres leckék árán tanulta meg értékelni a harci íjat és a páncél átlyukasztására is képes, tűhegyes nyilakat. A korábbi csatákban olyan emberek mentették meg a fennhéjázó lovaghoz hasonlókat, mint Blackstone apja. És az utódaik készek voltak rá, hogy ezt újból megtegyék.

A lovag előreugratta a lovát, de közben még hátraszólt:

– Az embere kis híján arcátlan, Gilbert.

– Én tanítottam – válaszolta Sir Gilbert, mire a lovag dühösen, de némán továbbügetett. Sir Gilbert a kellő pillanatban az embere mellett szólalt fel, megvédte egy kívülállótól. Egyszerű leckét adott abból, hogy milyen az igazi vezető. Blackstone-ban hirtelen odaadás támadt a szegény harcos iránt.

* * *

A hosszú nap fényei már halványulni kezdtek, amikor a lovasok felhágtak a Portsmoutht övező dombok tetejére. Sok ezer tábortűz égett az alattuk húzódó lejtőn, füstszagot sodort feléjük a szél. A mesterséges fényben fürdő hadsereg kényelmesen hevert el a kikötőtől védett mélyedésben. Blackstone még sosem látta a tengert, amely sötét takaróként terült el előtte egészen a látóhatár széléig. A lebukó nap sugarai bearanyozták az öböl vizén himbálózó sok száz hajót. Blackstone a lovát megállító Sir Gilbert mellé léptetett.

– Édes Jézusom! Megyünk Gascogne-ba – szólalt meg halkan Sir Gilbert.

Blackstone ránézett, nem értette a jelentőségét annak, amit hallott.

– A szemed előtt van, Thomas. A királyunknak meg kell védenie a délnyugat-franciaországi birtokait. Legalább ötszáz hajó van odalent.

Blackstone gondolatban már feltérképezte a kikötőt – egy kőfaragó szakértelmével szabályos négyzetekre szabdalta mindazt, amit maga előtt látott, és elhelyezte egy nagyobb képben.

– Szerintem inkább nyolcszáz – felelte, végig sem gondolva, hogy ellentmond Sir Gilbertnek, aki rezzenéstelen tekintettel fordult felé. A lovag átgondolta magában a számítást, és igazat adott neki.

– Akkor nyolcszáz – mondta.

Előreléptetett a lovával, el az éjszakai nyugalomra készülő ezrek mellett, egy zászló felé, amelyen fekete-fehér hermelinmintás oroszlán látszott sok kis kereszt társaságában, piros mezőben. Sir Reginald Cobham jelvénye volt.

Öreg fegyverhordozó állt a lovag sátra előtt, és egyenletes ritmusban kalapált egy üllőre fektetett mellvértet.

– Látom, urunk most is gondoskodott róla, hogy legyen munkád, Wilfred – szólt oda a fegyverkovácsnak a lovag.

– Így igaz, Sir Gilbert! Hányszor mondtam már neki, hogy a Weald of Kentből való vas nem olyan erős, mint a Forest of Dean-i, de mindig azt feleli, hogy ő szereti, és nem akar több pénzt kiadni. Olcsóbb, ha én kikalapálom rajta a horpadásokat.

– Igazából az a furcsa, hogy akad olyan ember, aki rá tud vágni a kardjával. Bent van?

– Igen – felelte a kovács, és folytatta a munkát.

A testvérek a többi íjásszal együtt lehevertek az összetaposott fűre. Számítottak rá, hogy a tenger felől fújó széltől reggelre igencsak lehűlnek, és a tagjaik elgémberednek, de a jókedvüket semmi se vehette el. Miközben Lord Marldon emberei gulyást főztek, és a Sir Reginald egyik kapitánya által szétosztott szárított halat ették, Sir Gilbert magához hívta Blackstone-t és a testvérét, és távolabb ment velük a többiektől.

