HATODIK FEJEZET

A köd lassan szállt fel a folyóról, és kellett némi idő ahhoz, hogy Blackstone észrevegye az egyik fa alacsonyan lógó ága alatt, a parton ülő Sir Gilbertet. A hajnali fény tompán verődött vissza az egyik fatönkre kiterített páncélingéről, amely mellett frissen mosott alsóinge száradt egy ágon. A kardja a földön feküdt, karnyújtásnyira tőle. Egy frissen tépett, tiszta vászondarabbal bekötözte karját és a vállát, amely tele volt a harc közben szerzett zúzódásokkal, véraláfutásokkal. A bal vállára hátulról kapott, a bordáit is elérő vágást durván összevarrták, és kentek rá valamilyen kenőcsöt. Blackstone megtorpant, majd óvatosan lépett tovább, és a sebeket észrevéve újból megállt. Sir Gilbert anélkül, hogy felé nézett volna, lelökte magáról a takarót.

– Olyan büdös vagy, Blackstone, akár egy disznó segge! – mondta hangosan. – Vagy menj el, vagy mosakodj meg tisztességesen!

Blackstone előrelépett, de ügyelt rá, hogy tartsa a megfelelő távolságot. Nem tudta, hogy viselkedjen, néma maradt, zavarta az is, hogy egyáltalán látják.

– Nem vagyok én varázsló! Láttam, ahogy megmászták a falat. Egy francia íjász helyében egyenesen a szemed közé lőttem volna. Mit akarsz? Fáradt vagyok.

– Megsebesült – mondta ernyedten Blackstone.

– Á, csak egy horzsolás! – emelte fel a hangját Sir Gilbert. – Az erdő másik oldalán van egy apátság, és a szerzetesek tudják, mit csinálnak. Vannak gyógyfüveik és kenőcseik. Nem akarom, hogy bárki a halálhíremet keltse.

– Elfred mondta, hogy itt találom – felelte Blackstone, és a markát megmerítve vizet locsolt az arcára. A juhokra nézett, amelyeket Caen kincseivel együtt épp akkor raktak bárkákra. – Sok embert veszítettünk.

– Ne törődj mással, csak azzal, hogy te még életben vagy! A testvéred?

Blackstone bólintott.

– Jól harcolt. Láttam. Találtál zsákmányt? Sok arany volt azokban a házakban.

Blackstone a fejét rázta.

– Hogy akarsz előrébb jutni, ha nem szerzel semmit? Vedd el, amit tudsz, és gyarapítsd a vagyonod! Egyszer, ha életben maradsz, és öregebb leszel, és reuma kínozza a nyilazó karodat, embereket vehetsz belőle, hogy bérbe add őket a királynak. A szolgái kifosztották a kereskedők házait. Mit gondolsz, mit rakodtak be azokba a hajókba? Szerinted honnan szerzi a pénzt a király?

– Maga se vett részt a fosztogatásban, Sir Gilbert.

– Engem nem érdekel. Egyébként is, szereztem egy foglyot.

Blackstone megadóan bólintott.

– Elveszem, amit találok.

Sir Gilbert felnevetett.

– Nem maradt semmi. A hajók visszamennek Angliába, mi pedig eltemetjük a halottakat, és vonulunk tovább Párizs ellen. Még nem vívtuk meg a csatát, amivel megnyerhetjük ezt a háborút. – Letörölte a kardját, és várta, hogy Blackstone elmondja, mi nyugtalanítja, mert hogy valami nyugtalanítja, abban biztos volt. – Hol a kardod?

– Odaadtam egy sebesült íjásznak, a marshi Alannek. Fegyver kellett neki. Amikor visszamentem hozzá, már halott volt. Az íját és a kardot elvették tőle.

– Rajtad állt, mit csinálsz, bár egy harcos sose ajándékozna el egy csatában szerzett kardot – legfeljebb eladná.

Sir Gilbert enyhe szemrehányása szétoszlott, mint folyó fölött a pára.

– Richard Whet halott, Torpoleye, Skinner, Pedloe… – sorolta a neveket Blackstone, és egyre közelebb érezte magát egy őszinte vallomáshoz.

– Az íjászok mindig súlyos árat fizetnek, ha páncélt viselő ellenséggel harcolnak. Azért győztünk, mert ostobán vakmerők voltunk, és semmivel se törődve vetettük magunkat az ellenségre. A király tudja ezt, ezért szeret bennünket, és mi ezért harcolunk érte.

– Én öltem meg Skinnert – mondta gyorsan Blackstone.

Sir Gilbert szinte meg se rezdült, csak tovább tisztogatta a kardját.

– Jó kis küzdelem lehetett – mondta. – Elszánt csirkefogó volt, aki a saját anyját is megölte volna, ha pénzt gyanít nála.

– Megerőszakolt egy nőt – közölte Blackstone.

– A katonák azt szokták csinálni. Szajha volt?

– Nem.

– Akkor megmentetted a kötéltől – jelentette ki Sir Gilbert. – Pedloe-t is te ölted meg? – kérdezte. – Semmi se választhatta szét azt a kettőt. Mintha összenőttek volna.

