HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Napokig kihalt vidéken haladtak át. A földeken és az út mellett holttesteket láttak, egy helyen pedig halott utazók csoportját egy elhamvadt tábortűz körül. Blackstone falvainak egy részét jó állapotban találták, és ott elmondta a lakosoknak, hogyan védjék magukat a továbbiakban; mások viszont elnéptelenedtek, szellemtanyákká váltak, és azokat felgyújtották. Útközben élelmet és elhagyott állatokat szedtek össze, és cserébe az ennivalóért két újabb uradalmi központot szereztek – az ott élő, elszegényedett lovagok készséggel fogadtak hűséget Blackstone-nak. Minden este, miután tábort ütöttek, levetkőztette az embereit, hogy megmutassák, nincs rajtuk gumó vagy bőrkiütés, és ugyanazt tette ő is, hogy mindannyian biztosak lehessenek abban, senki se kapta meg közülük a betegséget. Amikor fáradtan visszatértek Chaulionba, két, parasztoktól szerzett szekér is volt velük, tele gabonászsákokkal, sózott húst és pácolt halat tartalmazó hordókkal és ketrecbe zárt baromfival. Maguk előtt kecskéket és marhákat tereltek. Blackstone megtiltotta, hogy sertést is szerezzenek, és az útjukba eső, fertőzött falvakban lévő összes állatot leölette. Az érkezésük után rögtön magához hívatta Perinne-t, és elrendelte, hogy mindenki maradjon távol tőlük, amikor a városkapuhoz mennek. Utána Guinot-t kérette, és átadta neki az élelmiszert és az állatokat. Ő az embereivel leszállt a nyeregből, és kikötötték a lovaikat. Közben a városfalakon katonák és polgárok jelentek meg.

– Guinot! Küldj ki enni- és innivalót. Meg ecetes vizet! Néhány napig itt maradunk – mondta Blackstone, és a pár száz lépéssel arrébb lévő helyre mutatott.

A gascogne-i azonnal munkához látott, és Blackstone kívánsága rövid idő alatt teljesült. Meulon és két embere már a tűzrakással volt elfoglalva, amikor Blackstone Guinot-val visszasétált a városfal felé.

– Jött hír valahonnan? Esetleg küldönc? – kérdezte.

– Egy se. Nincs hír sehonnan. Se zarándokok, se utazók. Meghalt talán a világ?

– Nagyon közel van hozzá – mondta Blackstone. – Istennek hála, erősek a falak.

– Örülök neki én is, de a kolostorban gyakrabban kell váltanom az őrséget, mint ahogy mondta, mert az emberek kezdenek beleőrülni a falon járkálásba. Ha ez még sokáig tart, egymásnak esnek. És a kurvák is zajonganak!

– Zajonganak vagy nyögnek?

Guinot elnevette magát.

– Jól van, megbirkózom velük, de az embereket ki kell valahogy engedni – mondta.

Blackstone tudta, milyen nehéz bezártan, falak között élni.

– Majd kitalálok valamit – ígérte. – Hozzatok nekünk tiszta ruhát. Ezek még mindig büdösek, hiába mostuk ki őket már sokszor. A feleségem és a fiam?

– Jól vannak. Bennünket elkerült a járvány. Az élelem azért jól jön.

Alig ment el Guinot, hogy intézkedjen, Christiana jelent meg.

– Jól vagy?! – kérdezte izgatottan.

Blackstone elmosolyodott.

– Áldás volt rajtunk. Biztos sokat imádkoztál.

Az asszony mosolyogva bólintott, és könny jelent meg a szeme sarkában, amit gyorsan letörölt.

– Éjjel és nappal – felelte. – Guinot remek fegyelmet tartott. Minden úgy van, ahogy akartad.

