ELSŐ FEJEZET

A sors – útitársaival, a balszerencsével és a romlással – 1346-ban, Szent Vilmos napjának hideg, ködös reggelén érkezett meg Thomas Blackstone ajtaja elé.

Simon Chandler, Lord Marldon ispánja és önjelölt küldönce nem viseltetett rosszindulattal ura alkalmazottja iránt. A fiatal kőfaragónak szóló figyelmeztetés, hogy elfogatási parancsot adtak ki a testvére ellen, jó színben tüntethette fel őlordsága előtt, és olyan látszatot kelthetett, hogy kevésbé mohó, mint amilyen valójában. Esélyt adott a fiúnak arra, hogy elmeneküljön az akasztás elől. Azt pedig biztosra lehetett venni, hogy felakasztják a szomszéd faluban lakó Malcolm Flaxley lánya, Sarah megerőszakolásáért és megöléséért.

– Thomas! – kiáltotta Chandler, miközben kikötötte a lovát az erre a célra földbe ásott póznához. – Hol van az az ostoba, semmirekellő testvéred?

A ház egy szoba szélességű és valamivel több mint hat méter hosszú volt, fala szalmával és trágyával kevert agyagból készült, meredek teteje pedig, amelyet már jócskán belepett a moha, helyi nádból. Egy nyíláson keresztül füst szállt fel alóla az ég felé. Chandler az alacsony eresz miatt lehajolt, és öklével megdöngette a vaszsanérok által tartott ajtót. A ház sarka mögül egy alak bukkant elő a ködből.

– Mi szél hozta ilyen korán, Chandler úr? – kérdezte a karján felhasogatott fát cipelő fiatalember, és bizalmatlanul nézett Lord Marldon intézőjére. Nem talált megfelelő okot a látogatásra, és gyanította, hogy a férfi váratlan felbukkanása rosszat jelent.

Thomas Blackstone száznyolcvan centinél valamivel magasabb volt, és mivel hétéves kora óta kőfejtőben dolgozott, a teste egy nehéz munkában edződött felnőttére emlékeztetett. Sötét haja nyílt arcot keretezett, a szeme barna volt, és a tekintetéből hiányzott mindenfajta rosszindulat. A bőre majdnem olyan cserzettnek tűnt, mint a bőrmellénye, és jóval idősebbnek mutatta tizenhat événél.

– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Elfogatási parancsot adtak ki a testvéred ellen. A seriff emberei már úton vannak, és nemsokára ideérnek.

Blackstone a lassan oszló ködbe bámult; még egy óra, gondolta, és a reggeli napsütés a maradékát is elűzi. Figyelte, nem hall-e lódobogást; tudta, hogy a lovasok az egyenetlen, keréktől felszántott úton fognak érkezni, és megpatkolt lovaik nyomán göröngyök röpködnek majd szanaszét. Egyelőre azonban csend volt, leszámítva a reggeli kakaskukorékolást. A ház a falun kívül állt; ha menekülni akart volna, észrevétlenül bevihette volna az erdőbe a testvérét, hogy aztán eltűnjön vele a dombokon túl.

– Mivel vádolják?

– Sarah Flaxley megerőszakolásával és megölésével.

Blackstone gyomra görcsbe rándult, de az arca nem árult el semmit.

– Nem csinált semmi rosszat. Menekülésre nincs okunk. Köszönöm a figyelmeztetést – mondta, és lerakta a fát az ajtó mellé.

– Az isten szerelmére, Thomas, tudom, hogy őlordsága nem akarja, hogy bármi baja legyen a testvérednek. Az ő munkásai vagytok, és mindig törődött veletek apátok halála óta, de ugyanúgy bűnösnek fognak tartani, mint őt. Felakasztanak vele együtt.

– Az unokatestvére még mindig birtokot keres errefelé? Kapóra jönne, ha Richarddal elmenekülnénk. A tíz holdunk épp megtenné neki.

Chandlerbe belémart a megalapozott vád.

– Bolond vagy! Lord Marldon ezúttal nem tud megvédeni.

– Az úr mindig azt mondja, hogy aki ártatlan, annak nincs mitől félni.

Chandler eloldotta a lovát, és nyeregbe pattant.

– Emlékszel Henry Draymanre? – kérdezte.

Az illetőt a grófság legalább fél tucat falujában utálták. A húszas éveiben járó férfi minden könnyűnek hitt nyereményért kész volt bármikor versenybe szállni, lett légyen szó kakasviadalról vagy kockáról. Blackstone testvére többször is legyőzte nyíllövésben, de Drayman megaláztatása az utolsó húsvétkor vált teljessé, amikor Richard birkózásban is legyőzte, pedig idősebb volt nála. Nem tudván elviselni, hogy vereséget szenvedett egy nála majdnem tíz évvel fiatalabb kölyöktől, bosszút esküdött, és most valahogy sikerült is elérnie azt, amire vágyott.

– A bolond testvéred holnapra kötélvégre kerül. Ordítani fog a rémülettől. A hülyéje!

Blackstone előrelépett, könnyedén elkapta a kantárt, megtekerte, rászorítva ezzel a szíjat Chandler kezére. Az ispán arca megrándult az égető fájdalomtól.

– Tisztelem a hivatalát, Chandler úr. Odaadóan szolgálja őlordságát, de kérem, biztosítsa arról, hogy sem én, sem a testvérem nem hoztunk szégyent dicső nevére!

Blackstone elengedte a kantárt, és Chandler rögtön el is fordította tőle a lovat.

– Amikor elfogták, megtalálták Draymannél a lány szalagjait. A holttestre az apja földjén bukkantak rá. Odajártál vele, ugye? És a testvéred? Tudom, hogy az egész falu paráználkodott vele, de Drayman vallomást tett, és megvádolt benneteket, mielőtt tegnap felakasztották.

Blackstone tisztában volt vele, hogy nem kerülheti el a seriff bíróságának ítéletét. Egy halálraítélt bűnbánata jeléül megvádolhatta ellenségeit bűnelkövetéssel vagy bűnrészességgel. A kínvallatás III. Eduárd uralkodása idején tiltott volt, de a helyi jogalkalmazók sosem riadtak vissza tőle, ha azt remélték, hogy a segítségével beismerő vallomásra tehetnek szert. Miután egy hetet töltött egy cölöphöz kötözve, a saját piszkában, ételtől és italtól megfosztva, a seriff embereinek rendszeres verését elszenvedve, Drayman akarata megtört, és a nyelve megoldódott. Az életére keresztet vethetett, az igaz, de a fájdalom és a szenvedés sem ölte ki belőle a rosszindulatot. Úgy gondolta, ha már távoznia kell az élők sorából, magával visz mást is. Egy ellenséget. Azt, aki megalázta, és akinek a neve úgy belevésődött a szívébe, mintha kőfaragó vájta volna belé.