Blackstone megrázta a fejét.

– Miért mondod el ezt nekem? Mit vársz tőlem? Korbácsoltassalak meg? Akasztassalak fel? Te jóságos ég, Blackstone, háború van! Egyesek jobban megérdemlik a halált, mint mások. Egy darab kutyaszart se adnék az olyanokért, mint Skinner és Pedloe. A seregben jócskán vannak olyanok, mint ők. Menj innen! Nem vagyok a gyóntató atyád, és nem akarom, hogy egy kocsmai verekedés miatt nyavalyogj nekem.

Blackstone azon volt, hogy örökre magába temesse a titkot.

– Sir Gilbert, nem oszthatná be az öcsémet a szállítókhoz? Ott biztonságban lenne.

– Hogy elveszítsek egy olyan íjászt, mint ő? Nem. Úgy tud harcolni, mint egy oroszlán, lándzsával a seggében. Velünk marad.

– Nem akarom, hogy a közelemben legyen! – kiáltotta Blackstone, és utána rögtön el is némult, megijedve heves kirohanásától.

Sir Gilbert a földbe döfte a kardját, amely úgy állt meg, mint egy kereszt. Pár pillanatig némán nézett rá, aztán öltözködni kezdett, óvatosan véve fel a páncélinget megsanyargatott testére.

– A háború kereskedés, és a kereskedés táplálja a háborút – mondta. – Ha akarod, kárhoztasd érte azokat a koszos birkákat! Jézusom, Thomas, tüntesd már el az arcodról azt az ostoba kifejezést! A birkákról lenyírt gyapjúból van a pénz a háborúra. Mi adjuk a gyapjút a flamand takácsoknak, ők pedig hűséggel és katonákkal fizetnek érte, hogy Fülöp ne nyomulhasson fel északnak. Ellátjuk vele az olaszokat is, akik pénzt kölcsönöznek, hogy a király háborúzhasson. Fizetünk a kiváltságért, hogy harcolhassunk. Erről szólnak a szerződések.

– Nem tudom, mi köze mindennek hozzám és a testvéremhez – felelte Blackstone.

– A hűség kötelezi az embert, Thomas, és Lord Marldon apád iránti hűsége nekem is megszabja, hogy mit tegyek. Őlordsága megígérte a barátjának, az apádnak, hogy amíg él, védelmez téged és a testvéredet.

– Azzal, hogy háborúba küld bennünket?

– Azzal, hogy megmentette az öcséd életét. Volt egy szemtanú.

Sir Gilbert kijelentése után egy pillanatra mintha megfagyott volna a levegő. A fák lecsüngő ágai úgy hatottak, mint ernyedten lógó, a szél feltámadására váró vitorlák, és a parti zsombékosban eleségre vadászó vízityúk is mozdulatlanná dermedt.

– Szóval tudjuk, hogy ő tette – mondta Sir Gilbert.

– Egy szemtanú? – A kérdés felesleges volt, mégis kibukott Blackstone-ból. A fejét rázta, mert nem értette, hogyan tudhatják mások is, hogy mi történt.

– Chandler. Lord Marldon intézője. Ő látta aznap az öcsédet – mesélte Sir Gilbert. – Te a házban dolgoztál, Richard pedig a kőfejtőben volt, de nem egész nap. Elment Sarah Flaxley-hez, és látta Draymant, ahogy távozott. Megölte a lányt, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül, azt nem lehet tudni. Chandler pedig a földeteket követelte a hallgatásáért cserébe. Lord Marldon a legszívesebben levágta volna, de hát az ispánja, és olyan ravasz, akár egy menyét. Nem lehetett tudni, nem árulta-e el valakinek, amit tudott, azzal, hogy kürtölje világgá, ha neki netán baja esik. Lord Marldon idővel rá fog jönni, hogy megtette-e, vagy sem, és Chandlert egy kocsma előtt fogják megtalálni, elvágott torokkal.

Sir Gilbert felcsatolta a kardját, és fejére tette a sisakját.

– A hűség és a becsület határozza meg az ember helyét ebben az istenverte világban, és a lord teljesítette az apádnak tett ígéretét. Egyezség volt. Nagyon rossz szerintem, de mégiscsak egyezség.

Otthagyta Blackstone-t, de távozóban még visszaszólt:

– A testvéred az íjászok között marad. És Thomas! Sose válj meg egy kardtól, ha harcban szerezted!

* * *

Blackstone úgy érezte, az apja azzal, hogy évekkel korábban megmentette Lord Marldont, mindnyájukat összeláncolta. Kötelessége volt gondoskodni az öccséről, és hát a lordnak is szavát adta. Ha széttörné az ígéretek és a becsület láncát, az a végét jelentené… Minek is? Nem tudta, és ez kifejezetten zavarta. A becsület túl megfoghatatlan dolog volt számára, egy eszme, amely kötelezett valamire, de ami elveszett, amikor a mészárlás megkezdődött. Nem jelentette-e a becsület végét az, hogy az öccse megfojtotta Sarah Flaxley-t? Még mindig rosszul volt, ha arra gondolt, ami történt. Elképzelte a jelenetet, és a caeni vérfürdő ellenére a testvére szenvedélyből fakadt, erőszakos cselekedete volt az, ami az álmában kísértette. Ráparancsolt Richardra, hogy maradjon le mögötte, amennyire csak lehet. Többé nem akarta, hogy mellette legyen. Énjének egy része azt kívánta, bárcsak esett volna el a csatában, mert akkor nem tudna arról, mit követett el, és azt hinné, hogy ártatlanul halt meg.

