NYOLCADIK FEJEZET

A folyó körbefogta őket; a magasabbaknak combközépig, a többieknek derékig ért a víz. Káromkodtak és morogtak, de amennyire csak tudták, igyekeztek megtartani az alakzatot. Háromszáz méterre távolodtak el a parttól, amikor az első nyilak közéjük vágódtak. Ők a mély vízben nem tudták használni az íjaikat, és több védtelen ember elesett. A magas partnak köszönhetően a genovaiak messzebbre tudtak lőni, mint általában, és az első össztüzükkel húsz vagy harminc embert is eltaláltak. A sebesültek a társaiknak dőltek, akik küszködve cipelték tovább őket. Sokakból jajkiáltás szakadt fel, mások harsányan átkozódtak.

– Tovább! Tovább! – kiáltotta valaki.

Az elesettek helyére mások léptek, és gázoltak előre a folyóban, nem annyira bátorságból, mint inkább azért, hogy a lehető leghamarabb elérjék a magas partot. A vízben, védtelenül, a számszeríjasoknak kiszolgáltatva csak a halál várt rájuk.

Acélhegyű nyílvesszők röpültek feléjük újból, és Blackstone ösztönösen lebukott. Hallotta, ahogy a nyilak a mögöttük haladó, teljes fegyverzetű harcosok fapajzsainak vágódnak: olyan volt a hangjuk, mint a harkálykopácsolás.

Gyorsabban, az isten szerelmére! Gyorsabban! – biztatta magát. Édes istenem, ne hagyd, hogy meghaljak… ne engedd… ne itt… és ne így!

A mellette álló hirtelen előrezuhant, amikor undorító reccsenéssel egy nyílvessző fúródott a homlokába. Túl sok íjász esett el. Roger Oakley előrenyomult, és harsányan elkiáltotta magát:

– Gyerünk, fiúk! Rajta!

Lendületével vagy harminc embert ragadott magával, akik izmaikat megfeszítve gázoltak előre teljes erőből a vízben. Kapkodva vették a levegőt, de az elszánás és a félelem tovább hajtotta őket. Az átkelők közül újabbak buktak el. A csobbanások ijesztő szaporasággal követték egymást. Túl sokan vannak! Sosem érünk át! Krisztusnak szűz anyja, bocsáss meg! – fohászkodott magában Blackstone, és közben arra gondolt, hogy legközelebb ő zuhan bele holtan a vízbe. Amire kérték őket, amit parancsba kaptak, lehetetlennek látszott végrehajtani.

De mégis mentek tovább.

Roger Oakley hátrafordult, és végignézett az emberein.

– Az anyjuk után fognak sírni. Még kétszáz méter, fiúk, és ott leszünk. Rajta! Tovább! Tartsatok ki! – Állandó biztatásával lelket öntött a megingott íjászokba. – Az én embereim vagytok. És mi kapjuk el először a disznókat…

A dupla találat átszakította Oakley sisakját. Az első nyílvessző az arcát és az állkapcsát zúzta szét, a második a nyakát. Vér bugyogott elő belőle, és az áramlás magával ragadta a rángatózó holttestet. A mögötte haladók megtorpantak.

– Tovább, az isten szerelmére, különben mind itt pusztulunk! – harsant fel hátulról egy hang. Sir Gilberté volt, aki állig felfegyverzett harcosai élén nyomult előre. Tudta, hogy ha az íjászok nem tartanak ki, a támadás kudarcba fullad.

Blackstone látta Oakley vonaglását a vízben, azt is, hogy pár másodpercig tehetetlenül a levegőt markolássza, de az összezúzott arca és felszakított nyaka kétségtelenné tette, hogy már halott. Blackstone megbotlott, de mielőtt a vízbe esett volna, az öccse elkapta és megtartotta. Egyikük se nézett a másikra, tekintetüket a partfal tetején a nyílpuskájukat újból felhúzó alakokra szögezték, és a teljes fegyverzetű franciákra, akik a víz szélén felsorakozva várták az életben maradottakat, hogy halomra mészárolják őket.

Aztán a víz elkezdett egyre sekélyebbé válni.

– Széthúzódni! – harsogta Elfred, és a hadoszlop rögtön felbomlott, a sorok széthúzódtak, nehezebbé téve ezzel a számszeríjasok dolgát. Százötven méterre a parttól Elfred célra tartotta a nyilát, ahogy a körülötte lévők is, és az első nyílzápor Isten büntetéseként zúdult rá a nyílpuskásokra. Nem egészen egy perc alatt az íjászok újabb harminc métert tettek meg, és hat újabb össztüzük nyomán a genovaiak sorra estek el, aki pedig nem, az sietve visszavonult, hogy a lőtávolukon kívül kerüljön.