Chandler elmosolyosodott.

– A gyapjú ára emelkedik. Az unokatestvérem birkái egy hét múlva a földeteken lesznek – mondta, és a lovát megsarkantyúzva elvágtatott.

A köd által foglyul ejtett füst menedéket keresve tekergett ide-oda, de nem talált. Blackstone tudta, hogy a halott bosszúja beteljesedett. Közeledő lódobogást hallott.

Már késő volt menekülni.

* * *

Csak arra maradt ideje, hogy figyelmeztesse a testvérét, ne próbáljon ellenállni az elfogására érkező fegyvereseknek. A fiú hangosan felmordult, mintegy jelezve, hogy megértette. Egyedül a fivére és egyben gyámja jelentett megnyugvást a süketnéma fiú számára. Mások alig vették emberszámba, nyűgnek tartották, és állandó tréfálkozásnak, durva ugratásnak volt kitéve. Ha nincs Thomas, Richard Blackstone az erejét kihasználva harcba száll, és megöli kínzóit. Testmérete és nagy, szögletes koponyája a környék összes lakóját meggyőzte arról, hogy a fiú a természet gonosz tréfája. Félrecsúszott álla miatt az arcán állandóan idióta vigyor ült.

Születésekor az anyja hasát felvágták, hogy a gyereket világra segítsék, és az asszony pár órával később meghalt a nagy vérveszteségtől. Az újszülött nagy volt, de nem sírt, és nem reagált a szeme előtt elhúzott mécses fényére sem. A falusi bába, aki segítette Annie Blackstone-t a behemót teremtmény világra hozatalában, azt mondta, hogy a gyereket hagyják kint a hideg éjszakában, hadd haljon meg. A felesége elvesztésétől szenvedő Henry Blackstone beleegyezett. Már volt egy kétéves kisgyereke, akiről gondoskodnia kellett. Úgy érezte, hogy jobb lesz a természetre bízni a hatalmas csecsemőt. Éles keleti szél fújt akkor, 1332 őszén. Az árpatermés újból silány volt, a szárazság kiszikkasztotta a földet, és éjszakánként nagyon lehűlt a levegő, időnként – jóval korábban a megszokottnál – fagyott is. Éjfélre a hold ezüstös fénnyel árasztott el mindent. Az eltaszított gyerek apja kiment a tarlóra, és élve találta a fiát. A hold körül fénygyűrű vibrált, jelezve ég és föld mennybéli frigyét, és felnézve rá, Henry Blackstone felvette a hideg földről a gyereket. A felesége megtanította a harcost arra, hogy a gyöngédség nem gyengíti el, és szeretete eltávolította a háború brutalitásától. Felemelte a hideg testet, mezítelen melléhez szorította, takarót borított rá, és fahasábokat dobott a tűzre.

Az ő gyereke volt. És joga volt élni.

* * *

A seriff emberei megkötözték a testvéreket, és egy szekéren, megbilincselve, tanyákon és kis falvakon át a városba vitték. A vasráfos kerekek hangosan zörögve gördültek át a kikövezett piactéren a városi börtön felé, el Drayman bitófán lógó holtteste mellett. A varjak már kivájták a szemét, és a húsát is több helyen csontig lecsipkedték. Kilógó nyelvét kegyetlen csőrök szaggatták szét.

A katonák fából ácsolt ketrecbe zárták a testvéreket a seriff udvarának leghidegebb sarkában, ahová nem ért el a napfény. Richard szinte már állati hangú nyöszörgéssel kérdezett valamit a bátyjától.

Blackstone és az apja az évek folyamán megtanulta, hogyan kommunikáljon egyszerű jelek révén a fiúval, hogyan nyugtassa meg, ha kell, és magyarázzon el neki dolgokat. Elérték, hogy megértse, ha mennie kellett valahová, vagy csinálni valamit, és azt is, hogy miért bámulják meg az idegenek, és miért rángatják meg az ingét a gyerekek. Miután az újdonság keltette izgalom elmúlt, a falusiak nem piszkálták tovább, és a vásárokon hamar nyilvánvalóvá vált a fiú ereje és nyilazásban való jártassága. A falu bolondjának nevezték, az igaz, de az ő bolondjuk volt, és győzelmet hozott nekik. Kunyhókban laktak, a betegség, a nehéz munka és a háború korán végzett velük, de Richard Blackstone, a torzszülött a sikereivel büszkévé tette őket, már amennyire tudták, mi az a büszkeség.

A fiú nem volt buta, sőt – a szeme és az esze éles volt, mint egy vékonyra kalapált nyílhegy. Az, hogy némaságra lett kárhoztatva, nem azt jelentette, hogy gondolkodásra is képtelen volt, nem csak a hallásra és a beszédre. Állandóan figyelte a bátyját, és engedelmesen végrehajtotta az utasításait. Ezért járt mindig egy lépéssel Blackstone bal válla mögött.

Most arra kényszerült, hogy tűrje az őrök durvaságát, akik dárdáikkal bökdösve a ketrec egyik sarkába kényszerítették, ahol nem tudta elkerülni, hogy miután védekezőn összekucorodott, az egyik ott álló levizelje. Látta, ahogy a rácsot megmarkoló Thomas arca eltorzul, és vicsorog a dühtől.

– Hagyjátok békén, gazemberek! – kiáltotta Blackstone, mire valaki jó nagyot bökött belé a dárdája nyelével.

A torz teremtmény kínzása azonban nem sok élvezetet kínált, és az őrök hamarosan ott is hagyták őket, visszatértek a helyeikre. A vizelettől bűzlő fiú a bátyjára nézett, és látta rajta a fájdalmat, a tehetetlenséget. Eltorzult szája még szélesebb vigyorra nyílt – ami történt, csöppet sem volt új számára. Letolta a nadrágját, és megvetően kipucsította pucér fenekét.

Thomas Blackstone elnevette magát.

* * *

– Nagy bajban vagytok, és se én, se őlordsága nem sokat tehet azért, hogy megmentsen benneteket az akasztófától. A bíróság még ma összeül – mondta Sir Gilbert Killbere, Lord Marldon lovagja. – Te is tudod, hogy a testvéred több időt töltött azzal, hogy megmártogassa magát Sarah Flaxley-ben, mint szinte akárki ebben az átkozott grófságban. – Sir Gilbert a ketrec előtt állt, onnan beszélt. – Azért jöttem, hogy megtegyem, amit lehet, de őlordsága nem fogja kifizetni a seriffnek az óvadékot – vagy inkább megvesztegetési pénzt – a szabadon bocsátásotokért, azt pedig kétlem, hogy ti akár két pennyt is össze tudnátok kaparni.

