TIZENHATODIK FEJEZET

Amikor a vadásztársaság visszaérkezett a várkastélyba, már sem a döglött kutyákkal, sem a halott kutyavezetővel nem kellett törődniük a nemeseknek. A parasztot könnyebb volt pótolni, mint a kutyákat, de ami ennél is fontosabb: vadkanfej kerülhetett az asztal közepére, a vadászzsákmányt pedig nyársra szúrva ropogósra lehetett sütni. A szolgák örvendeztek uraik hazatértén, és az intéző hosszan méltatta ura vadászképességeit. Miután a nők visszavonultak, hogy átöltözzenek a lakomához, de Harcourt – fájó lábával mit sem törődve – diadalmasan lebicegett az udvarra vezető lépcsőn, mint egy minden ellenfelét leigázó császár. Blackstone felé fordult, aki az istállónál állt.

– Thomas! Felfrissülünk, és ima után asztalhoz ülünk. Csatlakozol hozzánk? Hát persze! Ez lesz csak a lakoma! – kiáltotta vidáman.

Nem várt választ, és Blackstone nem is próbált mondani semmit. Ott akart lenni, ahol a leglázasabb tevékenység folyt: a lovászok és az istállószolgák a lovakat látták el éppen. Christiana kicsúfolta, majd miután végzett a vadkannal, próbált odamenni hozzá, de rosszkedvűen, megbántottan hátat fordított neki. Az istálló és a lovak verejtékének szaga felébresztette benne a vágyat, hogy elkapjon egy kantárt, és szalmával erőteljesen lecsutakoljon egy lovat. Elszakadt régi környezetétől, és a falusi kőfaragó élete már csak halványuló emlékként élt benne. Lassú, a legerősebb embert is felőrlő robotként, amihez nem volt értelme ragaszkodni. Még de Harcourt szolgái is, akik lázasan ügyködtek, hogy kielégítsék gazdájuk igényeit, úgy látták, hogy más, mint ők. Nekik is megvolt a maguk hierarchiája. Az idősebb fiúk gyakran megrugdosták és ütötték a kisebbeket, ahogy a lovászok is sűrűn lehordták az istállószolgákat.

Belemártotta a farkasos kard markolatát a lóitató vályúba, és lesikálta róla a rászáradt vért. Két hadsereg között, a senki földjén heverek – gondolta, miközben az uraik fegyvereit nagy gonddal tisztogató apródokat figyelte, és az istállószolgákat, akik azon voltak, hogy a lovak mielőbb tiszták legyenek, egyenek, és aztán friss szalmán pihenni térhessenek az állásaikban. Erősebben sikálta a markolatot, hüvelyk- és mutatóujjával dörzsölve távolította el róla a sötét foltokat. Egyedül vagy, Thomas Blackstone – mondta egy hang a fejében –, és jobban teszed, ha ezt elfogadod. Nem vagy se nemes, se paraszt, hanem egy vérből és félelemből született teremtmény. És dühből; ne felejtsd el a dühöt sem! – figyelmeztette magát. Megrázta a fejét, és válaszolt saját kétségeire: Örökre megmaradok kőfaragónak és íjásznak. Nem akarok senki vadászkíséretének a tagja lenni. Azt fogom csinálni, amit az apám és Sir Gilbert elvárna tőlem.

Guillaume Bourdin jelent meg Henri Livay pucolásra váró nyergével és csizmájával, és főhajtással köszöntötte.

– Blackstone úr, letisztítsam a kardját? – kérdezte.

Blackstone a fiú szolgálatkész arcára nézett.

– Bourdin úrfi, mi késztet arra, hogy ilyen készséges légy? Anélkül is van elég munkád.

– Megtiszteltetés lenne, Sir Thomas – válaszolta a fiú.

– Csak Livay úrhoz tartozol? Árva vagy?

– Igen, uram.

– Volt édesanyád, hogy dédelgessen?

– Csak hatéves koromig, Sir Thomas. Akkor meghalt, és a nagybátyám arra a lovagra, arra a kedves úrra bízott, akit akkor szolgáltam, amikor Noyelles-ben találkoztunk.