Elfred Roger Oakley-t kereste a tekintetével, de csak Blackstone-t látta, amint megmaradt társai élén folyamatosan lőtte ki a nyilait. Elfredtől balra ugyanazt tette Will Longdon és John Weston is.

– Thomas! Végy magad mellé húsz embert. Irány a szárny! Hallod? – kiabálta, miközben a többiekkel balra iramodott, helyet adva a mögöttük érkező Sir Gilbertnek és katonáinak, hogy előretörhessenek. Blackstone jobbra lódult.

– Utánam! Lőállásba! – kiáltotta futás közben. – A harcosokat! A harcosokat lőjétek!

Northampton, Cobham és Sir Gilbert már vizet fröcskölve törtetett át a megnyitott résen. A nyílzápor most már vértek és páncélingek ellen irányult, és amikor az angol lovagok elérték a partot, francia holttesteken kellett átlépniük. Az íjászok addig lőttek, amíg el nem fogyott a nyílvesszőjük. Eduárd és a vezérei azonban tudták, hogy ha nem lesznek képesek fenntartani a nyílzáport, akkor a teljes fegyverzetű angol harcosok sem tudnak tovább előrenyomulni. A király tehát kiadta a parancsot az apródoknak, papoknak és heroldoknak, hogy kapjanak fel annyi nyíltokot, amennyit csak tudnak, és vigyék előre nekik. Kések hasították fel a kötegek burkát, és az íjászok rendületlenül tovább lődözték a nyilaikat, miközben egyre több teljes fegyverzetű harcos érte el a partot és sietett ott küzdő társai segítségére. Ahol elesett öt ember, ott tízen léptek a helyükre. Elkeseredett, a végsőkig elszánt támadás zajlott azért, hogy elfoglalják a védett partot, mielőtt Fülöp hadserege hátulról a nyomukba ér, és a vízben mészárolja le őket.

Blackstone és íjásztársai holtakkal terítették be a partot, és a sekély vízből kigázolva úgy helyezkedtek el, hogy megállíthassanak bármilyen támadó erőt, amely a gyenge hídfőállás felé akar nyomulni. Cobham vágott és szúrt, a testőrei pedig tőle jobbra és balra kaszabolták az ellenséget. Elszántságával és harci tudásával csak a tetőtől talpig vérben úszó Northamptoné vetekedhetett, valamint Sir Gilberté. Hármasban megállíthatatlanul pusztították az előttük lévőket. A franciáknál sem volt azonban hiány bátorságban; a vérrel átitatott homok minden hüvelykjéért nagyon meg kellett küzdeniük.

Blackstone nyolcvan méterre lehetett Sir Gilberttől. Látta, hogy teljes fegyverzetű franciák rontanak rá a lovagra, aki keményen tartotta magát, és az első négyet le is terítette, de félő volt, hogy a túlerő győzni fog rajta. Fél tucat embere már holtan vagy sebesülten hevert körülötte, és a francia támadás nemhogy lankadt volna, inkább erősödött.

Blackstone gyorsabban már nem is rohanhatott volna a bajba jutott lovag felé. Menet közben illesztett nyilat a húrra, és feszítette ki az íjat, de a lövés előtt egy pillanatra elbizonytalanodott – lelki szemeivel látta maga előtt a röppályát –, mert tudta, hogy elég egy hajszálnyi tévedés, és Sir Gilbertet találja meg. A lovagra ketten rontottak rá éppen, buzogánnyal és csatabárddal mértek rá erős csapásokat. A támadást nem lehetett visszaverni, Sir Gilbert felcsapott sisakrostéllyal térdre esett, mire az egyik francia lovag két kézzel magasra emelte a kardját, hogy lecsapjon rá. Blackstone már az újabb nyílvesszőért nyúlt, amikor az első átütötte a francia mellvértjét. A térde megroggyant, és a lovag hátraesett. Blackstone látta, hogy a nehezen kivédett csapásoktól imbolyogva Sir Gilbert megpróbál felállni.

A következő pillanatban Richard üvöltését hallotta, és a fiú elővágódott mögüle.