Sir Gilbert szorosabbra húzta derekán az övét, még jobban kihangsúlyozva ezzel széles vállát. Majdnem olyan magas volt, mint Blackstone, de nélkülözte a fiú kellemes vonásait, amelyeket azonban nem is hiányolt – himlőhelyes arca csak tovább erősítette Sir Gilbert félelmetes hírét. Harminchat éves korára mesterévé vált a kardforgatásnak és a dárdavetésnek, és nem akadt senki, aki megkérdezte volna, hogy mer a seriff engedélye nélkül beszélni a rabokkal. Mert nem kért engedélyt arra, hogy felkeresse őket.

Blackstone a fejét rázta.

– A testvérem ártatlan. Nem ő ölte meg Sarah Flaxley-t, ezt maga is tudja, Sir Gilbert.

– Henry Drayman azt mondta a bíróságnak, hogy az öcséd vele volt, amikor megölte. Az isten szerelmére, fiú! Ne légy már olyan átkozottul naiv! Hatóság előtt tett vallomást, és csak ez számít. Az igazságszolgáltatásnak semmi köze az ártatlansághoz; annak az a dolga, hogy találjon valakit, akire ki lehet mondani, hogy bűnös. Az nem érdekes, hogy kit. Őlordsága nagyon elégedetlen. A déli falat be kellene fejezni, te pedig itt rohadsz a seriff börtönében, ahelyett, hogy a követ vágnád. És vannak más dolgok is, amik nem tartoznak rád – egyelőre. Egy hete vagy itt, és nekem más dolgaimat kellett abbahagynom miattad. Nagyon sok kellemetlenséget okozol.

– Sajnálom, Sir Gilbert. Tudom, hogy kölcsönökért járó tartozásokat hajtott be őlordságának.

– A seggemen ülve egy asztal mögött – ne hidd, hogy megköszönöm, hogy megszabadítottál tőle –, vagy a napon aszalódás közben azt hallgatva, hogy a hozzád hasonló koszlott parasztok miért nem fizetik meg a tartozásukat.

– Szabad ember vagyok, Sir Gilbert. Sajnálom, ha ez kellemetlenséget okoz. – Blackstone megkockáztatott egy kis mosolyt. A lovag ismerte az apját, Lord Marldonnal együtt hárman harcoltak a skóciai háborúkban.

– Majd másképp fogsz vigyorogni, ha még ma megszorul a nyakadon az a kötél. Krisztusra! A testvéred annyiszor megmártogatta Sarah-ban a szerszámát, hogy elképzelni is nehéz. Hányszor fizetett a lány apja járulékot? – kérdezte Sir Richard arra a büntetésre utalva – egyesek adónak nevezték –, amelyet a helyi birtokos vagy egyházi elöljáró rótt ki a paráznaságban bűnösnek talált, szegény nőkre. – Kutyát veréssel idomít az ember, de ő nem használta elég sűrűn a botot. Az egész grófság tudta, hogy a lány egy szajha… Te és a testvéred pedig fizettetek neki.

– Tud segíteni rajtunk, Sir Gilbert?

A lovag megrázta a fejét.

– Nem tudom. Erőszak és gyilkosság. Az, hogy Lord Marldonhoz tartozó szabad ember vagy, csak ront a helyzeten – lehetővé teszi az ellenségeinek, hogy megfricskázzák. Ez még azért is kárpótolja őket, hogy elveszítik a bevételt, amit eddig a kurván keresztül szereztek.

– A testvérem a húsvéti vásáron birkózásban legyőzte Draymant. Ez az egész erről szól. Nem érdemli meg, hogy meghaljon miatta.

– Te vagy a gondviselője, ezért téged is felelősnek tartanak. Lehet, hogy téged meg tudnálak menteni, de őt semmiképp sem. Krisztusra! Ha tehetnék, kutyakarámba zárnák, és ráeresztenék a kutyákat. Az akasztás ahhoz képest kegyes halál.

Fél tucat őr közeledett; óvatosabbak voltak annál, semhogy egyedül közelítsék meg az öles termetű fiút.

– Hívatják őket, Sir Gilbert – mondta a csapat vezetője.

Sir Gilbert csak félig fordult hátra.

– Várjatok! Még nem fejeztem be.

Az őr mondani akart valamit, de meggondolta magát, mihelyt a tekintete találkozott a lovagéval. Egy pillanattal később Sir Gilbert már ismét Blackstone-ra figyelt.

– Tudsz olvasni?

– Tessék?

– Hétéves korodtól inaskodtál, és az apád rendes pénzt fizetett érte. Meg kellett, hogy tanítsanak olvasni!

Hány leírt szóra emlékezett Blackstone? A geometriai ábrákat jobban értette, mint bármilyen szöveges magyarázatot, és kevés hasznát is vette az olvasásnak. A kőfaragáshoz elég volt neki a jó szem, egy függőón és két hozzáértő kéz.

– Egy kicsit tudok – felelte.

– Gyerekkorodban az iskolában semmit se tanultál a paptól?

A falusi iskolában a nevét tanulta meg leírni, és még néhány betűt. A munka fontosabb volt, mint a tanulás.

Blackstone a fejét rázta.

– Édes istenem! Micsoda időpocsékolás! – Sir Gilbert dühében rugdosni kezdte a ketrec rácsát. – Anyádtól tanulhattál volna, ha életben marad. Én nem tudok segíteni, csak annyit, hogy szólok az érdeketekben.

Blackstone imádkozott, hogy Sir Gilbert felbukkanása reményre adjon okot, de rájött, hogy nagy valószínűséggel a testvérével együtt kötélen fognak rugdalózni a bámészkodók nem kis örömére még azelőtt, hogy a nap a börtön tornya fölé emelkedik. A lovag biccentett a katonáknak, és hátrébb lépve nézte, ahogy a testvéreket kirángatják a ketrecből, és lökdöséssel, rugdosással a seriff versenypályájára terelik, abba a kerek terembe, ahol a súlyos ügyeket tárgyalták. A bírák rendszerint alig várták, hogy újabb gazembereket ítéljenek el, hadd ürüljenek ki a börtönök. A bírósági jegyzőkönyvekben kevés nyoma akadt elnézésnek, lágyszívűségnek.