– Beszélni akarok az emberekkel, bebiztosítani, hogy éjszaka senki se dezertáljon. Fizetséget ígérek nekik, és figyelmeztetem rá őket, hogy kikkel fognak együtt harcolni.

– Figyelmezteti? – kérdezte Sir Gilberttel lépést tartva Blackstone.

– Igen. – A lovag nem adott bővebb magyarázatot.

– És mi a testvéremmel mit csináljunk?

– Semmit. Azt akarom, hogy ezek a bolhavadászok tudják, ki vagy, és ki van veled. Lord Marldon utasítása, Blackstone. Azután, hogy behajózunk, nem dajkálhatlak benneteket tovább.

Továbbmentek a tábortüzek között, míg közel nem értek a parthoz. Sir Gilbert megállt, és szembefordult az emberekkel, akikkel együtt kellett szembenéznie a csata veszélyeivel.

– Sir Gilbert Killbere vagyok, a kapitányotok. Egyesek talán ismernek, aki pedig nem, az megkérdezheti a szomszédját – mondta.

Egy távolabb lévő csoport egyik tagja válaszolt:

– Együtt voltunk Morlaix-nál, Sir Gilbert! Szétrúgtuk a seggüket és felvágtuk a hasukat.

– Íjász? – kiáltott vissza a láthatatlan férfinak Sir Gilbert.

– Will Longdon Shropshire-ből.

– Emlékszem rád, shropshire-i Will Longdon! Azt hittem, a himlő végzett veled, miután dezertáltál azzal a francia szajhával. Figyelmeztessem a többieket, hogy ne osztozzanak veled a kanálon, ha esztek?

Az emberek nevettek.

– Ki tudod még feszíteni az íjat, vagy a karod már belefáradt abba, hogy örökké a szerszámodat rángatod? – kérdezte Sir Gilbert.

Még több nevetés és kurjongatás hallatszott.

– Maradt még benne annyi erő, hogy meg tudjam tekerni egy francia lotyó csecsét.

– Szavadon fogunk, Will Longdon, és tudod, hogy én komolyan gondolom azt, amit mondok.

– Így igaz, uram.

– Rendben. Mert amit most mondok, az olyan lesz, mintha magától a királytól hallanátok – folytatta Sir Gilbert. – A bátorság elnyeri a jutalmát, a győzelem többet fog hozni a puszta dicsőségnél. Uratoknak, Sir Reginald Cobhamnek nincs szüksége arra, hogy meséket költsenek róla. Nincs nála kiválóbb nemes a harcmezőn. Ő a parancsnokunk, és a herceg vezérletével fogunk harcolni. Mi, Northampton earlje, Godfrey de Harcourt, a hadsereg marsallja, és Warwick earlje. Mi leszünk az élcsapat, emberek! Mi találkozunk először a mocskos franciákkal, és dagonyázni fogunk a vérükben!

Óriási üdvrivalgás volt szavaira a válasz.

– És a zsákmány! – harsogta valaki.

– Így igaz! – kiáltotta vissza Sir Gilbert. – A franciák szeretik a sok cicomát, és annyi pénzt hordanak magukkal, mint egy pénzkölcsönző. Hazatérve királyok módjára fogtok élni! Annak ellenére, hogy továbbra is úgy bűzlötök majd, mint a szajhák disznóólban született kölykei.

Az emberek nevettek és vidáman kurjongattak. A sör és a teli has sokat javított a hangulatukon, bár az étel mindössze fokhagymával és fűszerekkel megfőzött zabkásából, árpából és babból állt. Tápláló volt, az összetevői könnyűek, az elkészítése pedig egyszerű. Kenyeret azok ettek, akik megengedhették maguknak, húst pedig csak a nemesek.

