HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A lovagok körében a könnyed jókedvet erős feszültség váltotta fel. Két napra visszavonultak a könyvtárba, magukra hagyva asszonyaikat. Blackstone-nak nem volt módja szót váltani de Harcourt-ral, aki sosem maradt egyedül, egyik elmélyült beszélgetést a másik után folytatta a nemes urakkal. Egyik alkalommal keresztezte egymást az útjuk, és de Harcourt és a vele lévő Guy de Ruymont rá is néztek, de aztán elfordultak, és a fejüket leszegve folytatták halk eszmecseréjüket. Blackstone tudni akarta, hogy milyen szerepet szántak neki az életükben, és ami ennél is fontosabb volt számára, azt, hogy mikorra tervezze a szökést. Ha haramia zsoldosok készülnek elfogni a francia király parancsára, akkor a lovagok nem állhatnak ellen nekik, hacsak nem akarják, hogy az uralkodó iránti engedetlenséggel vádolják őket. Most már sajnálta, hogy nem hallgatott Meulonra, és nem ölte meg a zsoldost. A vágya, hogy hírt adjon magáról, hogy ha átvitt értelemben is, de felmutassa a zászlaját, elvakította, és nem vette észre a lehetséges következményeket. Természetes ösztöne most azt súgta, hogy meneküljön, még akkor is, ha de Harcourt megígérte Sir Godfrey-nak, hogy senkinek se adja át, de a gondolat, hogy ott kell hagynia Christianát, visszatartotta.

A második éjszakán a lány bánattól remegve beosont hozzá. Magához szorította, igyekezett eloszlatni a bizonytalanságát, és intim közeledéssel nem is próbálkozott. Christiana, mint egy gyerek, úgy aludt a karjában a tűz előtt. Amikor a kora hajnali órákban felébredt, egyedül találta magát – Blackstone egy kis zsámolyon a tűznél ült, azt vigyázta, hogy ki ne aludjon, és egész éjjel sugározza melegét. A lány suttogva magához hívta, és Blackstone azonnal engedelmeskedett. Nem tudta eldönteni, hogy mi űzte hozzá, a védelmező ölelés utáni vágy, vagy legyőzhetetlen gerjedelme, de gyorsan levetkőztette és a combjai közé feküdt. Christiana lehunyta a szemét, fájdalomtól és szenvedélytől űzve gyorsan kezdett mozogni, erősen hozzácsapkodta az ölét, magába szippantotta, a vállát harapta és a hátába mélyesztette körmeit, miközben félve, elkeseredetten úgy kapkodott a levegő után, mint egy kisgyerek. Egész testében rázkódott és sírt, miközben a semmibe zuhant, érezve a belsejében szétáradó meleget. Blackstone érezte, hogy nem pusztán a szenvedély vezette hozzá, hanem a vágy, hogy együttlétük kiűzze belőle az elkeseredést és a gyászt.

Elpilledten, némán feküdtek egymás mellett, Blackstone a lány mellére tette a kezét, és figyelte, hogyan rezdül meg enyhén a szívdobbanásaitól. Egyikük se szólt, és őt heves bűntudat mardosta. Mondja meg neki? – kérdezte magában. Rájön-e valamikor is, ha hallgat? Nem jobb-e hagyni, hogy a háború szedje a maga áldozatait, és eltemetni őket ott, ahol meghalnak? Megölte az apját? Biztos lehet-e benne, hogy az az idős ember a keresztútnál ő volt? Bárki lehetett azok közül, akik Sir Godfrey ellenségeinek az oldalán harcoltak. Miért lett volna éppen ő?

A hajnal már közel volt, és a lány öltözködni kezdett.

– Christiana…

Megállt, ránézett, és aztán lágyan megcsókolta.

– Bocsáss meg, Thomas! – kérte. – Nagyobb szükségem volt rád, mint azt el tudnám mondani. Most már jól vagyok.

