TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A következő napokban újabb vendégek érkeztek, hogy de Harcourt-ékkal együtt ünnepeljék a karácsonyt. A normann urak a feleségüket is magukkal vitték kettő kivételével. Ismeretlenek voltak mind, de csak addig, amíg Marcel, a grófné szolgája el nem mondta, kicsodák. Blackstone gondot fordított rá, hogy megjegyezze a nevüket és a címerüket. Louis de Vitry, Jacques Brienne, Henri Livay, Bemard Aubriet. Valamennyien az angolok ellen harcoltak, engedelmeskedtek Fülöp király hívó szavának, és az egyik legkirályhűbb francia család várkastélyában gyűltek össze. Jean de Harcourt apja, aki Crécynél esett el, a családi kriptában aludta örök álmát, miután Franciaország királya tisztelgett az emléke előtt, és az udvar méltó módon megemlékezett róla. Blackstone tehát azon gondolkodott, amikor látta őket megtérni véres zsákmányukkal a napi vadászatból, hogy miért épp ott gyűltek össze, amikor ő is egy tető alatt lakott velük. Ki van nagyobb veszélyben – tette fel magának a kérdést –, ő, vagy a francia, aki menedéket adott neki?

Az idő hidegebbre fordult, és a szél hol feltámadt, hol elcsendesedett – ugyanolyan bizonytalan volt, mint Blackstone érzései a sok nemes vendéggel kapcsolatban. Egyesek ugyanolyan idősek voltak, mint de Harcourt, mások viszont tíz évvel vagy még többel öregebbek nála. Úgy gondolta, hogy ezeknek az idősebb embereknek nagyobb befolyásuk van az eseményekre, mint a fiatalabbaknak. Igyekezett elkerülni őket, és többnyire a gyakorlóhelyen tartózkodott, Jean de Harcourt-tól sem háborgatva, mivel neki a vendégeivel kellett foglalkoznia. Amikor nem vadásztak, akkor visszavonultak a könyvtárba, és magukra zárták az ajtót. Összejövetelük nem annyira közös ünneplésnek látszott, mint inkább nagy hatalmú urak tanácskozásának. A nők, ha nem csatlakoztak a vadászni induló férfiakhoz, Blanche lakosztályában gyűltek össze, vagy a nagyteremben hallgatták az énekeseket, akiket de Harcourt Párizsból hívott, hogy szórakoztassák a vendégeit, és elmondják a fővárosi híreket és pletykákat.

De Graville úr – már sok ősz szál volt a szakállában – köpenyébe burkolózva, görnyedten ült a nyeregben. A fegyvereivel és ajándékaival megpakolt két lovat vezető inasa és apródja gyakorlottan végezte a feladatát. Ismerték a várkastélyt, nem kellett útbaigazítást kérniük, és magabiztos felsőbbrendűséggel kezelték de Harcourt szolgáit és lovászait. De Graville nagy tekintélynek örvendett Normandiában, akárcsak a vele együtt érkező De Mainemares, akinek az arca mindig mogorvának tűnt, még aközben is, hogy üdvözölte de Harcourt-t. Megölelték és arcon csókolták egymást, és nyilvánvaló volt, hogy a vendégek közeli barátok, és mindketten mélyen hisznek Istenben. Blackstone naponta háromszor látta őket imára a kápolnába menni, a szent ünnepnapon pedig még többször. Tudta, hogy az ájtatos urak nagyjából ugyanolyan idősek, mint Sir Godfrey, a de Harcourt család renegátja.

Minden újabb nemes érkezését lakomával és zenével ünnepelték meg, és ez így ment egy egész héten át. Christiana nyíltabban beszélt, mint ahogy Marcel valaha is képes lett volna rá, és figyelmeztette a fiút, hogy ezek a normannok azoknak fogadnak hűséget, akitől a legtöbb hasznot remélhetik.

– Keserűnek tűnsz – mondta Blackstone, miközben egy újabb csoport érkezését figyelték.

– Apám elszegényedett lovag. Nincsen földje, nyugaton szolgálja az urát, és hűséges a királyhoz. Ezek az emberek megvásárolhatók, ő viszont nem – válaszolta a lány.

Blackstone megborzongott a bizonytalanságtól, valahányszor az apját említette. Az angolok végigsöpörtek a Cotentin-félszigeten, mindenhol megverték a franciákat, és Sir Godfrey, jótevőjének a nagybátyja állandóan ott volt az élvonalban, és Killbere-t és a lovas íjászokat felhasználva űzte és irtotta a francia korona híveit.

– Még mindig nem tudom, mi van vele – folytatta Christiana. – Remélem, hogy az urak közül valaki hallott felőle. – Megérintette Blackstone karját. – Légy óvatos azzal az emberrel, Thomas! – mondta érezhető félelemmel a hangjában, és az egyik nemesre mutatott, aki nem lehetett több húsz-huszonegy évesnél.

– Ki az?

– Guillaume de Fossat. Alençon grófja mellett harcolt Crécynél. – Christiana hangja elítélően csengett. – Lemészárolták a genovai íjpuskásokat, hogy rohamot tudjanak intézni a hercegetek ellen. – Elmosolyodott. – De talán így volt jó – máskülönben most nem lennél itt.

– Végük lett volna mindenképp. Olyan sokat megöltünk közülük, hogy amit ők csináltak, az már nem számított – felelte Blackstone, és még be se fejezte a mondatot, már érezte, hogy túl érzelemmentesen, tárgyilagosan beszél. Az angolok kimerültek voltak, amikor Alençon rohamot indított ellenük, de megállították. És meg is ölték. Blackstone figyelte, ahogy de Fossat lehúzta lovaglókesztyűjét, megfogta Blanche de Harcourt kinyújtott kezét, és ráhajolt, hogy megcsókolja. Az arca Jean de Harcourt sólymára emlékeztette – vékony, görbe orra volt, és örökké ide-oda ugráló, nyugtalan szeme. Guillaume de Fossat – mesélte Christiana – összekülönbözött Jánossal, Normandia hercegével, a király fiával, és elveszítette a birtokai nagy részét.

