HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Olyan fal volt, amelyre igazán büszke lehetett. Két ága az útig ért, védelmi vonalat képezve a kolostor előtt. Mindkettő ötven méter hosszú, a végükön egy átkötéssel, vagyis – Blackstone tapasztalaton alapuló becslése szerint – összesen százharminc méter. Még nem volt kész teljesen, de már alkalmas arra, hogy ha Saquet még aznap visszatér, erős védelmi vonal legyen, és megakadályozza, hogy bárki könnyen eljusson a kolostorhoz. Az építők abbahagyták a munkát, és üdvrivalgásban törtek ki, amikor meglátták a Chaulionból visszatérőket, de a jókedvük rögtön alábbhagyott, mihelyt a szerzetesek elkezdték lepakolni a szekerekről a holttesteket. Bár a katonák különböző urakat szolgáltak, egy ember parancsnoksága alá tartoztak, és függtek egymástól.

Gaillard az egyik halottban régi barátjára ismert.

– Ez Jacopo! – kiáltotta. – Jézusom, de nagy marha volt! Ha nem vigyázott rá az ember, a saját lándzsájában is felbukott. Nem csoda, hogy megölték. – Gyerekkoruk óta szolgált együtt az elesett katonával. – Jól harcolt? – kérdezte Blackstone-t.

– Mellettem küzdött. Nagy volt a túlerő, mégse hátrált egyetlen lépést se.

– Hát ez az! Mindig mondtam neki, hogy mozogjon! – mondta Gaillard, és hátat fordított, hogy tovább rakja a köveket egy még nem egészen kész falszakaszra. Úgy gondolta, hogy ráér szabadjára engedni az érzelmeit és imádkozni a halottért akkor, ha már egyedül lesz a fekhelyén, és elfújta a mécsest.

A városi ácsok lepakolták a magukkal hozott gerendákat, és a hat foglyot lelökték a földre.

– Ti négyen lógni fogtok a kínzások miatt – mondta Blackstone, és rögtön mutatta is, hogy kikre gondol. – Ti ketten pedig azért – bökött a maradék kettőre mert nincs szükségem rátok.

A zsoldosok közül az egyik acsarogni kezdett, mint egy megláncolt kutya:

– Csináld csak, te szétszabdalt képű kurvapecér! – emelte fel a hangját úgy, hogy Blackstone minden embere hallja. – Ha megtudja, mit tettél, Saquet szép lassan kibelez, felszabdalja a zsigereidet, a töködet pedig apró darabokra vágja, és lenyomja a torkodon. Nyársra húz és egymással falat fel benneteket! Aztán porig égeti Chauliont. Na, rajta! Csináljátok, amit akartok! Lehet, hogy kötélen fogok himbálózni, mint egy kocsmacégér, de legalább levágtuk azokat a gyáva chaulioni bunkókat, elvettük a nőiket, és úgy éltünk, ahogy férfiakhoz illik. Mindenkit elérhet a halál. A rossz halál! Térdeljetek le, és imádkozzatok, mert…

Meulon hozzá lépett, és egy mozdulattal elvágta a torkát. A zsoldos eldőlt, testéből vér spriccelt szerteszét, és beszennyezte a legközelebb állókat.

– Túl sokat beszélt – mondta Meulon Blackstone-nak, miközben letörölte a vért a pengéjéről. – Vannak köztünk olyanok, akik még nem láttak igazi, kegyetlen harcot. Még csak az kellene, hogy egy ilyen gané megzavarja az eszüket. Úgysincs sok nekik. – Megfordult, és rászólt a munkájukat abbahagyó katonákra és szerzetesekre. – Fejezzétek be a munkát! Saquet egy mocskos gazember, aki nőket és gyerekeket gyilkol kedvtelésből. Ha itt lesz, megölitek őt is, meg azt a söpredéket is, amelyik vele van. Elfoglaltuk Chauliont, és már úton van idefelé a zsákmány, hála Thomas úrnak! – Meulon az égre emelte az öklét, mire a katonák lelkesen éljeneztek, a szerzetesek azonban gondterheltebbnek látszottak, mint addig. Úgy gondolták, hogy hívatlan vendégeik túl könnyen szánják rá magukat torokelvágásra.

Simon testvér épp a rászorulókat látta el, amikor Blackstone bement a gyengélkedőbe, hogy megnézze Guinot-t és a többieket. Az emberek feltámasztott háttal szalmazsákokon ültek, és néhány szerzetes a gulyás levével etette őket.

– Képesek lesznek harcolni? – kérdezte Blackstone.

– Éheztették őket, fiam. És kegyetlenül össze is verték. Raktam gyógyszert az eledelükbe. Adj nekik időt!

Blackstone tisztában volt vele, hogy bár hamarosan egy gyilkos tör rájuk az övéknél nagyobb létszámú csapatával, nem vezényelheti ki harcolni a sebesülteket.

– Mondd meg, mire van szükséged, és megkapod! – felelte.

– Megkaptuk Isten áldását azzal, hogy itt vannak – válaszolta egyszerűen az öregember.

Blackstone olyasmit érzett, amit azelőtt nem. Nem félelem volt, de ugyanúgy összerántotta és megremegtette a szívét. Pár pillanat múlva rájött, mi okozza: mások elvárásai.

– Simon testvér, én senkinek se vagyok a megmentője – mondta. – Ne is tarts annak! Katona vagyok. Lehet, hogy holnap ilyenkor már halott leszek, csak arra jó, hogy a kukacok lakmározzanak belőlem.

Az öreg szerzetes pár pillanatig némán nézett rá, majd reszkető ujjal az Arianrhodot ábrázoló ezüstamulettre mutatott.

– Valaha pogány voltam, fiam, és imádkoztam az összes istenhez, köztük a mi Urunkhoz. Egyikük biztos meghallgatott, de hogy melyik, abban nem vagyok biztos. De hamarosan kiderítem.

– Én nem vagyok pogány – felelte Blackstone.

– Nem számít. Az a lényeg, hogy akiben hiszel, az vezet és védelmez. Ne szégyenítsd meg magadat azzal, hogy letérdelsz, és a segítségükért könyörögsz! – mondta Simon, és visszament a betegeket ápolni.

Guinot lerakta a földre a lábát, és megpróbált felállni a fekhelyről.

– Hallottam, ahogy bitófát ácsoltak. Felakasztatja őket? Az kihívás lesz Saquet-nak. Meg kell őriznie a tekintélyét, és ha az út mentén felakasztatja az embereit, akkor személyesen fog magára támadni, de mielőtt megteszi, szeretném őket kötélen lógva látni.

Blackstone visszaültette a férfit, mielőtt a lábai felmondták volna a szolgálatot.

– Látni fogod. Erre szavamat adom. Pihenned kell, és a többieknek is. Hagyjátok, hogy Simon testvér dolgozzon! Előfordul, hogy meg kell adnunk magunkat azoknak, akik képesek segíteni rajtunk.