Két nyíl röppent ki gyors egymásutánban. Blackstone kirántotta a tokból, amije maradt, és maga előtt a földbe döfte a hat vesszőt. Sebesen lőtte ki őket, és mindegyik két méterrel Sir Gilbert előtt ért célt. Két életmentő, hajszálpontosan kiszámított méterrel előtte – egy olyan ember tudásának köszönhetően, akit mesteríjász nevelt, és megtanította rá, hogyan használja minden idegszálát és gondolatát annak érdekében, hogy az egy méter hosszú nyílvesszők pontosan oda érkezzenek, ahová kell. Becsapódásuk nyomán újabb négy ember halt meg, és ketten súlyosan megsebesültek.

Aztán Richard Blackstone bukkant fel újabb fegyveresekkel a nyomában. A fiú megmarkolta és húzni kezdte maga után Sir Gilbertet, miközben az angol katonák körbevették őket. Sir Gilbert megpróbált tiltakozni, de a fiú a földhöz szögezte. A kimerültségnek és a sebeinek köszönhetően, amelyekhez a néma fiú ereje és súlya is társult, a lovag végül belemerült az öntudatlanság sötét vizébe. Miközben a többiek tartották magukat, és nem engedtek közel senkit a lovaghoz, Richard a vállára kapta Sir Gilbertet, és hosszú léptekkel, mintha csak egy leölt juhot cipelne, visszasietett vele a biztonságot nyújtó fák közé.

Blackstone halottakat és sebesülteket kerülgetve az embereivel együtt előrerohant. Az egyik sebesült félig felemelkedett, és egy utolsó, hiábavaló erőfeszítéssel meglendítette a buzogányát, ami kicsúszott vértől csúszóssá vált, kesztyűs kezéből, és oldalt eltalálta Blackstone fejét, felnyitva a még Caennél szerzett sebet. Acélperemű bőrsisakja jórészt felfogta az ütés erejét, ennek ellenére a földre rogyott, a világ forogni kezdett körülötte, és tudta, hogy védtelenül ki van szolgáltatva egy újabb, halálos erejű ütésnek. Fel kellett állnia, hogy megvédje magát. Az íját mankóként használva talpra vergődött, és kést rántott, hogy öljön, ha kell. Nem volt rá szükség. A támadója holtan feküdt a földön, és a francia teljes fegyverzetű katonák elesett társaikon át csörtettek vissza, hogy a lejtőnek köszönhető nagyobb lendületüket kihasználva elsöpörjék az alattuk lévő angolokat. Eduárd katonái azonban addigra már halálos sebet ejtettek a francia védelmen, és miközben a lábon harcolók körbevették a támadókat, angol lovasok keltek át a keskeny gázlón. Eduárd király a legnagyobb kockázatot vállalta, egész seregét nekivezette a víznek, és közben imádkozott, hogy a francia főerő ne legyen közelebb annál, mint feltételezte. A csatalovak sora előrébb nyomta az arcvonalat, és a számbeli fölényben lévő angolok hátrálásra kényszerítették a francia lovasokat.

Miközben a vért törölgette az arcáról, Blackstone látta, hogy a testvére biztonságba helyezte Sir Gilbertet, majd magasan a feje fölé tartotta harci nyilát. Hatalmas diadalüvöltés szakadt fel belőle, miközben a franciák tovább hátráltak az angol lovagok és teljes fegyverzetű harcosok dárdái és kardjai elől.

És a kiáltást mindenki átvette, beleértve Northampton earljét, William de Bohunt is, és a mellette álló, öreg harcos, Sir Reginald Cobham együtt harsogott vele.

* * *

Bár az esélyei csekélyek voltak, az angol had egy könnyűfegyverzetű csapata támadást intézett egy jól védett állás ellen, és legyőzte az erősen felfegyverzett ellenséget – egy olyan harcban, amelyet minden számítás szerint el kellett volna veszítenie. Ez a bátorságnak köszönhető győzelem meghiúsította Fülöp királynak azt a tervét, hogy harapófogóba szorítsa az angol hadsereget. A sötét páncélt viselő walesi herceg és kísérete átvágtatott a gázlón. Godfrey de Harcourt arrafelé kormányozta a lovát, ahol sebesültek ültek a pusztulás közepette, miközben teljes fegyverzetű harcosok és walesi lándzsások vetették magukat az életben maradt franciák után. A halál szaga terítette be a környéket, mint sűrű köd, és a hídfőállásban szanaszét heverő sok holttest mutatta, hogy milyen heves volt a küzdelem.

De Harcourt közelebb irányította a csatalovát ahhoz a helyhez, ahol Blackstone üldögélt a földön fekvő, már eszméletén lévő Sir Gilbert mellett. Hajadonfőtt volt, félig összetört sisakja mellette hevert.

