HUSZONHARMADIK FEJEZET

A karácsonyt húsz nappal követő vízkereszt a szent gyermeknek ajándékot vivő három bölcs eljövetelének állított emléket, de annak az évnek az a komor napja se ajándékot, se jó érzést nem hozott Blackstone-nak.

– Békén fogsz hagyni bennünket – mondta neki a torz képű paraszt, amikor a lova nyergéből lenézett rá. Kajánul elvigyorodott, és még nevetett is, miközben hátranézett a mögötte felsorakozott, több mint harminc, villával, kacorral és fejszével felszerelkezett falusira. Úgy tűnt, nincs kedvük engedelmeskedni egy mindössze két embertől kísért, szemmel láthatóan szegény lovagnak. Meulon és Gaillard gondterhelten nézegette őket.

– Úgy gondoljátok, hogy elnézően kellene bánnom azokkal, akik lemészároltak egy fegyvertelen embert, Anglia királyának a küldöncét? – kérdezte Blackstone.

A paraszt a kezében lévő kacort megemelve fenyegetően feléje lépett.

– Jobb, ha továbbmégy, átkozott angolja. A védelmezőnk, Saquet, vagy ahogy még hívják, le poigne de fer, haragudni fog, ha magunk ölünk meg, de azért nem fog megbüntetni bennünket, ha levágjuk valamelyik lábad vagy karod.

Néhányan felnevettek, de egy angol futárt könnyű volt megölni, ám három fegyveres lovas néhányukat komolyan megsebezhette. Blackstone egyelőre nem nyúlt a farkasos kardhoz, csak előreléptetett a lovával, mire a paraszt elbizonytalanodva hátrálni kezdett.

– Hallottam már erről a Vasökölről, akit említettél. Azt mondják, olyan erős, mint egy ökör, és kétszer olyan ostoba. Büntetni jöttem, és nem azért, hogy fenyegetőzést hallgassak.

– Bátor vagy, hogy meg merted tenni. Ajánlom, hogy menj el, mielőtt megbánod! – mondta a férfi, akit felbátorított társainak a közelsége, de a bátorsága rögtön semmivé lett, mihelyt meghallotta a hirtelen felhangzó női sikolyokat. A férfiak megfordultak, és a szemük tágra nyílt, amikor meglátták a falu három felgyújtott házát, és az erdőből fáklyával a kezükben előlépő fegyvereseket, akik tűzgyűrűt vontak köréjük.

– Ma nem lesz kegyelem – jelentette ki Blackstone, és keze ráfeszült a kardja markolatára.

* * *

A házak lánggal égtek, miközben minden férfit, nőt és gyereket, aki nem tudott elmenekülni, a sáros országútra tereltek. A füst beterítette őket, a félelem és önsajnálat miatti könnyeik összekeveredtek a csípős füst által okozottakkal. Blackstone-nak nem okozott nagy gondot kideríteni, hogy ki volt az a nagyjából fél tucat ember, aki ketrecbe zárta William Harnesst, mint egy levágásra váró disznót, és lemészárolta a társát. Félelmükben a falusiak gyorsan egymás ellen fordultak, feladták azokat, akik kiherélték és megölték a fiatal küldöncöt. Le kellett vágniuk a kötélről a megkínzott testet, és olyan mélyen eltemetni, hogy a vadállatok ne kaparhassák ki a maradványokat.

Aztán, miközben az emberei visszaszorították a jajgató nőket, Blackstone felakasztatta a főkolomposokat, és felgyújtatta a házaikat. A kovácsot, aki bélyeget sütött William Harnessre, lefogták, és ugyanazt a felizzított fleur de lys-t nyomták a homlokához, amit ő használt. Miután az igazságtétel megtörtént, a férfiak, nők és gyerekek letérdeltek a sárba, és könyörögve kérték Blackstone-t, hogy hagyja meg az életüket.