– Ott voltál a blanchetaque-i gázlónál? – kérdezte Blackstone, bár előre tudta a választ. Hol máshol sebesülhetett volna meg olyan súlyosan a lovag, akinek a rémült fiú szolgált? Érdemes volt azonban megkérdezni, hogy kiderüljön, színlelt bátorság-e a fiúé, mint oly sokaké, vagy valódi.

Guillaume bólintott, és az emlék hatására félelem suhant át az arcán.

– Megijedtél? – faggatta tovább Blackstone.

A fiú újból bólintott.

– Szégyellem a félelmemet, Sir Thomas – mondta.

Blackstone elgondolkodva nézett rá.

– Ne szégyelld! Próbáld meg a hasznodra fordítani! Olyan, mint egy bozótban rejtőző vadállat. Ugraszd ki, és vagy megdöglik, vagy elmenekül! Sose szégyelld a félelmet, Bourdin úrfi! – tanácsolta, és biztatóan rámosolygott. – Ma nincs szükségem segítségre, hogy rendbe tegyem a kardom. Talán majd máskor.

Guillaume főhajtással vette tudomásul, hogy elbocsátották. Blackstone arra gondolt, hogy amikor olyan idős volt, mint ez a gyerek, az apja a harci íj kezelésére tanította, bár meg se fordult a fejében, hogy harcoljon vagy öljön vele. Hosszú, nehéz napokat töltött a kőfejtőben, ahol a mester rendszeresen megverte, de munka után a tágas mezőkön, ahol tölgyek és kőrisek hűvös árnyéka óvott a nyári hőségtől, sokat nevettek és hancúroztak a testvérével, aki mindig tudta, hová rejtették a vadméhek a mézüket, dugták el tojásaikat a pacsirták – csodás élet volt, de már távolibbnak érezte a szülőfalujánál is.

Blackstone visszaballagott a kastélyba, és amikor elhaladt az istállóban dolgukat végzők mellett, azok abbahagyták, amit épp csináltak, és főhajtással köszöntötték.

Igen, rég elmúlt az az élet.

* * *

Visszament a szobájába, ahol gőzölgő, forró vízzel teli, lepedővel kibélelt fakád fogadta, és erősen érezni lehetett a rozmaring és a levendula illatat. Tucatnyi vagy talán annál is több gyertya égett körülötte, és az ágyon tiszta alsóneműt, zekét, gyapjúharisnyát és cipőt talált. Blackstone a lehajtott fejjel álló, behajlított karján törülközőket tartó szolgára nézett.

– Mi ez, Marcel? – kérdezte.

– A fürdője, Sir Thomas.

– Azt látom, de te mit keresel itt?

– Azért küldtek, hogy a szolgálatára legyek, Sir Thomas – mondta a szolga.

– Miben? – érdeklődött Blackstone, az ablakpárkányra téve a kardot. Megnyitotta az ablakot, hogy tiszta, hűvös levegőt engedjen be az illatokkal teli szobába.

– A vetkőzésben és a fürdésben, uram.

Blackstone levetette véres zubbonyát, és kezét a vízben megmártva nyelvéhez érintette az egyik ujját.

– Orvosságíze van – mondta.

– A meleg és a gyógyfüvek segítenek megtisztítani a testet – válaszolta Marcel.

– Szóval kipróbáltad?

Marcel megdöbbent arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, hogy még sosem volt része ilyen pazar élményben.

Blackstone bólintott.

– Jól van, Marcel, elmehetsz. Egyedül is le tudok vetkőzni, és még bele se fulladok a kádba.

– Engedelmével, ha nem állok szolgálatára, ahogy de Harcourt úr parancsolta, megkorbácsolnak.

A patthelyzet nem sok választási lehetőséget adott Blackstone-nak.

– Állj… oda! – mondta, és valahova hátrébb mutatott. – Levetkőzöm, egyedül, és beleülök a kádba.

Marcel fejet hajtott, és a kád mögé lépett, Blackstone pedig ledobta a ruháit, és beleereszkedett a forró vízbe. Olyan élményben volt része, amilyenben még soha. Ahogy a víz a mellkasa felső részéig ért, ölelése kiszívta sajgó izmaiból a merevséget, és érezte, ahogy a gőz elűzi orrából a gyilkolás szagát. A levegőt hosszan kifújva hátrahajtotta a fejét a vízbe… önkéntelenül egy sárban boldogan dagonyázó, kövér emse képe jelent meg előtte.