Guinot bólintott, és visszafeküdt a matracra.

– Gondolja, hogy itt meg tudja állítani a zsoldosokat? Maga és egy maroknyi ember? Istennek szent anyja! Szerencséjük volt Chaulionban. Akikkel ott találkoztak, alja nép volt. Készüljön fel jól, mert ha Saquet-nak sikerül betörni a kapun, mindenkit kardélre hány. Hallottam, mit mondott az öreg szerzetes. Fogadja meg a tanácsát, és rendeljen misét az embereinek! Állítsa az oldalukra Istent!

Blackstone többet szeretett volna annál, mint hogy Isten mellette áll – még vagy ötven embert. Vagy ami a legjobb lett volna, százat. A szalmazsákok között végigmenve látta, hogy Matthew Hamptont láz kínozza. Csillogó szemét a fölé hajló, sebhelyes arcra szegezte, és kicserepesedett száját nehezen mozgatva, elcsukló hangon megkérdezte:

– Thomas?

Blackstone igent intett a fejével.

– Jó látni. Azt hittük, hogy meghaltál. Isten éltessen, fiú! Hol vagyok?

– A kolostorban.

Az íjász bólintott.

– Tehát elhoztál bennünket Chaulionból. Ott már halottak voltunk. Becsaptak bennünket, Thomas, aztán halomra öltek. Kegyetlenül. Csúnya halált haltak a társaim.

Blackstone megfogta Hampton kezét, és enyhén megszorította.

– Megbosszuljuk őket. Elhoztam az íjad.

– Nem. Elvették…

– Visszaszereztem. Biztos, hogy a tied. Senkinek se volt ilyen sötéten erezett fából készített nyila. Azonnal megismertem. – Blackstone felmutatta az íjat, amelyet addig úgy tartott, hogy Hampton ne lássa.

Az íjász szeretettel végigsimította a meghajlított tiszafát, és ujjai elidőztek egy kicsit a végén, ahová a húr volt rögzítve.

– Vedd magadhoz, Thomas, és ölj meg közülük annyit, amennyit csak tudsz! Nem volt jobb nálad. Még Richard sem, Isten nyugosztalja! Vedd el, testvér!

Blackstone felemelte meggörbült karját.

– Többé nem fogok íjat a kezembe, Matthew – mondta. – Egy kardcsapástól úgy tört ketté a karom, mint egy száraz ág.

Hampton végignézett a sérült végtagon.

– Egy kardcsapás nem tud kidönteni egy erős tölgyet, Thomas! Adj még egy napot nekem meg a többieknek, és ott leszünk veled!

Blackstone megszorította felé nyújtott kezét. Látta azonban, hogy bármennyire elszánt is Hampton és a többiek, egy napnál több kell ahhoz, hogy felépüljenek. Arra számított, hogy Saquet másnap reggel támad, és biztos volt benne, hogy addigra nem lesznek íjászai. Ám mielőtt a támadás bekövetkezett volna, még misét akart tartatni az embereinek.

* * *

Előrángatták Pierre apátot a szobájából, és kirugdosták a szabadba, az akasztásra ítéltek elé. Amikor elesett, felrántották a reverendáját, hogy láthatóvá váljon csupasz feneke. Blackstone emberei és a világi testvérek harsányan nevettek a megaláztatásán, Blackstone ugyanakkor látta, hogy azok a szerzetesek, akiknek hasznuk volt a kövér apát uralkodásából, aggódva nézik a jelenetet. Tudták, hogy ha a fal, amelynek építésében vezeklésként részt vettek, nem nyeri el az angol tetszését, gyalázatos módon elkergetik őket a saját kolostorukból. Kihez forduljanak akkor? Rendtársaik, más kolostorokban, nyilván tudnak arról, hogy milyen életet éltek. Ha el kell hagyniuk a rendházukat, minden bizonnyal igyekeznek majd távol tartani őket maguktól, és ha mégsem, akkor a vezeklés más kolostorokban nehezebb lesz annál, mint ha a helyükön tudnak maradni. Valamennyien tisztában voltak vele, hogy Pierre apát ideje lejárt, és jövőjük az angoltól függ.

Amikor Blackstone megállt előtte, az emberei felrángatták a földről az apátot.

– Aki akarja, a felakasztása előtt áldozhat, maga pedig együtt imádkozhat a testvéreivel, mielőtt elzavarom – mondta Blackstone.

Pierre apát pillantása izgatottan cikázott ide-oda a szerzetesek és a katonák között.

– Nem küldhet el, ez az én kolostorom. Bírom a király kegyét, ő pedig a pápáét. Nem tehet ki innen; a legközelebbi falutól is mérföldekre vagyunk.

– Ha élve eljut odáig, kérhet eleséget és szállást, mint egy igazi kolduló barát. Bár gyanítom, hogy minden ajtót bezárnak maga előtt, büntetésül azért, hogy hagyta, hadd fosztogasson kénye-kedve szerint Saquet és a bandája. Ami magának áldás volt, az a falusiaknak átok.

– Nem teheti. Kezd rosszra fordulni az idő! – mondta remegő állal az apát.

– Maga vezette Chaulionba Saquet-t és a martalócait. Fel kellene akasztatnom ezért, mint a többieket, de nem hiszem, hogy lenne olyan erős bitófánk, ami elbír ennyi hájat – felelte Blackstone.

Pierre apát térdre vetette magát, és összekulcsolt kézzel könyörgött az életéért.

– Thomas úr, sötétedés előtt a legközelebbi faluba se tudok eljutni – mondta. – Halálra fagyok, a hóesés betemet, és megszenteletlen helyen lesz a sírom. Könyörüljön rajtam, kérem!

– És mi van ezekkel, akik hamarosan meghalnak? Értük nem akar könyörögni?

Az apát nagy nehezen feltápászkodott, és széles mozdulattal körbemutatott az elítélteken.

– Istenkáromlók és gyilkosok – mondta. – Már akkor eldőlt a sorsuk, amikor a szajha anyjuk kipottyantotta őket az átkozott méhéből. Ki voltam szolgáltatva nekik. Nem tehettem mást, mint amit tettem.

– Akkor mielőtt elzavarom, bocsássa meg a bűneiket az utolsó szent áldozáskor! Siessen, mert már esteledik! Hamarosan a sötétség lesz az egyetlen társa. Gyerünk!

Az egyik zsoldos előrelépett, és leköpte az apátot, aki rémülten hátrahőkölt.

– Nem akarom, hogy egy ilyen alak imádkozzon értem. A magam módján akarok találkozni az ördöggel – mondta a zsoldos, és megpróbált belerúgni a kövér rendfőnökbe, aki rémülten húzódott el tőle, körbenézett, és kereste az együttérzés valamilyen jelét. Hasztalan. A szerzetesek egy része szándékosan elfordította róla a tekintetét.