– Két embert láttok itt mellettem – folytatta Sir Gilbert. – Íjászok, és lefogadom, hogy kevesen vannak itt olyanok, akik ki tudják feszíteni az íjaikat. Ő itt… – félig hátrafordulva Blackstone-ért nyúlt, és maga mellé húzta – …Thomas Blackstone, aki az apja harci íját használja. Egy tökéletlen, torz némáról gondoskodik, a testvéréről. – Előrerángatta Richardot is, úgy, hogy hárman egy sorban álltak, és jól látszottak a tábortüzek fényénél. Richard akkora volt, hogy termetével valósággal rátelepedett Sir Gilbertre és a bátyjára. – Az Úr a maga végtelen bölcsességével úgy döntött, hogy némán viselje tökéletlenségét. Jegyezze meg mindenki, hogy ők az én felesküdött embereim! Ha bárki bármit tesz ellenük, azt ellenem teszi.

A körülöttük lévő emberek szótlanul hallgatták. Nem akadt egy sem, aki nevetett vagy kiáltott volna valamit a hatalmas termetű, torz szájú fiú kárára.

– Akkor ezzel megvolnánk, többet nem is kell beszélni róla – zárta le a témát Sir Gilbert, majd kis szünet után folytatta: – De van itt még valami! Annak a dombnak a másik oldalán néhány ezer lándzsás várakozik. Hozzánk tartoznak. – Újabb szünetet tartott, és utána hangsúlyosan közölte: – Walesi lándzsások.

A körülötte lévők felháborodottan kiabálni kezdtek, és fenyegetéseket harsogtak.

Sir Gilbert felemelte a kezét, hogy lecsendesítse őket.

– És nekem azt mondták, hogy addig nem mennek haza, amíg hiánytalanul meg nem kapják a fizetségüket. Ne felejtsük el, hogy angolok vagyunk! Azok a mocsári patkányok képesek ellopni a cipőtöket anélkül, hogy észrevennétek. És ha előrehajoltok, hogy levegyétek, a hátatokra pattannak, mintha fekete képű juhok lennétek. – A csúfolódás érezhetően enyhítette az emberek ellenséges érzéseit.

– Hová megyünk, Sir Gilbert? — kérdezte az egyikük.

– Számít az? – kérdezett vissza a lovag. – Azért kapjátok a fizetségeteket, hogy öljétek az ellenséget. A királyotok akarja így. Nem tudom, fiúk, de láttam a berakodást; sok száz gabonászsákot, nyíllal teli iszákot, és úgy gondolom, hogy hosszú hadjárat lesz. Azt is hallottam, hogy Gascogne-ban jó erős bor terem!

Egy kemény tekintetű férfi állt fel, lekapta a bőrsapkáját, és letörölte kopasz feje búbjáról az izzadságot.

– Nagyon jól van ez így, Sir Gilbert – mondta –, de én hat évvel ezelőtt Németalföldön voltam a királlyal, és a kincstára akkor üres volt. A helybeliektől kellett kölcsönt kérnie ahhoz, hogy ki tudjon fizetni bennünket, íjászokat, és hazaküldte a lovakat, hogy eleséget kapjanak. Gondolja, hogy ezúttal másképp lesz? – kérdezte.

– Ne tedd túlságosan próbára a király iránti hűségemet! – felelte Sir Gilbert hidegen, a könnyed hang ellenére is vészjóslóan. Blackstone tisztán kihallotta válaszából a fenyegetést.

A férfi egyből visszakozott.

– Csak azt szeretném, ha megkapnám, ami a hűségemért jár. A véremet is ontom, ha kell, de muszáj gondoskodnom a családomról – mondta.

Az érv nem hatott különösebben a jelenlévőkre, hatása elenyészett. Sir Gilbert távolabb lépett a tűztől.

– Meglesz a fizetség – mondta –, csak ügyeljetek rá, hogy meg is szolgáljátok! Megmutatjuk nekik, mire képes egy angol, ha a királyáért harcol! És hogy mennyi zsákmányt bír cipelni!

– Isten áldja meg, Sir Gilbert! – kiáltotta valaki, mire a többiek is éljenzésben törtek ki.