– Továbbmegyek a tengerpart felé, hogy megkeressek minden falusit, aki kezet mert emelni a király futáraira – mondta nekik. – Saquet többé nem tud megvédeni benneteket. Ezt jól jegyezzétek meg! Megkönyörültem rajtatok, és kegyelmet kaptatok, pedig mindenkit meg kellett volna bélyegeznem, és elzavarnom az erdőbe, hogy állat módjára éljen, mivel azok vagytok. Jegyezzétek meg, hogy tőlem kaptátok az életeteket, és jegyezzétek meg a nevemet is!

Az emberei élére állt, és kivezette őket a faluból.

– Nem hiszem, hogy azt hinnék, hogy az álruhás Szűz Mária járt náluk. Inkább a Nagy Kaszásnak hiszik – jegyezte meg Meulon.

– Akár így, akár úgy, a nevemet biztos meg fogják jegyezni.

– Nem jutunk el a partra, Thomas úr – mondta Gaillard. – A falusiak úgy rohannak Chaulionba, mint a nyulak, és Saquet hamarosan a nyakunkban fog lihegni.

– Hát persze. Épp azt akarom – válaszolta Blackstone.

– Gondolja, hogy szabályos harcban legyőzhetjük őket? Először is, mihelyt lehetőségük nyílik rá, csapdát fognak állítani. És fogadok, hogy legalább háromszoros túlerőben vannak – állt az aggodalmaskodó oldalára Meulon. Arra gondolt, hogy lehet olyan erős és elszánt az angol, akár egy feldühödött bika, attól még egy kiéhezett farkashorda a földre tudja dönteni.

– Nem a partra megyünk. Saquet a következő hét nagy részét azzal fogja tölteni, hogy próbál megtalálni bennünket. Azt akarom, hogy egy ideig ne legyen útban. Amikor visszatér, várni fogjuk. Mi választjuk ki a helyet, ahol megütközünk vele. Keressetek egy utat, ami a Chaulionnál lévő apátsághoz vezet, és hagyjunk elég időt a parasztjainknak, hogy elvégezzék a munkájukat! – mondta Blackstone, és a lovát megsarkantyúzva előrerúgtatott, a többiek pedig szó nélkül követték.

Az, hogy a csapatával útra kelt, a szabadság váratlan érzésével töltötte el. Ventenárként húsz íjásznak parancsolt, és most is nagyjából ugyanannyi embernek. A katonái egyszerű emberek voltak, és a vállalkozás reménnyel töltötte el, kiragadta a kastély zárt, a jó modor szabályai szerint élő világából. Christiana biztonságban volt, tisztességes hozományt is kapott vele, és ha csak egy várost is sikerül elfoglalnia, azzal igazolja de Harcourt bizalmát. Már megmutatta, hogy kegyelmet is képes adni, és amikor felakasztatta a főbűnösöket, úgy érezte, hogy Sir Gilbert szelleme ott ül a vállán, és biztató szavakat sugdos a fülébe. Még néhány mérföldet meg kellett tennie ahhoz, hogy rájöjjön, mi változott meg benne. Boldog volt.

Másnap reggel egy alacsony dombháton sorakoztak fel, és nézték az előttük elterülő, fagyott tájat. Jól látták, hogy a mellékutakon az utolsó havazás óta nem volt nagy a forgalom. A kolostor kicsi, földszintes épület volt. Egy remete menedéke lehetett valamikor az ősi időkben, aztán fokozatosan nagyobbodott, ahogy másoknak is kedvük támadt elvonulni a világtól, és a szerzetesek visszahúzódó életét élni. Az évek folyamán az önsanyargató, kemény munka utáni vágy kiveszett a barátokból, akik minden kétkezi feladatot rábíztak kevésbé szent életet élő testvéreikre. A parasztok dézsmát fizettek nekik, és művelték a földjeiket; sokkal jobban jártak volna, ha saját szerény kis parcelláikat gondozzák. A szerzetesek három óránként imádkoztak, éjjel és nappal. Olyan életet éltek, amit egy harcra termett ember, mint Blackstone, el se tudott képzelni magának, bár voltak bizonyos előnyei – a bőven rendelkezésre álló sör és bor. Perjelek és apátok is akadtak, akik szeretőt tartottak, hogy egyéb, még világiasabb igényeiket kielégítsék.