– Azt mondják, gyilkosságot követett el.

– Sok katona meghal a csatában.

– Nem. Az unokaöccsét ölte meg, mert nem válaszolt egy kihívásra, és utána azt az embert is, akitől a kihívás származott. Ezeknek az embereknek a többsége veszélyes a maga módján, Thomas. Tartsd távol magadat tőlük!

* * *

Blackstone minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy úgy legyen. Valahányszor de Harcourt és az urak kilovagoltak vagy hazatértek, ügyelt arra, hogy ne lássák. Észrevétlen volt mindenki számára, kivéve Christianát, aki sok időt töltött a többi nő társaságában. Valamennyien örültek az alkalomnak, hogy jól kibeszélgethetik magukat, mivel a zömük egyedül élt a férje házában vagy várában, és nem volt mellette azonos rangú másik nő, leszámítva néha egy-egy lánygyereket. A férfiak kiruccanásai és az, hogy a nők magukkal voltak elfoglalva, ideális lehetőséget biztosított Blackstone-nak arra, hogy használja a könyvtárt. A szolgáknak alig volt idejük arra, hogy tudomást vegyenek a jelenlétéről, de a kandallóban felgyűlt, meleg hamukupacok elárulták neki, hogy de Harcourt és nemes vendégei sok időt töltenek a szobában.

A helyiség nem volt nagy, de kényelmesen elfért benne egy kipárnázott szék, néhány zsámoly és egy asztal az ablak előtt. A kandalló uralkodott rajta, és gyertyák szolgáltatták a fényt. Összetekert, szalaggal átkötött dokumentumok sorakoztak fahasábokként a polcokon, mellettük összefűzött és bekötött pergamenlapok. Gyékény helyett szőnyeg borította a kőpadlót. A szobán látszott, hogy a kastély urának a szentélye, menedéke.

Egy asztalként szolgáló, időtől megbarnult tölgyfa lapon összetekert pergamenek hevertek. Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs különösebb, de Harcourt érkezésére utaló mozgás az udvaron, Blackstone kibontotta az egyiket. Franciaország elnagyolt rajza volt rajta, és egy vonal, amely kettévágta a királyságot. Végighúzta rajta az ujját, és Párizstól eljutott a de Harcourt-kastélyig. Tucatnyi, szétszórt jelet is látott – kis piros kereszteket, fekete pontokat és köröket, amelyek Normandiából kiindulva Britanniáig értek, délen pedig Bordeaux-ig.

Valamilyen okból fontos helyeket jelöltek, és miután a de Harcourt-kastélyt sikerült megtalálnia, Blackstone úgy gondolta, hogy azok is várak. Megkereste azt a helyet, ahol az angol hadsereg partra szállt, és az útvonalat, ahogy átkelt Normandián. Crécy nem volt jelölve a térképen, és nem tudta, hol lehet. Csak Caent, Rouent, Párizst és Bordeaux-t rajzolták be rá, és lelki szemeivel próbálta meglátni, vajon mi lehet azokon a helyeken, amelyeket az ujjával megérintett. Még sosem látott ehhez hasonló térképet, és a képzelete szabadon szárnyalt, akár egy sólyom.

Összetekerte a térképet, és a polcokhoz visszamenve végighúzta ujját a pergamentekercseken és a köteteken. Hogy tud bárki ilyen sok könyvet elolvasni? – kérdezte magában. Az egyik alsó polcon olyan könyvet talált, amelynek a borítóján egy kardot forgató szerzetes látszott. Magához vette, és az ablakhoz ment vele, részben hogy jobban lásson, részben pedig azért, hogy figyelje, nem jön-e még de Harcourt. Ahogy belelapozott, olyan rajzokat látott, amelyek azokat a védekező testhelyzeteket ábrázolták, amelyekre Jean de Harcourt tanította. Egy kardvívásról szóló könyv volt, és Blackstone a zekéje alá csúsztatta. Olyasmire talált, ami érdekelte.

* * *

Blackstone úgy látta, hogy a vendégek jó ideig maradni fognak. A karácsony hosszú ünnepnek bizonyult, amelyre őt nem hívták meg. A szolgák a szobájába vitték az ételt, ott evett, néha Christianával, aki gyöngéden tovább csiszolgatta az illemtudását. Ez a karácsony semmiben nem emlékeztetett az odahaza, a falujában megélt ünnepekre, amikor a papjuk sörrel kínálta a helyieket, egész nap pihentek, és este együtt imádkoztak a templomban, amelyben olyan hideg volt, akár egy sírboltban. Kemény munkáról és testvéri szeretetről szóló, jó emlékek voltak ezek, akárcsak az, amikor Richard egy karácsonykor idióta vigyorba rántotta torz arcát, és boldogan felkiáltott, miközben megnyúzott és kibelezett egy csapdával fogott nyulat az ünnepi vacsorához.

Édes Istenem és ti, angyalok – imádkozott némán Blackstone –, vigyázzatok a testvéremre, ha már én nem tudtam!

– Thomas?! – szólt rá Christiana, megtörve a hosszúra nyúlt csöndet.

– Tessék!

– Hol jártál?

– A régi időkre emlékeztem – felelte Blackstone.

A lány közelebb húzódott hozzá, megérintette a száját az ujjaival, majd a sebére tette őket.

– Szépen gyógyul. Nyáron, ha meleg éri, csak egy fehér vonal marad belőle.

Blackstone átölelte, és az ajkára hajolt.

– Meddig kell még várnom? – kérdezte.

– Amíg el nem jön az ideje – felelte csaknem suttogva Christiana, de nem húzódott el tőle.

Blackstone magához húzta, megcsókolta, és érezte, hogy a lány ajka elnyílik, nyelve hegye gyengéden megérinti az övét. Utána azonban elhúzódott tőle.

– Túl erősen fogsz. Összetörsz – mondta lágyan.