Blackstone szerette volna elmondani, mennyire hiányzott neki, és hogy a félelem attól, amit a biztonságot nyújtó városfalakon kívül tapasztalt, még közelebb hozta hozzá. Annyi mindenről kellett volna beszélnie, de a falak tele voltak az érkezésük hírére megjelentekkel. Ezért csak bólintott, és visszafordult oda, ahol Meulon és a többiek már vetkőztek, hogy a ruháikat tűzre vessék. A hideg szél megreszkette az erdőt, de a meztelenre vetkőzött férfiak nem vettek tudomást róla.

Meulon olyan hatalmasnak látszott, mint egy medve, amikor az utolsó ruhadarabját is bedobta a tűzbe. Négy városi lépett ki a kapun vödrökkel, amelyeket tőlük jó tíz méterre leraktak. Blackstone kettőt elvett magának, az emberei pedig megosztoztak a többin. Amikor levetkőzött, azok négyen még mindig ott álltak meztelenül a városiak szeme előtt. Egyiknek se akarózott azonban hozzálátni az ecetes vizes mosakodáshoz.

– Jézusom! Csípni fogja a seggem! – mondta az egyik.

– Legalább nem lesz olyan büdös a szarod – felelte neki egy másik.

Blackstone tetőtől talpig lelocsolta magát az ecetes vízzel, és szétterpesztett ujjaival a hajába is beletúrt. Közben felszisszent, amikor az ecet belemart a szájába.

Meulon nagyon igyekezett, hogy szemrebbenés nélkül tűrje a megpróbáltatást.

– A farkamnak olyan érzése van, mintha csalánnal csapkodták volna meg – mondta.

A szél harsány kiáltást sodort feléjük a fal felől:

– Hé, Meulon, jól mosd meg a fegyveredet! A szajhák már alig várják, hogy meglovagolhassák.

Harsány nevetés hallatszott a falról.

Matthew Hampton se állta meg, hogy oda ne kiáltson.

– Elég nagy ahhoz, hogy céltáblának lehessen használni. Lengesd egy kicsit, Meulon, hadd gyakoroljak!

A nevetés erősebb lett, és Blackstone is együtt kacagott a többiekkel.

– Élünk és itthon vagyunk. Jó, ugye? – kérdezte Meulontól, aki végül megadta magát a közhangulatnak, és szélesen elmosolyodott.

– Jó – válaszolta, majd hátat fordított a falon állóknak, előrehajolt, és megcsapkodta csupasz fenekét.

Sem Chaulionban, sem a kolostorban nem ütötte fel a fejét a pestis. Miután a hetekből hónapok lettek, Blackstone megengedte a városlakóknak és a szerzeteseknek, hogy – szigorú ellenőrzés mellett – kezdjenek visszatérni normális életükhöz. A barátok Talpin és Perinne embereinek az őrizete alatt újból kijárhattak dolgozni a mezőre, azt a kevés utazót pedig, aki felbukkant a környéken, nem engedték közel, és továbbhajtották őket. Tudták, hogy északabbra nem találnak menedéket, de senkit se érdekelt, hogy életben maradnak-e, vagy meghalnak az úton. Voltak városok és falvak, amelyek megmenekültek a pestistől, elszigeteltségük védelmet nyújtott nekik a külvilággal szemben. A normann urak ugyanúgy ki voltak téve a veszélynek, mint bármelyik paraszt, de váraik fala a legtöbbjüket megvédte. Eközben délen Fülöp erődítményei és az angol király hívei között a pestis ellenére is tovább dúlt a harc. Gaillard baj nélkül eljutott de Harcourt-hoz, és az év végének közeledtével a gróf lovas küldöncöket menesztett írott üzenettel azokhoz, akikkel szövetségben állt. A futároknak a lelkére kötötték, hogy ne lépjenek be egyetlen erősségbe sem, hanem hagyják jól látható helyen az üzenetet, és mikor megkapják érte az eleséget és a vizet, menjenek tovább. A válaszok hasonló módon érkeztek meg a de Harcourt-kastélyba. Ez a futárszolgálat tette lehetővé, hogy a városok és az azokat ellenőrző urak tudjanak egymásról. Az egyik első ilyen levél néhány hónappal azután érkezett, hogy Blackstone visszatért Chaulionba. A nevet lehagyták róla, arra az esetre, ha a futárt útközben feltartóztatták volna. Egyszerű levél volt, és lehangoló helyzetképet tartalmazott.