Ahogy a testvérek előregörnyedve a bevezető bolthajtás alá értek, látták, hogy két katona elvezet egy tízévesnél nem idősebb lányt. Egyikük vidáman nevetett, és odaszólt a társának:

– Az ilyen kicsik tovább táncolnak a kötél végén.

A gyerek rémültnek látszott, de engedelmesen hagyta, hogy a főtér felé vezessék, ahol egy korábban kivégzett ember bomló maradványai még az akasztófán himbálóztak. Blackstone megsajnálta – jobban, mint magát és a testvérét.

– Mit követett el? – hallotta saját kérdését. Bár a testvérével együtt viszonylag keveset látott, az akasztás meglehetősen hétköznapi dolognak számított, és az őr, akihez fordult, meg is lepődött azon, hogy érdeklődik.

– Ellopott egy darab csipkét az úrnőjétől – felelte, és taszított egy nagyot a testvéreken.

* * *

A Blackstone testvérek ellen irányuló, megszokott gúnyolódás a tárgyalás első perceiben elkezdődött. Sokan szóvá tették, hogy a röfögő, érthetetlen hangokat kiadó, vádlottként eléjük állított teremtmény puszta léte is sértés a grófság jó emberei számára, és hogy közveszélyt okoz, ha egy ilyen veszélyes vadállatot mit sem sejtő emberek között szabadjára engednek. Azért pedig, hogy ez az akárki mit tesz és hogyan viselkedik, Thomas Blackstone a felelős. És mivel egy férjet is felelősségre vonnak a felesége viselkedéséért, lévén az a tulajdona, ennek a lénynek a felügyelője is felelős azért, ami Sarah Flaxley-vel történt.

Elítélésen és sértéseken kívül semmi se hangzott el, és mindent be lehetett jegyezni a bírósági könyvekbe a testvérek elítélésének indoklásaként.

A bíró körbenézett a zsúfolt teremben. Sűrű nap előtt álltak – több mint tucatnyi esetben kellett ítéletet hozni –, és miután a várost megszabadította a bűnözőktől, tovább kellett mennie a következő grófságba.

– Akar szólni valaki a vádlott javára?

Sir Gilbert nyomakodott előre az előtte állók között.

– Sir Gilbert Killbere vagyok, és ezek szabad emberek a Sedley nevű faluból, amely Lord Ralph Marldon birtokán van. Azt az utasítást kaptam, hogy közöljem a bírósággal: őlordsága értékes embereiről van szó, és ő nem akarja, hogy elítéljék őket egy olyan senkiházi vallomása alapján, mint Drayman.

A bírót meg lehetett volna vesztegetni vagy fenyegetni, de ilyesmit tenni nem lett volna méltó Lord Marldonhoz, Sir Gilbertről pedig mindenki tudta, hogy egy szegény lovag, és csak hűségének és harcolni tudásának köszönheti, hogy meg tudja őrizni a pozícióját.

– Nincs olyan bizonyíték, amely azt jelezné, hogy ez a teremtmény nem volt részese annak, ami történt – felelte a bíró, tudván, hogy a seriff kért ugyan kenőpénzt, de nem kapott, ezért nincs rá esély, hogy a nagyobb összeget, amelyet az ügy elejtéséért kérni akar, megadják. A közjog alkalmazói körében a megvesztegetés és a zsarolás általános gyakorlatnak számított. Lett légyen szó bíróról, törvényszolgáról vagy börtönőrről, a pénz az igazságszolgáltatás minden szintjén életet menthetett. Hányszor előfordult, hogy egy seriff egy elítélttel megvádoltatta az ellenségeit, majd pénzt csikart ki azoktól az életükért cserébe! Sir Gilbert jelenléte mindössze arra szolgált, hogy mutassa, milyen jó szívvel viseltetik Lord Marldon az emberei iránt. Azért, hogy a nyakuk épen maradjon, nem ajánlott semmit.

– Van bármilyen méltánylandó indok arra, hogy ne akasszák fel őket? – kérdezte a bíró Sir Gilbertet.

– Ismeri a rendeletet, amely szerint mindenki, akinek legalább egy hold földje van, és több mint öt fontot keres évente, köteles egy íjászt adni a király tervezett hadjáratához – felelte a lovag.

Aztán Blackstone-ra nézett, aki gyorsan felé fordította a fejét. Először hallott a királyi rendeletről. Városi kikiáltók nem jártak falvakba és tanyákra, és minden írott rendelet olvasatlan maradt, hacsak egy helyi pap le nem fordította őket, márpedig Sedley papja éppen zarándokúton volt Avignonba, a pápához, és nagy valószínűséggel Calais-ban, a kikötőhöz legközelebb eső bordélyban múlatta az idejét. A megmentésükre akarja használni Sir Gilbert a rendeletet?

– Ezek szabad emberek. Nem alávetettjei őlordságának, de neki szüksége van harchoz értő, jól nyilazó emberekre, hogy teljesítse a király parancsát, és segítsen felállítani egy hadsereget. Thomas Blackstone képzett kőfaragó, évente öt shillinget keres. Ez a gyapjú- és gabonatermésével együtt annyi, hogy ki kell állítania a katonát. A kötelessége egyértelmű. A királynak szüksége van rá! – jelentette ki határozottan Sir Gilbert.

– Elég íjász és lovas van a környéken, hogy kielégítsék a király igényét. Nem látok okot arra, hogy átadjak neki egy falu bolondját, aki a puszta jelenlétével sértést jelentene őfelségére nézve. Már amennyiben ő jelenti az egyetlen védelmet, ami hiányzik neki.

Sir Gilbert nem az az ember volt, aki hagyta volna magát megfélemlíteni egy bibircsókos, nagy pocakú, megvesztegetési pénzekből és az állása adta tekintélyből élő bírótól.

– A fiú nem bolond! – felelte. – Egész életében kőfejtőben dolgozott, erősebb, mint sok felnőtt ember, és három grófságban ismerik mint kiváló íjászt. Örülni fog a király, ha tudását az országa érdekében használja.

A bíró Sir Gilbertre szegezte húsos ujját. A harcban edzett fegyveresek sok gondot okoztak neki pályafutása során. Miután a hadjáratok során megszokták az erőszakot és a fosztogatást, odahaza is gyakran szabadjára engedték magukat: raboltak és öltek. Valahány az útjába került, mindet felakasztatta volna. Az előtte állóról is tudta, hogy veszélyes. Ismerte Sir Gilbert hírét, harci jártasságát, és azt kívánta, bárcsak elkövetett volna valamilyen bűntettet, amiért ítéletet mondhatna rá.