Blackstone észre se vette, és esetlensége újból zavarba hozta.

– Sajnálom.

– Majd rájössz, hogyan csináld. Nem vagyok olyan törékeny, mint gondolnád, csak te nem számolsz az erőddel. Most viszont mennünk kell.

– Nincs hová mennem.

– Meghívtak a nagyterembe – közölte Christiana.

Blackstone úgy hőkölt hátra, mintha pofont kapott volna sebesült arcára.

– Ne ijedj meg! Tudod, hogyan viselkedj – biztatta a lány.

– Veled és Blanche grófnéval talán igen, de nem ezzel a sok nemessel és a feleségükkel. Miért hívtak?

– Nagyon jól tudod. Azért, mert érdekes vagy. Egy közember, akit a király pártfogásába vett. Fel akarnak mérni.

– Elmehetnek a pokolba.

– Azért tartanak papot, hogy megvédje őket tőle – mondta Christiana, és amennyire csak tudta, megpróbálta enyhíteni a fiú félelmét. – Figyelj rám, szerelmem! Az itt lévők egy része Normandia leghatalmasabbjai közé tartozik, és te Jean gróf védelme alatt állsz.

Blackstone hátat fordított neki.

– Thomas, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – kérte óvatosan a lány.

A fiú megpördült, látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban robbanhat, de Christiana csak mosolygott rá szelíden, és várta, hogy megjelenjen előtte az ember, akit szeret. A viselkedése kijózanítóan hatott Blackstone-ra.

– Nem mehetek oda – jelentette ki. Már azelőtt úgy érezte, hogy le fog szerepelni, mielőtt átlépte volna a szobája küszöbét.

– Amikor Sir Gilbertnek szolgáltál, és a centenárod, akiről meséltél…

– Elfred.

– Igen, Elfred. Mire tanítottak?

– Arra, hogyan öljem meg az ellenséget.

– Dühből?

– Nem. A többiekért és a királyom iránti szeretet miatt. – Blackstone kis szünetet tartott, és megértette, hová akar kilyukadni a lány. – Fegyelmezetten és határozottan.

– Ma este se kell mást tenned. Ha elveszíted az önuralmadat, és kikelsz magadból, azzal csak megerősíted, hogy joggal vetnek meg.

– Azt teszik?

– Megvetik és lenézik a vad íjászt, aki voltál, de érdekli őket a harcos, akivé válni kezdesz. Találd meg magadban a fegyelmezett és határozott embert, és rögtön legyőzöd őket! – Christiana lágyan megcsókolta Blackstone-t. – Újból – tette hozzá.

* * *

Fürge árnyak táncoltak a nagyteremben a két hatalmas, három méter átmérőjű, egyenként negyven gyertyából álló, a mennyezethez felhúzott csillár fényében. Körben, a fal mentén is karvastagságú gyertyák égtek, és a kandallóban harsogva lobogtak a fahasábok.

A főasztalnál Jean de Harcourt és Blanche ült a nemesekkel és a feleségükkel. Ahogy Blackstone elhaladt a bejárathoz közeli, abroszokkal letakart kecskelábú asztalok mellett, fél tucat fegyverhordozó – a többségük idősebb nála – nyíltan megbámulta az angolt, aki már lovagi címet és komoly megbecsülést szerzett, pedig náluk jóval kevesebbet szolgált, és nem is kapott olyan kiképzést, mint ők. Blackstone csak a szeme sarkából látta őket, mert tekintetét a távoli nagyasztalra szögezte, és a nemesekre, akik prémes szegélyű, gazdagon hímzett ruháikkal és ékszereikkel jelezték gazdagságukat és hatalmukat. Megállt, mert tudta, elvárják tőle, hogy térdet hajtson, hisz a jelenlévők rangban mind fölötte vannak. Ehelyett azonban csak állt dacosan, sorban végignézett az arcokon, és némi elégedettséggel nyugtázta, hogy valamennyi normann megütközött illetlen viselkedésén. Egyszerű angol íjász vagyok ebben az előkelő normann teremben, és már találkoztam, szembenéztem veletek, és legyőztelek benneteket – gondolta. Csak amikor a tekintete Jean de Harcourt-ra siklott, akkor hajtotta le a fejét és ereszkedett fél térdre.

Jean de Harcourt a szokásosnál tovább hagyta térdelni. Tudta, hogy a sebe hamarosan tiltakozni kezd, de meg akarta leckéztetni Thomas Blackstone-t.

– Csatlakozz hozzánk! – mondta meglehetősen hosszú idő után.

Blackstone-nak még mindig nehezére esett felállni, de amennyire tudta, igyekezett titkolni a fájdalmát, mert nem akarta, hogy a franciák elégedettek legyenek. A szertartásmester az asztal végéhez vezette, és leültette Christiana mellé. A nemesek és feleségeik nem tudták levenni róla a szemüket. Magasabbra nőtt, mint bármelyik felnőtt férfi az asztalnál, és ettől a lány még törékenyebbnek tűnt mellette, mint amilyen valójában volt.

– Még sosem ült az asztalomnál ennyire alacsony rendű ember – mondta alig leplezett utálkozással az egyik nemes. Domború mellkasú, tömött szakállú férfi volt koromfekete, lósörény sűrűségű hajjal, ami hátul a válláig ért. Blackstone látta rajta, hogy erős. Semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy harcos.

– Akkor mindketten gondban vagyunk, de Fossat úr – válaszolta Blackstone, elégedetten nyugtázva a férfi meglepődését, amit a neve említése váltott ki –, mert én se ettem még soha ilyen előkelő társaságban.

Válasza derűt váltott ki a többiekből.

– És engedelmével, ez uramnak, de Harcourt grófnak az asztala.

– Az angol szemtelensége izgatott suttogásra késztette a társaságot, Blackstone pedig igyekezett a maga javára fordítani a felerősödött érdeklődést. – Feltéve persze, hogy nem adta el önnek.