Blackstone érezte, hogy az események felgyorsultak körülötte, és olyan sebesen ragadják magukkal, hogy már nem képes ellenőrzése alatt tartani őket.

– Christiana, gyere velem! – mondta. – El kell mennünk innen!

A lány bizonytalanul nézett rá.

– Miért mennék el? – kérdezte. – Itt mindketten biztonságban vagyunk. A háborúnak még nincs vége, nem írtak alá semmilyen békeszerződést. Nincs hová mennünk. Egyáltalán, mire gondolsz?

– Azt akarom, hogy gyere velem Angliába.

Christiana olyan arcot vágott, mintha nem értette volna, amit hallott.

– Elmehetek a királyhoz, és megkérhetem, hogy hadd szolgáljak egy angol urat – próbált óvatosan fogalmazni Blackstone. – Lesz helyem, és te is biztonságban leszel mellettem.

A lány szeme tágra nyílt a rémülettől; pár pillanatig küszködnie kellett, hogy meg tudjon szólalni, és miután sikerült, Blackstone-nak kellett összeszednie minden erejét ahhoz, hogy nyugodt tudjon maradni.

– Angliába? Sose lennék képes oda menni! Hogy kérhetsz ilyet? Az angolok megölték az apámat! Sosem tudnék együtt élni a gyilkosaival!

Blackstone szíve akkorákat vert, hogy majd megfulladt tőle. A sors kegyetlen szeszélye volt, hogy a de Harcourt-kastélyba vezette. Lehajtotta a fejét, Christiana pedig a kezéért nyúlt.

– Nem te, Thomas! Nem rád gondoltam! Igen, tudom, hogy harcoltál. Minden este imádkoztam, hogy ne szeresselek, könyörögtem, hogy a gyámjaim irántad érzett gyűlölete elmúljon. És úgy lett. Megmutattad, hogy más vagy, mint ők.

Ebben a pillanatban Blackstone úgy érezte, hogy a tengernél is nagyobb az a távolság, ami elválasztja őket. Nem mondhatta meg neki, hogy mit hallott, mert attól félt, hogy Christiana de Harcourt-hoz rohanna, és fejére olvasná az elhangzottakat. Követelné, hogy mondja meg neki, a francia király valóban utasítást adott-e Blackstone elfogására. Akkor minden szétbomlik, mint egy leejtett pamutgombolyag. De Harcourt kénytelen lesz megmondani az igazat, a lány pedig hátat fordít nekik, És akkor mi lesz velük? Hogy éljenek tovább, ha Christianának el kell hagynia a kastélyt? És ha nem akar Angliába menni, akkor ő hogyan maradhat?

– Ilyen a háború – mondta. – Mindannyian elveszítettünk olyanokat, akiket szeretünk. Engem azonban befogadott az ellenségem, te pedig megszeretted az ellenségedet. Azért mentem érted azon a napon, mert muszáj volt. Azt kellett tennem. És te is azt tetted, amit tenned kellett. Így van?

– Igen – felelte súgva a lány. – És nem árultam el senkinek, hogy szeretlek, mert féltem, hogy akkor elküldenek. Nem engednék meg, Thomas, még akkor sem, ha bebizonyítanád, hogy közéjük tartozol.

– Akkor eggyel több ok van arra, hogy elmenjek. A király a kegyeibe fogadott. Biztosan teljesíteni fogja egy szerény kérésemet.

– Angliába nem. Képtelen vagyok rá – mondta Christiana a fejét rázva. – Angollal nem.

Összefogta magán a köpenyét, és elsietett Blackstone mellett.

– Akkor hát ki vagyok én, Christiana? – szólt az utána.

– Az édesanyád francia volt. Te más vagy.

Kiment a szobából, és Blackstone meg se próbálta megállítani.