– Szóval megcsináltad, fiú! – mondta, és csitítani kezdte ideges lovát.

– Igen, uram. Néhányunknak sikerült – felelte Blackstone, és a testvérével együtt de Harcourt elé állt.

– Meg is sebesültél – állapította meg a normann.

A Blackstone arcára rászáradt vér a fejsebtől származott.

– Semmiség – legyintett az íjász. – Csak egy lecsúszott ütés.

A lovag morgott valamit, és Richardra nézett, de nem hagyta, hogy a pillantása hosszan elkalandozzon.

– Sir Gilbert, maga most pihenjen! – mondta könnyedén.

Sir Gilbert, aki nem szedte még össze magát teljesen, felemelte a kesztyűjét, amelyen még mindig ott lógott a kardja.

– Csak egy kicsit, uram. Úgy érzem magam, mintha egy ló rúgott volna meg.

– Ha majd úgy érzi, hogy kiheverte a rúgást, szükségem lesz magára és az emberére… – De Harcourt bizonytalanul szünetet tartott, és Richardra nézett. – Meg a féleszű tinójára is.

– Sokat segített a néma. Megspórolta nekem azt, hogy átgyalogoljak a mezőn. Örültem neki, mert egy kicsit fáradt voltam hozzá – felelte Sir Gilbert. – Ha ez az átkozott ég végre abbahagyja a forgást, csatlakozom önhöz, mylord.

De Harcourt egy borostömlőt dobott elé.

– Gascogne-i vörös. Segít visszanyerni az erejét és megállítani az eget.

A gázlót ellepték a katonák, és amikor átértek, a parancsnokaik felállították őket, hogy védjék a partot.

– Uram! – szólt Blackstone egy pillanattal azelőtt, hogy de Harcourt megfordította volna a lovát. – Christiana biztonságban van?

– A király hátrahagyta a társzekerek egy részét, hogy gyorsabban haladhasson. A cseh lovasok utolértek bennünket, és több hajtót megöltek. A püspök utóvédje egyelőre távol tartja őket a folyótól, de gyorsan fogy az idő. Hamarosan újra itt a dagály. Megparancsoltam, hogy hozzák át ide, de még nem láttam – válaszolta de Harcourt.

Megfordította a lovát, és elvágtatott a herceg csapata felé. Blackstone a gázlót elfoglaló, hosszan kígyózó, katonákból és utánpótlást szállítókból álló sorra nézett. A vége jócskán a déli parton túl, a fák között volt, és hogy az elmaradozók milyen messze lehetnek, azt csak találgatni tudta. Úgy tűnt, hogy több szekér már nem akar átkelni a folyón. Kivette a testvére zsákjából a megmaradt hat nyílvesszőt, a pillantásával és kézmozdulatával jelezte Richardnak, hogy maradjon Sir Gilbert mellett, és arrafelé rohant, ahol a lovászmesterek és inasaik az íjászok lovaira vigyáztak.

– Thomas! – kiáltott utána Elfred.

– A másik parton van! – felelte.

– Legyen eszed, kölyök! Egy átkozott nőszemély! Jön a dagály! Nem tudsz visszajutni!

Blackstone a víz felé fordította a lovát.

* * *

A gázlón utoljára átkelőknek néhol már a melléig ért a víz. Az emberek bukdácsoltak, és Blackstone egy-kettőt elsüllyedni is látott. Egy kar nyúlt a magasba elkeseredetten, aztán egy kiáltás veszett bele a part menti nádas erős susogásába. Szekerek már nem várakoztak az átkelésre. A parthoz vezető, lápos területen gyalogosok törtettek előre, de mindegyik egyedül volt. Christianát nem lehetett látni sehol. A ló elszántan küzdött az erősödő sodrással. Blackstone igyekezett elkerülni a sebes részeket, és talált is sekélyebb vizet.

Lovasok bukkantak elő a fák közül, levágtattak a lejtőn, és arra kényszerítették, hogy félrehúzódjon az útjukból. Angolok voltak, a durhami püspök utóvédjéhez tartoztak. Teljes fegyverzetű harcosok, hobelarok és íjászok vegyesen.

– Láttál egy nőt a szekereknél? – kiáltott rá az egyikre, akinek a jelvényén látta, hogy Arundel earljének az osztagából való.

A katona lefékezte a lovát, várta, hogy rákerüljön a sor, és nekivághasson a vízhez vezető lejtőnek. Akárcsak a többiek, ő is sűrűn hátranézegetett.