Füst szállt fel a kolostor kéményeiből, jelezve, hogy odabent meleg van, tehát a szerzetesek nem élnek túl kényelmetlenül a világtól való elvonultságukban. A külső fal egy része omladozott, de a központi épületet szemmel láthatóan jól karbantartották a barátok. Fából és kőből készült híd ívelt át az előtte kanyargó folyón, amely sekély volt, mint azt a vízből kiemelkedő és az egybefüggő jégréteg kialakulását megakadályozó zátonyok jelezték. Akadtak azonban nyugodtabb részei is, ahol a mély víz befagyott. Átkelni rajta – a hidat leszámítva – elég nehéznek tűnt. A szerzetesek nyilván régen rájöttek arra, mekkora érték egy ilyen híd, és az apát biztos bevezette a hídvámot – gondolta Blackstone.

Látta, hogy a régi csűrök és istállók egy része teljesen lepusztult, és ebből arra következtetett, hogy az évek során a kolostor lakói mindent, ami értékes volt, a még szilárdan álló épületbe vittek. Ez annál is inkább indokolt volt, mert haramiák és közönséges tolvajok könnyen átjuthattak a külső falon, hogy gabonát vagy innivalót lopjanak.

– Miért jöttünk ide? – kérdezte Meulon. – A város mérföldekkel arrébb van.

Blackstone az egyik alaposan feltúrt útra mutatott.

– Chaulion felé visz, és úgy tűnik, hogy nemrég elég sok lovas járt erre – mondta.

– Saquet keres bennünket – válaszolta Meulon.

– Az apát a védelme alatt áll, és a király kegyét is élvezi. A keze puha lehet, a hasa pedig nagy. Egy elégedett emberben nincs ellenállás. A jó étel, a finom bor és a puha ágy elgyengíti.

– Szívesen cserélnék vele – mondta Gaillard, és a többiek egyetértőn morogtak.

– És ha olyanok jönnek, mint mi, hogy mindezt elvegyék tőle, mit csinál? – kérdezte Meulon. – Odatartja a seggét, hogy nagyot rúgjanak bele, és örül, ha megtarthat egy alamizsnásedényt meg egy szajhát?

– Anyám életére mondom, Meulon, egy ruganyos csöcs és egy kortyintásra való bor azért nem olyan sok! – ingerkedett vele Gaillard.

– Jobban tennéd, ha az anyádat nem kevernéd bele ebbe! – utasította rendre valaki.

Gaillard nem sértődött meg, hagyta, hadd fecsegjenek tovább szabadon a többiek, miközben Meulon újból körbenézett, és szemügyre vette a Blackstone által említett pontokat.

– Jó helyet választottak a kolostornak… útkereszteződések közelében van. Ha egy hozzáértő ember lebontatná azokat a régi építményeket, és felhúzatna egy erős falat, az egész környéket ellenőrizhetné. Nem kellene sok ember hozzá, hogy ura legyen a kereskedőutaknak és bárkinek, aki nem mer nem a hídon átkelni a folyón.

Lábát a kengyelben megvetve felegyenesedett, és jobbra-balra nézett.

– A terep innentől kezdve lejt, a túlsó parton pedig egyfolytában emelkedik. Remek hely a védekezésre.

Blackstone elmosolyodott, mivel neki is pontosan ez járt az eszében.

Meulon nagy lélegzetet vett, és kifújta az orrában felgyülemlett taknyot.

– Darázsfészket piszkál. Először megtámadta az egyik faluját, most pedig el akarja foglalni a kolostort. Saquet nagyon meg fog haragudni magára – mondta, aztán elmosolyodott. Olyannak tűnt számára az angol, mint egy ágyban fészkelő tetű, ami beeszi magát a bőr alá, és addig kell vakarózni miatta, amíg az ember vérezni nem kezd.

Blackstone – nyomában a csapattal – levágtatott a dombtetőről. Kezdett igazán hideg lenni, és ha valamit biztosan tudott, az az volt, hogy az emberek télen utálnak harcolni. A lovaknak abrak kell, a gazdáiknak pedig ennivaló és meleg ahhoz, hogy eredményesen tudjanak küzdeni. Remélte, hogy Saquet hamis nyomon elindított vadászata elég időt ad neki, és biztosítani tudja magának a Chaulionba vezető utat.