* * *

Senki se utazott éjszaka. A sötétség félelmet keltett, az utak túl veszélyesek voltak, amikor a hold bukkant csak elő a felhők mögül. Még a vidéket ismerők számára is könnyelműség lett volna megpróbálni éjszaka utazni. A lovasok pirkadat után három órával érkeztek, amikor a kastélyban már javában zajlott a megszokott napi tevékenység. Hideg északi szél fújt, és zuhogott az ólmos eső.

A jövevények harsány követelése, hogy de Harcourt-ral akarnak beszélni, alig jutott el a kapuőrig, aki aztán továbbadta Meulonnak. A gróf fél tucat ember, köztük a testőrparancsnok kíséretében lovagolt ki a kapun az érkezők elé. Christiana Blanche de Harcourt szobájából figyelte az eseményeket, miközben a grófné épp arról beszélt, hogy mik a kötelességei egy nőnek a férjével szemben.

– Christiana! Szóltam hozzád – mondta emelt hangon, és gyorsan fel is állt a székről, mert látta, hogy a lány erősen markolja az ablakpárkányt, és a válla megfeszül.

– Mi az? – kérdezte Blanche, és a viharba kinézve látta elázott férjét, amint a lovasok vezetőjével beszél, majd átvesz tőle egy iratot, és hátat fordít neki. Az idegenek türelmesen vártak, szemmel láthatóan nem érdekelte őket Jean de Harcourt rosszkedve. A gróf mondott valamit Meulonnak, mielőtt visszaügetett a biztos menedéket nyújtó várba, a testőrparancsnok pedig határozott mozdulattal jelezte a lovasoknak, hogy maradjanak ott, ahol vannak.

A király embereit és a zsoldosokat nem hívták be, hogy védett helyen legyenek, és étellel se kínálták őket. Kint kellett várakozniuk a viharban.

– Mi az, gyermekem? – kérdezte Blanche lágyan, miután látta Christianán, hogy fél.

A lány rémülten ellépett az ablaktól.

– Tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte.

– Kicsoda?

Christiana a lent várakozókra mutatott.

– Az ott hátul. Gilles de Marcy. Megmondta neki valaki, hogy itt vagyok?

Blanche a lányra nézett.

– Aki tavaly üldözött? Ő az?

Christiana bólintott. Gilles de Marcy pap volt, akinek a családja vásárolta meg az egyházi állást és javadalmazást. Kegyetlen, szenvedélyes bujálkodó, aki az erőszakosságáról vált közismertté, és olyan elszántan üldözte Christianát, hogy az apja kénytelen volt Normandia belsejébe, a de Harcourt családhoz küldeni a lányt, hogy megvédje tőle.

– Nem tudhatja, hogy itt vagy. Esküszöm, hogy ez csak véletlen. Érted? – Blanche megfogta Christiana állát, és kényszerítette, hogy rá nézzen. – Nem árthat neked. Nem tudja, hogy itt vagy – ismételte meg bátorítóan, és a vállát megragadva, enyhén megrázta, hogy elfogadtassa vele az igazságot.

– De csak most tudtam meg, hogy apám meghalt. És már itt van.

Blanche magához intett egy szolgát, és leültette a lányt egy székre.

– Maradj mellette! – parancsolta a szolgának. – Christiana, elmegyek, és megtudom, mi történt. Maradj itt, amíg vissza nem jövök! – szólt határozottan.

Blanche kiviharzott a szobából. Az járt a fejében, hogy ha Christiana nem tévedett, és valóban ott van az az ember, aki hónapokkal korábban megkeserítette az életét, akkor a felbukkanása vagy ijesztő véletlen, vagy pedig valamilyen felhatalmazást kapott arra, hogy megszerezze a lányt. Arra, hogy az utóbbit feltételezze, semmilyen ok se volt. A csapat végén lovagolt, mint valami alantas személy, vagy olyan, aki véletlenül csapódott a zsoldosokhoz.