Jean de Harcourt felnevetett, a többiek csatlakoztak hozzá, és még Fossat is elmosolyodott.

– Mondtam, hogy megvan a magához való esze – szólt de Harcourt, majd evésre biztatta a vendégeit, akik hozzá is láttak, de a falatok majszólása közben se vették le szemüket az asztal végéről.

Egy szolga nagy vekni kenyeret tett Blackstone elé, akik ösztönösen érte nyúlt, hogy törjön belőle, de még hozzá sem ért, már érezte – inkább, mintsem hogy hallotta volna – Christiana felszisszenését. Gyorsan korrigálta a mozdulatot, és a kenyeret közelebb húzva, gondosan levágott belőle egy darabot.

Christiana a terítő alatt hozzászorította a térdét a fiú lábához.

Tanult tehát némi jó modort.

Most már csak arra volt szükség, hogy megtanulja, hogyan maradjon életben a sok nagy hatalmú ember között.

* * *

Sikerült anélkül végigennie a lakomát, hogy illetlen viselkedésével megütközést keltett volna, bár ehhez kellett némi segítség. Egyszer, amikor már épp azon volt, hogy beledöfjön egy nagy darab húsba, Christiana szinte mellesleg megjegyezte, hogy úgy gondolta, a kisebb darabokat kedveli. Azonnal megértette, és a gondosan felszeletelt, kisebb darabokért nyúlt. A lány olyan természetesen irányította, hogy senki se vette észre, kivéve Blanche de Harcourt-t, aki bátorító mosolyával igyekezett csökkenteni Christiana idegességét. Senki se szólt Blackstone-hoz, senki se akarta bevonni az asztalnál zajló társalgásba, és ennek kifejezetten örült. Attól, hogy nem vettek tudomást róla, lehetővé vált számára, hogy lesüsse a szemét, és jól kinyissa a fülét. Beszélgetésfoszlányok jutottak el hozzá az általános zsongáson keresztül; pletykák a királyról, arról, hogy mennyire dühös a fiára, Jánosra, Normandia hercegére, mert nem vonult elég gyorsan délről északra, hogy részt vegyen a Crécynél lezajlott nagy ütközetben; meg hogy a királyné túl fiatal; hogy a háborúban elesettek özvegyei fiatalabb férfiakhoz igyekeznek férjhez menni, hogy az örökségük megmaradjon, és továbbadhassák a gyerekeiknek, amikor azok elérik a megfelelő kort. A háború szétszabdalta Franciaországot. A beszélgetők talán nem is törődtek azzal, hogy mit hall meg az elhangzottakból Blackstone. Számukra ő alig volt több egy szolgánál, aki vaknak és süketnek kellett tettesse magát, ha azt akarta, hogy enni kapjon és tető legyen a feje fölött. Ám amikor felnézett, Blackstone látta, hogy az asztal körül ülők közül többen figyelik; ideges, átható pillantások szegeződtek rá, és siklottak is rögtön arrébb, mihelyt viszonozta őket. Úgy tűnt, hogy a vacsora a végtelenségbe nyúlik – egyik fogás követte a másikat. Blackstone még sosem mosott olyan sűrűn kezet, mint de Harcourt asztalánál, és a pazar ennivalótól háborgott a gyomra. Egy darab kenyérre, sajtra és egy tál forró gulyásra vágyott – meg arra, hogy a farkasos kard egy erős csapásával szétpukkassza az udvarias viselkedésnek ezt a burkát, amely szemlátomást mindennél fontosabb a jelenlevőknek.

Érzései, a jelenlévőkről alkotott véleménye majdnem lelepleződött, miután a zenészek megkapták a parancsot, hogy tánchoz való zenét játsszanak, és a nemesek a teremnek arra a részére vezették a feleségüket, ahol a szolgák addigra félresöpörték a gyékényt, és csak a sima kőpadló maradt. Guy de Ruymont felesége – hosszúkás arcú nő, akinek a fátyla úgy ráfeszült a homlokára, hogy Blackstone azon gondolkodott, nem szorította-e el az ereit, és nem ettől olyan sápadt-e – odahajolt hozzá, és megkérdezte:

– Felkér táncolni valakit Christianán kívül, Thomas úr? Azt hiszem, mindannyian eléggé félünk magától, de egy olyan szelíd dolog, mint a tánc, képes rá, hogy enyhítse a félelmet.

Blackstone alig tudta leplezni az ijedtségét. Guy de Ruymont látta rajta, mekkora zavarban van, és azt is tudta, hogy a felesége szándékosan provokálja. A tánctudás hiánya könnyén igazolhatta Blackstone közember voltát.

– Drága hölgyem, túl sokat vársz Blackstone úrtól. Ne felejtsd el, hogy még nem gyógyultak be teljesen a sebei! – mondta.

– Ó, persze! Bocsásson meg! Hogy is felejthettem el, hogy Crécynél harcolt?! – kérdezte az asszony, ám ezúttal jéghideg volt a hangja, és komor arccal, összeszorított szájjal lépett tovább.

– Köszönöm, uram – mondta Blackstone de Ruymont-nak, amikor elé ért.

– Láttam már félelmet emberek szemében – válaszolta de Ruymont. – A harcmezőn mindannyian katonák vagyunk, és sokunk számára nehezen megy a tánc, ahogy látni fogja, ha elkezdjük a feleségemmel. – Továbblépett, de visszafordult, és mintegy utólagos magyarázatként, hogy indokolja a felesége viselkedését, azt mondta: – A testvére és négy rokona halt meg Crécynél. Az idő még nem gyógyította be a sebet.