* * *

– Maguk ott! – harsant fel egy hang a nagykapu mögül. – Mit keresnek itt? Menjenek el! Takarodjanak!

Blackstone és az emberei a régi, omladozó falból kiesett köveket hordták le a hídra, és a kiabálás hallatán csak egy pillanatra álltak meg, aztán folytatták a munkát. Három órával voltak napkelte után.

– Biztosan imádkozott még, testvér, amikor elkezdtük – felelte Blackstone. – Azt hiszem, szép napunk lesz. Az ég tiszta. De hideg van, és ne felejtse el, hogy a szél – legalábbis azt hiszem – újból fel fog támadni, úgyhogy megint lesz részünk esőben meg hóban is. Mindegy, akkor is végzünk pár nap alatt.

A teljesen összezavarodott szerzetes nyitva hagyta a kaput, és reverendáját felemelve a sáron át kicsörtetett oda, ahol a kőgyűjtők dolgoztak. Látta, hogy pár száz méterrel arrébb minden úton egy lovas áll őrt.

– Elviszik a kövünket – mondta a szerzetes, nem értve, hogy miért vetemedik ilyesmire bárki.

– Igen. Jó kő – hangzott a felelet.

– De nem a maguké.

Blackstone a ruhájába törölte a kezét.

– Nincs rá szükségük, nem használják semmire. Csak hever ott feleslegesen.

A barát – mint egy hal – kinyitotta, majd becsukta a száját.

– Az apátnak tudnia kell erről – mondta.

Megfordult, és elindult, Blackstone pedig vele ment.

– Szerintem, ha szól az apátnak, ő boldogan fogja felajánlani a követ az ügynek.

– Ügynek?

Már közel jártak a nyitott kapuhoz.

– Az ügyünknek – mondta Blackstone. – Elmondom az apátnak, hogy mi az, amikor találkozunk.

– Nem találkozhat vele. Mit gondol, ki maga? Megtiltotta, hogy ide fegyveresek betegyék a lábukat – tiltakozott a szerzetes.

– Ide? – kérdezte Blackstone a boltozat alatt megállva, még szélesebbre tárva a kaput. – Vegye úgy, testvér, hogy menedéket kérő zarándokok vagyunk! Csak egy kicsivel tovább maradunk a szokottnál.

Blackstone betolta a kapun az elképedt barátot, s közben Meulon és a többiek is csatlakoztak hozzá. Elfoglalták a Chaulion közelében lévő kolostort.

* * *

Soha senki nem mert még szembeszállni Pierre apáttal. Az erőszakos és kegyetlen Saquet is meghunyászkodott előtte, mert a rendfőnök a király kegyeltje volt, és ő pontosan tudta, milyen feltételekkel kötött egyezséget. Az apát akár súlyos szemrehányást is tehetett volna magának azért, mert veszélybe sodorta a falusiakat azzal, hogy magukra hagyta őket, Pierre azonban úgy rendezte el magában a dolgot, hogy biztosította az életben maradásukat akkor, amikor a zsoldosok oldalára állt. Egyszerű önigazolás volt ez egy megvásárolható, egyszerűen gondolkodó ember részéről. Most azonban az a veszély fenyegette, hogy megfosztják a lelkiismerete elaltatásávál szerzett biztonságérzettől. Pierre apát szemmel láthatóan remegett. Thomas Blackstone arca jeges félelemmel töltötte el. Az angol bemutatkozott, de semmilyen tiszteletet se mutatott az apát státusa iránt.

– Elzárkózik a lakosztályába – mondta, miközben beleszagolt a sülő hús illatával teli levegőbe. – És úgy tűnik, hogy remek a konyhája. A disznósült talán túl pazar étel is szerény szerzetesek számára. Na mindegy! Az embereimnek úgyis enniük kell.

– Téved, ha azt hiszi, hogy a rabló társaival elkerülheti a büntetést. Fogalma sincs róla, micsoda harag sújt le magára!