– Egy nőt?

– Franciát. Köpenyt visel, alacsony, olyan a haja, mint ősszel a levél.

A férfi megrázta a fejét.

– Senki sincs már ott életben.

Megsarkantyúzta a lovát, és előreugratott. Ők voltak az utolsó angolok, akik átkeltek a gázlón.

Blackstone a kantárt nekieresztve a fák között vágtatott tovább. Arra gondolt, hogy ha életben maradt, Christiana valószínűleg megadta magát a franciák szövetségeseinek, a cseheknek, azt állítva, hogy az angolok akarata ellenére vitték magukkal. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy egy nő – legyen akármilyen rangú is – katonák között mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy megerőszakolják. Pár perc alatt elérte a falut, és megfelelő távolságban maradva tőle ahhoz, hogy ne vegyék észre, az égő szekerek között utat kereső cseh lovasokat figyelte. Ami élelem és zsákmány a járműveken volt, az mind a földön hevert, és a katonák szabadon válogathattak belőle. Egy körülbelül harminc emberből álló csoport a fák között a folyópart felé menet nem egészen ötven lépésre haladt el tőle. Nem vették észre, mert egyszerű zekéjében és összesározódott, ujjatlan köntösében beleolvadt a környezetbe. Hogy még kevésbé legyen feltűnő, ráhajolt a lova nyakára, és csitítóan az állat oldalára tette a kezét. Miután az első csoport túljutott rajta, óvatosan továbbment, és közben figyelte, ahogy a számára érthetetlen nyelven kiabáló katonák kirángatnak a sűrű aljnövényzetből egy szekérhajtót, és pillanatok alatt végeznek vele.

Eszébe jutott az első rajtaütés, amikor megölte az idős lovagot, akit a mozgása árult el. Tudta, hogy mozdulatlannak kell maradnia, amennyire csak tud, hogy ha a csehek netán felé néznek, akkor se vegyék észre. Óvatosan lecsúszott a nyeregből, és finoman a lova orrára tette a kezét. A lovasok valamivel több mint száz lépésre voltak tőle, és a felüket megölhette volna, de a maradék biztos lerohanja. Kikötötte a lovat, és várt. A katonák a házakra fordították a figyelmüket, amelyek az angolok távozásával elnéptelenedett. És Blackstone a következő pillanatban meglátta a lányt. Ahogy a férfiak beléptek az első ajtón, elsuhant a kis ház ablaka előtt fekete köpenyben, a napsütésben fénylő hajjal. Blackstone a fák között gyorsan elindult a ház hátsó oldala felé. Menet közben kapta le válláról az íjat és illesztett nyilat a húrra. Úgy számolt, hogy ha Christiana el akarja kerülni a házat átkutatókat, akkor a hátsó ajtón kell kijönnie. Egy férfihangot hallott. Figyelmeztető kiáltás volt, és a következő pillanatban már a szobákon átrohanó léptek is jól hallhatóak voltak. A lány felsikoltott, mert köpenyének a csuklyája béleakadt a vesszőből font ajtóba; nagyot rántva rajta megpróbált menekülni, de a lovas elkapta, és erősen tartotta. A cseh felnézett, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy az angol íjász alig harminc lépésre tőle kifeszíti a fegyverét. Meglepetésében kiáltani is akart, de hang már nem jött ki a torkán. Hátrazuhant a mögötte állónak, aki harsányan kiabált valamit a társainak. Christiana Blackstone-hoz futott.