– Az öt font bevétel csak a földre vonatkozik – felelte. – A bolond nem keres semmit – őt csak arra tartják, hogy kisegítő munkát végezzen, ahogy maga is elismerte. Azt, hogy a lánnyal üzekedett, mindenki tudja. Megérdemli a halálbüntetést.

Sir Gilbert a süketnémára nézett, akit félrecsúszott, lefelé lógó álla teljes idiótának mutatott, majd a bátyjához fordulva megrázta a fejét. Látva, hogy Blackstone kész nekilódulni, megfogta a karját, és bármilyen erős volt is a fiú, szilárdan tartotta. Már csak az hiányzott volna, hogy Thomas Blackstone-t összekaszabolják, halálra döfködjék, mert rárontott egy trágyadombra való bíróra.

– Gondolkodj! – szólt rá halkan, de erőteljesen. – Gondolj arra, amire apád tanított! Katona volt, az isten szerelmére! Lord Marldon tanította, és neki is tanítania kellett téged! Gondolj a Szentírásra!

A tudatlansága szülte pánik elszorította Blackstone torkát. Sir Gilbert esélyt adott neki arra, hogy megmentse az életét.

– Ítéletet mondok ezekre az emberekre! – jelentette ki határozott hangon a bíró.

Blackstone nagyot rántott a karján, és kiszabadította Sir Gilbert szorításából.

– Az egyház kegyelmére bízom magam! – kiáltotta.

Sir Gilbert elmosolyodott; Blackstone élete ettől kezdve csakis rajta múlt.

Egy bűncselekménnyel vádolt szerzetes vagy pap megmenthette az életét a Szentírásra hivatkozva, és egy írástudó embernek is megvolt hozzá a joga. Nagy kockázatot kellett azonban vállalnia annak, aki élt a lehetőséggel. Ha nem tudott felolvasni az elé tett Bibliából, akkor nem kerülhette el a halálbüntetést. Ha átment a próbán, a papokra bízták, és egyházi bíróság ítélt felőle. Azt beszélték, hogy a bíróságok legtöbbször az 51. zsoltár felolvasását kérik a vádlottaktól, azét, amely a bűnbánatról szól. Az apja fűzfavesszővel verte mindaddig, amíg szóról szóra meg nem tanulta a szent éneket. De az már több mint három éve volt, és azóta sokat felejtett.

– Thomas Blackstone tud olvasni. Joga van a kéréshez! – jelentette ki Sir Gilbert.

Nem lehetett megtagadni tőle a lehetőséget.

– Hozzák a Bibliát! Hol a pap? Hol van? – kérdezte türelmetlenül a bíró.

Egy fiatal, tonzúrás, fekete csuhát viselő szerzetes lépett ki a termet övező oszlopok árnyékából egy nyitott, díszes borítójú Bibliával a kezében. A bíró elé tette a kötetet, aki ránézett és bólintott. A szerzetes továbblépve a vádlott elé tartotta a könyvet, és várt.

Blackstone a sűrűn írt sorokkal telerótt pergamenre nézett, tekintete egy pillanatra megállapodott a díszes keretbe foglalt kezdőbetűn, majd továbbsiklott, de nem látott semmit, ami ismerős lett volna neki. Franciául tudott olvasni valamelyest, de latinul semmit. A zsoltár számát eltakarta előle a szerzetes szutykos hüvelykujja.

Némán fohászkodott azért, hogy ne csalja meg az emlékezete. A kőfaragó mester, akinél inaskodott, megtanította rá, hogy maga elé képzeljen bármilyen épületet – valósággá, konkrét formákká alakítva át a tervrajzon lévő számokat. „Képzeld magad elé, és látni fogod” – magyarázta a kemény munkában megőszült férfi.

Blackstone maga elé képzelte az apja által belévert betűket, és ha lassan is, de enyhült a szorongása. Aztán a szerzetes ujja is arrébb mozdult, és ő meglátta az 51-es számot.

– Végtelen kegyelmeddel bocsáss meg nekem, Uram, és nézd el hibáimat! Vedd le rólam bűneim terhét, és tisztítsd meg a telkemet tőlük! Mert ismerem őket, s mindig előttem járnak…

Egyenletes ütemben folytatta, úgy mondva a szöveget, ahogy egy, a Szentírást könyvből olvasó ember mondta volna. Elég meggyőző volt ahhoz, hogy a vizsgáztató egyházi ember a bíróhoz forduljon, mielőtt az ítéletet bejegyezték volna a nyilvántartó könyvbe. Blackstone nem mert ránézni se a bíróra, se a tekintetét rá szögező szerzetesre. Rájött volna, hogy nem olvasta a szöveget, csak felmondta azt, amit az emlékezete diktált? Rövid szünet, és egy Blackstone által halvány mosolynak látott arcrándulás után a pap elfordult tőle, és visszament az árnyékba.

– Az idősebb testvér nem bűnös, és mostantól a Szent Edmund-kolostor szerzeteseinek a gondjára bízzuk. A bolondot akasszák fel! – mondta ki az ítéletet a bíró.

Miközben Blackstone az 51. zsoltárt „olvasta”, Sir Gilbert a bíró mellé helyezkedett anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá – mindenkinek a figyelmét lekötötték a gránitfalak között visszhangzó, ünnepélyesen zengő szavak. Miután elfoglalta a helyét, már csak előre kellett hajolnia. A hangja jéghideg volt, érzelemmentes.

– Ha felakasztatja a fiút, levágom a tökét, és megsütöm – mondta. – Azt fogja enni, mielőtt meghal. Adja át őt is a Szent Edmund szerzeteseinek!

Miután elmondta a parancsot, hátralépett, és várt.

A bíró arcából kifutott a vér. Tudta, hogy sok ember számára az ölés hétköznapi dolognak számít, és Sir Gilbert nem tartozott az üresen fenyegetőzők közé. Egy föld nélküli, szegény lovag erőszak útján tehetett csak szert valamilyen gazdagságra vagy befolyásra. A bírónak nem voltak kétségei a fenyegetés komolyságát illetően, ezért remegő ujjakkal megtörölte az arcát egy drága, finom szövésű kendővel.

– Ugyanakkor azonban… a közösség érdekét jobban szolgálja, ha a Szent Edmund szerzeteseinek a gondjára bízzuk, akik valamelyes hasznát tudják venni a némának, és Isten dicsőségére dolgoztatni tudják. Az ügyet ezennel lezárom! – mondta.

Sir Gilbert kivezette a Blackstone testvéreket a hideg és rideg tárgyalóteremből. A szabadba érve Richard a nap felé emelte az arcát, és elégedetten felmordult.