– Gondolom, nem a magáé.

– Tűrhetetlen az arroganciája! – háborgott az apát.

– Aki embereket irányít, annak arrogánsnak kell lennie, apát uram – szólt közbe Meulon. – Maga is jó példa rá.

– Ne aggódjon, az ezüsttányérjai és a műtárgyai biztonságban vannak, senki se lopja el őket – jelentette ki Blackstone. – Eduárd király felakasztatta azokat, akiket templomok és kolostorok kirablásán kaptak rajta. Nem vesszük el a szent ereklyéit se. Gondolom, van néhány darabkája a keresztből. A parasztoknak árulja? Hogy reményt adjon nekik?

– Természetesen – válaszolta óvatosan az apát. – El akarja venni őket?

– Inkább elégetem, ha rájuk akadok.

– Bocsássa meg Isten ezt az erőszakot! – suttogta az apát, és keresztet vetett.

Blackstone megmarkolta a köntösét, és odarángatta Gaillard-hoz.

– Értéktelen, egy közönséges, kiszáradt fatörzsből lehasított forgácsok, amikkel kihasználják a tudatlan parasztok félelmeit. Az üdvözülés reményét kínálják nekik, és még csak szét se kell feszíteniük a kezüket, hogy elvegyék nehezen megszerzett pénzüket. Ha az összes kolostorból és templomból összeszednék a szent kereszt minden darabkáját, és összeragasztanák őket, annyi új keresztet lehetne készíteni, hogy Jézus urunkat ezerszer meg kellene feszíteni. Takarodjon a lakosztályába, maga nagy, kövér varjú. Majd vitetek kenyeret és vizet az egyik baráttal.

Az apát némán mozgatta a száját, de képtelen volt egyetlen hangot is kinyögni.

– Olyan ráncos a szája, mint a macska segge – mondta Blackstone, és Gaillard felé taszította. – Jól jegyezze meg azt, amit mondok: a fényűző életének vége. Hány szerzetes van itt? Tíz? Több?

Az apát mindig szem előtt tartotta, hogy hol a hatalom, ki gyakorolja, és ahhoz igazította a cselekedeteit. Most éppen egymáshoz támasztotta remegő ujjait, és lesütötte a szemét. Egy alacsony származású embernek, mint az angol – gondolta –, nyilván el kell ismertetnie magát vezetőként, és ennek megfelelően viselkedik.

– Thomas úr. Nem hiszem, hogy ez a szerény kolostor bármilyen szempontból érdekes lehet az angol király számára – mondta.

– Majd én eldöntöm, hogy érdekes-e, vagy nem. Egyelőre ott tartunk, hogy vagy átnézetem az egész kolostort, minden szegletét, és előrángattatom a barátokat, vagy maga megmondja, hogy hányan vannak. Esetleg szeretne egy egyhetes böjtölést, hogy valamivel kisebb legyen a tokája?

Az apát nagyot nyelt. Arra gondolt, hogy ha együttműködik az angollal, akkor legalább húst ehet, amihez nagyon hozzászokott. Az egyszerű szerzetesek szerény étrendjének gondolatával nem tudott megbarátkozni. A konyhából érkező illatoktól összefutott szájában a nyál.

– Tizennégy szerzetes és ugyanannyi világi testvér – mondta.

– Nagyszerű. Szükségem lesz mindre, hogy segítsenek az embereimnek.

– Mit tudnának segíteni?

– Csak néhány napom van rá, hogy felépítsek egy falat, és ha úgy gondolnám, hogy képes követ cipelni, akkor ostorral kergetném ki dolgozni, de attól tartok, hogy túl lassú lenne, és csak gondot okozna. – Blackstone biccentett Gaillard-nak, és az előrelépett, hogy a lakosztályába kísérje az apátot.

– Falat? – Értetlensége csak még ostobábbá tette a kolostorfőnök arcát. – A nappalok rövidek. Egy falat?

– Van faggyújuk és olajuk, úgyhogy tudunk fáklyákat csinálni. Majd meglátja. Remek fal lesz.

Gaillard megragadta az összezavarodott apátot, és kényszerítette, hogy megszaporázza a lépteit.