– Jean! – kiáltotta, mikor meglátta ázott, csapzott férjét. – Kik azok?

De Harcourt sűrű szakálla vízcseppektől csillogott, haja nedvesen simult a fejéhez, és köpenye is a vállához tapadt.

– A király emberei, paranccsal.

– Christianáért jöttek?

A gróf pár pillanatig csak nézett zavartan.

– Tessék? Miért kérdezed?

– Látta közöttük Gilles de Marcyt.

– Itt van? Biztos benne?

– Igen.

– Menj vissza hozzá, és maradj vele! Ügyelj rá, hogy ne mutatkozzon! Nem érte jöttek, hanem Thomasért – mondta de Harcourt.

Mielőtt az asszony túljutott volna a megdöbbenésen, félrehúzta, és intett Meulonnak és a mögötte érkező négy katonának, hogy menjenek tovább, Blackstone-nak a folyosó végén lévő szobájához.

– Tegyétek, amit mondtam! – parancsolt rájuk, aztán határozottan megfordult, és kiment, vissza a jeges viharba.

Blackstone szokása szerint gyakorlatozással kezdte a napot, és a lakrészébe visszatérve leöntötte magát a Marcel által odakészített meleg vízzel, hogy lemossa karjáról és mellkasáról az izzadságot. Az ablaktáblák a vihar miatt zárva voltak, így nem látta a lovasok érkezését. Az alsóingét már felvette, és épp a felsőruhájáért nyúlt, amikor kopogtatást hallott.

– Thomas úr, az uram kéreti! – szólt be hozzá Meulon.

A hangja annyira sürgető volt, hogy Blackstone rögtön kinyitotta az ajtót. A veterán katonán kívül senkit se látott a folyosón.

– Mi az? – kérdezte, miközben sietve befejezte az öltözködést.

– Jöjjön velem! – mondta Meulon, és sarkon fordult, ami arra kényszerítette Blackstone-t, hogy minden további kérdés nélkül kövesse. Legfeljebb egy tucat lépést tehettek meg, és Meulon szélesre tárt egy ajtót, amelyről Blackstone tudta, hogy a kastély egyik hátsó lépcsőjéhez vezet. A testőrök parancsnoka tiszteletteljesen oldalra lépett. – Erre, Thomas úr. Az uram már várja.

A késztetés, hogy Jean de Harcourt kívánságának mielőbb megfeleljen, pár létfontosságú másodpercre lefojtotta Blackstone ösztöneit, és csak akkor érzékelte a veszélyt, amikor Meulon előtt elmenve meglátta a tekintetét. Csapda várt rá. A kis folyosó végén lévő ajtó zárva volt! Mire megpördült, Meulon azt az ajtót is becsukta, amelyen át belépett. Blackstone nekivetette ugyan magát, de el volt reteszelve, és semmit se tehetett vele.

– Meulon! Mi ez?! – kiáltotta.

Újból nekiveselkedett a vastag fának, és közben hallotta a testőrök izgatott hangját az ajtó mögül. Abban a pillanatban rájött, mi zajlik körülötte.

– Ne! Őt ne! Meulon! Könyörgök! Hagyjátok békén! – kiáltotta.

Az ajtó másik oldalán Meulon emberei kirángatták az ágyából William Harnesst. A csupán félig az öntudatánál lévő ember értetlenül kérdezte:

– Mi ez az egész? Hová visznek? – Hallotta, ahogy Blackstone öklével az ajtót püföli, és gyenge hangon oda is szólt neki: – Elfogtak, Thomas. Segíts rajtam, az isten szerelmére! Könyörgök!

A katonák gyorsan elvitték, és a kiáltásai elhaltak. Meulon ott maradt, kezét a vastag tölgyfaajtóra szorította, mintha meg akarta volna nyugtatni a másik oldalán állót. Tudta, mi az, ha egy ember hűséges egy másikhoz, és együtt érez vele.