Bevizezte a fejét, és beletúrt hosszú, csapzott hajába. Marcel mellette termett, és egy szappant nyújtott felé. Blackstone bizonytalanul az orrához emelte, ami időt adott a szolgának, hogy apró mozdulattal a fejére és az ágyékára mutasson.

– Közemberként nőttem fel, az igaz, de tudom, mi ez, és mire használják. Korábban is megmostam már a hajam és a golyóimat.

Marcel újból visszahúzódott, Blackstone pedig jól beszappanozta a haját, majd újból belemártotta a fejét a vízbe. Amikor előrehajolt, Marcel az alkalmat kihasználva mosni kezdte a hátát, és gyorsan mentegetőzni kezdett, mielőtt Blackstone leteremthette volna.

– Parancsot kaptam, Sir Thomas. Könyörgök, engedje, hogy tegyem a kötelességemet. De Harcourt úrnak gyorsan eljár a keze. Ha készen van, megtörülöm.

– Marcel, ha a szavamat adom, hogy nem árullak el de Harcourt úrnak, hagyod, hogy egyedül megtörülközzem? Nem vagyok már gyerek!

– Ahogy kívánja, Sir Thomas. Köszönöm a kedvességét. A hátát azért lemoshatom?

Blackstone megadta magát: előrehajolt, és bevallotta magának, hogy a fürdés csöppet sem kellemetlen dolog, ugyanakkor a hátrányait is látta annak, ha túl gyakran csinálják. A karácsony jó alkalom lehetett rá, de úgy érezte, hogy a gyakori fürdőzés kiszívhatja egy férfi erejét.

Az erős dörzsölés fellazította a kőfaragástól és a harci íj kezelésétől merevvé, szíjassá vált izmait. Élvezte a kellemes érzést, és közben a gondolatai elkalandoztak, azon törte a fejét, hogyan alakulhat a továbbiakban az élete. Korlátozott lehetőségek álltak előtte. Ha gyakorlott kardforgatóvá válik, Angliába visszatérve felajánlhatja a szolgálatait valamelyik lordnak. Lehet talán intéző vagy törvényszolga. Tudott olvasni és írni, és képesnek érezte magát arra, hogy egy úr érdekeit védje a gazdaságában. Érezte azonban, hogy elbizonytalanodna, ha újabb adót kellene behajtania azoktól, akiknek amúgy is oly kevésük van. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ha elhagyja a de Harcourt-kastélyt, nem marad számára már lehetőség, mint a katonaélet.

Marcel mozdulatai lágyabbakká váltak, ahogy meleg törülközőt szorított a vállához, és ujjaival óvatosan átfésülte a haját.

– Marcel, ha így folytatod, elalszom, és belefulladok a kádba. Akkor mit fog szólni az urad?

– Nem tudom – hallotta Christiana válaszát, és a következő pillanatban meg is pillantotta az elé lépő lányt. — Mit gondolsz, uram, mit fog mondani?

Blackstone úgy összerándult, hogy kiloccsantotta a kádból a vizet. Marcel nem volt sehol. Szánalmas és gyönge volt a hangja, amikor végre nagy nehezen megszólalt:

– Christiana!

A lány bezárta az ablakot, közben mellbimbói nekifeszültek alsóingének, az egyetlen ruhadarabnak, amit viselt. Elfújt néhányat a gyertyák közül, amitől kellemes félhomály támadt.

– Vízbe akar fulladni az én uram? – kérdezte.

Blackstone a fejét rázta.

Nem volt képes levenni a szemét a lány kebléről. Attól a naptól kezdve, hogy átvitte a folyón, többször megpróbálta maga elé képzelni meztelenül.

– Azért hallgat az én uram, mert még mindig haragszik egy buta nőre? – kérdezte szelíden Christiana, és leeresztette magáról a ruhát. Blackstone-nak a lélegzete is elakadt, és a szíve vadul vert, miközben a lány beleereszkedett a vízbe. Érezte, hogy a lába az övéhez ér, aztán Christiana a tenyerébe fogta az arcát, és magához húzta.