Blackstone Meulonhoz fordult.

– Adass enni az embereknek, és lássák el a lovakat is! Aztán vedd számba, hogy mennyi az eleség és az egyéb tartalék. Mindenki maradjon a falakon belül, amíg meg nem szervezzük a munkát. És ne törődj a szokással – legyen mindenkinél fegyver! Ketten őrködjenek folyamatosan! Éjjel és nappal.

Meulon bólintott, és kérdezés nélkül ment, hogy elvégezze a feladatot. Úgy gondolta, hogy bármit tervez is az ifjú angol, időben megtudja, és örült, hogy az emberekkel foglalkozhatott. Egyelőre még egyik se kérdezte meg, hogy miért helyezték Blackstone parancsnoksága alá, de biztos volt benne, hogy arra is sor kerül, ezért össze akarta hívni őket, hogy katona módjára elejét vegye minden érlelődő ellenkezésnek. Thomas Blackstone volt ugyan a parancsnok, ő viszont a kapitány, és biztos akart lenni abban, hogy senki nem kezd elégedetlenkedni.

Blackstone egyedül maradt a szobában, és elképzelte, milyen kényelmes, henye életet élt az apát, miközben szerényen kellett volna élnie, és keményen dolgoznia, a szegények közé menni, hogy vigaszt és alamizsnát adjon nekik. Egyedül járta végig a kolostort, és megállapította, hogy a konyhában jól gondozzák a tüzet, a pékműhelyben lévő liszteszsákok szárazak, és a bennük lévő liszt durvára van őrölve, nem olyan finomra, ahogy azt a nemesek szeretik. Az apát talán nem használt ki minden lehetőséget, nem élt olyan fényűzően, mint tehette volna – gondolta. A kápolna szerény volt, de célszerűen kialakított, a gyengélkedő tiszta, rendezett, kifőzött és gondosan összehajtogatott tépésekkel, felcímkézett, zárt edényekben tartott oldatokkal, gyógynövényekkel és kenőcsökkel. Egy idős szerzetes mélyen meghajolt előtte, és amikor a nevét kérdezte, tölcsért csinált a kezéből, és a füléhez tette. Simon testvér volt; tiszta tekintetű, hajlott hátú ember, aki megkopaszodott ugyan a kortól, de az ujjai egy csöppet se remegtek. Nem kell odakint dolgoznia, és nem kérnek tőle semmi egyebet azonkívül, amit addig csinált – magyarázta neki Blackstone. Akik kővel dolgoznak, azok könnyen szereznek horzsolást, eltörhet a csontjuk, a hátuknak kenőcsre lehet szüksége, és a vállukat vissza kell tenni a helyére, ha kificamodik.

Bárhová ment is, mindent rendben talált. A világi testvérek kemény munkához és mindenféle időjáráshoz hozzászokott, sovány, inas emberek voltak, a szerzetesek pedig elpuhultabbak, görbe hátúak és sápadtak attól, hogy örökké íróállványaik fölé görnyedtek. Abból, ahogy a világi testvérek alázatosan fejet hajtottak, amikor elment mellettük, Blackstone arra következtetett, hogy az apát parancsára a perjel igen szigorúan bánt velük. Arra tartották őket, hogy kiszolgálják az elpuhult, a scriptorium melegében szövegeket másoló szerzeteseket. Miután végigjárta a kolostort, a falakat vette szemügyre, és elégedetten állapította meg, hogy jó állapotban vannak, nem valószínű, hogy át lehet hatolni rajtuk csak azért, mert valahol rosszul illeszkednek egymáshoz a kövek. Megvolt ugyanis a lehetőség arra, hogy Saquet támadást indít még azelőtt, hogy Blackstone módot talál a város elfoglalására. A kolostor jelentette a menedéket a csapata számára, és az is kellett hogy maradjon mindaddig, amíg képes legyőzni a zsoldost, Vasöklöt.