– Thomas úr, meg fog halni, hogy ön élhessen – mondta tömören.

Aztán a katonái után ment, egyfolytában hallva Blackstone tehetetlen, dühös üvöltését.

* * *

Harnesst lóra ültették, lábait hozzákötözték a kengyelhez, kezét pedig a nyeregkápához. Meulon emberei – Jean de Harcourt parancsának megfelelően – előbb felöltöztették úgy, hogy mindenki lássa, ő az az angol, akit Anglia királya kegyel. Érthetetlen szitkozódása csak még jobban megerősítette ezt.

Jean de Harcourt a lovasok között haladt. Miután átadta nekik a futárt, vadul szidalmazta őket, amiért elvisznek egy sebesültet, és önmagát is, amiért hagyta, hogy ez megtörténjen. Hangsúlyozta azonban, hogy ő csak parancsot teljesített, amit a király nevében fogalmaztak meg és írtak alá. És miután mindenkit alaposan megnézett magának, rátalált Gilles de Marcyra, akit fekete köpenye megkülönböztetett a többiektől. Közelebbről is látni akarta azt az embert, aki rémülettel töltötte el a védencét. Nem tett semmilyen feltűnő mozdulatot, és nem is támadt rá, de látni akarta az arcát, hogy az emlékezetébe vésse. Az egyetlen dolog, amit meg tudott jegyezni – annak ellenére, hogy Marcy lovaglókesztyűt viselt –, az volt, hogy hiányzik egyik kezének a kisujja.

A lovasok parancsnoka nem sok tiszteletet tanúsított de Harcourt iránt a rangja ellenére sem.

– Tudatjuk őfelségével, hogy engedelmeskedett a parancsnak – mondta. – De az, hogy menedéket adott ennek az embernek, továbbra sem fog tetszeni neki.

– Akkor tiszteletteljesen emlékeztesd rá, hogy én, az apám és a testvérem ott voltunk Crécynél, és a vérünket ontva védelmeztük. És ha olyan utolsó söpredéket küld végrehajtatni a parancsait, mint ti, akkor csak imádkozni tudunk, hogy ne hiába szenvedjünk és haljunk meg érte.

A lovasok parancsnoka kivicsorította a fogát, és oldalra köpött. William Harness már előrebukott a nyeregben, és nem sok kétség lehetett afelől, hogy ha az utazás vagy a hideg nem végez vele hamarosan, akkor a kísérői ölik meg. Nem kellett nekik másra, csak arra, hogy élve vagy halva elvigyék a királyhoz, és megkapják érte a vérdíjat.

Jean de Harcourt a csapóhídon megállt, és a förgetegben eltűnő csapat után nézett. Az idő még hidegebbé vált, az ónos eső is mintha sűrűbben zuhogott volna. Örömmel fogadta jeges csapásait, ahogy egy flagelláns a testére lecsapó szeges korbácsot.

– Szólnod kellett volna – mondta Blanche, amikor kettesben maradtak.

– Nem lehetett – felelte de Harcourt, érezve az asszony aggódását. – Nem volt tisztességes, amit csináltam, de nem tudtam kitalálni semmi egyebet Thomas megmentésére. Most viszont attól félek, hogy ha volt is köztünk bizalom, az örökre elveszett.

* * *

De Harcourt egy napon és egy éjszakán át hagyta Blackstone-t a lezárt folyosón, remélve, hogy a dühe lecsillapodik, és egyet tudnak érteni abban, hogy kénytelen volt megtenni, amit tett. Christianát lecsillapították, és meggyőzték róla, hogy a szörnyű embernek, aki miatt az otthona elhagyására és rejtőzködésre kényszerült, fogalma sincs arról, hogy hol van.

Blanche keresztbe feküdt a férje mellén. A szobában sötét volt, és meztelenül hevertek az ágyon a szeretkezés után. Az asszony melle de Harcourt-hoz préselődött, mire ő kinyitotta a szemét, és szélesre tárta a karját, hogy Blanche közelebb tudjon férni hozzá.