Blackstone egy múló pillanatig óriási hálát érzett a francia nemes iránt, akinek a kedvessége és gyors észjárása megmentette a megszégyenüléstől, amire mindenki várt. Afelől se voltak kétségei, hogy mészárost látnak benne, aki az asztalukhoz tolakodott, miután halomra ölte a szeretteiket. Meddig fog kitartani a civilizáltságuk, mielőtt valamelyikük eljut odáig, hogy már nem tud uralkodni magán, és jelentést tesz róla a francia udvarnak? Jean de Harcourt-t mindenki Fülöp király hűséges alattvalójaként ismerte, de az, hogy menedéket adott egy angolnak, ráadásul egy íjásznak, könnyen a fejére vonhatta a felségárulás vádját. De Harcourt sokat kockáztatott azzal, hogy teljesítette a nagybátyja kívánságát; Sir Godfrey-ra pedig lefejezés várt abban az esetben, ha francia kézre kerül. Miért tette ki magát ekkora veszélynek Jean de Harcourt azzal, hogy jeles vendégeket hívott meg karácsonyra, és lehetővé tette, hogy találkozzanak velem? – kérdezte magában Blackstone. Bármi volt is rá az oka, idővel ki fog derülni.

És Blackstone ösztönei ismét azt súgták, hogy ne várjon rá túl sokáig. Előbb-utóbb a saját kezébe kell ragadnia az élete irányítását, és minél előbb, annál jobb.

* * *

A zene hangjai betöltötték a termet, miközben Blackstone idegesen fészkelődött, megpróbálva felidézni magában, mit is tanított neki Christiana a táncról: férfi és nő, három lépés távolságra egymástól. Szembefordulsz vele, meghajolsz, előrelépsz, megfogod a hölgy kezét, három könnyed lépés következik (az ő esetében megengedett a bicegős járás, a suta és koordinálatlan mozgás), szünet, a kezedet nyújtod a nőnek, tovább, tovább, most megint szünet, fordulás az ellenkező irányba, séta, fordulás, nézz a partnered szemébe! Thomas! Olyan vagy, mint egy ide-oda kószáló tehén! Ami sok, az sok!

Miközben Christiana táncolt, Blackstone feltűnés nélkül kiosont a szabadba. De Harcourt egyik kutyája követte, talán ugyanúgy elfáradt a zenétől, mint ő. A csillagos égre nézett, és a mindent belepő, fehéren derengő dérre. Őrszemek álltak a helyükön, és az egész világ mintha mély csöndbe süppedt volna. Holdfény világította meg az erdő szélén álló fákat, de beljebb már nem tudott hatolni a sűrű rengetegbe. Arra gondolt, hogy ha neki kellene megvédenie a várat, akkor az északi kapu előtt további száz méter szélességben kivágatná a fákat, és a faanyagot arra használná, hogy a külső várárok mögé újabb karósáncot építtessen. Tudta, hogy harc esetén nagyon fontos a védekezés, és ezt Eduárd király is bebizonyította, amikor az ütközet előtt eldöntötte, hol állítsa fel a seregét. Mindaz, amit az előző egy év alatt megtanult, megmaradt benne, és ösztönösen tudta, hogy használni is fogja, ha egyszer végre elhagyja a de Harcourt-kastélyt. A kutya leült mellé, mire megsimogatta selymes fülét, de közben érezte, hogy az állat teste megfeszül, izmai remegnek a várakozástól. Blackstone körülnézett, és bár sehol se látott mozgást, tudta, hogy valaki van ott a sötétben.

– Ki az? kérdezte hangosan.

A kutya mély hangon felmordult, ő pedig felkészült egy esetleges, hirtelen támadásra.

– Megtenné, uram, hogy visszatartja a kutyát? Nem akarok semmi rosszat – válaszolta valahonnan elölről egy fiatal hang.

Blackstone megsimogatta az állatot, és elkapta széles nyakörvét.

– Gyere elő, és mutasd magad! – szólt határozottan.

Alacsony alak lépett elő a sötétből a holdsütötte részre – egy fiatal fiú.

– A kutya ledöntene a lábamról – mondta.

– Nem engedem el. Gyere ide, és hagyd, hogy megszagoljon!

A fiú engedelmeskedett, és odanyújtotta a kezét a kutyának. Egy apród volt. Noha látszott rajta, hogy fél az állattól, Blackstone utasítására bátran előrelépett. A kutya halkan nyüszítve rángatta egy kicsit a nyakörvet, de aztán farkcsóválva megnyalta a fiú kezét, akinek a gyenge fényben nem lehetett jól látni az arcvonásait.

– Ki vagy? – kérdezte Blackstone.

– Guillaume Bourdinnek hívnak – felelte a fiú, és alaposan megnézte magának Blackstone sebhelyes arcát, amit a mozgó árnyak még félelmetesebbé tettek.

– Kinek szolgálsz? – faggatta tovább Blackstone.

– De Harcourt grófné Henri Livay úr mellé adott.

Blackstone figyelmesen nézte a fiút. Volt benne valami, ami ismerősnek tűnt, de nem tudta volna megmondani, micsoda.

– Rendben, Bourdin úrfi. Megmondanád, miért nem vagy a többi apróddal az istállóban? Nem ott kellene lennetek, miközben a fegyverhordozók az uraikkal vacsoráznak? – kérdezte.

– Láttam gyakorolni, Sir Thomas, de nem tudtam úgy odamenni, hogy ne lássák, ezért inkább vártam a kedvező pillanatot, amikor megköszönhetem, amit tett, és elmondhatom, mennyire örülök annak, hogy ilyen szépen begyógyultak a szörnyű sebei.

– Nem ismerlek, fiú. Mit kell megköszönnöd? És honnan tudsz a sérüléseimről?

– A noyelles-i várban voltam, amikor oda vitték a csata után. Meg előbb is, amikor megpróbált segíteni az uramon, és megmentette az életemet. Örök hálával tartozom érte, Sir Thomas.

Blackstone rádöbbent, hogy az a fiú áll előtte, aki a várban a függöny mögött rejtőző, sebesült lovagot őrizte. Az egész már nagyon távolinak tűnt.

– Gondolom, az urad nem élte túl a sebesüléseit – mondta, előre tudva a választ.

– Nem, Sir Thomas. Nem egészen egy órával azután, hogy elment, meghalt.