– Emberbőrbe bújt, átkozott szamár. Apádnak hagynia kellett volna meghalni – mondta Sir Gilbert, miközben nyeregbe szállt.

– Maga is megtehette volna, Sir Gilbert – válaszolta Blackstone.

– Sok hasznom lett volna belőle! Azért zsémbeskedtem csak, mert számítottam rá, hogy használni fogod az eszed.

A szerzetes két alacsony farú, poroszkálásra való lóval jelent meg, és Blackstone-ra mosolyogva a kezébe nyomta az egyik kantárját.

– Szép felolvasás volt, Blackstone mester – mondta, és még szélesebbre húzódott a szája.

Sir Gilbert megfordította a hátasát.

– Az egyiknek csodás emlékezete van, a másiknak csodás szerszáma. Mindkettő bajt okoz, de az uram, Lord Marldon élve akarja látni őket. Megtettem a kötelességemet. Köszönöm, Michael testvér. A gondjaimra bízza őket?

– Készséggel, Sir Gilbert.

– Akkor a Szent Edmund az ígéret szerint megkapja a pénzt. Megsarkantyúzta a lovát, Blackstone és Richard pedig követte. Sir Gilbert Lord Marldon háza felé vette az irányt.

* * *

Az út szeszélyesen ide-oda kanyargott a vastag törzsű és büszke koronájú gesztenyefák között. Az utazók a hatvan méterrel alattuk zubogó folyó mentén haladtak. A tőlük délre lévő lankák lejtőin féltucatnyian arattak, és időnként évődő kiáltások jutottak el hozzájuk. Blackstone nem állta meg, hogy fel ne becsülje a köztük lévő távolságot és a röppályát, amelyet egy nyílvesszőnek meg kellett tennie ahhoz, hogy elérjen hozzájuk. Ösztönösen cselekedett, azt csinálta, amit mindig azóta, hogy apjától megkapta az első íját. Ahogy nőtt, erősödött és ügyesebb lett, az íj is egyre nagyobbá és nehezebben kezelhetővé vált. Az apja megtanította rá, hogyan feszítse ki, testét a tartó fához szögezve; egy kar erejénél többre volt szükség a százhatvan fontnyi húzóerő létrehozásához és sokszori ismétléséhez. Mire megszületett a királyi rendelet, amely börtönbüntetés terhe mellett betiltott minden játékot, amely elvonta a férfiakat a céltáblától, Blackstone megörökölte apja nagy becsben tartott harci íját. A kor legpusztítóbb harci eszközének ideális magassága tíz centivel volt több, mint a kezelőjéé, és Blackstone íja több mint százkilencven centi magas volt. Elsőszülött lévén neki kellett örökölnie, és az apja tudta, hogy jobb íjász, mint az öccse. Szelíd, halk hangon mondta el, hogy kisebbik fia jobb íjász mindenkinél a grófságban, kivéve Thomast. Ezzel együtt arra kérte, hogy valahányszor versenyre kerül sor, engedje át neki az utolsó, győztes lövést. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a süketnéma fiú elfogadásra találjon a közösségben. Az apa és az idősebb fiú megtartotta magának, senkivel sem osztotta meg a közös titkot.

Az apa halála óta valahányszor felajzotta az íjat, és megszorította a karok közti, tíz centi vastag markolatát, Thomas az apja energiáját érezte kisugározni a fegyverből, amely tiszafából készült, ruganyos kéregborítással az oldalán, és sötét, szivacsos fabéllel a belső oldalán. Lelki szemei előtt néha lejátszódtak a csaták, amelyekben az apja részt vett. Olyankor remegés rázta meg a gyomrát, és elbizonytalanodva latolgatta, vajon képes lesz-e valaha is olyan bátran helyt állni, ahogy az apja tette. Az idő, amikor ennek el kellett dőlnie, most karnyújtásnyira lévőnek tűnt.

Mezei virágok terpeszkedtek szanaszét a távoli földeken, és vezették a tekintetet a folyó utolsó kanyarulatához, ahol Lord Marldon házának tornyai emelkedtek a fák koronája fölé.

Nem kellett sietniük, és a táj is szinte követelte, hogy fogják vissza a lovaikat. Sir Gilbert egy szót se szólt azóta, hogy elhagyták a várost, és Blackstone nem látta okát annak, hogy üres fecsegésbe kezdjen. A környező táj természetes szépsége megérintett valamit, ami mélyen nyugodott benne – valami szelídséget, ami már-már az anyai szeretetre emlékeztetett. Bármilyen kemény volt is az életük, az apja mindig azt mondta, hogy Isten gyermekei, és a természet gondoskodik róluk.

Sir Gilbert, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, felé nézett.

– Anyád tönkretett egy jó harcost – mondta. – Kiszívta apádból a harci vágyat, ahogy a velőt szívja ki a csontból az ember. Lemondott a harcról, és minden idejét arra szánta, hogy vele legyen, meg hogy felneveljen téged és a szamarat, miután ő meghalt.

Látta a dühös villanást Blackstone szemében, de azt is megjegyezte, hogy a fiú uralkodott magán. Arra gondolt, hogy ha a két fiúnak el kell hagynia megszokott helyét, a kunyhóját és a környező falvakat, idegenek fogják bántani őket, és Blackstone-nak meg kell védenie a testvérét, amihez hideg fejre lesz szüksége, mert azok, akik bántják, olyanok lesznek, akik hozzászoktak az érzelemmentes gyilkoláshoz.

Thomas nem reagált a sértésre.

– Miért viselkedett úgy apám? – kérdezte.

Sir Gilbert felhorkant és kiköpött.

– Azért, mert jobban szerette anyádat annál, mint ahogy bármelyik férfi szerethet egy nőt.

Az út kiszélesedett előttük, és meglátták az udvarház külső kapuját. Sir Gilbert vágtába ugratta a lovát.

Blackstone remélte, hogy maguk mögött hagyták a rossz sorsot. A romlás azonban még nem vájta belé éles karmait.

* * *

Az óriási, ívelt kapuboltozaton átjutva leszálltak a nyeregből, és átadták a kantárt egy odasiető lovásznak. Az udvar tele volt a dolguk után siető emberekkel. Sir Gilbert előrement, hogy beszéljen Chandlerrel, aki aztán intett nekik, hogy menjenek utána a nagy terembe. Blackstone részt vett Lord Marldon falai és hídjai javításában, de még sosem járt magában a házban.