– Ezrek haltak meg Rouenban és Párizsban. Már nem tudják hová temetni őket – adta tovább a hírt Blackstone Christianának.

– De ők azért biztonságban vannak, ugye? Jean, Blanche és a gyerekek!

– Igen. De mások nem. Eduárd király húga úton volt az esküvőjére Kasztília trónörökösével, amikor meghalt.

Az asszony elszörnyedésében a szájához kapta a kezét.

– Imádkoznunk kell érte, Thomas. És neked a királyodért is.

– Az imádság nem sokat segít rajta. A házassággal megszerezhette volna szövetségesnek a spanyol királyságot. A pestis nem csak a hercegnőt vette el tőle; valószínűleg megfosztotta a nyugalmától is. – Blackstone tovább olvasott, majd kis idő múlva folytatta a beszámolót: – Fülöp király megpróbál újabb hadsereget felállítani, de nem tud beszedni annyi adót, hogy legyen hozzá elég jövedelme. Túl sokan haltak meg. És… még érvényben van a fejemre kitűzött vérdíj. – Átadta a levelet Christianának. – Blanche is írt neked.

Bármennyire vágyott is rá, hogy többet tudjon meg Blanche de Harcourt-ról, az asszony nem fogott bele rögtön az olvasásba.

– Vadászni fognak rád? – kérdezte.

Blackstone a levélre bökött.

– Ebben az áll. Ha elfognak, visszaszerzik a területeket és városokat, amiket elvettem. Veszélyt jelentek számukra. Úgy tűnik tehát, hogy Jean számítása bevált.

– Nem de Harcourt ötlete volt, hogy tegyél kockára mindent. Neked jutott eszedbe. Blanche elmondta – válaszolta Christiana.

– Ha nem teszem, mire lettem volna jó az íjat feszítő karom nélkül? Ne aggódj! Itt biztonságban vagytok. Nagyon meggyűlik a baja annak, aki megpróbál túljutni a kolostoron, azokról nem is beszélve, akik be akarnának jutni a városba. – Blackstone a szíve mélyén tudta, hogy egy megfelelő létszámú, elszánt ellenség képes volna eljutni Chaulionig, de tekintettel a pestis által végzett pusztításra, nem tartotta valószínűnek, hogy ez bekövetkezzen. Azon gondolkodott inkább, hogy mi egyebet tehetne még.