– Rohanj előre tíz lépést, és kanyarodj jobbra! Húsz lépéssel arrébb, a fák között megtalálod a lovam! – sürgette a fiú. A lány csak egy pillanatig tétovázott, aztán futni kezdett, Blackstone pedig már ismét a nyilat feszítette. A második találat egy, a ház sarka mögül előbukkanó alakot ért, és a nyíl olyan erővel fúródott belé, mint egy dárda hegye. Az illető fájdalmas kiáltásai és sikolyai tovább növelték társai zavarodottságát. Blackstone visszarohant a fák közé, hogy fedezze Christianát, vigyázva rá, hogy a még életben lévők csak őt lássák, a lányt ne. Ketten lóra kaptak, de az első rögtön le is bukott a nyeregből, mert Blackstone nyílvesszője átfúrta a szívét. A második azonban jelezni tudta a társainak, hogy hol van a támadójuk. Sietségében azonban, hogy lerohanja a magányos angol íjászt, elfelejtette lecsapni a sisakrostélyát. Tíz lépés választhatta el őket egymástól, amikor riadt lova nyakára hanyatlott – a nyílvessző az orrát találta el. Mivel már csak két nyílvesszője maradt, Blackstone átrohant a következő ház mögötti tisztáson, és lelőtt egy lovagot, aki egy rémült lovat próbált épp lecsendesíteni. Akik még talpon voltak a lovasok közül, megpördültek, de látszott rajtuk, hogy nem tudják, hány támadóval számoljanak. Blackstone átlósan futott, igyekezve minél jobban eltávolodni a csehektől, akik közben nyeregbe pattantak. Mihelyt a fák közé ért, a félhomályban Christianát kereste, és amikor elkiáltotta a nevét, a lova rögtön előlépett a sűrűből. A közeledő csehek felé fordult, és amikor az utolsó nyilat is kiröpítette, biztosan tudta, hogy akit eltalál, az meghal, maradék három társa pedig szétspriccel, hogy elkerülje az újabb lövéseket. Értékes másodperceket tudott tehát nyerni.

Felugrott a lány mögé, és sarkát a ló horpaszába vágta. Ágak csapódtak feléjük, miközben mélyen előrehajolva száguldottak. Az üldözők zaja nem messze mögülük hallatszott. Aztán kijutottak a fák közül, és a ló a hátsóján csúszott le a kilenc méter magas, lejtős parton a vízig.

– Kapaszkodj! – kiáltotta Blackstone. Tudta, hogy ha bármelyikük a vízbe esik, vagy kard végez vele, vagy a cseh lovak patája zúzza össze.

A ló, szilárd, köves talajt érezve a patája alatt, nekivágott a gázlónak. Közben a csehek is elérték a partfal tetejét, és mivel remek lovasok voltak, könnyedén jutottak le rajta, értékes méterekkel jutva közelebb az egy lovas helyett kettőt cipelő, erejét megfeszítve küszködő hátashoz. Blackstone a bárdja nyelét használta ösztökeként, azzal biztatta még gyorsabb haladásra és irányította az állatot a folyónak arra a részére, ahol a víz dagály idején elég mély volt ahhoz, hogy egy teljesen megpakolt kereskedelmi hajó is haladhasson rajta. A sodrás elkapta őket, és a rántást megérezve Blackstone gyorsan a hátára vette a nyilat.

– Kapaszkodj a sörényébe! – mondta Christianának, miközben lecsúsztatta a lányt maga elől a vízbe. A ló prüszkölt, a szemét tágra nyitotta, és rémülten rugdosott a lábával; de legalább távolodtak őket az üldözőktől. Blackstone hátranézett, és látta, hogy a lovasok visszahőköltek – tudták, ha bármelyikük a vízbe esik, páncélzata a mélybe rántja.

Félúton lehettek, kitéve annak a veszélynek, hogy vagy kisodródnak a tengerre, vagy elborítják őket az egyre magasodó hullámok. A széltől felduzzasztott víz már elborította a nyerget, és Blackstone köhögni kezdett a benyelt tengervíztől. Az egész nap felgyülemlett kimerültség kezdte kiszívni az ereje maradékát. Miközben ők odalent küszködtek, az északi parton az angol sereg védelmi alakzatot vett fel. Látta a király és a herceg lobogóját, a lovagok lándzsahegyre tűzött zászlóit és a dárdások sötét falat alkotó sorait. Édes Jézus, segíts! – fohászkodott magában. Fogása a ló sörényén gyengülni kezdett, a szemét marta a sós víz.

– Thomas! Ne! – sikoltott fel Christiana, érezve, hogy hátrahanyatlik, és elkapta a zekéje ujját. Blackstone agya lázasan dolgozott, gondolattöredékek kergették egymást benne. Az apja harci íja. Ez aggasztotta leginkább. A húrt átitató, sós víz. Lényegtelen apróság, ami valamiért eszébe jutott. Úgy tűnt neki, mintha hangokat hallana. Látta, hogy a lány kinyitja a száját, és a nevét kiáltja, de ekkor meg nem hallott semmit. Aztán hirtelen kitisztult a feje, és más, egyre erősödő hangokat hallott; nem egy ember kiáltását, hanem többek által keltett hangzavart, ahogy a parton állók izgatottan biztatták őket.

– Ússzon, hölgyem, ússzon!

– Rajta, fiú!

– Blackstone! Blackstone!

– Tarts ki, ember! Tarts ki!