– Nem állhatnék a királyom elé, ha lefejeztetném vagy felakasztatnám valamelyik fára. Úgyhogy meghagyom az életét. Kezdjen vele, amit akar! – mondta Blackstone.

Az apát egész testében remegve sírva fakadt. Vak emberként botorkált ide-oda, nem tudta, merre menjen. A falon túl volt már, és azzal, hogy esdeklőn a mögötte álló felé nyújtotta a kezét, csak annyit ért el, hogy a hegyes zárókövek felhorzsolták a karját.

Mindenki némán nézte, ahogy Pierre apát távolodott, miután saruba bújtatott lába a hídon túl rátalált egy kitaposott ösvényre. Egyszer vagy kétszer elesett, és majdnem négykézláb, mint egy gyerek, araszolt tovább az enyhe emelkedőn föl, az erdő felé. Senkinek se volt kétsége afelől, hogy kövér hullája hamarosan az erdő állatainak martalékává válik. Kemény tél volt, és biztosra lehetett venni, hogy a farkasok megtalálják.

Blackstone megkérdezte a zsoldosoktól, hogy akar-e valamelyikük áldozni. Mind akart, kivéve azt az egyet, aki megvetően leköpte az apátot.

– Marcus testvér! – hívta magához a perjelt. – Tegnap este misét tartott az embereimnek, és mostantól maga vezeti a kolostort. Oldozza fel ezeknek az embereknek a lelkét, hogy megbékélten lépjenek át a másvilágba!

Guinot-t és a többieket kivitték a gyengélkedőből, hogy megnézhessék az akasztást. Amikor Matthew Hampton meglátta a bitófákat, rögtön tudta, hogy a fiúból, aki előbb ventenár lett, majd teljes fegyverzetű harcos, sosem fog kiveszni az íjászösztön. A Chaulionban elfogott hat embert a faltól száz méterre felállított bitókra akasztották fel. A holttestek pontosan jelezték a távolságot az íjászok számára, akár francia számszeríjasok voltak azok, akár angol íjászok meghajlított, nagy harci íjaikkal. Biztos volt benne, hogy akármilyen állapotban lesznek is a társaival, amikor elkezdődik a harc, nyilaik zöme célba fog találni.

* * *

Néhány normann úr szembefordult Eduárd királlyal, mások pedig elbizonytalanodtak azt illetően, hogy kihez legyenek hűségesek. Az erőszakos Guillaume de Fossat, lehetőséget látva arra, hogy visszaszerezze büszkeségét és megtépázott hírnevét, felajánlotta a szolgálatait – és harminc emberét – a francia királynak. Megfogadta, hogy leszámol az angol vezette martalócokkal, és miközben utánuk kutatott, belebotlott Saquet-ba.

A zsoldosvezér és az emberei felaprított fából és páfránylevelekből összetákolt kunyhókban az erdőben táboroztak le, hogy aztán keskeny erdei ösvényeken barangolva kiérjenek a behavazott útra. Napokig nem ettek meleg ételt, és az, hogy csak lassan tudtak haladni, még jobban felpaprikázta őket. A francia király parancsa, hogy végezzen a vakmerő angollal, nem biztosított rangot a latrok között Guillaume de Fossat-nak, aki kissé lemaradva, engedelmesen követte a zsoldosokat, elismerve, hogy a breton teljhatalmú parancsnoka az embereinek.

A szerencse úgy hozta, hogy a kolostor védői kaptak még három napot, mielőtt a zsoldosok feltűntek a látóhatáron. Az első este és másnap erős havazás volt, és aztán még két nap kellett hozzá, hogy a hófúvás alábbhagyjon. Jó harminc centi vastag hó borította a kolostorhoz vezető utakat és lepte be az akadályokat, amelyeket Blackstone emberei a fal elé raktak. Szó sem lehetett arról, hogy lovasok széles arcvonala nyomuljon előre, legfeljebb két-három ember haladhatott egymás mellett, folyamatosan nyugtatva az ideges lovakat, hogy haladni tudjanak az egyenetlen talajt borító hóban. Blackstone abban az irányban jelölte ki az utat, amerről a zsoldosokat fogadni akarta. A kivégzettek a fákon lógtak, alig mozdulva az enyhe szélben, és hó borította őket, ami csomókban vált le róluk, mint a rothadó hús. Az is ott volt köztük, akinek Meulon elvágta a torkát – a hóna alatt csomózták meg a kötelet, szabadon hagyva sötétre alvadt vérrel borított torkát, és letépték róla a ruháját, hogy a dögevő hollók és varjak szabadon lakmározhassanak belőle. Úgy helyezték el, hogy Saquet először őt pillantsa meg, amikor túljut az utolsó útkanyarulaton, és eléje tárul a kolostor és a városba vezető út látványa. Biztosra lehetett venni, hogy onnantól pontosan azon az úton megy tovább, amelyet Blackstone szánt neki.

Blackstone lábnyomai egy kis hídhoz vezettek, amelynél megállt, hogy nézze a folyót, amint vize a partjairól a havat mossa. Az idő bizonytalan volt, de úgy tűnt, hogy melegedni fog, és a hó hamarosan elolvad. Jobban szerette volna, ha Saquet még az előtt megérkezik. Túl akart lenni a küzdelmen, akárhogyan végződik is. Az embereinek megparancsolta, hogy maradjanak a kolostorban. Tudta, hogy ha megérkezik, az ellenség fázni fog, és el lesz gémberedve a hosszú lovaglástól, meg attól, hogy mostoha körülmények között, a szabadban kellett éjszakáznia. Azt akarta, hogy az emberei átmelegedjenek, egyenek, és legyenek erősek, ölésre készek.

– Gondolod, hogy ma megérkezik? – kérdezte Gaillard Meulontól, akivel együtt álltak az elülső falnál, figyelve a hídon átballagó Blackstone-t.

Az öles termetű ember bólintott, és meghúzkodta a szakállát.

– Muszáj neki. Télen üresek az utak, nem tud élelmet zsákmányolni. Jókor jött a havazás – adott nekünk még egy kis időt. – Az állát felszegve a távolba nézett, és megpillantotta a látóhatáron felbukkanó első lovast. – Igen, ma lesz a napja – mondta.

* * *

Saquet megállította a lovát, és a holttestekre meredt. A feltámadó indulat meleget pumpált átfagyott végtagjaiba. Nagyot köpött, és dühösen elkáromkodta magát. Egy lidércet kergetett eredménytelenül az erdőn át, és most az angol az akasztottakkal akar gúnyolódni rajta. Hát legyen! – gondolta. Levágja Blackstone-t, mint egy állatot, és felszabdalt hulláját darabonként elküldi a királynak, a normann urat használva alantas küldöncként. Az a néhány szánalmas védő, aki a kolostorban meghúzhatta magát, hamarosan holtan hever a vértől lucskos hóban, és utána minden férfi, nő és gyerek meghal Chaulionban. Vérrel árasztja el a környéket, és többé senki nem mer majd ujjat húzni vele. A francia király pedig busásan megjutalmazza.