* * *

A katonák egymáshoz támasztva tették le a lándzsáikat és a pajzsaikat, hogy vészhelyzet esetén gyorsan fel tudják kapni őket. Mindannyian köveket cipeltek a mezőről és a gazdasági épületekből, amelyeket Blackstone leromboltatott. A kolostor két szamarát is munkára fogták – kosarakat erősítettek a hátukra, és azokban szállították a köveket. A kőfejtőben, a mestere mellett eltöltött idő alatt Blackstone megtanulta, hogyan szervezzen munkacsapatokat, és a szerzetesek engedelmesen dolgoztak, miután erős nemtetszésüket fejezték ki amiatt, hogy néhány napig csupán reggel és este imádkozhatnak, nem naponta háromszor. Mivel csak kódexmásolásból és imádkozásból álló életük elpuhította őket, alaposan megizzadtak, hogy lépést tudjanak tartani világi testvéreikkel. Egy szerzetes számára a legfontosabb az engedelmesség – mondta nekik Blackstone, felhívva a figyelmüket arra, hogy munka közben is lehet imádkozni. Isten akkor is meghallja őket, egyébként pedig szereti azokat, akik dolgoznak. Nem kötelessége-e egy szerzetesnek, hogy valami maradandót építsen? Ő, Blackstone lehetővé teszi számukra, hogy kedvére tegyenek az Úrnak, és újból megismerteti őket az engedelmességgel és az alázattal. Aki pedig nem akar élni ezzel a lehetőséggel – figyelmeztette őket –, azt egy megcsomózott kötél fogja emlékeztetni arra, hogy milyen büntetéshez vezethetnek a test vétkei.

Meulonnal kidolgoztak egy olyan időbeosztást, hogy tizenkét óránként mindenki négy órát alhasson. A kolostor magtárai tele voltak gabonával, és a sózott húsból és bárányhúsból egy egész falu áttelelhetett volna, nemhogy egy maréknyi szerzetes. Blackstone megparancsolta a konyhafőnöknek, hogy főzessen jó sok gulyást, és gondoskodjon róla, hogy legyen hozzá elég kenyér. A konyha folyamatosan, napi huszonnégy órában működött. Délben tápláló, gabonából készült ételt szolgáltak fel, és ugyanazt a meleg, laktató eledelt kapták éjfélkor azok is, akik az éjszakai órákban dolgoztak. Egy csupor forró, fűszeres bor segített abban, hogy az emberek elviseljék az erős északi széllel társult, jéghideg esőt, ami egyébként pár óra alatt kiszívta volna belőlük az erőt. A hajnali zsolozsma után sózott halat kaptak, vecsernye után pedig kenyeret és sajtot, hogy aztán az épp soron lévők fáklyafénynél folytassák a munkát. Mire azon az első téli napon sötétedni kezdett, elkészült egy falszakasz a híd közelében, és egy másik közte és a kolostor kapuja között. Egész éjjel lobogtak a fáklyák. Azokat a szerzeteseket, akik nem bírták a nehéz munkát, a konyhába küldték, világi testvéreikhez, és kénytelenek voltak segédkezni a főzésben, edényeket mosogatni és padlót sikálni.

Blackstone összegyűjtötte az embereket, és elmagyarázta, mi a feladat. Apró köveket és kavicsokat szedett össze, és kirakta belőlük a kolostor kerületét, aztán a hidat, majd az egymást keresztező és az erdőben eltűnő, ismeretlen irányba vezető utakat. Minden katona, bárkinek is szolgált, tudott valamilyen erődítményt építeni és falat emelni. Egy kővel jól bánó ember egy nap alatt három vagy négy méter kétsoros falat is meg tudott építeni, és neki harminc embere volt, hozzá ugyanannyi szerzetes.

– A barátokkal és a világi testvérekkel együtt dolgozunk. Két, talán három napunk van – mondta. – Mindenki tud követ vagy sziklát rakni, de szükségem van valakire, aki felügyeli a munkát, és gondoskodik róla, hogy ami elkészül, az szilárdan álljon. Van itt valaki, aki már dolgozott kővel?

Két ember emelte fel a kezét.

– Talpin vagyok. Kölyökkoromban együtt építettem apámmal a csűrt.