– Titeket is, fiúk! – válaszolta a lovag.

Miután pár lépésnyire eltávolodtak a többiektől, Blackstone odafordult Sir Gilberthez:

– Erről szól ez a háború? A pénzről?

– Azt hitted, a becsületről? A lovagiasságról?

Blackstone igazából nem tudta, mit gondoljon, de úgy érezte, hogy valami nincs rendben, valamin javítani kell.

– Nagyjából igen – felelte. – A király meg akarja kapni azt, ami jogosan megilleti, vagy meg akarja akadályozni, hogy a francia király elvegye tőle.

Sir Gilbert megállt, és végignézett a domboldalakon lángoló sok ezer kis tábortűzön.

– Mindenki a pénzért van itt – mondta. – Mindnyájunkat meg kell fizetni. A bankok összeomlottak, az adók magasak. A királynak háború kell. Nekem pedig harc, és egy nemes, akiért váltságdíjat kaphatok, hogy némi pénzzel térjek haza. Ha életben maradsz, visszamégy a kőfejtődbe a birkáidhoz és a disznóidhoz, és várod, hogy újból harcba hívjanak, mert a háború az, amiből élünk.

– Kell hogy legyen becsület és dicsőség is. Apám megmentette Lord Marldon életét.

– Igen, de akkor más idők jártak. Akkor még egymásért harcoltak az emberek.

– Most is azért van itt. Hogy harcoljon a királyért.

Blackstone Sir Gilbert becsületére hivatkozott, de a lovag nem engedett a kihívásnak.

– Menj, és próbálj aludni! – felelte. – Pirkadatkor hajóra szállunk.

Hátat fordított, és otthagyta Blackstone-t, hadd bámulja a sereget. Tizenötezer hang zsongása szállt az ég felé, mint méhek döngése egy fénylő nyári napon. Thomas hirtelen rádöbbent, hogy mennyire fél. Mihelyt átérnek Franciaországba, nem lesz más dolguk, mint hogy öljenek. Torkát összeszorította az otthona iránti vágy.

– Édes istenem, segíts, hogy bátor legyek, és bocsásd meg, hogy belerángattam ebbe a dologba Richardot! — fohászkodott halkan. – Otthon kellett volna hagynom, hagyni, hogy gúnyolják, mert akkor legalább biztonságban lenne.

Keresztet vetett, és azt kívánta, bárcsak lenne egy kápolna a közelben, hogy több, ájtatosabb imát is elmondhasson.

„Nincs szükséged kápolnára, ha Istennel beszélsz” – mondta neki egyszer az apja, de Blackstone vágyott a nyugodt menedékre” és a csöndre, amelyet kínált, hogy távol legyen az egymáshoz préselődött testektől, az ürülék szagától és az elkerülhetetlen erőszaktól, amelyről tudta, hogy hamarosan maga alá temeti őket.

* * *

A szél élesen süvített a hajók kötelei között, elnyomva az emberek elkínzott nyögéseit. Az angol flotta csapatszállításra használt nehéz, esetlenül mozgó bárkái nem bírták a heves légmozgást, és az Atlanti-óceán felől érkező, egyre erősödő délnyugati szelek majdnem két hétig a Wight-szigetet Britanniától elválasztó, Solent nevű tengerszorosban tartották őket. A hánykolódó börtönükbe zárt emberek az Istennek vagy a sátánnak is könnyen odaadták volna a lelküket, ha bármelyik némi nyugalmat kínál, de kínlódásuknak sehogy se akart vége szakadni. Okádék borította be a hajók fedélzetét, szivárgott be mindenhová, és folyt az emberek lába alá, akik elcsigázottabbak voltak annál, semhogy törődjenek vele.

Mindenki pokolian szenvedett.