Ahogy közel hajolt hozzá, Blackstone a mellei közé fúrta az arcát, majd szájába vette a mellbimbóját, és szívni kezdte, mint egy táplálékra kiéhezett ember. A lánynak egy pillanatra elállt a lélegzete, és egy kicsit hátrahúzódott tőle. A testét hatalmába kerítő vágy ugyanolyan riasztóan hatott rá, mint a fiú vágya. Blackstone köré fonta a karját, de vigyázott rá, hogy ne fogja túl szorosan, mert félt, hogy megtöri a varázst. Christiana melle az övéhez szorult, és érezte, hogy ugyanolyan gyorsan ver a szíve, mint az övé. Az esze arra biztatta, hogy ne siessen, élvezze a pillanatot, amilyen hosszan csak lehet. Kezébe fogta a lány mellét, és nyelvével izgatta a kemény, ráncos hegyű mellbimbókat, Christiana pedig széttárta a lábát, hogy a combja tövén is hozzá tudjon érni. Kínokkal teli pillanatok teltek el, mielőtt megsimogatta, majd miközben levegőért kapkodott, a karjába vette, és kiemelkedett vele a vízből.

Bebugyolálta egy vászonlepedőbe, felitatta bőréről a nedvességet, miközben a lány nekidőlt, és hátranyúlva ágaskodó hímvesszőjét fogta. A kandallóban lévő fahasábok nagy lánggal égtek, és Christiana feléje fordult, de annyira izgatott volt, hogy beléütközött. Feszülten nevettek, aztán Blackstone gyöngéden ledöntötte az ágyra.

A nyelvével becézgette, és próbálta nem mutatni neki csúnya sebét, de a lány maga felé fordította az arcát, és megcsókolta.

– Minden sebért megharcoltál, és nem hagyom, hogy elrejtsd előlem bármelyik részedet. Soha – mondta.

Szelídsége elbizonytalanította Blackstone-t, és bűntudatot ébresztett benne. Az első ember, akit megölt, ugyanolyan jelvényt viselt a köpenyén, mint amilyen a lánytól kapott kendőre volt hímezve. Milyen kapcsolat lehetett köztük? Christiana félreértette, az ifjú szerető bizonytalanságának tudta be a habozását. Hozzábújt, és hagyta, hogy a vágya irányítsa, vezesse a teste minden táját bejáró kezét. Nem a félelem, a türelmetlenség késztette cselekvésre, és Blackstone-ból el is szállt minden kétség. A múlt nem számított. Valósággal foglyul ejtette Christianát, és addig izgatta, tartotta szétterpesztve a lábát, amíg a lány nyögdécselni nem kezdett alatta. Amikor végre beléhatolt, elengedte a karját. A lány a nyakát átölelve belécsimpaszkodott, és halkan felsikoltott a fájdalomtól és az először érzett gyönyörtől. Blackstone lassan mozgott, a szemét figyelte. A pupillái tágra nyíltak, az ajka remegett, és amikor a fiú szája egy pillanatra a szájára tapadt, heves rántással félrefordította a fejét a párnán. Úgy tűnt, mintha fuldokolna, nem kapna levegőt, és ahogy ívben kimerevítette a hátát, izzadságuk összekeveredett, lefolyt a mellei között. Újból a fiúért nyúlt, arcát a nyakához szorította, és úgy is maradt, miközben a teste többször görcsösen összerándult – végül gyönyörteljes sikoly tört elő a torkából.

* * *

Szél rázta az ablaktáblákat, miközben a közeledő hajnal fénye az alacsonyan járó fellegekkel küzdött. Blackstone mindig pirkadat előtt ébredt, és mindig érezte, ahogy az éjszaka hidege megfutamodik a világosodó égbolt sugározta, egyre erősödő nappali meleg elől. Szokásává vált, hogy a pirkadat utáni első órát a kardgyakorlatokkal tölti, amelyek végére a de Harcourt-ház is életre kelt, és elkezdődött benne a mozgalmas élet. Ez a reggel se ígérkezett másnak. Felszította a tüzet, aztán halkan kiosont a szobából, óvatosan téve be maga mögött az ajtót. Marcel a szemközti ajtó mélyedésében, a megszokott helyén aludt. Blackstone-nak elég volt megbökni a cipője orrával, és az éberen alvó szolga rögtön kinyitotta a szemét.