– Mennyi ideig voltál az apródja?

– Csaknem négy évig. Már majdnem tizenegy éves vagyok.

– Blanche grófné tehát egy új úr mellé adott. Mit mondtál, hogy is hívják?

– Henri Livay-nek – válaszolta a fiú, és széles mosolya elárulta, hogy Blanche de Harcourt nagy gonddal választott neki új helyet.

– Jó úr?

– Igen, Sir Thomas. Kedves, és gyorsan tanulok mellette.

– A fegyverhordozója szokott verni?

– Csak akkor, ha nem végzem el a dolgom.

– Gyakran előfordul?

– Nem, Sir Thomas. Jól és bátran akarok szolgálni.

– Máris bátor vagy. Magam is láttam Noyelles-ben. Örülök, hogy jó helyre kerültél, és megtanulsz mindent, ami ahhoz kell, hogy jó fegyverhordozó légy – mondta Blackstone, és elégedett volt, mert minden vérontás és fájdalom ellenére a fiú életben maradt, és lehetőséget kapott rá, hogy olyan urat szolgáljon, aki érdemes rá. – Jól van. Menj vissza a többiekhez, mielőtt megjönnek a fegyverhordozók, és ellenőriznek benneteket! Engedelmeskedj nekik és tanulj, ifjú Guillaume! Úgy tűnik, mindketten kaptunk egy második lehetőséget, hogy változtassunk az életünkön.

A fiú meghajolt, és gyorsan eltűnt a sötétben. Hasznára lesznek az ösztönei – gondolta Blackstone, és amikor egy szolga kinyitotta a nagyterem egyik ajtaját, és sárga fény vetült ki rajta, maga is behúzódott az egyik oszlop árnyékába. A zenészek épp szünetet tarthattak, mert nem lehetett hallani őket, miközben a szolga jobbra-balra nézett, szemmel láthatóan keresve valakit. Blackstone előlépett, és megmutatta magát.

– Sir Thomas, a hölgyek visszavonultak, az uram pedig azt parancsolta, hogy vezessem a könyvtárba.

Blackstone követte a férfit, és belépett a gyertyafényes helyiségbe. A kandalló jól bemelegítette a helyiséget; a jelenlévők árnyéka a falra vetült, amitől még félelmetesebbnek tűntek, mint amilyennek Blackstone gondolta őket.

– Továbbra is illetlenül viselkedsz, Thomas – mondta de Harcourt. – Egy alantasabb ember nem hagyja ott vendéglátója asztalát mindaddig, amíg engedélyt nem kap rá. Nem hagyom, hogy a barátaim előtt tiszteletlenül viselkedj velem. Megértetted?

Blackstone fejet hajtott.

– Kérem, bocsásson meg, uram! Úgy gondoltam, hogy több időt töltöttem az asztalánál, mint amennyit az illendőség megenged.

– Mindenre talál választ – jegyezte meg Guillaume de Fossat. – Ha nem egy trónörökös ütötte volna lovaggá, kiverném belőle a szemtelenséget.

Más nem szólalt meg, a jelenlévők boroskupával a kezükben nézték a köztük álló angolt. Úgy tűnt, hogy a többséget kevésbé zavarja a jelenléte, mint az agresszív de Fossat-t.

– De egy trónörökös tisztelte meg, és ezért gondoltuk úgy, hogy az asztalunkhoz engedjük – mondta de Harcourt. – Ülj le, Thomas! Beszélni akarunk veled. És azt akarom, hogy szabadon, őszintén válaszolj arra, amit kérdezünk.

Blackstone bólintott, és egy padra leülve szembenézett kihallgatóival.

– Kardvívást tanulsz – szólalt meg az egyikük.

– Igen, uram.

– És lándzsakezelést?

– Nem, uram. Nincs lándzsa. Nem látom értelmét.

Rosszalló morgás jelezte, hogy a jelenlévők szerint Blackstone nem érti, hogyan kell harcolnia egy teljes fegyverzetű harcosnak.

Henri Livay elnézően elmosolyodott.

– Nem látod értelmét? – kérdezte. – Egy lovagot gyakran annak alapján ítélnek meg, hogy hogyan bánik a lándzsával a bajvívó téren.

– Soha nem láttam lovagi tornát, de hallottam, hogy nemesek és teljes fegyverzetű harcosok haltak meg bajvívás közben szerzett sebektől. Pazarlásnak tűnik hagyni, hogy jó harcosok vesszenek el, csak azért, mert arra vágynak, hogy újabb győzelmi jelet varrhassanak a zekéjük ujjára. – Blackstone megjegyzése hallatán az urak értetlenül összenéztek, ő azonban tudta, hogy igaza van, ellentmondása megalapozott. – A lándzsák lóháton nem érnek semmit. Hiába próbálkoztak, nem értek el bennünket velük. Megöltük a lovaikat. Gödröket ástunk, hogy beléjük essenek, aztán lerántottuk magukat a földre. Uraim, a lándzsa ideje lejárt, hacsak nem támasztják ferdén a földhöz, és nem markolja két-három ember, hogy a vágtató lovak ellen használja.

– Nem tűröm, hogy egy átkozott íjász itt üljön, előadást tartson, és elmondja, hogyan mészároltak le bennünket! – kiáltotta indulatosan de Fossat.

– Szégyelld magad, Jean! Szégyelld magad! Képes voltál idehozni, baráti körünkbe ezt a mészárost? – kérdezte felháborodottan egy másik úr.

De Harcourt felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a háborgókat.

– Nem mond talán igazat? – kérdezte nyugodtan. – Hányan jutottak el közülünk hozzájuk? És mi, akiknek sikerült, milyen fegyvereket használtunk? Na milyet? Kardot, buzogányt és szekercét.