A hadsereg öt napig maradt Caenben. Nagy tömegsírt ástak a Szent János-szigeten lévő templom udvarán, és ötszáz franciát temettek bele. A városban azonban olyan sok volt a holttest – egyesek ötezerről beszéltek –, hogy össze se lehetett számolni őket. A folyókon napokig hullák úsztak a tenger felé. Az angol lovagok és teljes fegyverzetű harcosok közül csak egy halt meg, de a rohamot vezető gyalogosok és íjászok közül, akiknek a bátorsága meghozta a diadalt, igen sokan. A király üzent Angliába, hogy küldjenek további tizenkétezer íjászt, és hatezer degeszre tömött nyíltokot. Az erőd, ahogy azt Blackstone előre megmondta, bevehetetlennek bizonyult, és egy alakulatot hátrahagytak, hogy féken tartsa Sir Godfrey régi ellenségét, Bertrand-t és azt a pár száz embert, aki a várban maradt. Az idő és a délről közeledő francia sereg sürgette az angol királyt. Ha hinni lehetett a kémek jelentéseinek, Fülöp király Rouennál akarta összevonni az erőit. Az angolokat az a veszély fenyegette, hogy beszorítják őket a folyó és a tenger közé. Ahhoz, hogy megnyerje a háborút, Eduárdnak a franciák elé kellett vágnia, és előbb elfoglalni állásait. Amikor reggelente a király elmondta imáját, közkatonájához, Thomas Blackstone-hoz hasonlóan kisebb csodát kért – egy ép hidat a Szajnán.

És Istennek újból meg kellett hallgatnia mások könyörgését is.

* * *

A hadsereg kelet felé vonult, felperzselve mindent, ami az útjába került. Városlakók, falusiak és földet túró jobbágyok mind elmenekültek előle, miután megtudták, hogy Caen dicső városa elesett. Magukkal vitték az állataikat és minden élelmet, nem hagyva semmit az angol seregnek. Az útközben adódó, kisebb csatározások lassították a haladást, de az előhad rendületlenül tört előre; mindenáron meg akarta találni a módját annak, hogy átkeljen a Szajnán. Eduárd király kis seregének létszámát halál, sebesülés, betegség és dezertálás apasztotta; tizenháromezernél is kevesebb embere maradt, hogy szembenézzen a legalább kétszer akkora francia sereggel. A társzekerek által lelassítva az angolok mindössze harminc mérföldet tudtak megtenni három nap alatt. Ahhoz, hogy a járműveket mozgásban tartsák a hol lápos, hol dimbes-dombos vidéken, komoly izomerő és elszánás kellett. A parancsnokok tudták, hogy nem gyorsíthatják az előrehaladást anélkül, hogy ne csökkentenék a sereg harcképességét. A lovak és az emberek is fáradtak voltak. Egy lovag hátasának napról napra cipelnie kellett a gazdáját, annak páncélját és fegyverzetét, ami együtt akár egy mázsa is lehetett. Létfontosságú volt, hogy legyen elég enni- és innivaló az állatoknak. A csapatok összeszedték azt a keveset, amit találtak, de a kenyér fogyóban volt, és a birkahús, amit szereztek, nem adott elég erőt egy harcolónak. A katonáknak a sovány húson kívül borsó, zabkása és kenyér is kellett volna, hogy kellő elszántsággal harcoljanak.

A Szajna széles kanyarokat leírva hömpölygött át a tágas völgyön, de megfelelő gázlót sehol se találtak. Párizs gúnyt űzött az angol királyból. Nem egészen húsz mérföldre volt a fővárostól, és magasan lévő megfigyelőállásából tisztán láthatta a Szajna öt kanyarulatát és a város tornyait. A francia király az ellentétes parton tartotta az ellenséget. Az a veszély fenyegetett, hogy a létszámát tekintve kisebb és továbbhaladni nem tudó angol sereg háttal a tengernek elpusztul, és nyitva hagyja Anglia kapuját egy invázió előtt, amelyre a franciák mindig is vágytak, és amelyet folyamatosan terveztek.

Már nemcsak a király, hanem egész nemzete túlélése forgott kockán.