A testvérek felnéztek a mennyezet gerincéig nyúló, ívelt tölgyfa gerendákra. Zászlók és kárpitok lógtak a falakon, frissen vágott sáslevelek borították a kőpadlót. Két ír farkaskutya és fél tucat másfajta eb emelkedett fel a kandalló elől, amelyben a kinti meleg ellenére vastag fahasábok égtek. Az állatok morogtak és hangosakat vakkantottak, de miután Sir Gilbert nem vett tudomást róluk, megszaglászták őket, majd visszafeküdtek a helyükre. Lord Marldon a tűz közelében ült, köpenyét maga köré tekerve. Arca beesett volt a fájdalomtól, amely húsz éve kínozta, és amelyet csak ritkán enyhített a gascogne-i birtokairól származó, testes vörösbor.

Blackstone tiszteletteljesen fejet hajtott előtte, és az egy lépéssel mögötte álló öccse is. Őlordsága pár pillanatig fürkészőn nézett rájuk, és Blackstone nem állta meg, hogy a zsámolyon nyugvó fél lábára ne pillantson. Mint azt mindenki tudta, Lord Marldon részt vett a skóciai háborúkban, és egy harci szekerce térdből levágta az egyik lábát. Valóságos csoda volt, hogy életben maradt. A sérülés nem akadályozta meg abban, hogy lovagoljon – az egyik kengyelt hozzáigazították a csonka lábhoz, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. Blackstone az évek folyamán látta néhányszor, amikor megjelent náluk, hogy halk hangon megbeszéljen valamit az apjával.

– Szóval megmentette őket a hóhértól, Sir Gilbert.

– Végül is ő maga csinálta, mylord.

Bár szabad ember volt, Blackstone tudta, hogy Lord Marldon a tekintélyével és befolyásával jelentős szerepet játszhat az életében. Semmiképpen sem érezte tehát feleslegesnek, hogy a kötelezőnél nagyobb tiszteletet tanúsítson iránta.

– Uram, ön mentette meg ma az életünket – mondta. – Sir Gilberttől tudom, hogy elmondta apámnak, milyen fontos megtanulni a bűnbánat himnuszát.

Lord Marldon elnevette magát.

– Apád jól tette, hogy annyit törődött veled. Intelligens vagy, eszes, és van benned valami az anyád szépségéből. Egy ilyen jó kiállású fiúnak sosem kellene fizetnie egy nő élvezetéért. Apád most biztos jól elverne. Talán nekem is azt kellene tennem a sok gondért, amit okoztál.

– Bocsásson meg, uram! Nem állt szándékomban elfogatni magam – mondta Blackstone, majd megkockáztatva, hogy rendre utasítják, hozzátette: – Sosem fizettem érte, uram.

Lord Marldon újból nevetett.

– Hiányzik az apád. Talán jobban meg kellett volna ismernem a fiát. – A mosoly eltűnt, és a helyét szomorkás kifejezés vette át. – Legalábbis azt, aki fel tud vidítani, és válaszol, ha szólnak hozzá.

Sir Gilbert távolabb ment a tűztől, és megállva simogatni kezdte az egyik farkaskutyát, amely leült mellé. Blackstone gyorsan ránézett; nem tudta, hogyan válaszoljon a megjegyzésre, és Sir Gilbert arcáról sem tudott leolvasni semmit. Úgy érezte, próbának vetik alá.

– Uram, a testvérem erős és sokat dolgozik, és lordságodnak hasznára válik a némasága. Panasz nélkül végzi a munkáját.

– Jó válasz… de az állandóan kutató pillantása zavar.

Blackstone megérintette az öccse vállát, mire a fiú felé fordult, és figyelte, ahogy az egyik ujjával megérinti a szeme alját, majd nyugtató gesztusként széttárja a karját. Richard bólintott, és nyugodt maradt.

– Háborúba mégy, Blackstone. Eduárd király sereget gyűjt. Küldöncök járják be az országot, szerződéseket kötnek lovagokkal és harcosokkal, és a szabad embereknek be kell állniuk katonának, hogy szolgálják a királyukat. Sir Gilbert gyűjti össze a birtokaimról a háborúba menőket, és te is a jelvényeimet fogod viselni.

Őlordsága egyenes, nyílt beszéde meglepte Blackstone-t. Érezte, hogy egész világa hamarosan meg fog változni.

– Ki ellen fogunk harcolni? – kérdezte tétován.

– Ha jobban figyeltél volna a rendeletre, amit a seriff kifüggesztetett a városban, már tudnád. A király és a parlament szerint a franciák nem akarják elismerni a király jogát franciaországi birtokaira. A háborút még nem hirdették meg, de a franciák ellen vívjuk. Mint mindig.

Blackstone az előző hónapokban hallotta a szóbeszédet, és azt is, hogy a király emberei gabonát és állatokat vásárolnak, de az meg sem fordult a fejében, hogy neki is háborúba kell mennie. Az élete anélkül sem állt másból, mint a túlélésért folytatott, napi küzdelemből.

– Tudnod kell valamit az apáddal kapcsolatban, Blackstone – folytatta Lord Marldon – Oltalmamba vettem a családját. Tartoztam ezzel neki, és mást nem is kért tőlem. Amikor az a fejsze levágta a lábam, ő kötötte el a csonkot, és megmentette vele az életemet. Mérföldeken át cipelt, míg biztonságos helyre nem értünk. Alig voltam magamnál. Ő öntött égő kátrányt a sebre, hogy lezárja, és hálás vagyok, amiért megtette. Nem hiszem, hogy lett volna nála hűségesebb társ.

Blackstone csak nehezen tudott megszólalni.

– Sose beszélt róla.

– Azért nem tudtál róla, mert hallgatást fogadott. Ha híre kel, hogy a családotoknak megkülönböztetett bánásmódban van része, az több bántást okozott volna, mint amennyit a testvéred elszenvedett.

Blackstone szíve gyorsabban – pánikszerűen – vert, mint akkor, amikor egy kőfejtőtől meghallotta, hogy sziklaomlás történt. Vad gondolatok keringtek benne, és többször felvillant előtte a jókora kőtömb alatt fekvő apjának a képe.

– Mindig nagy tiszteletben tartotta önt, uram. Mindig imádkozott azért, hogy békés, hosszú élete legyen – felelte, érezve, hogy a hűség súlya még nagyobb erővel nehezedik rá.

Lord Marldon bólintott, és a hangját őszinte érzés tette lágyabbá.