Blackstone alig volt képes felemelni a fejét annyira, hogy hányni tudjon. Bármit evett is, az pillanatokon belül kijött belőle, és a halak táplálékává vált. Egy ember volt csak, akire nem hatottak a körülmények, aki nyugodtan járkált a társai között, és ha kellett, a korláthoz cipelte őket, hogy vért és epét hányjanak, majd szembefordította őket a széllel, és az arcukat csapkodta, hogy elmúljon a következő öklendezési roham. Blackstone, aki ugyanolyan gyámoltalan volt, mint a többiek, ámulva figyelte, hogy csak röfögni tudó, süketnéma öccse hogyan vívja ki társai tiszteletét és megbecsülését.

Aztán a szélirány hirtelen megváltozott. A flotta követte a király zászlóshajóját, a George-ot, és a parttól eltávolodva beúszott a La Manche-csatornába. Blackstone a hajó orrában állt, lábát szétterpesztve egyenlítette ki a hajótest himbálózását; sós víztől átitatott haja vastag csimbókokban lógott a vállára. A hajó keskeny, színes zászlói kibontva lobogtak a szélben, hirdetve, hogy egy harcos király vezeti csatába a seregét. Sir Gilbert nagyot horkantott, aztán jókorát köpött. Egy darabig mosolyogva nézte az eget, a szélben lobogó zászlókat, majd Blackstone-hoz fordult:

– Nem Gascogne-ba megyünk, fiú! Ebben biztos vagyok! – Az arca ragyogott az örömtől. – Először nem is értettem, miért nevezték ki Godfrey de Harcourt-t a hadsereg marsalljává.

– Nem tudom, miről beszél, Sir Gilbert.

– Nem is azért fizetnek. Godfrey normann báró, és egy csöppet sem kedveli Fülöp királyt. Kegyes urunk pedig őt akarja móresre tanítani. Normandiába megyünk.

Egy nappal később, július 12-én a szétterülve az egész horizontot betöltő flotta beért Saint-Vaast-La-Hougue öblébe. Alacsony merülésük miatt a hajók egészen közel tudtak menni a parthoz. Sir Gilbert készenlétet vezényelt az embereinek, aztán Blackstone-nal az oldalán – Richard egy lépéssel lemaradva követte őket – a csapat élén nekivágott a sekély víznek. Harsány üdvrivalgás szakadt ki az íjászok és gyalogos harcosok élcsapatából. Miközben minden erejével előreevickélt, Blackstone is kiabált. Akármerre nézett, íjászokat látott, amint a felszántott, vizes homokon a negyvenöt méter magasnak látszó, a partot lezáró meredély felé siettek. Ellenséges nyilak azonban nem röpültek feléjük. Érezte, hogy az erő visszatér a lábába, a tüdeje új energiát szippant belé. Minden kristálytiszta, jól látható volt körülötte. Az összes, a part közelében himbálózó hajó, a katonák ruházata.

Örömteli mosollyal az arcán hátrafordult, és figyelte, hogy éri utol könnyedén a testvére. A meredélyt megmászva tucatnyi futó alakot láttak – hogy halászokat-e, vagy városi lakosokat, azt nem tudta eldönteni –, de pár pillanattal később már a halál szele süvöltött körülöttük. A veterán, harcban edzett íjászok megfeszítették és kilőtték a nyilaikat, mielőtt Blackstone ráébredt volna a veszélyre.

– Blackstone! Ide! – kiáltotta Sir Gilbert, és egy viszonylag védett helyre mutatott a part tetején. – Ha bárkit látsz, aki veszélyes lehet, öld meg! – Ugyanezt a parancsot adta még vagy ötven embernek, és gondosan kiválasztott védelmi pozíciókba helyezte őket.

Nicholas Bray, az íjászok vezetője levegő után kapkodva szólalt meg; a mászás elgyengítette a negyvenöt éves férfi tüdejét.

– Barom! Szűzanyám, ki az idióta, Blackstone? Te, vagy az a nyomorék? Sir Gilbert betöri a fejed!