Guillaume de Fossat Saquet mellé léptetett a lovával.

– Mögéd került, és elvette azt, ami a tiéd volt. Mondtam, hogy ravasz. Azok ott a tieid? – kérdezte, és állával a kötélen lógók felé bökött. Válaszra nem volt szükség, Saquet arckifejezése minden szónál többet mondott.

– Ha az út az övé, nyilván Chaulion is. Lehetnek vagy húszan a mögött a hevenyészett fal mögött, bár nem látok egyetlen íjászt sem. De mintha még itt akarnád fagyasztani a segged pár napig. Menjek nekik helyetted, és végezzek velük? – De Fossat csúfondárosan vigyorgott.

– Maradjon! – mordult rá Saquet. Egyszer már megmondta a normann úrnak, hogy hol a helye. Nem akarta, hogy egy báró – vagy minek is hívták – segítsen neki. Bárók, őrgrófok, grófok – egyik olyan volt neki, mint a másik. A többségnél jobban öltözött rablók, akik legázolták a szegényeket, és a király kegyeiért versengtek. Saquet-nak megvolt a maga szilárd értékrendje: egy férfinak ölnie kell és rémületet kelteni, hogy nyomot hagyjon maga után a világban. Megsarkantyúzta a lovát, és levágtatott a kötélen lógó hullák és kivégzőik lábnyomai által kijelölt ösvényen. Az emberei rögtön követték, félrelökve az útból de Fossat-t és a fegyvereseit. Amikor a nagyjából ötven zsoldos közül az utolsó is eltávolodott tőlük, de Fossat az embereihez fordult; biztos volt benne, hogy akárhogyan végződjön is a harc, ő eléri azt, amit akar.

– Készüljetek! – adta ki a parancsot, és előrántotta a kardját.

Ötszáz méterrel arrébb Blackstone az emberei élén állt. A fal mögött voltak, karjukon pajzzsal, és előreszegezett karddal és lándzsával várták a keskeny úton magabiztosan közeledő lovasokat. Kétoldalt számszeríjasok helyezkedtek el úgy, hogy egyelőre ne lehessen látni a fegyvereiket. Matthew Hampton a fél tucat angol íjásszal tíz lépéssel hátrébb állt fel. Kevés nyiluk volt, de gyorsabban tudtak lőni, mint a nyílpuskások.

Meulon Blackstone mellett volt.

– Látja ezt? Te jóságos isten! De Fossat van ott a dombtetőn! Csatlakozott a gazemberekhez. Saquet-val együtt akár nyolcvannál is több emberük lehet.

Saquet ereje egymagában nagyobb volt, mint az övék, és miután de Fossat is csatlakozott hozzá, pusztán a számbeli fölény elegendő lehetett ahhoz, hogy könnyen áttörjék a vékony védelmi vonalat. Blackstone végignézett az emberei arcán. A szemük egyre tágabbra nyílt, ahogy a rablóhorda közeledett. Már csak négyszáz méter választotta el őket egymástól. Ki vádolhatta volna őket, ha megfordulnak, és fejvesztett menekülésbe kezdenek?

– Vesszenek az átkozottak! – kiáltotta el magát. – Vesszenek a mocsok kurafiak! Meg fognak dögleni! Átkozottak! Égjenek örökké a pokolban! – ordította, majd szitkok özönét harsogta, miközben a farkasos kardot magasan a feje fölé tartva a fal tetejére hágott, hogy mindenki jól lássa. – Égjenek a pokolban! – üvöltötte.

És az átok tovább harsogott, ahogy Meulon és Gaillard végigment az arcvonal előtt, hogy harcra tüzelje az embereket.

Égjenek a pokolban! Égjenek a pokolban!

Blackstone hátrafordult, és Matthew Hampton felé nézett. Az íjászok gyöngének és betegnek látszottak. Beesett arcuk és láztól kicserepesedett szájuk jelezte, hogy egy, legfeljebb két össztűzre lesznek csak képesek.

Saquet és a csapata már közel volt, tisztán lehetett hallani, hogyan biztatják harsány kiáltásokkal gyorsabb vágtára a lovaikat.

Blackstone várt. Nézte a dombról leszáguldó lovakat, figyelte a martalócok gyilkolási vágytól eltorzult arcát.

Már csak néhány lépésre várt, és magában izgatottan arra ösztökélte őket, hogy maradjanak a kijelölt úton.

Elérkezett a pillanat.

– Íjászok! Háromszáz lépés! Tölts! – Reszkető kezek illesztették helyükre a nyílvesszőket, de a hosszú évek során megszerzett tudás és tapasztalat végül legyőzte a betegség okozta remegést. – Feszíts! – Blackstone visszanézett a keskeny úton lefelé zúduló, már az egyik kötélen lógónál járó lovasokra. – Lőj!

Bár az íjászok csak maroknyian voltak, a húrok pattanása és az utána hallható, zümmögő hang arra késztette a falnál álló normann katonákat, hogy megforduljanak, és szájtátva nézzék a kiröppenő nyílvesszőket. Az elsők még a levegőt szántották, amikor elindult utánuk a második hullám. Majd még egy. Blackstone nem tudta visszatartani feltörő diadalüvöltését. Anglia gyilkológépezete újból működésbe lépett! Lovak és emberek zuhantak a földre, hánytak cigánykereket és véstek barázdát csúszás közben a hóba. A zsoldosok egy része az újabb nyílvesszőktől tartva megállította a lovát, leugrott a nyeregből, és rendezetlenül, gyalog indult támadásra. Ezeket az a veszély fenyegette, hogy kifáradnak, mire elérik a falat.

Két íjász térdre rogyott – a nyilazás az erejük maradékát is felemésztette. Hampton és három társa még lőtt néhányat, de aztán kifogytak a nyílvesszőkből.

– Isten áldjon meg benneteket, fiúk! – kiáltotta oda nekik Blackstone, majd akkorát ordított, hogy beleremegtek a falak: – Normannok! Gascogne-iak! Készüljetek!

A zsoldosok kétszáz lépésre voltak a hídtól, amikor Blackstone emberei vállukhoz emelték a számszeríjaikat, és célba vették őket.

– Várj! Várj! – hangzott a figyelmeztetés. A támadók százötven méterre a faltól már egyenletes terepen voltak, egy vonalban a védőkkel, és akadt köztük olyan, aki egyenesen belegázolt a folyóba, hogy azon keljen át. – Lőj!