* * *

Godfrey de Harcourt a Szajna folyását követve íjászok és teljes fegyverzetű harcosok élén dél felé vonult. A vidék ismerős volt neki, mivel a testvére, a gróf birtokolta, és ősi fészkük, a de Harcourt-kastély mindössze néhány mérföldnyire volt délkeletre. Egyetlen, a folyón átívelő híd se maradt ép, és felderítő csapata már közel járt Rouenhoz, ahol – ha hinni lehetett a híreknek – Franciaország királya összevonta a hadseregét, hogy megállítsa Eduárd előrenyomulását. Az angol sereg marsalljai azt a parancsot kapták, hogy keressenek vagy hidat, amely megtámadható és elfoglalható, vagy egy átkelőt, amelyet a franciák épen hagytak. Ilyet azonban egyelőre nem találtak, azokat a hidakat pedig, amelyek megmaradtak, erősen védték az ellenség felé eső parton lévő tornyokból. Az ellenük indított támadások sikertelenek voltak. A francia király számított Eduárd előrenyomulására, és megakadályozva átkelését a Szajnán, elejét vette annak, hogy megtámadja Párizst. A franciák észak felé terelték az angolokat, hogy a folyó és a tengerpart között csapdába ejtsék őket.

Ahogy a nap magasabbra hágott, a fáradtságot nem ismerő de Harcourt fákkal borított völgyeken és alacsony dombokon át hajtotta az embereit, míg el nem értek egy széles, erdőbe vágott úthoz. Ez egy tisztásra vezetett, és egy kőből épült várhoz, amelynek csipkés tetejű, kerek tornyai voltak. Széles és mély külső vizesárka megnehezítette a közvetlen támadást, és a belső falakat övező, holdsarló alakú második árokban valószínűleg elsüllyedt volna mindenki, aki túljut az első védvonalon. Godfrey de Harcourt azonban nem azért hagyta ott a Szajnát, hogy támadást indítson. Sir Gilbert és az emberei a fák között várták a parancsot. A normann és fél tucat lovagja körbejárta az erődítményt. A falakon nem láttak védőket, és az árok fölötti keskeny fahíd, amelyen azonban elfért egy szekér, épnek látszott.

– Az a helyzet, hogy elég bajos lesz bejutni, ha Sir Godfrey azt tervezi – dörmögte John Weston, egy piszokfoltot tanulmányozva az ujja hegyén. – Nincs létránk, nincsenek ostromgépeink. Csak mi vagyunk, meg néhány lándzsás. És ha eszébe jut átmenni azon a hídon és bekopogni a kapun, akkor vagy egy üst forró olajat, vagy egy bili szennyet kap a nemes fejére. Úgyhogy ha önkénteseket keresnek, én inkább elvonulok szarni a mögé a fa mögé.

– Pofa be! – utasította rendre Sir Gilbert. – És majd akkor szarsz, ha én mondom, te átkozott kelés az emberiség seggén!

Elfred és a többiek megmosolyogták Westont, aki egyfajta bosszúként helyet változtatott a nyeregben, és egy nagyot szellentett.

– Ettől akár néhány fal is ledőlhet – mondta. – Ohó! Egy szerencsétlen flótást küldött előre, hogy bekopogjon!

Figyelték, ahogy egy fegyverhordozó eltávolodott a csoportba verődött lovagoktól. A hídon haladó ló patájának döngése elhallatszott a fák között várakozókig.

Weston halkan további megjegyzéseket fűzött a történtekhez:

– Van itthon valaki? Erre jártunk, és eszünkbe jutott, hogy talán akad itt néhány szűz, aki megérdemel némi figyelmet. Nem mintha bárkinek lenne hozzá ereje azok után, hogy harminc mérföldön át nyeregben zötykölődtünk.

Az előreküldött ember de Harcourt-ra hivatkozva felszólította a bent lévőket, hogy nyissák ki a kaput, de semmilyen választ sem kapott. Blackstone a köztük lévő távolság ellenére is látta de Harcourt arcán az ingerültséget.

– Krisztus nevére! Nyissák ki a kaput, különben felgyújtatom! – kiáltotta dühösen.

– Vaslemezek borítják. Egy ideig el fog tartani a dolog – jegyezte meg halkan Blackstone. – Bárki építette is a várat, tudta a dolgát. Kerek, kúpos tetejű tornyok vannak a bejárat mindkét oldalán, és fél tucat oldaltorony a külső falon. A lőrések jó lehetőséget adnak a nyílpuskásoknak. Látjátok a bolthajtást? A kapu vaszsanérjait eltakarják a kövek. Az oldalt lévő ablakok jelentik a gyenge pontot, de ahhoz, hogy eljusson hozzájuk az ember, át kell jutni az árkon. Jól megtervezett építmény.

– Meg kell adniuk magukat, különben nem boldogulunk – értett egyet vele Elfred.

– Ismerniük kell a háború szabályait – mondta Will Longdon.

– Muszáj nekem az ostoba fecsegéseteket hallgatnom? – kérdezte a nyeregben hátrafordulva Sir Gilbert, és megsarkantyúzta a lovát. – Utánam!

A négy ember követte de Harcourt-hoz, aki továbbra is a várbeliek válaszát várta.

– Uram, a partnál kikötve van egy öreg csónak. Átküldhetnénk vele három vagy négy embert, hogy megpróbálkozzanak az alsó ablakkal – mondta a lovag.

Longdon és Weston komoran nézett Blackstone-ra.