Egy másodpercbe telt, amíg Blackstone rájött, hogy nem jó választás az öböl felé fordulni, mert az ellenség a hátuk mögött van. Vér tolult az arcába, de szerencsére más nem vette észre a tévedését.

– Itt maradsz, amíg más parancsot nem kapunk. Hamarosan beljebb vonulunk.

– Megkapjuk a lovakat? – kérdezte Blackstone, nagyon vágyva rá, hogy továbblépjenek, és feledtetni tudja a történteket.

– A lovak és főleg azok az átkozott csatalovak őrültek lesznek két tengeren töltött hét után. Fel és alá fognak vágtatni ezen az átkozott parton. Hálaimát mondhatsz azért, hogy király urunk becsapta a franciákat. Ha számítottak volna rá, hogy itt szállunk partra, már a varjak lakmároznának belőlünk.

Bray megfordult, és szitkokat harsogva, közben a királyt dicsérve végigcsörtetett a védekezőállásba helyezkedett íjászok előtt. Blackstone és a testvére a parancsát teljesítve a helyén maradt, és várta az ellentámadást, amely azonban elmaradt.

Tízméternyire tőlük John Nightingale felkiáltott:

– Ha meglátom őket, többet ölök meg közülük, mint ti Richarddal ketten!

– Kivéve, ha ők előbb látnak meg téged! – kiabált vissza Blackstone. Tisztában volt vele, hogy a veteránok figyelik őket, és tudják, hogy a legnagyobb harc, amiben addig részt vettek, kocsmai verekedés lehetett csak a helyi törvényszolga embereivel. Nightingale a derékszíja körül babrált, az íját próbálgatta és a nyilait ellenőrizte, hogy leplezze idegességét.

Nem messze tőle egy idősebb férfi ücsörgött, felajzatlan nyíllal az oldalánál.

– Lazítsd meg a húrt, fiam! Egy pillanat alatt fel tudod ajzani a nyiladat, ha jönnek a franciák – mondta. – Szerintem jó pár napig nem lesz még harc. Megköszöni még a fád, ha egy ideig békén hagyod.

Blackstone azonnal engedelmeskedett, és az öccsét is megbökte, hogy csinálja ugyanazt. A veterán közelebb húzódott hozzájuk.

– Figyeljetek a parancsnokra! – mondta. – Nicholas öreg katona, és életben tart benneteket, ameddig csak tud. Egyelőre nincs más dolgotok, mint hogy jól nyitva tartsátok a szemeteket.

Blackstone némán bólintott.

– Elfrednek hívnak. Ismertem apádat – mondta a férfi Blackstone-nak olyan hangsúllyal, ami semmit sem árult el. Lehettek barátok vagy akár ellenségek is, de mielőtt Blackstone rákérdezhetett volna, régi barátokról kezdett mesélni, és szelíden okítani kezdte a harcot még nem ismerő fiúkat. Nightingale idegesen rávigyorgott Blackstone-ra, aki a falu és az alattuk elterülő táj felé fordult, miközben igyekezett minél szenvtelenebb arcot vágni.

Múltak az órák, hajók jöttek és mentek, mivel az öböl túl kicsi volt ahhoz, hogy az egész sereg egyszerre partra tudjon szállni. Blackstone-nak elképzelése se volt arról, hogy milyen nagy Franciaország, de szilárdan hitte, hogy ekkora flottával és ilyen sok ezer emberrel semmilyen erő sem képes szembeszállni.

Óriási zűrzavar volt a parton: lovak vágtattak fékevesztetten, felügyelet nélkül, a lovászok hasztalan próbálták megfékezni őket; kocsikat szereltek össze és pakoltak meg különböző holmikkal; állatokat, társzekereket és ellátmányt kellett elrendezni, és ez ha lassan is, de végül megtörtént. Miközben a hídfőálláson helyreállt a rend, Blackstone füstoszlopokat látott mérföldekkel beljebb, a szárazföldön az ég felé törni – városok égtek.