A páncélt lyukasztó hegyekkel ellátott nyílvesszők eltalálták az első hullámban érkezőket. A zsoldosok meginogtak, de összeszedték magukat. A nyílpuskásoknak két perc kellett ahhoz, hogy újból felhúzzák, megtöltsék a fegyvereiket, és Saquet emberei ennyi idő alatt túljuthattak a falon. Ez a tudat adott nekik erőt és bátorságot.

Meulon az emberei alkotta sor végén állt, Gaillard a szárnyon, és a még mindig gyönge Guinot karddal a kézben a kapunak támaszkodott, hogy talpon tudjon maradni: úgy tűnt, ő lesz az utolsó ember, akit a zsoldosoknak meg kell ölniük ahhoz, hogy bejussanak a kolostorba. Matthew Hampton és az íjászai is odavánszorogtak hozzá. A zsoldosok vad lendülettel futottak, alig várva, hogy ölhessenek. A fal mögött lévők mozdulatlanul álltak, és Blackstone is csatlakozott hozzájuk. Ötven lépés.

– Lándzsások! – kiáltotta el magát Meulon, és ott, ahol korábban számszeríjak voltak, most lándzsahegyek meredtek elő a fal csipkézett tetején. A katonák nem akartak időt veszíteni azzal, hogy újratöltik a nyílpuskáikat. A zsoldosok megbotlottak és felbuktak a kövekben és ágakban, amelyeket a fal építői szórtak szét Blackstone utasítására, hogy lassítsák az előrehaladásukat. A horda felbukott tagjai is felálltak, és továbbrohantak, de veszítettek a lendületükből. Blackstone megpróbálta megtalálni a támadók között Saquet-t, de nem látott senkit, aki szembetűnően vadabbnak, ádázabbnak tűnt volna, mint a többi. Melyik lehet a vezér? – kérdezte magában, de mert nem tudta a választ, hátrafordult, és odakiáltott Guinot-nak:

– Guinot! Melyik az?

A férfi egy lépést tett előre, és figyelmesen megnézte a már csak mintegy harminc lépésre lévő támadókat. Saquet egy csoport közepén volt, amelynek tagjai futás közben félig eltakarták a testüket és az arcukat pajzsukkal.

– A fiú! – kiáltotta, és mutatta is a kardja hegyével, hogy kire gondol.

Blackstone azt hitte, hogy nem jól értette. Végigjártatta tekintetét a vicsorgó arcokon, és végül megállapodott az egyiknél – egy simára borotvált arcú suhancnál, aki nem tűnt idősebbnek, mint a legtöbb falujabeli fiú, viszont egy fejjel a társai fölé magasodott. Acélperemű bőrsisak fogta le hosszú, szőke haját, és csillogó, kék szem látszott alatta. Blackstone-t egy pillanatra kétség kerítette hatalmába. Valóban ő lenne Vasököl? – kérdezte magában. A fiú hatalmas termetű volt, és erősnek, ruganyosnak látszott, ahogy az első sorban haladók mögött futott. Kardját derékmagasságig felemelve tartotta kesztyűs kezében, és egyetlen hangot se adott ki. Még csak káromkodás se hagyta el a száját. Nem volt szükség csatakiáltásra ahhoz, hogy továbbrohanjon a lándzsák felé. Blackstone hirtelen megértette, miért. Az előtte szaladók dolga volt, hogy áttörjék a falat. Felkészültek rá, hogy meghaljanak, ha kell, de mindenáron rést akartak nyitni Saquet számára. Blackstone látta, milyen erő, elszántság sugárzik a kék szemekből. A pillantásuk rá szegeződött. Ő volt a célpont.

A zsoldosok elérték a falat. Lándzsák döftek előre, vér ömlött a szúrások nyomán, de a támadók túl sokan voltak ahhoz, hogy megállítsák őket. Néhányan közülük felkapaszkodtak a falra, és vadul rávetették magukat a mögötte állókra, akiknek nem sok gyakorlatuk volt a közelharcban. Összeütődő acélok csattogása hallatszott, és a húsba vágó fém émelyítő, tompa hangja, ahhoz hasonló, amilyen a tőke felől hallatszik, amikor a mészáros húst szeletel, és mindehhez a sebesültek vérfagyasztó kiáltásai és sikolyai társultak. Perinne és Talbot egymás mellett harcolt, vadul káromkodva, hogy döféseik és vágásaik még erősebbek legyenek, Meulon és Gaillard pedig úgy irányította az embereit, hogy pajzsokból falat alkotva lezárják a rést.

Guinot látta, hogy néhányan Blackstone felé lódulnak, és a pajzsaik mögött Saquet leszegi a fejét – a támadás olyan volt, mint amikor egy bika nekilódul, hogy eltaposson minden előtte lévőt.

Ahogy hadakozott, és sorra vágta le a hozzá legközelebb lévőket, Blackstone kezdett elszigetelődni a többiektől, és ez végzetes lehetett. A gascogne-i ezért odakiáltott Meulonnak, de még kétszer-háromszor meg kellett ismételnie a figyelmeztetést, mire a kapitány végre meghallotta, odafordult, és meglátta, mi történik. A pajzsfal koncentrált nyomásával, valamint Perinne és Talpin fél tucat emberével kiegészülve visszaszorították a zsoldosokat, akik kénytelenek voltak a résen át visszamenekülni a falon túlra, ahol a védők már nem üldözték őket. Már több mint húsz halott volt, és feleannyi sebesült. Meulon rohama megtörte az előrenyomulást. Különös csend támadt. Se düh, se haláltusa szülte kiáltás nem hallatszott, csak a pajzsot és fémet érő kardcsapások.

Meulon és Gaillard megállt, nem nyomult tovább, de amint a pajzsokból emelt fal elfordult a réstől, Saquet előtt nyitott folyosó támadt, és néhány társával előre tudott lendülni, Blackstone felé. Mint egy öklelő kos, úgy rontott rá az angolra, és az megtántorodott. Kihasználta azonban a támadás lendületét, és kissé elfordult, egy pillanattal azelőtt, hogy Saquet kardja kivágódott volna a pajzs mögül. Kétségtelenül nagyon erős volt, ám Blackstone mégsem tudta elhinni a fiúról, hogy gyilkosok bandájának az élén áll. A kételkedés azonban nem akadályozta meg abban, hogy Saquet csupaszon maradt nyaka felé vágjon, de ahol egy pillanattal korábban a támadó bika volt, ott most üresség tátongott, és a farkasos kard csak a levegőt szelte ketté.