– Nincs védelem. Bárki legyen is odabent, nem fűlik foga a harchoz – jelentette ki végül Sir Gilbert.

De Harcourt bólintott.

– Válassza ki az embereket! Kösse a lelkükre, hogy a bent lévőknek nem eshet bántódásuk! Az unokaöcsém felesége van itt. Lehet, hogy néhány emberrel. Ölni csak önvédelemből ölhetnek. – Megfordította a lovát, és elvonult a védelmet nyújtó fák fedezékébe.

Sir Gilbert Blackstone-ra és a körülötte lévőkre – Richardra, Longdonra és Westonra – nézett.

– Hallottátok őlordságát! Jussatok be, és nyissátok ki a kaput! De nehogy rámenjen az egész nap!

* * *

Átosontak az erdőn, míg végül észrevétlenül le tudtak jutni partfalon, és eloldhatták a csónak kötelét. Az árok tizennyolc méter széles volt, és valószínűleg ugyanolyan mély. Will Longdon evezett, John Weston pedig egyfolytában dörmögött az orra alatt. Miután a falhoz értek, Blackstone a kövekbe kapaszkodva az ablak alá irányította a csónakot, amely nagyjából három és fél méterrel volt fölöttük.

– Tudjátok tartani a csónakot? Nem szeretném az árokban végezni. Mély, és a partok meredekek – mondta.

– Megtartjuk – válaszolta Weston. – Csak fel ne borítsd! Nem tudok úszni. Úgy elsüllyedek, mint a kő.

Longdonnal egyensúlyban tartották a csónakot, míg Blackstone elmutogatta az öccsének, hogy mit akar. Hányszor másztak együtt fára, vadméhek fészkéhez, és szedték ki belőle a lépet! Ha elég gyorsak voltak, kevés csípést kaptak. Blackstone remélte, hogy odabent nincsenek számszeríjászok, és nem döfnek beléjük a nyilaik. Richard a kövekbe kapaszkodva, hátát a falnak vetve, felhúzta a lábát. Blackstone a combjáról a vállára mászott, és ott egyensúlyozott. A csónak enyhén himbálózni kezdett.

– Maradj nyugton, te ökör! – morogta Weston, amikor Richard testhelyzetet változtatott. Blackstone olyan magasra nyúlt, amennyire csak tudott, ujjai hegyével elérte az ablakelválasztó bordát, a testvére pedig megfogta a lábát, és feljebb tolta. Elég erős volt ahhoz, hogy kellő ideig megtartsa, és Blackstone át tudjon vergődni a nyíláson.

Egy tölgyfa gerendás, nagy szobába érkezett. A sima falak egy méter vastagok voltak, és miközben becsússzant az ablakon, látta a de Harcourt-címert, amelyet nedves vakolatra festettek valamikor, és száradás után élénk színe lett, ám azóta megfakult. Kőből faragott, kormos kandalló emelkedett ki az egyik falból. Asztal volt még a szobában, felborogatott székek és a kőpadlóra terített, de a helyéről valamiért elhúzott, viseltes szőnyeg. A helyiség a vár urainak ebédlője lehetett, de szemmel láthatóan feldúlták. Egy szekrény hevert az oldalán, tartalmától, ami ezüsttálakból állhatott, megfosztva. Blackstone az ajtóhoz ment, kinyitotta, és körülnézett: kőlépcső vezetett fel a következő emeletre, ahol árnyékba burkolózott folyosóban folytatódott. Visszament az ablakhoz, és jelzett Longdonnak és Westonnak, hogy kövessék. Azok megpróbáltak ugyanúgy felmászni, ahogy ő tette, de a csónak egyensúlyban tartásához két ember kellett, és kis híján a vízbe zuhantak.

– Nem megy – mondta Will Longdon. – Gyere vissza, Thomas! Erre nem tudunk bejutni.

Blackstone kihajolt, és mutogatással közölt valamit Richarddal.

– Megnézem, mit találok – szólt vissza. – Várjatok meg!

– Várjunk? – kérdezte John Weston. – És meddig? Lehet, hogy miközben itt beszélgetünk, odabent mocskos genovaiak lapulnak az árnyékban.

– Ha nem jövök vissza annyi idő alatt, amennyi ahhoz kell, hogy egy nyílra hegyet tegyetek, mondjátok meg Sir Gilbertnek, hogy több emberre van szükség – felelte Blackstone, és már el is tűnt a többiek szeme elől.

– Most meg azt hiszi, hogy nemcsak csónakos vagyok, hanem nyílkészítő is – háborgott Weston. – Hé, hé…! – kapta el Richard zekéje ujját. – Ülj le! Le! – kiáltotta, és mutatta is. – És bármit csinálsz, ne mozogj! – Elmosolyodott, látva a fiú fenyegető pillantását. – Ha lehet – tette hozzá.

Blackstone addigra már otthagyta az ablakot. Az íjhúrra illesztett egy nyílvesszőt, és kilépett az ajtó előtti lépcsőpihenőre. Úgy döntött, hogy feljebb megy, mert akkor előnybe kerül azokkal szemben, akik netán odalent várakoznak, és megpróbálnak csapdát állítani neki.