A városlakók számára csak a kolostor harangjának kongása jelezte az idő múlását. Napok fordultak éjszakába, hogy egy idő után újból kivilágosodjon, és közben eseménytelenül teltek a hónapok. Mintha egy nagy erdőségben lettek volna, mindenkitől elszigetelten, leszámítva néhány időnként feléjük vetődő üzenethozót. Blackstone megváltoztatta a város arculatát azzal, hogy minden férfit és nőt munkába állított, mert arra gondolt, hogy a tétlenség félelmet szül. A városiak Guinot irányítása alatt azt csinálták, amit mondott, mert addigra már mind elfogadták uruknak. Az éberen figyelő katonák védelme alatt nemcsak a földeken dolgoztak, hanem egy árkot is ásatott velük a város köré, és a kitermelt földből magas védősáncot emeltetett. Ő maga faragta meg és helyezte el az alapkövét a sáncon átívelő, a városi ácsok által elkészített hídnak, amely elég széles volt ahhoz, hogy áthaladhasson rajta egy társzekér. Ez újabb védelmet jelentett az általa ellenőrzött terület megtartásában kulcsszerepet betöltő városnak. A lefejezett zsoldosok kiszáradt tetemei a töltés alá kerültek, és mire Henry Blackstone elég nagy lett ahhoz, hogy megtegye első lépéseit és sorra lerángassa a terítőket az útjába kerülő otthoni asztalokról, az angol az árokba vezettette a Chaulion melletti kis folyó vizét. Nem volt túl széles a vizesárok, de elejét tudta venni annak, hogy létrákkal ostromolják meg a falakat, és a megerősített várost egy, a lakóival kiegészített kis helyőrség is képes volt megvédeni. Blackstone azonban ezek után sem hagyott pihenőt. Ha támadni akart, nem vehette hasznát csak védelemre alkalmas embereknek, ezért alaposan lehordta Guinot-t és Meulont is, hogy versengésre ösztönözze őket. A két parancsnok kemény kiképzésbe kezdett: lándzsaforgatásra és pajzsfal létrehozására, védekezésre és támadásra tanították az embereiket. Buzogánnyal és karddal döngették őket, és a leggyengébbeket addig sértegették, míg maguk nem kérték, hogy vegyék ki őket az őrszolgálatot teljesítők közül, hadd térjenek vissza a harcolók közé. Blackstone nem kímélt meg senkit – magát se – a kőkemény gyakorlástól.

* * *

Egyik nap, pirkadat előtt, Blackstone már fent volt, amikor megszólalt a kolostor hajnali misére hívó harangja. Úgy érezte, hogy újabb, kemény szél uralta nap előtt állnak, és örült, hogy még időben – katonai fedezet alatt – kiküldte a városiakat az erdőbe fát gyűjteni. Élő fákat is kivágtak, de a már korábban kidőlt és kiszáradt fák voltak azok, amelyektől igazán meleget remélhettek. Az istállókban és csűrökben elég sok gesztenyefát is felhalmoztak, de ahhoz, hogy azt jól lehessen használni fűtésre, két vagy három évszaknak is el kellett telnie. Parancsba adta, hogy keressenek kőrisfát is, mert az nedvesen és szárazon is jól égett, valamint lassan elhamvadó tölgyet. Ezen a reggelen azonban a harang szokatlan izgatottsággal szólt, és kis idő múlva rájött, hogy nem a hajnali misére hív, hanem a kolostor körüli őröknek jelez, hogy ne csak a klastromra ügyeljenek, nézzenek másfelé is.

Mire elért a katonák szállására, Meulon már több embert kirugdosott az ágyból, és ráparancsolt az istállószolgákra, hogy nyergeljék fel a lovakat. Amikor kiértek a kapun, a harang elhallgatott, de miközben a kolostor felé vezető kanyarban vágtattak, újból megszólalt, csak ezúttal más ritmusban, valóban misére hívón. Közelebb érve látták, hogy nem leselkedik rájuk veszély – csak egy csapzott külsejű, a nyergében megmaradni alig tudó alak várt rájuk. Egy lovagi páncéllal és karddal megpakolt hátast vezetett száron. Blackstone nem látta tisztán a rajtuk lévő jelzéseket, de erre nem is volt szükség. Ismerte a lovast.

– Szállítsd le nyugodtan az embereket, és reggelizzetek meg, Meulon! – mondta, tekintetét a láthatóan elcsigázott alakra szegezve.

Miközben a katonák leszálltak a nyeregből, Talpin lépett elő.

– Magát kérte, uram, és csak magát – mondta. – Azt mondta, hogy ismerik egymást, és egy lépést se tesz, amíg maga ide nem jön. Nem tudom, pestises-e, vagy sem, de megmondtuk neki, hogy nem jöhet közelebb hozzánk. Az egyik íjásszal célba is vetettem. – Látszott az arcán, hogy nagyon gondterhelt, aggódik a történtek miatt.