– És az sem volt elég – jegyezte meg valaki. Vita kezdődött, és végül az egyik vendég felállt, és elindult Blackstone felé. Aranysujtásos, hermelingalléros, sötétkék köpenyt viselt. Mint a szobában lévők többsége, ő is alacsonyabb volt Blackstone-nál csaknem tizenöt centivel, de az izmai dagadtak, és robusztus alkata olyasvalakiről árulkodott, aki megszokta a közelharcot. „Nagy hatalmú ember, Thomas – mondta Christiana korábban, amikor a férfi megérkezett. – De Graville úr közeli barátja Sir Godfrey-nak, ám ő nem állt át az angolokhoz.”

– Hallgass ide, fiú! – mondta a nemes úr Blackstone előtt megállva. – A lovagi magatartásnak megvannak a maga szabályai, amelyek ugyanolyan fontosak számunkra, mint a lándzsa. Egy lovag mindig ezekkel indul csatába – tette hozzá büszkén, egyszersmind lekezelően.

Blackstone hallotta, hogy a többiek egyetértőn morognak, de Harcourt azonban csöndben maradt. Úgy döntött, hogy szabadjára engedi a tanítványát. Úgy ítélte meg, hogy ha a többiek meghátrálásra kényszerítik, akkor nem sokkal több egy értéktelen önkéntes katonánál, aki többé arra se képes, hogy kifeszítsen egy harci íjat. Ha igazi harcos, az eszét és a nyelvét fegyverként használva megvédi magát. Jean de Harcourt úgy látta, hogy egyelőre jól állja a sarat.

– Azt hiszem, tudom, mi a becsület, és értem, hogy fontosnak tartják, uraim. Saját haduram is azt mondta, hogy egy embert a becsülete és hűsége alapján kell megítélni. De a lovagiasság?!

– Hé! – emelte fel a hangját Louis de Vitry. – Az egy lovag születéstől való joga és kötelessége!

Blackstone válasz nélkül hagyta a dühös kirohanást. Nem akart indulatos vitába bonyolódni, tudta, hogy a szavait megválogatni ugyanolyan fontos, mint kiválasztani a harchoz legmegfelelőbb helyet.

– Egyszerű sorból való, közönséges ember vagyok, akit az apja tanított meg íjazni – mondta. – De nekem olyannak tűnik ez a lovagiasság, mint egy köpeny, amely eltakarja egy leprás testét. Miféle lovagi viselkedés volt az, hogy legázolták a saját, parasztokból álló gyalogságukat, és karddal vágták le az íjászaikat? Ha ez a lovagiasság, akkor nem kérek belőle. Az utolsó leheletemig harcolni fogok a királyomért és a barátaimért. Ölni fogok, mert holtan akarom látni az ellenségemet, és ezt ugyanúgy nem lehet elleplezni, ahogy mást sem.

Pár másodpercig nem lehetett mást hallani, csak a jelenlévők nehéz lélegzetvételét. Felfoghatatlannak tartották, hogy egy alacsony származású angol íjász ilyen szemtelen kijelentéseket tegyen. Blackstone azonban állta a tekintetüket, egyetlen arcizma se rezdült, miközben farkasszemet nézett velük.

De Vitry felpattant a székéből.

– Jean, nem vagyok hajlandó egy légtérben maradni ezzel az alakkal. Lehet, hogy túlbecsültük az angol királyt, ha hagyta, hogy egy ilyen alantas ember megbecsülést kapjon.

De Harcourt gyorsan felállt, és határozottan elállta távozni akaró barátja útját.

– Louis, hagynunk kell, hadd beszéljen! – mondta. – Nem tartozik közénk, soha nem is fog. De amit tett, az nagy bátorságra vall. Ő is elszenvedte a maga veszteségét a csatában, és olyan sebeket szerzett, amilyenekkel sokan közülünk még mindig az ágyat nyomnák. Nem bolond, és megvan hozzá a képessége, hogy jó kardforgatóvá váljon. Az angolokat megölni nem elég. Meg kell értenünk őket.

Louis de Vitry, aki alig hat évvel volt csak idősebb Blackstone-nál, ám de Harcourt-hoz hasonlóan Normandia egyik legnagyobb nemzetségének sarja és családfője volt, hagyta, hogy a barátja szavai lecsillapítsák. Visszatért a tűz mellé, a helyére, és mereven a lángokba bámult.

De Harcourt Blackstone-hoz fordult:

– Ritkán találkozunk olyan arcátlan viselkedéssel, mint amilyet részedről tapasztalunk, Thomas.

– Bocsánatot kérek, uram. Senkit se akartam megbántani. Elnézést, hogy csak egyszerűen tudok fogalmazni!

– A helyzet az, Thomas – válaszolta minden indulat nélkül de Harcourt –, hogy valahányszor bocsánatot kérsz, sosem hangzik úgy, mintha komolyan gondolnád.

Az egyik idősebb férfi teletöltötte a kupáját, de arról, hogy a Blackstone-é is üres, nem vett tudomást.

– Olyan elszántan harcoltunk, hogy vissza kellett volna kergetnünk az angol királyotokat meg a seregét az országaink közti vizesárokba. A szégyenünk fájdalmasabb, mint a sebeink, amiket szereztünk – mondta.

Az általános csönd jelezte, hogy mindenki Blackstone-tól várja a választ.

– Királyunk figyelmeztetett rá bennünket, hogy vadul fognak támadni, de Mainemares úr. Azt mondta, hogy a maguké a legkiválóbb hadsereg a keresztény világban, és hogy eltaposnak minket, ha csak egy kicsit is megingunk – felelte.

– A kérdés továbbra is az, hogy ekkora túlerő láttán miért tartottak ki – mondta Guy de Ruymont.

Blackstone nem tudta mire vélni a faggatózást, de érezte, hogy a válaszai fontosak az egyszerre érzékeny és erőszakos urak számára.

– Volt egy nagy előnyünk önökkel szemben.

– Igen, az íjászok, akik távolról mészároltak le bennünket. Hol abban a becsület? – kérdezte valaki.