Fény szüremlett be egy felső teraszról. Blackstone igyekezett felidézni emlékezetében Lord Marldon megerősített házát; eleganciáját és méreteit tekintve az nem vetekedhetett ezzel a várkastéllyal, de feltételezte, hogy a francia nemesek ahhoz hasonlóan élnek, ahogy angol unokatestvéreik, akik végül is sokat megörököltek a normann erődépítés hagyományaiból. Óvatosan lépkedett, mert tudta, hogy a felfelé tartó lépcső miatt nem képes teljesen kifeszíteni a nyilát.

A lépcső egy széles folyosóra vezetett, amelynek négyszögletes ablakain át kilátott a patkó alakban görbülő várfalra, amely elég erős volt ahhoz, hogy könnyedén visszatartsa Sir Godfrey-t és a támadó csapatát, és bőven jutott hely a védelmében lovaknak, jószágoknak. Most azonban sötét árnyak sorakoztak a fal mentén – fegyveres emberek.

Blackstone gyorsan hátralépett, majd óvatosan megkerülte a sarkot, és lenézett rájuk. Egyik se mozdult, amit úgy értelmezett, hogy fegyelmezettek ugyan, de nem de Harcourt unokaöccsének az emberei. Dezertőrök lehettek, vagy zsoldosok, mert nem egyforma volt köpenyük, sem a ruhájuk. Az egyik oldalon tucatnyi vagy talán annál is több testet látott. Véresek voltak, az udvar egyik sarkába hajigálták őket. Az öltözékükből ítélve szolgák lehettek. Blackstone úgy kalkulált, hogy a fal mögött lapuló, mintegy harminc emberből képes volna megölni legalább egy tucatot, de hogy utána mi lenne, afelől csak komor sejtése volt. Valószínűleg akkor se tudna eljutni a kapuhoz, mert akik életben maradnak, gyorsan rendeznék a soraikat, támadnának, és megölnék. Jobb, ha visszamegy Sir Gilberthez, és jelentést tesz, döntötte el magában. A falnak vetette a vállát, és a lábait fürgén szedve visszasietett oda, ahonnan érkezett. Ahogy az ajtó felé fordult, mozgást látott a lépcsőfordulónál. Egy kézét. Blackstone vágtatva tette meg a maradék távolságot, hogy mielőbb elérjen az ellentétes irányban lévő falak találkozásához. Keskeny rés volt közöttük, ahhoz is alig elég, hogy egy sovány gyerek megbújjon köztük.

– Segítsen! – hallott egy könyörgő lányhangot.

Bizonytalanságát legyőzve benyúlt az üregbe, és miután keze találkozott a lányéval, megmarkolta, és óvatosan maga felé húzta. Tele volt karcolásokkal és zúzódásokkal, a ruháját belepte a falról ledörzsölt mész. Alacsony volt, finom vonásokkal, és ahogy közelebb ért hozzá, látta, hogy a haja olyan színű, mint egy sárgulóban lévő, őszi levél. Ahogy kijutott szűk börtönéből, elcsigázottan a falnak dőlt, de a kezét feltartotta, jelezve, hogy nem kér Blackstone segítségéből.

– Angol? – kérdezte halkan, a lépcsőn lefelé nézve, mert nyilván félt attól, hogy a behatolók gyenge suttogását is meghallják.

Blackstone bólintott.

– Hallottam Sir Godfrey hangját. Vele van?

– Igen.

– Oda tud vinni hozzá?

A lány újból a lépcsőre nézett, Blackstone pedig a karját nyújtotta felé.

– Hadd segítsek!

Az elgyötört teremtés bizonytalanul nézett rá; a rendezetlen ruházatú íjászban legyőzendő akadályt látott. Blackstone keze meg se rezdült, de nem fogadta el, ehelyett megrázta a fejét.

– Vezessen! – mondta.

Blackstone szó nélkül hátat fordított neki, és rábízta, hogy követi-e, vagy sem. Amikor az ablakhoz ért, érezte, hogy a lány csak pár lépéssel maradt le mögötte. A szoba közepén azonban megállt; nem tudta, hogy mit válasszon: azt, ami a háta mögött lapul, és a halálát okozza, ha rátalál, vagy a menekülést egy ismeretlennel, ami ugyanúgy végzetes lehet rá nézve.

Blackstone kihajolt az ablakon – a csónak még mindig ott volt.

– Will! – szólt ki halkan, és felemelte a kezét, hogy jelezze a veszélyt. Will Longdon és Weston felnézett, az arcukon bizonytalanság látszott. Richard követte a pillantásukat, és torz mosoly jelent meg az arcán, amikor észrevette a testvérét. – Fegyveresek vannak a kastélyban – folytatta Blackstone. – A szolgákat lemészárolták. Van itt egy lány is. Várjatok! – parancsolt rá a többiekre, és visszahúzódott az ablakból.

Weston izgatottságában megbillentette a csónakot.

– Egy lány! – mondta megdöbbenve. – Jézusom! Tom, hagyd őt! – Blackstone azonban ezt már nem hallotta.