– Mindent úgy csináltál, ahogy mondtam. Ilyen időkben nem lehet kivételezni senkivel – válaszolta Blackstone, és elhaladt a falnál őrt állók előtt. Egészen a hídig ment. Vele szemben a ló nem mozdult, és a lovasa sem; kimerülten ült a nyeregben, előrebukott fejjel.

– Guillaume! – kiáltotta Blackstone, mire az állat megmozdult, és a fiú is felemelte a fejét.

Mint egy mély álomból ébredő, Guillaume Bourdin bizonytalanul a híd másik végén álló alak felé nézett.

– Thomas úr? Maga az? – kérdezte tétován.

– Igen!

– Bocsásson meg! Nem volt más választásom, mint hogy idejöjjek! – mondta végtelen fáradtsággal a hangjában az apród.

– Jól van, fiam, jól van! – csitítgatta Blackstone, majd megfordult, és odaszólt Talpinnek: – Hozz egy kosár enni- és innivalót! Meleg ételt kenyérrel, és fűszeres bort! Szólj Simon testvérnek, hogy tegyen az italba valamit, ami segít a fiún! Mondd el neki, mit láttál! – Az égre nézett, és látta, hogy vagy esni, vagy havazni fog – bármelyik Henri Livay apródjának a halálát jelenthette, ha nem védik meg tőle. – Egy erős ponyva is kell, és kötelek! – toldotta meg a parancsot.

A szél vadul tört rájuk, de a fiú nem adta jelét, hogy érezné. Blackstone látta, hogy már túl van azon az állapoton, ami még fáradtságnak nevezhető.

– Guillaume! – szólt rá a nyergében tehetetlenül imbolygó apródra. – Figyelj ide, fiam! Hallod, amit mondok?

A fiú újból felemelte a fejét.

– Aludnom kell, uram. Muszáj! – motyogta.

– Nem lehet! Megöl a hideg, ha nem eszel előbb. Hallgass rám, vagy meghalsz! És nem azért tettél meg ekkora utat, hogy a küszöbömön leheld ki a lelked. Meséld el, mi történt. Rajta! Láss hozzá, gyerek!

– Livay úr halott. És az egész háza népe. Szolgák és fegyverhordozók. Mind.

– Hogyan? A pestis?

Guillaume feje újból lekókadt.

– Guillaume! – ordított rá Blackstone, és csak nehezen állta meg, hogy hozzá ne érjen.

Blackstone hangjára az apród felkapta a fejét.

– Pestis. Igen. Befogadott egy kereskedőt… szállást adott neki… és pár nappal később mindenki halott volt. Elhoztam a páncélját és a kardját, hogy ne lopják el őket.

Talpin sietett vissza egy kosárral, amiben kis agyagedények voltak, kenyér és egy konyharuhába bugyolált, jókora darab sajt. Két másik ember összetekert ponyvát és kötelet cipelt utána. Blackstone átvette a kosarat, és egy közelben lévő, a föld alól előtüremkedő sziklára mutatott.

– Csináljatok egy tetőt! – mondta. – Kötözzétek ki jól, az alatta lévő helyet deszkákkal és kővel kerítsétek körbe, és hozzatok szalmát az istállóból!

Közelebb ment a lovakhoz. Nem ijedtek meg tőle, de látszott rajtuk, hogy már napok óta nem ettek. Aztán a fiút vette szemügyre jó alaposan. Nagyon megviselt volt az arca, de kiütést nem látott rajta. Ez azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy nem kapta el a betegséget. Lerakta a földre az eleséget.

– Guillaume, szállj le és egyél! Aztán menj be menedékbe, és aludd ki magad! Megértetted?

Az apród bólintott, és olyan lassan kászálódott le a lóról, mint egy megtört öregember. Miután földet ért, a lába remegni kezdett, és összerogyott. Blackstone ösztönösen hozzá akart ugrani, és tett is egy lépést, de aztán visszafogta magát.