– Miért nem alszol? – kérdezte a férfi. – Hallottam, ahogy kimentél az öltözőszobába. Nem tudtál aludni?

– Zavarlak?

– Nem. De amikor mocorogtál, ki akartalak dobni az ágyból. Aztán úgy döntöttem, hogy jobb, ha mellettem vagy, mint ha a padlón átkozol. Nehéz választás volt.

Blanche elmosolyodott, és élvezte az éjszakai erőfeszítéseik után visszamaradt, állott izzadságszagot. Ujjával végigsimította az egyik fehér heget, amely a férje vállától a mellkasa közepéig húzódott.

– Magunkról gondolkodtam, a gyerekekről és arról, hogy mi lesz, ha a király veszít Eduárddal szemben. Tovább szolgálod, vagy szembefordulsz vele?

– Mióta izgat téged a normann lojalitás?

– Ne felejtsd el, Jean, hogy Ponthieu grófnője vagyok, és el kell döntenem, hogy kit támogassak – felelte sietve Blanche, és ujjával megdörzsölte a férfi egyik mellbimbóját.

De Harcourt felmordult, de nem annyira a gyönyörtől, mint inkább a kíváncsiságtól, hogy hová fog vezetni az asszony kérdezősködése. Úgy fordította a fejét, hogy szemben legyenek egymással. Blanche ingerlően az ágyékához emelte a térdét.

– Szóval lehetséges, hogy az én kis feleségem a másik oldalra áll, és ellenségek leszünk. Ezt akarod mondani?

– Mindig felajánlhatom, hogy legyünk szövetségesek – mondta az asszony, lábával érezve a férfi merevedését.

– Gondolom, bizonyos feltételekkel.

– Alakíthatom őket úgy, uram, hogy megfeleljenek az igényeidnek.

De Harcourt nem rándult össze, amikor Blanche lenyúlt, és megfogta kemény hímvesszejét.

– Nem biztos, hogy könnyen meg lehet vesztegetni – mondta, és az asszony ujjait lefejtve magáról visszaszerezte önmaga fölött az uralmat.

Blanche fájdalmas grimaszt vágott, mert fájt neki, hogy a férfi satuba fogta a kezét.

– Muszáj neked mindig erősebbnek lenni? Nem irányíthatnék én is, akár csak egy kis ideig? – kérdezte, szándékosan hagyva, hogy könnyek toluljanak a szemébe.

– Nem, Blanche, mert akkor megízlelnéd a hatalmat. És jól tudom, hogy ez most csak játék, mert te sose sírsz. Nem gondoltál többet Eduárdra és a királyra annál, mint én a faluban lévő kunyhók újjáépítésére. – A játékos hang valamennyit elvett annak az éléből, amit mondott, és utána várta, hogy az asszony színt valljon. Hanyatt fektette, és széttárva lenyomta a karját úgy, hogy ráhajolva mindkét mellbimbóját szabadon elérje a szájával. Egy idő után azonban felkapta a fejét. – Jézusom! A könnyeid! Ugye nem vagy terhes?

– És kinek a hibája volna, ha az lennék? – kérdezte óvatosan az asszony.

– A tied! Blanche, a sebeim még alig gyógyultak be, és egy kígyófészekre való normann úrral kell zöldágra vergődnöm. Azt hiszed, van kedvem váratlan híreket hallani? Talán máskor, de nem most. – De Harcourt komolyan a feleségére nézett. – Terhes vagy? Mondd meg az igazat!

– Huszonhat éves vagyok, kezdek vén csoroszlyává válni, és a termékeny éveimnek lassan végük.

– Blanche! – vált szigorúvá de Harcourt hangja.

– Az tudnék lenni, ha segítenél – felelte az asszony, és újból érte nyúlt.