Egyik harcosnak se maradt ideje arra, hogy összeszedje magát és szilárdan megvesse a lábát; mindkettő ösztönösen cselekedett, és újból összecsaptak. Saquet nagy erővel nekilökte a pajzsát Blackstone-énak, és a kardja markolatával csapott rá a sisakjára. A gombbal rámért ütés olyan erős volt, hogy Blackstone úgy érezte, mintha buzogány találta volna el. Saquet ötéves korától egy mészáros inasa volt, és egész gyerekkorát azzal töltötte, hogy vérben gázolt. Naponta sok állat brutális leölését látta, és ahogy Blackstone-t megtanították követ cipelni és vágni, őt megtanították ölni. A kalapácsütés, amely ahhoz arra kellett, hogy elkábítson egy marhát, és érzéketlenné tegye leölt társai vérének émelyítő szaga iránt, idővel erőpróbává vált, és addig vált egyre keményebbé, míg végül azt mondták neki, hogy már puszta kézzel is képes elkábítani egy felbőszült állatot, mielőtt előveszi a kését. A fiú ránézésre szelíd külseje mögött egy született és jól kiképzett gyilkos lapult.

Blackstone érezte a brutális erőt, és miközben a pajzsával védve magát, hallotta és érezte a rá zúduló csapásokat, arra gondolt, hogy a térde előbb-utóbb nem bírja tovább, és megroggyan. Nekirontott Saquet-nak, és izmait és inait megfeszítve akkorát üvöltött, hogy attól a holtak is biztos felébredtek. Egyik csapást a másik után mérte Saquet rezzenéstelenül tartott pajzsára, és közben érezte, hogyan áramlik izmaiban a vér. Saquet állta a rohamot, de Blackstone látta, hogy a csapások megrázták. Még nem akadt senki, aki Vasököl erős csapásaira csapásokkal válaszolt volna, és ő ismét arra használta elnyomorodott, begörbült karját, hogy változtasson a támadás irányán. Megtanulta, hogyan mozogjon gyorsan, nem adva lehetőséget az ellenfelének arra, hogy biztosan ott találja, ahol számít rá. Testsúlyát a bal lábára helyezte, a jobb lábát egy kissé hátrahúzta, a vállát leejtve félrefordította a pajzsát, és vállal előrelendült, mintha egy zárt ajtót akart volna betörni. A támadás ereje meglepte Saquet-t, és Blackstone válla a sisakja peremét találta el. Hátratántorodott, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Látva, hogy ellenfele kibillen az egyensúlyából, Blackstone tovább nyomult előre, és bár magasabb és nehezebb volt, Saquet kezdett hátraesni a szünet nélkül rá záporozó, düh vezérelte csapásoktól. Nem adta meg azonban magát, kardja keresztvasával megakasztotta a farkasos kardot, és fiatal arcán diadalittas mosoly jelent meg – biztos volt a győzelmében. Gyilkolási ösztöne és rettenthetetlensége azonban nem volt elég ahhoz, hogy ellensúlyozza Blackstone erejét és tudását. Átgondoltan, elszántan mérte rá a csapásokat, arra kényszerítve Saquet-t, hogy minden idegszálával a támadásra összpontosítson, egyben lehetőséget teremtve ezzel magának, hogy kirúgja alóla a lábát. Ahogy a fiú csodálkozástól tágra nyílt szemmel összerogyott, Blackstone előreugrott, nagy erővel tátott szájába döfte a kardját, és a mellére taposva ott is tartotta, amíg a benne vonagló, a holt lelkeket a másvilágra cipelő démonok el nem csitultak.

Bevégeztetett.

Mihelyt látták, hogy Saquet elesett, a zsoldosok megfordultak és futásnak eredtek. Guillaume de Fossat és az emberei előtt szabad volt az út, hogy végezzenek Blackstone-nal. Vasököl holtan, tátott szájjal és élettelenül a semmibe meredő tekintettel feküdt a havon. Blackstone nem vesztegetett időt arra, hogy örüljön a győzelmének. Az emberei közül néhányan azonban kezdtek felkapaszkodni a falra, hogy üldözzék a de Fossat távolban várakozó lovasai felé menekülő mintegy húsz zsoldost.

– Hadd menjenek! – kiáltotta el magát Blackstone. – Lesznek itt még elegen helyettük!

Meulon és Gaillard leparancsolta a katonákat a falról, és szigorú parancsszavakkal alakzatba rendezte őket.

– Vigyázz! – harsogta Meulon. – Helyben marad!

Verejték patakzott az arcukon, és Blackstone is levette a sisakját, hogy megtörölje az arcát. A talpon maradottak a kimerültségtől zihálva álltak, míg mások mozdulatlanul feküdtek. Az íjászoknak nem esett bajuk, és Guinot-nak se, bár neki harcolnia kellett – állapította meg magában Blackstone, látva véres kardját.

– Meulon! Hány embert veszítettünk? – kérdezte.

– Négy halottunk van, és két sebesült – válaszolta a helyettese. – Jézusom! Szinte semmi! Ha Isten házát véded, Ő óvó kezet tart föléd, ugye, Thomas úr?! Megmentett bennünket.

– Egy ötven emberrel felérő fal által – mondta Blackstone, mire a körülötte állók felkapták a fejüket. Igaza volt. Azzal, hogy az erejüket nem kímélve megépítették a falat, előnyre tettek szert. Gaillard felemelt egy hegyes, a fal tetejéről levert követ, visszatette a helyére, és mások is ugyanazt tették. A fal életeket mentett meg.

– Előre figyeljetek! – mondta Meulon, amikor észrevette, hogy de Fossat lovasai megindultak feléjük. Már nem voltak nyílvesszőik a fogadásukra, legfeljebb annyit tehettek, hogy amikor elég közel érnek, néhányan a falról rájuk ugranak. Ha átjutnak a falon – márpedig de Fossat és a katonái elég tapasztaltak voltak ahhoz, hogy megtegyék –, a védőknek kevés esélyük marad a túlélésre. A zsoldosok rohamát visszaverték, az igaz, de egy normann úr harminc lovasával a falon belül olyan pusztítást végezhetett közöttük, mint a róka a tyúkólban.

– Figyelem! – süvöltötte Blackstone. – Ha kitartunk, nem juthatnak be a lovaikkal. Minden második ember előre a falhoz! Kuporodjatok le mögé, és támasszátok meg jól a lándzsátokat a földön. Ha átugratnak a falon, hasba szúrjátok a lovakat. A többiek ide hozzám! Tíz lépéssel mögéjük! A miénk az, aki átjut. – A komor arcú emberek elfoglalták a helyüket, és felkészültek a küzdelemre.

Blackstone járkálni kezdett közöttük, és a hangját lehalkítva magyarázott:

– Készüljetek! Lándzsások előre, kétoldalt pajzsfal. Ostobák lesznek, ha megpróbálják, de hát nemes uraink közül jó páran nem az értelmükről híresek. – A különböző helyekről érkezett katonák morogtak valamit.

– Thomas úr arra gondol – szólalt meg Matthew Hampton –, hogy a lovaiknak több eszük van, mint nekik.

Erre már kitört a nevetés. Blackstone biztos volt benne, hogy az emberek ki fognak tartani.