A lány ránézett, és nem mozdult. Próbálta eldönteni, mit tegyen, mi a legkevésbé veszélyes. Blackstone újból felé nyújtotta a kezét, mire megrázta a fejét.

– Nem tudok úszni – mondta.

– Nem is kell – válaszolta az íjász, de ettől sem nyugodott meg, még mindig bizonytalan volt. – Nem várhatok tovább. Ha látni akarja Sir Godfrey-t, bíznia kell bennem. És csöndben maradni. Az öcsém is a csónakban van. Ne ijedjen meg a torz arcától!

A lány végre megfogta a kezét, Blackstone pedig egy gyors mozdulattal felkapta és kitolta az ablakon. A rémült teremtés összeszorította a száját, becsukta a szemét, és hagyta, hogy a kezét szorosan fogva leeressze. A súlya nem okozott gondot Blackstone-nak, és óvatosan átadta az öccsének, miközben Longdon és a szitkozódó Weston a csónakot tartotta.

A három férfi tágra nyílt szemmel nézte a csónak orrában ülő lányt. Még egyikük se került a közelébe olyan finom vonású, és olyan előkelőnek tűnő nőnek, mint a jövevény.

– Édes Jézusom! – szólalt meg halkan Weston. – Mylady… – tette hozzá, de aztán elakadt a szava.

– Will!

Felnéztek. Blackstone már elindult lefelé, és szüksége volt az öccse vállára. Longdon szorosan átkarolta és megtartotta Richardot, miközben a bátyja ráereszkedett.

John Weston sietve az evezőkért nyúlt, alig várta már, hogy eltűnjenek onnan.

– Hány ember van odabent? – kérdezte.

– Két tucat, vagy még több – válaszolta Blackstone.

– Fogadok, hogy ha egy kicsivel többen lennénk, le tudnánk szedni őket – jelentette ki Longdon, és hátrafordulva az ablakra nézett.

– Mint kacsákat a tavon, Will. De egy ember számára kicsit túl sokan vannak. Elkaptak volna, ti pedig már a vizesárok fenekét bámulnátok tágra nyílt szemmel – felelte Blackstone.

A csónak nekiütődött a partnak, a férfiak kiugrottak, és Richard megpróbálta kisegíteni a lányt, de az Blackstone felé fordult, és neki nyújtotta a kezét.

* * *

Christianának hívták, tizenhat éves volt, és Blanche grófnénál szolgált, Jean de Harcourt, Sir Godfrey unokaöccse feleségénél.

– Hol van az úrnőd? – kérdezte Godfrey de Harcourt.

– Amikor meghallotta, hogy az angolok át akarnak kelni a Szajnán, aggódni kezdett az édesanyjáért. Elutazott Noyelles-be, uram – válaszolta Christiana.

Évek családi feszültsége halmozódhatott fel de Harcourt-ban. Blackstone most először látta, hogy fájdalmas erőfeszítéssel kinyújtóztatja megnyomorított lábát.

– Bátorságban sosem volt nála hiány. Az unokaöcsém akaratos nőt vett feleségül, az biztos. És azok az emberek?

– Falusiak jöttek, és védelmet kértek, de az csak csel volt. Amikor kinyitottuk a kaput, megtámadtak bennünket, és mindenkit megöltek. Több halott van, mint amennyit ez a fiatal íjász valaha látott. Én két napig bujkáltam.

Sir Godfrey olyan szelíden bánt a lánnyal, ahogy soha egyetlen, a parancsnoksága alá tartozó férfival sem.

– Az angolokhoz viszünk. Most már biztonságban vagy. Mit tudsz a testvéremről és az unokaöcsémről? – kérdezte.

– A harcosaikkal együtt csatlakoztak a király seregéhez. Több mint egy hete mentek el.

– Rouenba?

A lány bólintott.

– Van arrafelé átkelő?

– Honnan tudnám, uram? Én csak úrnőm szolgálója vagyok – válaszolta Christiana.

– Hát persze – mondta de Harcourt. A lány határozott hangja jelezte, hogy ha tudna is átkelőről, akkor se árulná el az angoloknak vagy azoknak, akik az oldalukon harcolnak, még akkor sem, ha az oltalmukba veszik.

– Jól csináltad – ismerte el Blackstone érdemét de Harcourt. – Maradj vele.

– Uram! – Sir Godfrey utasításának engedelmeskedve Blackstone Christianát az erdőbe vezette, oda, ahová a lovakat kikötötték, közben a többiek előresiettek Sir Gilberthez. Leültette a lányt egy elszáradt páfránycsomóra, s bort, kenyeret meg sózott tőkehalat adott neki. A lány, bár azóta nem evett, hogy elbújt a támadók elől, komótosan, minden sietség nélkül nyúlt az ételhez. Blackstone csöndben nézte, és közben arra gondolt, hogy ő kiéhezett farkasként vetette volna rá magát. Árnyékos helyen ült, hogy kevésbé lehessen látni, és a lányt nézte, valahányszor az másfelé fordította a tekintetét. Ezúttal boldogan kimaradt a harcból. Kis idő múlva az íjászok visszaszivárogtak a fák közé.