– A gyalogság előttünk ért oda. Valószínűleg walesiek – mondta az egyik íjász, miközben a sziklafal peremére guggolva könnyített magán. Az arcát sűrű borosta fedte, mert az átkelés közben lehetetlen volt borotválkozni, és bőrsapkája alól elővillanó, rövidre nyírt haja ösztövérebbnek mutatta annál, amilyen valójában volt. – Nincs is jobb dolog annál, mint ha az ember leszarhatja a francia földet. – Megkötötte nadrágján a madzagot, és Blackstone-hoz lépett. – Will Longdon vagyok. Szóval te vagy Henry fia? Meg a néma.

Blackstone bólintott.

– Ismertem. Olyan idős lehettem, mint most te, amikor először mentünk északra. Már akkor neve volt. Nem volt könnyű vele, de a fiatalokat mindig gyámolította. Velem legalábbis jót tett. – Longdon megvizsgálta azt, amit az orrából kipiszkált, majd elpöckölte. – Itt van most is?

– Meghalt – válaszolta Blackstone, de nem akart bővebb magyarázatba bocsátkozni.

Longdon felmordult, és megvakarta a fenekét.

– Utálom a hajókat – mondta feleletképp. – Ez a gond azzal, ha a franciákra támadunk. Mindig hajók kellenek hozzá. Nem tudom, miért nem képesek azok az átkozott ácsok egy hidat építeni, ami áthoz ide. Persze az a lényeg, hogy itt vagyunk. Nem fulladtunk vízbe, és nem esett különösebb bajunk. Szerintem ez kezdetnek jó.

Blackstone csöndben maradt. Az idegenekkel szembeni vele született bizalmatlansága, társulva az állandó éberséggel, amelyet az öccse védelme megkövetelt, oda vezetett, hogy gyanakvóan fogadott minden kéretlen közeledési kísérletet.

– Van egy fogadásunk a fiúkkal. – Longdon hátrafelé intett a fejével, a szikla tetejét védő íjászok felé. – Megpróbálnám, hogy ki tudom-e feszíteni apád íját, vagy igaza van Sir Gilbertnek, amikor kevesebbre tart bennünket kettőtöknél. – Szélesen elmosolyodott, megmutatva bebarnult, csorba fogait, és kérdőn nézett Blackstone-ra.

Nem látszott veszélyesnek, ezért Blackstone felállt, felajzotta az íjat, és odanyújtotta neki. Longdon vagy tizenöt centivel alacsonyabb volt nála, a válla is keskenyebb, de domború melle és izmos karja jelezte, hogy legalább olyan erős, mint a fiú. Longdon megvizsgálta a mézszínűre érett fát.

– Emlékszem, mesélte, hogy Olaszországból való tiszafa. – Szeretettel simította végig az íjat, lágyabban, mint ahogy valaha is nőhöz ért. Óvatosan meghúzogatta a húrt, majd egy gyors mozdulattal beledőlt a nyílba, az ég felé tartotta, és kifeszítette. Remegő karral az álla előtt tartotta egy darabig, de aztán felhagyott az erőlködéssel, és leeresztette a fegyvert. Az arckifejezése bizonytalan és csalódott volt, amikor visszaadta.

– Lehet, hogy Sir Gilbertnek mégis igaza volt – mondta.

Blackstone megvonta a vállát, és nem válaszolt – nem akart diadalmaskodni egy veterán felett. A többi íjász éberen figyelte őket.

– Vagy csak az apátok híre miatt véd benneteket? Téged meg ezt a bárgyú ökröt. – Longdon mosolya lekicsinylő vigyorrá görbült. Blackstone hátat fordított neki. Richard látta, hogy valami gond van, de Thomas jelezte neki a tekintetével, hogy maradjon nyugton.