– Én is tiszteltem, mint senki mást rajta kívül – mondta. – Szabad emberré tettem, és valahányszor a király háborúba szólította a veteránjait, kiváltottam, megfizettem, amit kellett. Elintéztem, hogy jó árat kapjon a gyapjújáért, így lehetővé tudtam tenni, hogy kifizesse a pénzt, amit azért kértek, hogy inaskodhass. Miután megölte a lezúduló szikla, továbbra is teljesítettem az ígéretemet, és megvédtem a fiait azoktól, akik el akarták venni a földjüket.

Blackstone ugyanolyan sóbálvánnyá meredve állt, mint süketnéma testvére.

– De most magadnak kell szerencsét próbálnod, Thomas. A királyodnak szüksége van rád. Az én életemnek hamarosan vége, és megtettem azt, ami a kötelességem volt. Most rajtad a sor.

Blackstone újból Sir Gilbertre nézett, és a lovag ezúttal bólintott. Az udvarház ura haldoklott. A védelem, amit nyújtott nekik, vele együtt hamarosan elenyészik – olvasta ki a tekintetéből.

– Hűen fogjuk szolgálni, uram, ahogy apánk is tette volna – mondta.

Lord Marldon megrázta a fejét.

– Csak te, Thomas. A testvéred nem alkalmas harcra. Elküldjük a szerzetesekhez, akik munkát adnak neki, és megvédik a hántástól, gúnyolódástól.

– A ferencesek néma állatokról gondoskodnak – tette hozzá Sir Gilbert.

Richard riadtan kapta fel a fejét, amikor Blackstone megmarkolta a karját.

– Tud harcolni. Három grófságban nincs jobb íjász nála.

– És tizennégy éves, az isten szerelmére! – egészítette ki Thomast Sir Gilbert. – Süket és néma.

Blackstone Richard mellére tette a kezét, hogy levezesse a fiú arcán látott félelmet.

– Van, amit érzékel, Sir Gilbert – mondta. – Uram, érzi a dobok rezgését és a trombiták harsogását. A kiáltások erős hangon megrezgetik a levegőt. Apánkkal és velem dolgozott azóta, hogy megtanult járni. Nem ismerek senkit, aki olyan erős lenne, mint ő. A látása pedig éles, mint a legjobban kihegyezett tőr. Több nyilat tud elereszteni egy perc alatt, mint bárki.

– Tizenöt évesnél fiatalabbat nem küldhetünk háborúba – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Sir Gilbert, belefáradva Blackstone makacskodásába.

– Én vigyázok rá, uram, ahogy ön is oltalmába vette apámat és a fiait – fordult Lord Marldonhoz Blackstone, érezve, hogy kezd kifogyni az érvekből. – Nézzen rá! Annyi idősnek látszik, mint amennyi? Aratás idejére eléri a megfelelő kort, de elég nagy és erős ahhoz, hogy akár feleannyi idős is lehessen, mint amennyi kell. Ki vonná kétségbe, hogy háborúba mehet?

Lord Marldon és a lovagja kis időre elnémult.

– Egyetlen szőrszál sincs az arcán – állt elő végül az újabb érvvel Sir Gilbert.

– És rücskös az arca – válaszolta Blackstone. – Olyannak fogják látni, amilyen. Jobb lesz neki mellettem elviselni a katonák gúnyolódását, mint a szerzetesek ostorcsapásait azért, mert nem úgy kapálja fel a répaágyásukat, ahogy szeretnék.

Lord Marldon hosszan, erősen köhögött, mire Sir Gilbert gyorsan bort töltött egy kupába, és ura reszkető kezébe adva a szájához igazította.

– Édes Jézusom! Bárcsak úgy fejeztük volna be az életünket apáddal, ahogy férfiakhoz illik. Nem hangyaként eltaposva, belülről szétrágva valamilyen kórtól – nyögte az öreg harcos. Aztán összeszedte magát, és már határozott hangon adta ki az utasítást: – Várjatok odakint! Meghozom a döntésemet. Isten áldjon meg, Thomas Blackstone! Sose felejtsd el, hogy ki volt az apád, és tiszteld az emlékét! Kifelé!

Blackstone fejet hajtott, és az öccse rögtön követte a példáját.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Lord Marldon letörölte a szája sarkából a borral összekeveredett vért.

– Chandler a földjüket akarja, és nem hiszem, hogy útját tudom állni. Küldjem el a fiút a bátyjával?

Sir Gilbert töltött magának is egy pohár bort.

– Olyan erős, mint egy bivaly. Nem hiszem, hogy a szikla, amelyik megölte az apjukat, végezni tudott volna vele. És biztos vagyok benne, hogy ha felélesztik, van benne tűz – felelte. Ivott egy kicsit, és közben azon gondolkodott, vajon az ura hallani akarja-e azt is, amit Blackstone-ról gondol. Nem volt sok választása – az idő múlása felgyorsult, és őszinteséget követelt.

– A félkegyelmű tényleg jó íjász, de Blackstone hazudik – felelte. – Figyeltem a fák közül, láttam, ahogy gyakorolt. Ő a jobb. Olyan sebesen lő, hogy egy kisebb hadsereggel is képes végezni.

Lord Marldon hangja alig volt erősebb a suttogásnál.

– A saját kárára is kész megvédeni az öccsét.

– Ha az idióta vele lesz, legalább jó sok franciát megöl. Én hagynám, hadd menjen. Miért is ne? – Sir Gilbert egy pillanatra elbizonytalanodott. – De mi legyen Blackstone-nal? Szalmából készült céltáblára lőni nem ugyanaz, mint harcolni. Nem olyan, mint az apja. Hiányzik belőle az ölési ösztön. Kerülni próbál minden erőszakot. Nem hiszem, hogy képes volna megölni egy szopós malacot. Van benne valamilyen vele született gyöngeség. Mint az anyjában is, aki elrontotta az apját. Azt hiszem, vagy elesik az első csatában, vagy ha túléli, dezertál. – A kupáért nyúlt, és felhajtotta a bort.

A lord egyetértőn bólintott. Henry Blackstone nem verte meg elégszer a fiút. A szeretetet és a gyöngédséget a háborús mészárlás közepette rendíthetetlen bátorságnak kell felváltania. Hányszor figyelmeztette hűséges emberét arra, hogy a fiú túlságosan is szelíd? A barátja mindannyiszor azzal érvelt, hogy egy nemesembernek a harci művészeteken kívül értenie illik a költészethez és az élet finomabb. dolgaihoz is; miért ne lehetne ugyanarra bátorítani egy közrendűt is?

– Tegye, amit lehet! – mondta Lord Marldon – Még a leglágyabb szívet is a háború felé lehet fordítani. Ha meg kell halniuk, haljanak meg dühtől forró vérrel és a királyuk iránti szeretettel a szívükben!