– Te szerencsés gazfickó! – szólt Will Longdon, miközben kihúzta tokjából az íját. – Nekünk az erdő szélén kell lapulnunk, és ölni azokat a mocskokat, miközben te itt jól elvagy a hercegnővel.

– Ügyelj rá, hogy az íjad a tokjában maradjon! – tette hozzá foghíjas vigyorral John Weston.

Elfred bukkant elő a fák közül.

– Thomas, te maradj a lánnyal! Hagyjam itt Richardot?

Blackstone egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán megrázta a fejét.

– Tartsd magad mellett, Elfred! Benned megbízik.

– Nem akarod, hogy a babaeszű öcséd ma este itt ólálkodjon, ugye, fiú? – kérdezte Weston, és a másfelé néző lányra szögezte a tekintetét.

– John, remélem, előbb hagyod abba a bőgést, mint ahogy ki kell feszítened az íjadat. Majd gondolok rád, ahogy ott gubbasztasz csalánnal a seggedben, miközben én itt rostokolok, vigyázva a hölgyre – válaszolta széles vigyorral Blackstone.

– Köpjetek le, ha nem azt fogja csinálni, amit mondtam! – morogta Weston.

Az íjászok elindultak, Blackstone pedig a takarójáért nyúlt, és Christianának nyújtotta.

– Az erdőben hideg van éjszaka – mondta. – Ne aggódjon a férfiak miatt! Sir Godfrey oltalma alatt áll.

– És a magáé alatt? – kérdezte a lány, maga köré tekerve a takarót.

– És az enyém alatt – válaszolta Blackstone, és hirtelen zavartnak, tétovának érezte magát.

* * *

Godfrey de Harcourt és maroknyi teljes fegyverzetű harcosa ismét a várárok fölötti híd végéhez lovagolt. Már erősen sötétedett, a várkastély egy része sötétszürkébe burkolózott.

– Madame! – kiáltotta de Harcourt. – Elnézést kérek a korábbi fenyegetésemért. Tudom, hogy fél, mert az angolok közel vannak, de újból arra kérem, hogy nyissa meg előttünk a kaput. Azért jöttem, hogy ígéretemhez híven átadjam a testvérem váltságdíjául szolgáló aranyat!

A mellette haladó Sir Gilberthez fordult.

– Mit gondol, tudják, hogy Eduárd mellett harcolok?

– Azt gondolom, uram, hogy ez egy mocskos söpredék, és ugyanúgy nincs tisztában a családja kapcsolataival, ahogy sokan mások sem – válaszolta Sir Gilbert. – Én árvának születtem, és árvaként is fogok meghalni.

– Tekintse magát szerencsésnek! – mordult fel de Harcourt.

A kengyelre támaszkodva felemelkedett a nyeregből, mintha ezzel is nyomatékot akart volna adni a szavainak.

– Jó úrnőm! – harsogta. – Csak hat harcos kísér. Tudom, hogy veszélyes, de itt fogunk tábort ütni, ahol lát bennünket, és itt maradunk reggelig. Utána azonban elmegyek, és elviszem magammal az aranyat. A férjéről van szó, az isten szerelmére, aki egy kiváló lovag! Hagyja, hogy megadjuk az angoloknak azt, amit követelnek!

Megfordította a lovát, és a szavakat fogai között szűrve azt mondta:

– Úgy fogják rávetni magukat az aranyra, mint a legyek egy kupac szarra.

* * *

Sir Godfrey és a harcosai kipányvázták a lovaikat, a várkastélyból is jól látható tüzet gyújtottak, és köpenyeikbe burkolózva lefeküdtek. A vidáman lobogó lángok körül összegömbölyödve könnyű prédaként kínálták fel magukat. Az erdő szélén Elfred és az íjászok vártak, Blackstone pedig éberen vigyázta a tőle pár lépésnyire lévő lányt. A rongyos szélű felhők hol eltakarták, hol megmutatták a holdat, és amikor a sápadt fény a fák ágai között egyenesen ráesett, látta, hogy úgy alszik, akár egy gyerek – haja részben beteríti az arcát, a szája résnyire nyitva. Úgy érezte, hogy ha ugyanezt álmában látná, azt hinné, hogy egy szép, az anyatermészet által rá hagyott erdei gyermekre talált.

Erőt vett magán, kiszabadult a képzelődésből. Egy grófné szolgálójáról volt szó csupán, felesleges lett volna megadnia magát a zavarodott, az ördög által sugallt érzéseknek. Újból a sűrűsödő sötétségbe nézett, az íjászok mozgása miatt enyhén lengedező ágakra. Arra gondolt, hogy ha ő lenne az erődítményben, megvárná a hajnalt, amikor a tűz már csak parázslik, és a körülötte fekvők elgémberedtek a hidegtől, nehéz nekik a páncél, és a mellükhöz húzzák a lábukat, remélve, hogy így némileg megmelengethetik a tagjaikat.

És a gyilkosok pontosan ezt tették.