– Lefizettek? – kérdezte Blackstone. – Christiana úrhölgy?

– Igen, uram.

– És gondolom, most jelentést teszel az uradnak.

– Sir Thomas, elfogadtam a hölgy pénzét, és a szavamat adtam, hogy egy szót se szólok de Harcourt úrnak – felelte Marcel, de továbbra is lesütötte a szemét.

– Nézz rám! – parancsolta Blackstone.

Az idősebb férfi engedelmeskedett.

– Most ismételd meg, hogy nem mondasz semmit az uradnak!

– Nem mondok semmit! – fogadta meg újból a szolga.

Blackstone elégedetten bólintott.

– Menj a dolgodra! Nincs rá semmi szükség, hogy lásd a hölgyet, amint elhagyja a szobámat.

Marcel nyakát a válla közé húzva, alázatosan indult el a folyosón – jelenteni, hogy az ifjú angol az ágyába vittre Christianát. Az ígéret, amit Blackstone-nak tett, sziklaszilárd volt – Jean de Harcourt lecsupaszította volna a csontjait a kardjával, ha ezzel az információval szolgál neki. Ő azonban elsősorban Blanche grófnét szolgálta, és ő bízta meg azzal, hogy figyelje Blackstone-t, és jelentse, ha összefekszenek a lánnyal.

* * *

Blackstone gyorsan lemosta magáról az izzadságot egy lóitató vályú vizében, miután feltörte a felületén képződött, vékony jéghártyát. Hamarosan beáll az igazán hideg idő, és elkerülhetetlennek érezte, hogy a telet a kastély falai között töltse, hacsak nem adódik valamilyen alkalom a menekülésre. Ugyanakkor egyre bonyolultabbnak tűnt számára elhagyni a de Harcourt-kastélyt.

A vágy, hogy Christiana mellett maradjon, felerősödött benne, de a megszokás és a szükség arra kényszerítette, hogy kibontakozzon meleg öleléséből. A lány alig moccant, amikor otthagyta. Valamilyen ürügyet kellett kitalálnia arra, hogy miért nem vett részt az előző esti vacsorán, és arra is gondolt, hogy ha felhagy megrögzött szokásával, és reggel nem gyakorol, Jean de Harcourt esetleg arra gondol majd, hogy valamilyen, az alvásnál csábítóbb dolog marasztotta ágyban Thomas Blackstone-t. Christianát de Harcourt gondjaira bízták, és szembenézni vele az után, hogy elvette a szüzességét – függetlenül attól, hogy mennyire akarta azt a lány –, veszélyesebb vállalkozás is lehetett, mint felvenni a harcot egy feldühödött vaddisznóval. Tudta, hogy folytatnia kell megszokott tevékenységét, és bátrabban kérni, hogy eltávozhasson a kastélyból. Egyedül.

– Thomas!

Megfordulva Blackstone az egyik emeleti ablakban álló, köpenyébe burkolózott de Harcourt-t látta, amint hívó mozdulatot tett az ujjával. Egyértelmű volt, hogy magához rendelte. Máris rájött volna valamire? – kérdezte magában. Marcel! A gazember! Törni kezdte a fejét, hogyan tagadhatná le azt, ami történt. Megizzadt, a hidegtől libabőrössé vált testtel bújt bele az ingébe. Vagy talán nem is a hidegtől didergek, hanem a félelem miatt? – morfondírozott közben. De mégis mitől tartana? Erőszaktól nem. Biztos volt benne, hogy azt tudná kezelni. És a lehetőség, hogy elveszti Christianát? Igen, ettől a szörnyű gondolattól lett libabőrös.

* * *

De Harcourt elfordult az ablaktól, a szoba belseje felé.

– Több fát, az isten szerelmére! Szítsd fel jól a tüzet, te haszontalan állat! – kiáltott rá az egyik szolgára. Blanche egy kisebb asztalnál ült vastag, prémes téli köntösben, amit szorosan összefogott a nyakán, és hideg sültet evett.

– Jean! Mindjárt itt a karácsony – szólt rá rosszallóan a férjére.

De Harcourt töltött magának egy pohár bort; a tekintete még ködös volt kissé az előző estétől.

– És mindenki remekül fogja érezni magát. Mi a baj? – kérdezte, miközben az asszony szúrós pillantást vetett rá.