– Jól van. Foglaljátok el a helyeteket! – adta ki a parancsot.

Az idősebb, tapasztaltabb katonák elrendezték a fiatalabbakat. Tudták, hogy noha az alacsony fal ezúttal is nagyon hasznos lesz, egy ló még felhasított hassal is képes ledönteni. Erről azonban nem beszélt senki.

Miután az emberei felkészültek, Blackstone is felvette a sisakját, és egyelőre visszadugta tokjába a farkasos kardot.

A távoli dombtetőt fürkészte, ahol a zsoldosok és de Fossat emberei találkoztak.

És akkor bekövetkezett az, amire senki se számított.

Harsány kiáltások hallatszottak a lejtőn felvezető út felől, amely hirtelen tele lett vérrel. De Fossat és a fegyveresei nekiestek a zsoldosoknak, és ölni kezdték őket. Lovak nyerítettek és csúsztak el, és néhány lovas lezuhant a nyeregből, de ez se számított, veszteség nélkül mészárolták le valamennyit.

De Fossat elvált a csapatától, majd Blackstone és az emberei felé indult. Tizenöt lépéssel a fal előtt állt meg, felcsapta a sisakrostélyát, és sólyomszemével, fekete szakáll borította arcával úgy nézett feléjük, mint egy ketrecbe zárt ragadozó madár.

– Szép napunk van, Blackstone! Látom élsz és jól vagy – mondta.

Blackstone átmászott a falon, de nem ment közelebb hozzá.

– Igen, uram. Akárcsak maga.

– Én aztán nem. A seggem befagy, a kardomra ráfér egy alapos tisztítás, és parancsom van rá, hogy elfogjalak és kivégeztesselek. Ráadásul inni akarok.

* * *

A normann úr meghívást kapott a kolostorba, és az apát lakosztályában, a tűz előtt foglalhatott helyet. Ellenséges lépésre nem kellett számítania Blackstone-tól.

– Nem csoda, hogy a király kedvelte ezt az apátot; értett hozzá, hogyan teremtsen kényelmet – mondta de Fossat, miután ivott egy korty forralt bort, és vett magának néhány darab húst a villájával. Blackstone gondoskodott róla, hogy Meulon és Gaillard készültségben tartsa az embereket arra az esetre, ha de Fossat tőrbe akarná csalni őket. Hamar kiderült azonban, hogy a kolostor védői a de Fossat-val lévők földijei. Ételt és italt adtak hát nekik. Bár a kevert csapat – amelynek tagjai mind a saját urukat szolgálták – jókorára duzzadt, Meulon óvatos maradt, és őrszemeket állított. Miután fellobbantak az esti tüzek, végigjárta őket, az ismerősök pedig a tábortüzeknél a harcról beszélgettek és arról, hogyan foglalta el Blackstone Chauliont. A hírneve pillanatok alatt a magasba szárnyalt, mert akik vele voltak, áradoztak küzdeni tudásáról, és részletesen elmondták, hogyan öltek meg náluk sokkal több embert órákon át vívott, kemény harcban. Abból az egyszerű megfontolásból indultak ki, hogy minél nagyobb hősnek láttatják a parancsnokukat, annál jelentősebbnek fog látszani az ő szerepük és nagyobbnak a dicsőségük.

Guillaume de Fossat elfogadott egy újabb kancsó forralt bort.

– Elmondom, mi történt, csak hogy tudd, Thomas úr – kezdte az utóbbi napokról szóló beszámolóját. – Miután elindultál, Jean de Harcourt a királyhoz küldött a normann urak képviselőjeként. Normandia önkormányzattal bíró hercegség, ami mindig is a király fiának a felügyelete alatt állt. Biztonságra, ha úgy tetszik, védelemre vágytunk azok után, hogy Anglia királya visszakozott, és bejelentette, hogy tovább nem követeli magának a francia koronát. Jean tehát azt javasolta, hogy menjek Párizsba, és mondjam el, hogy egy független angol parancsnok – vagyis te – de Fossat itt enyhén Blackstone felé bökött az állával – el akarja foglalni Chauliont, és hogy én a normann uraktól kapott katonák élén ide jövök, és megakadályozom benne. Elfogjuk, a fejét vesszük és nyársra tűzzük. – Újabb korty bort ivott. – Ez volt az ígéret, ami nem feltétlenül egyezik meg a tettel. A körülménynek változtathatnak az ember szándékán, ahogy egy szikla is el tud téríteni egy patakot. Jelen esetben Saquet volt a szikla.

Blackstone egy darabig várt, csöndben tanulmányozta azt az embert, akit a de Harcourt-kastélyban mélyen megsértett, és ezért hihetően ajánlott bosszút a királynak.

– És még mindig szándékában áll megtenni? Segített megölni a zsoldosokat, akik mellé állt. Milyen helyzetben van most, ezek után? – Nem tudott szabadulni a rossz érzésétől, és továbbra is azt latolgatta, hogy de Fossat érkezése nem egy nagyobb, átfogóbb terv része-e. Nem várakoznak-e az erdőben katonák arra, hogy alábbhagyjon az ébersége, és megindulhassanak, miután a társaik már a falakon belül vannak?

Guillaume de Fossat-ban a cselszövésre való hajlam és a jó hír tisztelete keveredett egymással, mint megsavanyodott tej a nemes vörösborral. A normann lordoknak szopós csecsemő korukban az északi eredetükről szóló dalokat énekeltek, történeteket mondtak. A nagy ünnepeken mindig felhangzó és a frank becsületet, lovagiasságot dicsőítő Roland-ének ugyanúgy hozzátartozott az örökségükhöz, mint a Rollo, a viking. És de Fossat most ismét szemben ült egy paraszti származású kőfaragóval, aki azonban kardot viselt. Furcsává, rejtélyessé vált a világ. A sebhelyes arc ismét felé fordult.

– Miért nem végzett Saquet-val azelőtt, hogy támadott? – kérdezte Blackstone.

Tettetésnek a nyoma sem látszott de Fossat-n, amikor válaszolt.

– Miért kockáztattam volna az emberei életét? Különben is, az a fajankó úgy gondolta, hogy ő könnyebben tud végezni veletek. Hagytam, hadd próbálja meg. Amikor megláttam a védelmeteket, tudtam, hogy győzni fogtok. De ha valamilyen oknál fogva megölt volna téged, akkor is én maradtam volna a király megbízottja – közölte szenvtelen hangon. – Az életed vagy a halálod csak addig számít a szememben, amíg valamilyen célt szoltál. Én nem Jean de Harcourt vagyok, Blackstone. Egyetlen álmatlan pillanatot se okozna számomra a halálod.

– Akkor magában nem lehet megbízni – válaszolta Blackstone.