De Harcourt felkelt, és az öltözőszobába ment; a vécé a helyiség végében volt, függöny mögött; egy párna takarta le a fából készült ülőke közepén tátongó lyukat.

– Pössentenem kell, aztán törni a fejem, hogy mit akarsz, mert hogy manipulálni próbálsz, az egészen biztos. Karácsony van, Blanche, a barátaink és szövetségeseink nálunk vendégeskednek, te pedig forralsz valamit. Biztos vagyok benne. – Leemelte az ülőkéről a párnát, és megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben kieresztette vizeletét a kővályúba.

Blanche pontosan tudta, hogy az időzítés – akárcsak a csatában – a személyes párviadalokban is eldöntheti az eredményt, és azzal is tisztában volt, hogy ha egy férfi éppen könnyít magán, akkor az ellenfele előnyben van vele szemben.

– Tudnom kell, mik a terveid Thomasszal – mondta.

– Thomasszal? Miért? Bonyolult a dolog – válaszolta de Harcourt.

– Gondoltam, hogy az. Mindegy. Akkor is tudni szeretném.

– Érint az téged? – kérdezte a férfi anélkül, hogy megfordult volna, és élvezte a megkönnyebbülést, amelyet a vizelés jelentett az előző esti vedelés után – ivással próbálta ugyanis tompítani az árulás miatti rossz érzését.

– Téged jobban. Ugye szükséged van rá? Ez teljesen nyilvánvaló. A történtek után viszont el fogod veszíteni. – Blanche kis szünetet tartott, és felkészült rá, hogy felhasználja azt, amit tud. – Arra kérte Christianát, hogy menjen vele Angliába.

– És a lány beleegyezett?

– Nem.

De Harcourt mindig is tisztában volt vele, hogy eljön az a nap, amikor Thomas Blackstone haza akar menni, de úgy tervezte, hogy tesz neki egy ajánlatot, amivel maradásra bírja.

– Ha a lány nem tudja itt marasztani, akkor én sem – mondta olyan hangon, mint aki belenyugodott a megváltoztathatatlanba.

Blanche várt még egy pillanatot, mielőtt elmondta a gyanúját, aztán nézte, ahogy a férje hirtelen hátrafordul, és levizeli az ülőkét.

* * *

Christiana a vastag ajtóhoz préselte az arcát, és suttogva beszélt Blackstone-hoz.

– Thomas, ne haragudj a védelmezőmre! Azt csinálta, amit lehetett, hogy megmentse az életedet.

– Ők küldtek, hogy a lelkemre beszélj? – kérdezte dühtől feszes hangon Blackstone.

– Nem, dehogy! Magamtól jöttem, mert hálás vagyok nekik azért, hogy megmentettek. Az egyik azok közül, akik itt voltak, az, aki valamikor üldözött. Hálát adok az Úrnak azért, hogy nem tudta, hogy itt vagyok.

A lányt ért fenyegetés említésére Blackstone dühe csillapodott. Ismerte a történetet, tudta, miért kellett Christianát de Harcourt és a családja gondjaira bízni. Az viszont, hogy aki egykor fenyegette, felbukkant a menedéke előtt, újabb ösztönzésül szolgált neki arra, hogy meggyőzze, menjen vele Angliába. A sors újabb lehetőséget adott hát neki.

– Egyedül vagy? – kérdezte halkan.

– Igen. De megijesztett, ami történt. Szörnyen megijedtem. Aztán a gróf kiadta az angolt, és elmentek. De rájöttem, milyen könnyen eltaposhatja az embert az ellenség.

– Olyan volt, mint egy vihar, Christiana. Elvonult, vége.

– De visszajöhet.

– Akkor megölöm. Ha Angliában lennél, sosem juthatna el hozzád.

A folyosó végén becsapódott egy ajtó, és lépések koppantak a kőpadlón.