– Ilyenkor megbocsáthatatlan dolog Isten nevét káromkodásra használni.

– Ami megbocsáthatatlan, az az, hogy pimasz angol sólymom nem vett részt a vacsorán. Most viszont itt van, meg sem várva, hogy kivilágosodjon, és fáklyával tör magának utat a sötétben. Istenemre mondom, Blanche, ez az ember nem képes vigadni. – Megitta a bort, és töltött egy újabb pohárral. Szándékosan tartott szünetet, hogy amit utána mond, még nyomatékosabb legyen. – És a lány? Ő hol volt? – kérdezte, a felesége arcát fürkészve a pohár pereme fölött.

A szolga összekötözött rőzsét és száraz fát tett a rácsra, és a tűz lángra kapott.

– Takarodj! – szólt rá de Harcourt, amikor látta, hogy Blanche közelebb húzódik a meleghez.

– Utálom a telet – mondta az asszony. – Délre kellene mennünk. Provence még mindig de Foix kezén van. Ismered. Meghívathatnánk vele magunkat. Jó volna egy kis változatosság. Belefáradtam a ködbe és az állandó nyirkos időbe. Te nem?

– Itt vagyunk biztonságban, Blanche. Ez az a része az országnak, amit a bárók szilárdan kézben tartanak. Szóval hol volt a lány?

Blanche de Harcourt felsóhajtott.

– Ráparancsoltam, hogy maradjon a szobájában. Úgy viselkedett, mint egy gyerek. Megsértette Thomast.

Jean de Harcourt a feleségére nézett, akinek sohasem rezdült a szeme, ha hazudott.

– Uram! – szólt Blackstone a szobába lépve, és fél térdre ereszkedett. De Harcourt felé fordult.

– Állj fel! Állj fel! Megvan a helye és az ideje annak, hogy térdre ereszkedj előttem, Thomas, de most egyik sincs itt.

Blackstone felállt és a grófnéra nézett, de ő elfordította a tekintetét, és úgy tett, mintha a tüzet bámulná.

– Szóval? Mit tudsz felhozni mentségedre?! – kérdezte parancsoló hangon de Harcourt.

Blackstone lázasan törte a fejét. Próbálja meg hazugsággal palástolni az igazságot? Akár el is fogadhatna a vadat, és mondhatna azt, hogy ráerőszakolta magát a lányra.

– Nem tudom, mit mondjak, uram – válaszolta, megpróbálva időt nyerni.

– Általában nincs gondod azzal, hogy mit válaszolj, ha kérdeznek – mondta pillanatnyi szünet után de Harcourt. – Nem tiszteltél meg bennünket tegnap a jelenléteddel. Muszáj engem folyamatosan sértegetni? Nézzem el továbbra is azt, hogy illetlenül viselkedsz? – kérdezte fáradt hangon.

Blackstone arra gondolt, hogy talán nem tudják az igazságot, és módosíthat a hazugságán.

– Elnyomott az álom, uram.

– Tessék? – kérdezte de Harcourt olyan hangon, mintha nem értette volna a választ.

– A fürdő miatt lehetett. Úgy elálmosított, mint még soha semmi. A melegsége legyőzött. Ami napközben történt, jobban kifárasztott, mint gondoltam – magyarázta Blackstone.

De Harcourt közel volt hozzá, és mögé került, közben a levegőt szimatolta.

– Még mindig érezni rajtad a levendulaszagot, Thomas. És valami mást is – mondta.

Blackstone nem válaszolt, mozdulatlanul várta, hogy mi fog még következni.

– Talán a rózsaszirmokét, uram – vetette fel Blanche. – A bennük lévő olaj átszivárog a vízbe.

Blackstone-nak egy pillanatig úgy tűnt, hogy de Harcourt nem hisz a feleségének, de aztán megkönnyebbülten látta, hogy bólint.

– Örülök, hogy élvezted, Thomas. Ma reggel kifaggattam Marcelt, és azt mondta, hogy otthagyott a kádban. Ráparancsoltál, hogy távozzon.

– Így történt. Nem szeretem, ha sokat sürgölődnek körülöttem, uram.