– Az íjászok kivívják maguknak a tiszteletet, ifjú Blackstone. Nem azért kapják, mert egy lovag azt mondja, hogy meg kell adni nekik, vagy az apjuk miatt. Tisztelet csak annak jár, aki rászolgált – mondta nyomatékosan Longdon.

A kihívást – mivel többen is a tanúi voltak – nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Blackstone kivett egy nyilat a tartóból, a húrra illesztette, szó nélkül megfordult, és miután a húrt a füléig húzta, eleresztette egy varjú felé, amely egy jó százötven méterre lévő fa csúcsán pihent. Még harsányan károgott öregasszonyos hangján, amikor a nyílvessző átütötte – aztán elnémulva zuhant a fa alatt tanyázó egyik gyalogosra.

Az íjászok harsányan röhögtek a szitkozódó katonán.

Longdon a tenyerébe köpött, és kezet nyújtott Blackstone-nak, aki elfogadta.

– Legközelebb keresünk neked egy fekete kámzsás papot. Sokkal jobban tudnak károgni, mint a varjak – mondta, és a többiek felé indult. Thomas mosolyogva, elégedetten nyugtázta kis győzelmét.

Az öröme nem egészen öt percig tartott. Sir Gilbert bukkant fel vágtatva a falu külső házai felől. Blackstone el akarta mondani neki, hogy mi történt, de esélye se volt rá. Sir Gilbert akkorát csapott a fejére, hogy térdre rogyott.

– Maradj ott! Te kis szaros!

Richard rá akarta vetni magát, de Sir Gilbert hirtelen tőrt rántott, és hegyét az álla alá szögezte úgy, hogy mozdulatlanná kellett merevednie.

– Ha még egyszer megpróbálsz kezet emelni rám, te torzszülött szamár, felakasztatlak a legközelebbi fára. – Sir Gilbert egy erős rúgással földre döntötte Blackstone-t, közben a tőre meg sem rezdült. – Mondd meg neki, hogy viselkedjen rendesen! – követelte.

Blackstone kis mozdulatokkal mutogatni kezdett, és az öccse végül elhátrált a tőrtől.

– Állj fel! – parancsolta Sir Gilbert.

– Azt hiszed, azért vettelek az oltalmamba, hogy kocsmai kurvaként hivalkodj? – kérdezte, miközben a tőrt visszadugta tokjába. – Képes vagy egy koszlott varjúra nyílvesszőt vesztegetni? Levonom az árát a fizetségedből. – Sir Gilbert a többi íjászra nézett. – Melyikőtök vette rá a fiút arra, hogy elvesztegessen egy jó vesszőt, amellyel megölhetett volna egy franciát?

Blackstone letörölte az arcán csordogáló vért.

– Nem ők a hibásak, Sir Gilbert – mondta. – Igaza van. Meg akartam mutatni nekik apám íját. Én vagyok a hibás.

Sir Gilbert egy csöppet sem volt buta, és ismerte az embereit.

– Szóval igazam volt? Ki tudja feszíteni bárki az íjat Henry Blackstone fián kívül?

Longdon volt az, aki válaszolt:

– Szerintem nem, Sir Gilbert, ha egyáltalán akad olyan, aki megpróbálja.

– Hát igen! Ha akad, aki megpróbálja! – mondta Sir Gilbert, és a fa alatt összegyűlt gyalogosok felé mutatott. – Blackstone, szólj az öcsédnek, hogy hozza vissza a nyilat, aztán jöjjön velem!

A falu felé indult. Blackstone elküldte Richardot, hogy hajtsa végre a lovag parancsát, aztán felnyalábolta tarisznyáikat és nyílzsákjaikat. Will Longdon elkövette azt a hibát, hogy hiúságból bolondot csinált magából, de Blackstone megtanulta a leckét, és nem akarta magára haragítani. Határozottan tanult. Mikor elment mellette, Longdon rávigyorgott.

– Meglásd, minden rendben lesz – mondta.

Blackstone csak remélni tudta, hogy igazat szólt.