– Láttál magadon vörös kiütést? Van lázad? Nem vagy nagyon szomjas? – kérdezte.

Guillaume megrázta a fejét, és nagy nehezen talpra kecmergett.

– Az uram szörnyű kínok között halt meg, Thomas úr, szenvedett, mint egy sebesült állat… és a felesége is… a kereskedő… hozta magával… a betegséget… és a figyelmeztetést… és azért jöttem, hogy szóljak… – mondta szaggatottan, alig hallhatóan.

A fiú haldoklik – gondolta Blackstone. A teste egy utolsónak tűnő lélegzetvételnél összecsuklott, mint egy felvágott zsák, amiből kicsurgatták a gabonát. Guillaume-ot megkerülve távolabb vitte tőle a lovakat, és odaadta a kantárjukat az egyik emberének. Elvette tőle a lándzsáját, és a tompa végével megfordította a fiút, közben arra gondolt, hogy ha azért tett meg akkora utat, hogy figyelmeztesse a pestisre, akkor feleslegesen áldozta fel magát. Az apród teste megrándult. Még mindig volt élet benne, a szelleme kitartott és nem akart meghalni. Újból megbökte, és miután Guillaume kinyitotta a szemét, levette és ráterítette a köpenyét.

– Bocsásson meg, Sir Thomas! Elaludtam.

– Én meg már azt hittem, hogy meghaltál. A köpenyem melegen tart, a szalmára pedig hozatok takarókat. Tedd, amit mondtam, és egyél! Aztán aludj! Ott leszek, a mögött a fal mögött.

– Ne, Thomas úr! – tartotta vissza az apród a már menni készülő Blackstone-t. – Mondanom kell valamit…

– Később! – fojtotta belé a szót Blackstone, és még ottmaradt egy darabig, amíg a fiú megevett néhány – szánalmasan apró – falatot.

Utána visszament a kolostor falához, ahol Meulon várta.

– Rajta van az ördög csókja? – kérdezte.

– Nem láttam semmilyen jelét. Várunk néhány napig. Livay-nek két embere is van itt, ugye?

– Az egyik meghalt a nyáron, mert amilyen mamlasz volt, leesett a lóról. A másik Talpin – válaszolta Meulon.

– Igen, most már emlékszem. Szólj neki, hogy az ura meghalt.

– Elfelejti Thomas úr, hogy a hónapokból évek lesznek. Már hosszabb ideje maga az ura, mint amennyire emlékszik. De azért megmondom neki. És ne aggódjon a fiú miatt! Ha nem kapta meg a betegséget, élni fog. Úgy tűnik, hogy hetek óta nyeregben van. Kemény kis fickónak látszik.

– Apród, akiből egy nap még fegyverhordozó lesz. Ne feledkezz meg erről, Meulon! – figyelmeztette Blackstone.

Meulon fejet hajtott, bocsánatot kérve a modortalanságáért.

Blackstone elmosolyodott, és megfogta a vállát.

– Ne vágj ilyen komoly képet, Meulon! Igazad van: tényleg kemény kis fickó. Egyszer még meg is akart ölni – mondta.

* * *

Guillaume Bourdin túlélte a blanchetaque-i ütközetet, és segített eljutni az urának a noyelles-i kastélyba, ahol váratlanul szembetalálta magát az angol íjásszal. Miután pedig az új ura, Henri Livay szörnyű kínok között meghalt, nekivágott az elnéptelenedett vidéknek anélkül, hogy pontosan tudta volna, hol is van a Chaulion nevű kisváros. Egy kolduló barát, akivel útközben találkozott, ismerte a kolostort, és megmondta neki, hogy merre menjen, de az, hogy az ismeretlen vidéken célba ér-e, az csak a szerencsétől függött, és attól, hogy képes lesz-e vizet találni a lova, vagy sem. Abban bízhatott csupán, hogy ahol folyót vagy patakot talál, ott emberek is lesznek, és ha nem betegedtek még meg, elmondják neki, hogyan jut el a chaulioni szerzetesekhez.