– Megpofoztam a gazembert, amiért ott mert hagyni. És szeretném, ha a kívánságaimat senki se kérdőjelezné meg a házamban. Barátságot ajánlottam azért, amit tettél. El kell viselned, hogy hálás akarok lenni. Büszke ember vagyok, Thomas, és ezen nem tudok változtatni. Egyikünk se tud.

Blackstone egy bólintással jelezte, hogy elfogadja a dolgot.

– Kérhetek akkor valamit, uram?

– Ha barátsággal teszed, igen.

– Ne akarja, hogy együtt étkezzem önnel és a nemesekkel. Kényelmetlenül érzem magam ilyen jeles társaságban. Faragatlan ember vagyok, és nem is tudok más lenni akkor se, ha ön és az úrnő megpróbálnak jó modorra nevelni. Kérem, hadd egyek egyedül!

De Harcourt felháborodottan ellépett Blackstone-tól.

– Ettél már ma reggel? Szóval nem. Gondoltam. Figyeltelek. Minden nap figyellek, Thomas! – mondta. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki szembeszáll a hideggel? Hát tévedsz. Én is ott vagyok. Minden nap. Valahányszor meglendíted a kardot markoló kezed, én figyellek – tette hozzá sietve, mintegy a saját kérdésére válaszolva. Aztán hirtelen megnyugodva Blackstone vállára tette a kezét. – Igyekszem könnyebbé tenni számodra a dolgot. Ha be akarom tartani a királyodnak tett ígéretemet, akkor ki kell nyitnom előtted az otthonomba és a szívemhez vezető ajtót. Szükséged van olyan emberek társaságára, akik értenek a háborúhoz, tudják, milyen is az valójában. És mindannyiunknak meg kell tanulnunk elfogadni, hogy egy olyan ember van a társaságunkban, mint te. Ne feszítsd meg a vállad, mert megbántva érzed magad; elég széles az anélkül is. Mindnyájunknak meg kell tanulnunk, hogy ne sértődjünk meg túl hamar. Mindnyájunknak. Szóval, mit kezdjek veled?

– Engedje meg, hogy egyedül kilovagoljak! Szeretném látni a vidéket és a falvakat.

– Nem kolduló barát vagy, Thomas, hanem harcos.

– Ezért még fontosabb számomra, hogy ismerjem a környéket, ahol élek.

De Harcourt fejcsóválva a feleségéhez fordult:

– Ezek az angolok! Mindenre van válaszuk. Megrögzött hazudozók; a nemeseik jó modor mögé rejtik a kétszínűségüket, és a közembereik a nemesség iránti olyan tiszteletlenséggel vonulnak harcba, amilyenhez hasonlóval még sose találkoztam. – Biccentett Blackstone-nak. – Öltözz fel, keress magadnak egy lovat, és menj!

– Hálás vagyok érte, uram.

– Mindjárt nem leszel az, ugyanis kísérőt adok melléd. – De Harcourt ivott egy korty bort, aztán komolyan Blackstone szemébe nézett. – Bízom benned, Thomas. Megmentetted az életemet. Nem hagyhatom azonban, hogy egy magányos angol csatangoljon a földjeimen. Ha a király emberei rád találnak, hazudnunk kell, azt mondani nekik, hogy fogoly vagy. Megértetted?

– Igen. Köszönöm.

– Nem hiszem, hogy összeakadnál még egy veszedelmes vadkannal. Már végeztél a környék egyik legendájával. Hacsak nincsenek rokonai. Légy óvatos a családokkal, Thomas, sokáig tudják dédelgetni a sérelmeiket!

Blackstone nem tudta eldönteni, hogy egyszerű figyelmeztetést hallott-e, vagy leplezett fenyegetést. Azt akarta vajon mondani de Harcourt, hogy bármi történt is közöttük, sosem bocsátana meg olyasmit, ami foltot ejt a családja becsületén? Fejet hajtott, és kiment a szobából. De Harcourt újabb fahasábot tett a tűzre, Blanche pedig elmosolyodott, és felé nyújtotta a kezét.

– Jó ember vagy, férjem. Nagylelkű és tiszteletre méltó.

De Harcourt kezet csókolt az asszonynak.

– Nem vagyok ostoba, Blanche – mondta. – Övé lett a lány. Éreztem rajta a szagát.