– Thomas, jön valaki! Mennem kell.

– Gyere velem! – suttogta elkeseredetten Blackstone. – Nem maradok itt. Határozd el magad, Christiana! Ígérem, vigyázok rád!

– Nem vagyok képes megtenni. Ne kényszeríts, Thomas! És könyörgök, ne hagyj el! – felelte a választás kényszerétől megrettenve a lány.

Blackstone úgy érezte, hogy mindent kockára kell tennie.

– Elmegyek, Christiana. Nem maradok itt. Velem kell jönnöd – bizonygatta.

Nem látta a lány könnyeit, miközben az minden erejét összeszedve suttogta:

– Nem lehet!

Blackstone abban a pillanatban tudta, hogy meg kell keményítenie a szívét, és egyedül hazatérnie.

Sötét és levegőtlen volt a lezárt folyosószakasz, és hevesen pislognia kellett a hirtelen betörő fénytől. De Harcourt egy lépést hátrált, hogy hadd döntsön szabadon, válassza azt, amit akar. Igazság szerint arra számított, hogy az ifjú íjász ráveti magát, és akkor komoly gondot okozott volna neki, hogy megvédje magát egy újabb sérüléstől. Jól ismerte már Blackstone agresszivitását, ennek ellenére fegyvertelenül és kísérők nélkül jelent meg. Blackstone kilépett a folyosóra.

– Nem volt más megoldás, Thomas – mondta de Harcourt, ügyelve rá, hogy ne nézzen a szemébe. – Sajnálom. Tudod, hogy a halálán volt. A tüdejét átszúrták, nem maradt volna életben. – Kis mozdulatot tett a folyosó felé. – Egy felnyergelt ló vár odakint, és egy másik, megrakva élelemmel. Azt teszel, amit akarsz. A Calais-ba vezető út északra van tőlünk, és ha először Rouenba mégy, valószínűleg elkerülöd a francia portyázókat. Egy héten belül visszatérhetsz a királyodhoz.

Blackstone hallgatott. Jean de Harcourt bevallotta azt, amit elkövetett, és bár Christiana könyörgött, hogy maradjon vele, kész volt követni a vágyait, és elhagyni a kastélyt.

– Egy jó ember halálát okozta, olyanét, aki sose emelt kezet önre és az itt élőkre – mondta.

– Megígértem Sir Godfrey-nak, hogy nem adlak át mocskos gyilkosoknak, akárkinek a parancsát lobogtassák is előttem.

– Ő pedig megkérdezte, hogy vajon elmondta-e már nekem, mit akar tőlem.

De Harcourt rádöbbent, hogy Blackstone mindent hallott.

– Hol voltál?

– A galérián.

A gróf egy pillanatra elgondolkodott.

– Vagyis tudtad, hogy elindultak érted, és mégis maradtál.

– Megígérte Sir Godfrey-nak, hogy megment, de arra nem gondoltam, hogy kiadja nekik William Harnesst. Hol a kardom?

– A lovon.

– Mire készülnek a többiekkel?

– Ha megmondanám, a kezedbe adnám az életünket.

– Ahogy az enyémet a kezében tartja – mondta Blackstone.

De Harcourt megrázta a fejét.

– Túl nagy a tét, Thomas. Maradj, és akkor elmondom.

Blackstone nem hagyta, hogy a hirtelen indulat elragadja.

– Isten önnel, uram! – mondta, és sarkon fordult, hogy az istálló felé induljon.

– Könyörgött, hogy maradj? – szólt utána de Harcourt.

Blackstone hátrafordult.

– Már a magam útját járom – felelte.

– Ahogy minden férfinak kell. A legjobbakat kívánom neked, Thomas.

Blackstone lépett még hármat, majd de Harcourt következő mondatától mozdulatlanná merevedett, mintha egy tűhegyes nyíl ütötte volna át a gerincét.

– Christiana gyermeket vár.