Blackstone minden nap megállt a falon, lenézett és várta, hogy a fiú meghaljon, de a harmadik nap talpon volt, és tüzet gyújtott, hogy megszárítsa az átnedvesedett takarókat, a negyediken pedig már a folyóban mosott, és odakiáltott Blackstone-nak. Ő lement hozzá, és amikor már csak harminc lépés választotta el őket, Guillaume mindent ledobált magáról, és magasra emelte a karját. Nem látszott rajta egyetlen kiütés sem.

– Bezártak a pincébe – mesélte Blackstone-nak, amikor már a kolostor refektóriumában ültek és reggeliztek, ami – bár a szerzetesek tartózkodtak tőle – a világi testvéreknek is meg volt engedve. Blackstone pedig azóta, hogy kőfejtőben dolgozott, elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne egyen reggel. Most türelmesen megvárta, hogy Guillaume lenyelje az utolsó falat almát, és megigya meleg kecsketejét.

– Olyasmit mondtam, amit nem kellett volna, mire akkorát kaptam a fegyverhordozótól, hogy a padlón találtam magam – folytatta a fiú.

– Mivel érdemeltél ki ekkora büntetést?

– Felszolgáltam az uram asztalánál, és hallottam, amint a kereskedő azt meséli Livay úrnak, hogy egy normann úrnak vérdíjat ajánlottak, cserébe magáért, mert kegyetlenül nőket és gyerekeket gyilkolt – mesélte Guillaume. – Nem álltam meg, és elkiáltottam magam, hogy ez hazugság.

– Bután viselkedtél. Bátran, de bután. Akár meg is korbácsolhattak volna – válaszolta Blackstone.

– Maga is tudja, Thomas úr, hogy Livay úr jó és kedves lovag volt, és megkímélt ettől.

– A pince pedig megóvta az életedet – bólintott Blackstone, és magában örült a fiú bátorságának, annak, hogy megkereste és beszámolt neki a rá vadászó normannról. Két év telt el azóta, hogy utoljára látta Guillaume-ot, amint Henri Livay-vel kilovagolt a de Harcourt-kastélyból. Azóta magasabb lett, erőteljesebb, de a karja és a lába egyelőre gyerekesen vézna maradt.

– Tudok a vérdíjról. De Harcourt gróf és Guillaume de Fossat úgy tett, mintha üldözne, de már régen vége van a dolognak.

Blackstone felállt az asztaltól, mire Guillaume is gyorsan azt tette.

– Thomas úr, nem Guillaume de Fossat-t bízták meg, hogy végezzen magával, hanem Louis de Vitry grófot – mondta. – Sok pénzt kapott a pénzverdéből, és egy egész kis sereget. Megígérte, hogy visszaszerzi a gascogne-iak és az angolok kezén lévő városokat. Néhányat már sikerült is elfoglalnia délen. Eredetileg úgy tervezték, hogy St. Aubinben fogják el, ahol a király a pénzét vereti, de a pestis miatt elköltöztették onnan a pénzverdét. Nem tudom, hova.

Blackstone-on riadtság lett úrrá. Jean de Harcourt ötlete volt, hogy csapjon le a pénzverdére, és szerezze meg a király aranyát és ezüstjét. De Vitrytől származó, félrevezető információ alapján tervelte ezt ki, vagy úgy döntött, hogy a francia király kegyéért cserébe feláldozza? Úgy érezte, hogy szerencséje volt: vagy a pestisnek, vagy a kelta istennőnek köszönhetően megmenekült.

– Mit tudsz még? – kérdezte a fiút, aki úgy szolgálhatta Livay-t, mint egy karon ülő, éles szemű sólyom, amelynek semmi sem kerüli el a figyelmét.

Guillaume megrázta a fejét.

– Nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam, de mintha más francia urak is lennének vele, Calais-ban pedig valaki arra készül, hogy elárulja a királyát, és kinyitja a város kapuit.

Az információ nem sokat jelenthetett egy apródnak, Guillaume ezért nem is törődött vele különösebben. Számára Calais egy volt az angoloktól visszaszerezni kívánt városok közül, egy figura a háború sakktábláján, Blackstone viszont azt, amit most hallott, fontosabbnak tartotta, mint azt, hogy vérdíjat tűztek ki rá. A pestisjárvány jórészt már elvonult, és épp Angliában, Londonban pusztított. Kedvezőbb időpontot el se lehetett volna képzelni az Eduárd elleni támadáshoz. Egy kettős támadás délen, ahol az angolok állítólagos szövetségesei úgy összevesztek, hogy kis híján fegyverrel támadtak egymásra, és mindezt akkor, amikor az angolok térdig gázolnak a pestis áldozataiban. Calais városparancsnokának nem volt annyi embere, hogy meg tudja védeni Franciaország kapuját akkor is, ha de Vitry és a katonái a városfalon belülre kerülnek.

Blackstone gondolataiba mélyedt, és igyekezett erőt gyűjteni. A télre felhalmozott zsírtartalék elfogyott, a tétlen nyugalomnak vége lett.

* * *

Guillaume Bourdin könyörgött, hogy hadd szolgáljon neki, de Blackstone túl kérkedőnek érezte volna, ha egy apród áll készenlétben mellette, és ugrik minden szavára. Ráadásul, mondta magának, nem tudja befejezni a fiú kiképzését akkorra, amikor a kora alapján már fegyverhordozóvá válhat, egylépésnyire megközelítve ezzel a lovaggá ütést. Úgy döntött, hogy ha túl lesznek a soros harcon, elküldi egy nemes úrhoz, fejezze be nála az inaskodást.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

– Tizenhárom, Thomas úr… már majdnem tizennégy. Jól bánok a karddal és más fegyverekkel, tudok olvasni latinul, és verseket is mondok.

– Akkor itt maradsz, a feleségem és a fiam mellett, és ha visszajöttem, megbeszéljük a jövődet – mondta Blackstone.

A fiú azonban makacsnak bizonyult.

– Szüksége van valakire, hogy tartsa a lovát, amikor harcol, és ellássa étellel – itallal – felelte.

– Tudok vigyázni magamra, Guillaume! – jelentette ki határozottan Blackstone. – Itt maradsz. Nem lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok, én pedig már harcoltam városban, szűk utcákon. – A kezét felemelve belefojtotta a fiúba a szót. – Ígérem, hogy ha túl leszünk rajta, megbeszélem veled, hogyan tovább.

– Uram! – szólt a fejét lehajtva és térdre ereszkedve Guillaume. – Nagyon kérem! Adja a szavát, hogy maga mellett maradhatok, ha visszatér! Nem akarok más úrnál szolgálni.

– A szentségedet, te fiú! – emelte fel a hangját Blackstone. – Nem azért vagyok itt, hogy vitatkozzam veled – közölte a gyerek önfejűségétől feldühödve.

– Bocsánatot kérek, Thomas úr. De ha nem szolgálhatom, akkor, kérem, hadd hagyjam itt Chauliont és kereshessem meg magam az utamat a világban – mondta Guillaume, és továbbra is leszegte a fejét, tudva, hogy teljesen indokolt lenne, ha jókora pofont kapna a tiszteletlenségéért.

Blackstone nem ütötte meg, csak dühösen összeszidta. Az idő, hogy cselekedjen, vészesen múlott, de közben érezte, hogy az átkozott kölykének valahol igaza van.

Chauliont Guinot-ra bízva az emberei élén északra, Calais felé indult. Amikor búcsúzóul megölelte, Christiana nem árulta el neki, hogy a méhében már ott növekszik egy újabb gyerek.