– Nézzük a következőképp a dolgokat! Több zsák levágott fejjel térek vissza, és azt mondom a királynak, hogy a te embereidé, akiket segítettem megölni. Sajnos több fegyveresed volt, mint gondoltuk, és annak a vadbarom Saquet-nak csak ereje volt, de a harci taktikához nem is konyított. A zsoldosai szétfutottak, vagy meghaltak, és magunk maradtunk bátor katonáimmal, nekünk kellett felvennünk a harcot veled. Nem lehetett kiűzni Chaulionból, ezért becsülettel visszavonultunk, miután harmincat vagy még többet megöltünk közületek – de Fossat ivott egy újabb korty bort –, attól függően, hogy hány fejet viszek magammal. Aztán a király gonosz fia, Normandia hercege visszaadja az elkobzott földjeim egy részét, mivel bizonyítottam hűségemet az apja, az ugyancsak gonosz király iránt. Mindannyian élve, veszteség nélkül kerülünk ki a dologból.

Eredményes cselszövés volt, és Jean de Harcourt terve védelmet biztosított a normann urak számára azok után, hogy Sir Godfrey kegyvesztett lett.

– És mi történik velem és az embereimmel? Küld újabb csapatot ellenem a királyuk?

– A királyt azok után, hogy tettem egy próbát, amely sikertelennek bizonyult, nem fogja érdekelni, hogy Párizstól távol elveszít néhány fallal körülvett várost. Annál sokkal nagyobb gondjai vannak. Úgy fogja fel, hogy néhány parasztot fel kell áldozni ebben a háborúnak nevezett játszmában, de a lényeg az, hogy amije marad az embernek, az legyen szilárdan az övé.

– Én Eduárdnak tartom meg – mondta Blackstone –, és nem magamnak.

– Erről is hallani fog. Nem vagy te buta ember, Thomas, idővel az egész térséget uralni fogod; sok kis várost foglalhatsz még el, és végezhetsz azokkal, akik mindannyiunknak gondot okoznak. Lesz elég pénzed – legelőbb a normann urak fognak gondoskodni erről –, hogy fizesd az embereidet, de aztán részt kapsz a termésből, az állatokból, a zsákmányból és a váltságdíjakból – fejezte be az okfejtését de Fossat.

– Akkor végeztünk is, uram! – mondta Blackstone. Felállt, újból jelezve a normannak, hogy bár rangban fölötte áll, most az ő területén vannak, és azt teszi, amit akar.

De Fossat sötét szeme fensőbbséget sugárzóan felvillant. Lerakta az ónkupát, és szárazra törölte a száját egy szalvétával.

– Jól jegyezd meg, amit mondok! – kezdte. – Normann urak fizetnek, tehát a szolgálatunkban álló harcos vagy. Üzensz valamit azoknak, akik titokban támogatnak?

– Amit itt csináltunk, az elég üzenet.

De Fossat felhúzta a kesztyűjét, és a székét hátratolva megfordult, hogy távozzon. Pár lépést meg is tett, de aztán Blackstone szava megállította:

– Még valami! Már nincs szükségem a pénzükre. Van birtokom, amiből el tudom látni magam. – Kis szünetet tartott, hogy utána de Fossat tisztán hallja a függetlenségét kihirdető mondatát: – És egy zsákmánnyal teli pincém.

De Fossat bólintott.

– Ezek szerint többé nem általunk fizetett harcos vagy, hanem egy lovag a saját jogán… Sir Thomas – mondta.

Blackstone tudta, hogy van még egy kérdés, amit le kellene zárni.

– És mi lesz velünk, kettőnkkel, uram?

A normann keményen, rezzenéstelenül nézett rá.

– Legyőztél egy párviadalban. Mély sebet ejtettél a büszkeségemen, ami máig sajog. És ha Jean nem fog vissza, őrült felbuzdulásodban végeztél volna velem. Adósod vagyok annyiban, hogy végül nem tetted meg.

– Nem, uram. Ami adóssága volt, azt lerótta azzal, hogy végzett a zsoldosokkal. Még ha nem is értem tette.

– Egy nagylelkű gesztus a jó modor jele, Sir Thomas. Akarsz esetleg egyszer az urak közé kerülni?

– Egyszer azt mondta, hogy úgy harcolok, mint egy medvét marcangoló vadászeb.

– Úgy is van.

– Nem valószínű, hogy az elegáns modor meg tud fékezni egy ilyen vadállatot, nem gondolja?

De Fossat elmosolyodott.

– De gondolom – mondta, és kis szünetet tartott. – Nem ugyanahhoz a világhoz tartozunk, Blackstone, de tudnod kell, hogy becsüllek mint lovagot, és kész volnék együtt támadni veled egy közös ellenségre. De ha ellentétes oldalon találjuk magunkat, megöllek, amikor a legkevésbé számítasz rá.

* * *

A holttesteket összeszedték és lefektették a hóba, hogy ott várják ki a tavaszt, amikor a talaj kienged annyira, hogy el lehessen temetni őket egy közös sírba. De Fossat emberei levágták és zsákokba gyűjtötték a fejeket. Saquet lovait és fegyvereit otthagyták Blackstone-nak. Azok, akik ismerték egymást, mivel ugyanazt a normann urat szolgálták, elbúcsúztak egymástól, és a hátramaradottak nézték, ahogy a lovasok a felakasztott zsoldosokat maguk mögött hagyva felkaptatnak az emelkedőn, és eltűnnek a végén lévő erdőben.

Miközben de Fossat emberei elvégezték a piszkos munkát, Blackstone összehívta a sajátjait, és felajánlotta nekik a lehetőséget, hogy visszatérjenek régi uraikhoz. Néhány másodperc telt csak el, aztán az emberek összenéztek, és míg egyesek csak a vállukat vonogatták, mások halkan megbeszélték egymással a dolgot. Végül Talpin volt az, aki előrelépett.

– Chaulion jó kis erősség, Thomas úr, ráadásul étel van a hasunkban és pénz a zsebünkben. Szerintem magasabbá és erősebbé tudnánk tenni a falat, úgyhogy én inkább maradok, hogy lássam, lesz-e belőle valami – mondta.

– Akkor nekem is maradnom kell, hogy lássam, egyenesen rakja-e – csatlakozott hozzá Perinne.

A többiek helyeslőn morogtak.

– Magával maradunk, amíg szüksége lesz ránk, Thomas úr – foglalta össze a társai véleményét Meulon.

Blackstone Matthew Hampton felé fordult, aki azokkal az íjászokkal volt, akiket nem kellett a gyengélkedőbe vinni.

– Azt kéred, hogy franciákkal együtt harcoljunk – mondta Hampton, és komoly arccal végignézett az előtte állókon. – Nem nagyon szeretjük őket. A gascogne-iakat ismerjük: ők olyanok, mint mi – folytatta az íjára támaszkodva –, de úgy látszik, ez a csapat normann téged akar, úgyhogy részünkről rendben van a dolog.