– Ha áttörték volna a vonalainkat, ahogy néhány helyen kis időre sikerült is, maguk mészároltak volna le bennünket, íjászokat, mivel nem volt semmilyen, a maguk elleni védekezésre használható fegyverünk. Ezért gyilkoltuk magukat olyan gyorsan, ahogy csak tudtuk, és irgalom nélkül, miután a királyuk kibontotta az Oriflamme-ot ellenünk. Életben hagytak volna bennünket, ha megadjuk magunkat? Nem hiszem. És a lovagjaink jobban fel voltak készülve a harcra, mint maguk – válaszolta Blackstone.

– Alávaló! – kiáltotta de Fossat, és felé mozdult, mire ő rögtön felpattant, hogy védje magát.

– Guillaume! – szólt erélyesen de Harcourt, visszatartva a dühös lovagot.

Pár pillanatra néma csend támadt, és Blackstone tudta, hogy túl messzire ment.

– Nem azért, mert bátrabbak voltak – módosított az elhangzottakon. – De az ő bátorságuk már többször próbára lett téve. Sok tapasztalatot szereztek a skóciai háborúkban, és elkötelezettek voltak a királyuk iránt.

– Mi talán nem? – kérdezte Henri Livay.

– Nem, uram, legalábbis nem ugyanúgy.

– Jézus sebeire, Jean! Egyáltalán, miért kell eltűrnünk ennek a mészárosnak a jelenlétét? – fordult a házigazdához egy másik nemes.

– Azért – válaszolt de Harcourt helyett de Graville –, mert ott volt, és szembenézett velünk. Látta, hogyan zajlott le a csata. És mert angol, aki másként gondolkodik, mint mi. Folytassa!

– Nem vagyok olyan bölcs, mint egy király, egy trónörökös, vagy bármelyik harcos, aki az urak ellen harcolt. Csak azt tudom elmondani, amit hallottam és amit láttam. A királyom jól választotta meg az ütközet helyét. Önök nem nyújtottak védelmet a nyílpuskásaiknak. Alig várták, hogy ölhessenek bennünket.

– Az isten szerelmére, mit jelentsen ez?! Sértegetni akar bennünket, Blackstone? – harsogta de Fossat.

– Azt akarom mondani, hogy nem szolgálták úgy a királyukat, ahogy mi a miénket.

Ezúttal az idős de Mainemares volt az, aki elkapta de Fossat-t a karjánál, és visszatartotta.

– Uralkodj magadon, a szentségedet! – dörrent rá. – Vagy menj az asszonyok közé, és csevegj velük! Ez az ember meg a társai nagy mészárlást rendeztek közöttünk. Sok nemesünket tartják fogságban, várva értük a váltságdíjat, a királyunk pedig Párizs falai között a sebeit nyalogatja. Tanulhatunk ettől az egyszerű íjásztól.

– Aki ugyanúgy tanúbizonyságot tett a bátorságáról, mint bárki ebben a szobában – tette hozzá Henri Livay.

– És már nem közönséges íjász – egészítette ki az elhangzottakat Guy de Ruymont. – Mondja el részletesebben, hogy mire gondol, Blackstone mester!

Blackstone mélyet lélegezve legyűrte magában a pánikot, amely kis híján hatalmába kerítette, és szembenézett a normann hadurakkal.

– Uraim – kezdte –, amennyire értem a dolgot, önök a becsületükért, dicsőségükért harcolnak, és csak azért. Együtt küzdenek, családostól, olyan emberekként, akik jól ismerik egymást, és akik azon vetélkednek, hogy ki tud előbb megölni bennünket, angolokat. A világért se mondtak volna le arról, hogy aznap megütközzünk, és a türelmetlenségük volt az oka annak, hogy vereséget szenvedtek.

A jelenlévők úgy meredtek Blackstone-ra, mintha az megfenyítette volna őket.

Blackstone nem várta meg, hogy újból kérdezzék, vagy újabb kihívást intézzenek hozzá. El akarta mondani a nagy hatalmú franciáknak, hogyan okozta vesztüket saját arroganciájuk.

– Uralkodónk összehívott bennünket, és beszédet intézett hozzánk. Közel engedett magához, és mi érte harcoltunk, csakis őérte. – Csönd volt, és a jelenlévők közül senki se vette le a fiúról a szemét. – A mi királyunk volt a nagyobb király – jelentette ki, és várta az újabb felháborodott tiltakozást, ami azonnal be is következett.

– Ne merd sértegetni Franciaország királyát! – csattant fel dühösen Louis de Vitry.

Ingerült hangok hallatszottak, mindenki megpróbálta túlkiabálni a többieket, de Blackstone nem riadt meg – látott már ilyen dühös embereket, amint csataménjeiken felé száguldottak. Dühös szavaik nem árthattak neki. Csak Jean de Harcourt és De Graville maradt csöndben, és Blackstone látta, hogy némán összenéznek. Pillantásuk elárulta, hogy tudják, a fiatal lovagnak igaza van.

Blackstone felállt, mire a többiek, számára érthetetlen módon, elnémultak.

– Egy nagy király nem veszít el egy nagy csatát – mondta halkan.

Várt pár másodpercet, aztán meghajolt Jean de Harcourt felé, aki bólintással jelezte, hogy távozhat. Nem maradt semmi, amit a fiatal íjász aznap még elmondhatott volna.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, megborzongott a hideg éjszakai széltől, amely még tovább hűtötte a verejtéktől testéhez tapadt ingét. Végre elengedte magát, alábbhagyott benne a feszültség, és a falnak dőlve lassan, mélyeket lélegzett, és próbálta megérteni, mi is történt a szobában. Kihívóan viselkedett, talán meg is sértett olyan előkelő embereket, akik tudják, kicsoda, és akik valószínűleg továbbra is az ellenségei. De senki se ütötte meg, senki se követelte, hogy Jean de Harcourt kergesse el. Blackstone állta a sarat, nem hátrált meg, és most érezte, ahogy szétáradt benne az erő.

Változáson ment át, olyanon, amely tetszett neki.