Már jócskán túljutottak a folyó közepén, alig háromszáz-négyszáz métert kellett megtenniük ahhoz, hogy biztonságban legyenek. Blackstone hátrafordult, és látta, hogy az egyik lovas elszánta magát, és nekivágott az egyre erősebb sodrású folyónak. Erős harci ménjének jó esélye volt rá, hogy utoléri őket. A lovas a csapásra felkészülve már magasra emelte a kardját. Ötven métert sem kellett megtennie ahhoz, hogy a nyakukon legyen.

Blackstone-t félelem kerítette hatalmába. Christiana mellé évickélt, mert látta, hogy a lány kezd távolodni tőle. Egyik kezével a ló sörényébe kapaszkodva igyekezett segíteni neki a másikkal. Ló és íjász fej-fej mellett igyekezett a part felé. Blackstone nógatta az állatot, hogy ússzon gyorsabban, miközben Christiana kezdte megadni magát a hideg víznek és a félelemnek, amely kiszívta belőle az akaratot és az erőt.

A cseh lovas már harminc méternél is közelebb volt hozzájuk, de még mindig kívül a parton lévő angol íjászok lőtávolságán. A partvonal pedig mintha nem akart volna közeledni. Blackstone hallotta, hogy a lovas teli tüdőből harsog valamit, nyilván egy csatakiáltást, előttük pedig egy kígyófarokként kanyarodó, sáros vizet hömpölygető áramlást látott. Ha azt el tudja kapni, gondolta, újabb harminc métert nyer.

– Engedd el a lovat! – parancsolt rá a lányra.

Christiana elbizonytalanodva nézett rá – a ló volt az erejük, a mentőkötelük –, ám Blackstone egy nagyot rúgva ellökte magukat az elkeseredetten küzdő állattól. A lány megfordult, és most már ő is látta a közeledő lovast, aki olyan közel jutott hozzájuk, hogy felcsapott rostélyú sisakjában az arcvonásai is jól kivehetőek voltak. Vadul vicsorgott, miközben megállíthatatlanul közeledett, hogy végezzen velük. Nem egészen tíz méter hiányzott ahhoz, hogy a kardja lecsapjon rájuk. Blackstone óriási erőfeszítéssel evezett a karjával, és hajtotta előre magukat. A magára maradt lovat az ár a támadó cseh útjába sodorta, és ezzel létfontosságú másodpercekre lelassította a mozgását. Aztán egy hirtelen támadt örvény elkapta, és még távolabb sodorta őket tőle.

A lovas még mindig az angol íjászok lőtávolán kívül volt, de épp csak hat méterrel. Miközben Blackstone azon igyekezett, hogy feljebb húzza a vállára Christianát úgy, hogy a lány keresztben feküdjön rajta, sötét nyílvesszők tömegét látta felröppenni az égre és a vízbe csapódni köztük és a bátor lovas között. A csehet nyomatékosabban nem is lehetett volna figyelmeztetni arra, hogy ha folytatja az üldözést, lőtávolon belülre kerül, és a következő nyílzápor végez vele.

A katona megrántotta a lova kantárját, pár másodpercig küszködött a sodrással, aztán magasba emelte a kardját, és kiáltott valamit. Csataménje elég erős volt ahhoz, hogy lassan visszavigye a túlsó partra, ahol a társai várták.

A sodrás a parttal párhuzamosan vitte őket, nem messze a víz szélére sereglett emberektől. Blackstone az ereje maradékával megpróbálta feléjük tolni a lányt. Kegyetlen erőfeszítés után a lábuk végre talajt ért. Kivonszolta a lányt a vízből, és mindketten lerogytak a nedves homokra. Tőlük nem sokkal lejjebb a ló is partra vergődött.

– Eszement hülye! – kiáltotta valaki. – Barom állat! – John Weston csörtetett előre a sekély vízben Will Longdonnal együtt, miközben Elfred a kimerült lánynak segített lábra állni. Blackstone a többiek üdvrivalgását hallotta, miközben két társa talpra rángatta.

– Úgy úszol, mint egy csirke – állapította meg Will Longdon.

Blackstone arra fordult, ahol Godfrey de Harcourt fegyvernöke épp Christianát gyámolította. A lány egy pillanatra elhúzódott a férfitól, és aggódva nézett vissza rá.

– Szent Ágnes fogaira, nagyon remélem, nem jön vissza, hogy megsimogasson, mint valami ázott kutyakölyköt – jegyezte meg Weston. – Legalábbis nem az egész sereg szeme láttára.

Christiana, miután látta, hogy a fiú életben van, engedte, hogy a segítője elvezesse.

– Fogadjunk, ha én maradok hátra, értem nem jöttél volna vissza – mondta Longdon a sok vizet nyelt és négykézláb épp sós vizet öklendező Blackstone-hoz hajolva.

– Akkor se, ha apácafátylat viselsz, és megvan minden fogad – válaszolta Blackstone.

Godfrey de Harcourt lépett hozzájuk.

– Átkozottul veszélyes volt. Nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsek egy lovat, egy íjászt még kevésbé—mondta. – Abrakoltassák meg a lovat, a fiút pedig korbácsolják meg!

Igazságos döntés volt, Blackstone engedély nélkül ment vissza a lányért. Ennek ellenére erőteljes morgást váltott ki az emberekből – az íjászok drága árat fizettek azért, hogy átjuttassák a hadsereget a folyón. Az ellenkezés hangjai azonban egyből elültek, mihelyt felbukkant közöttük egy alak. Az emberek oldalra léptek, hogy utat engedjenek az ifjú walesi hercegnek és mintegy harmincfős kíséretének.

A kimerült Blackstone még mindig négykézláb volt, amikor a körülötte lévők térdre ereszkedtek. Woodstocki Eduárd, Wales hercege megállt előtte.

– Ki ez az íjász? – kérdezte.

Sir Godfrey tisztelettel fejet hajtott.

– Thomas Blackstone a neve – felelte.

– Úgy gondoljuk, hogy az olyan bátorság, mint az övé, nem büntetést érdemel – jelentette ki a herceg. – Állj fel! – adta ki szelíden a parancsot.

Blackstone nagy nehezen feltápászkodott. Először lehajtva tartotta a fejét, mert nem akarta, hogy az angol trón örököse felfelé nézzen egy egyszerű alattvalójára, márpedig ő magasabb volt nála. Aztán rájött, hogy a herceg egy kis magaslaton áll, és akkor a szemébe nézett a vele egyidős fiúnak.

– A lány kicsoda? – kérdezte a herceg de Harcourt-t.

– Az unokatestvérem feleségének, Blanche-nak, de Harcourt grófnénak a szolgálója, sire – válaszolta Sir Godfrey.

A herceg közben Blackstone-on tartotta a tekintetét, figyelte a vonásait, erős vállát és karját. Elégedettséggel töltötte el, hogy ez az ember az ő hadtestében szolgál. Újból a sánta lovaghoz fordult:

– A férje és az ön bátyja Fülöp királyt szolgálja.

– Igen, sire. Az unokaöcsém és a testvérem felesküdött neki. Nem lehetett lebeszélni róla őket. A lány megpróbált csatlakozni az úrnőjéhez Noyelles-ben.

A herceg bólintott; tudta, milyen megosztott a de Harcourt-család. Aztán újból Blackstone-ra nézett, aki a pillantása súlya alatt lesütötte a szemét.

– Miért mentél vissza a lányért?

– Megígértem, hogy segítek neki biztonságban visszatérni az úrnőjéhez.

– Mindenkinek becsületére válik, ha betartja a szavát. Milyen jutalomra vágysz, Thomas Blackstone?

– Semmilyenre, sire.

– Jó válasz. Örülünk neki. De az is örömünkre szolgál, ha jutalmat adhatunk. Mi legyen az?

Blackstone elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy felnézzen. Az ifjú hercegnek kedves arca volt, de a tekintete meg se rezzent, miközben érdeklődéssel tanulmányozta.

– Némi élelem az íjászoknak, akik elsőként keltek át a folyón, sire – felelte.

– Kevés élelmünk van, de gondoskodom róla, hogy megkapják. Bőven rászolgáltak. – A herceg de Harcourt-hoz fordult. – Ponthieu grófságban vagyunk, ami apám anyai öröksége. A családja is itt van. Vigye hozzájuk a lányt, és biztosítsa a grófnét és az édesanyját arról, hogy nem akarunk nekik semmi rosszat. Sir Godfrey, értékeljük a hűségét. Gondoskodjon a biztonságukról!

– Köszönöm, sire.

A herceg bólintott.

– És arról is, hogy az íjászaim jóllakjanak!

Megfordult, és a kíséretével együtt elvonult, menet közben bátorító és köszönő szavakat mondva a harcosoknak, akik megéljenezték.

– Lesz ennivaló és bor – mondta Sir Godfrey –, de jól teszi, ha felfegyverkezik, Blackstone. Noyelles estére égni fog.