– És téged hogy hívnak? – kérdezte Blackstone a másikat, aki de Graville embere volt.

– Perinne-nek. Falat építettem a falumnak, hogy a tolvaj bretonokat távol tartsa, és nem is tudtak áttörni rajta soha.

– Rendben. Ti fogjátok felügyelni a két váltásban dolgozókat – mondta Blackstone, és látta rajtuk, hogy örülnek az előléptetésnek. – Ha rajtam múlna, kétrétegű, döngölt földes falat építenék – mondta, mire mindkét ember egyetértőn bólogatott. – A tetejére pedig galagonyát ültetnék, hogy a tüskéktől ne lehessen átmászni rajta. De nem lehet – a föld kemény, és különben is, csak ideiglenes védelemre kell.

Perinne felhorkant, és sercintve kiköpött.

– Nem, Blackstone úr, ha én megépítem, ez a fal évekig állni fog. Nem tudom, Livay gróf embere hogy csinálja – mondta Talpinre utalva. – Szerintem az a csűr egyből összedőlt, mihelyt az apja elfingta magát a tehénistállóban.

A megjegyzés hallatán a többiek jót nevettek, és vidáman évődtek egymással. Remek – gondolta Blackstone. Kezdenek egy csapattá válni, annak ellenére, hogy különböző urakra esküdtek fel.

Talpin elmosolyodott.

– Dupla magas, boltozatos csűrt építettem, barátom. Még az angolok se tudták lerombolni, amikor átvonultak rajtunk.

Az emberek ezen is jót nevettek, de egyből el is hallgattak, mihelyt beléjük hasított, hogy ki a vezetőjük.

Blackstone gyors válaszra használta ki a szünetet:

– Ha az angolok nem tudták lerombolni a csűrt, és a bretonok se másztak át a falon, akkor ti vagytok a legmegfelelőbbek erre a munkára.

A körülötte állók lelkesen egyetértettek vele. Csak addig várt, amíg a hangzavar alábbhagyott, aztán folytatta:

– Nem tehetünk mást, mint hogy megnehezítjük a dolgát annak, aki megpróbál elmenni mellettünk, vagy áttörni a falon. Alulra két sor kő kell, köréjük nagyobbak, hogy megtámasszák őket, és föléjük szárazon rakott fal, malter és faragott kövek nélkül. Jól összeválogatott kövekből, hogy tartsák egymást. Mutassátok meg a szerzeteseknek, hogyan kell csinálni, ha nem tudják, bár szerintem vannak közöttük páran, akik értenek hozzá! Aki nem tanul elég gyorsan, azt használjátok kőhordásra! Mellmagasságig építsétek…

– A maga vagy a mi mellünk magasságáig? – kérdezett közbe az egyik katona, újból nevetésre fakasztva a többieket. Meulon türelmesen várt, és nem szólt semmit. Akárcsak Blackstone, ő is tudta, hogy valahányszor a bárdolatlan modorú, mindig harcra kész katonák egymást ugratják, majd a tiszteletről meg nem feledkezve odaszúrnak a vezetőjüknek, az még jobban összekovácsolja őket. Senki nem mert volna hasonlót mondani egy francia úrnak, és gyanította, hogy egy angol katona se kockáztatott volna meg ilyen kérdést a fölötte állóval szemben, de ez az angol értett az emberekhez, és úgy tűnt, nem sértődik meg egy harcoló ember kissé talán durva viccelődésétől.

– Százharminc centi magas… – mondta Blackstone, de nem tudta befejezni a mondatot.

– Mint Renourd segge! – kiáltott közbe valaki, mire a többiek újból harsányan nevettek.

– Húsz centi magas, hegyes kövekkel a tetején – folytatta Blackstone, miután lecsöndesítette őket. A forralt bor és a disznósült ígérete már megszelídítette az embereket annyira, hogy senki se berzenkedjen az előttük álló, nehéz munka ellen. – Hatvan centi széles lent, az alapozás fölött, és harminc centi a tetején, a hegyes kövek alatt. A fel nem használt követ szórjátok szét előtte, és tegyetek hozzá levágott ágakat, kidőlt fákat – azok lelassítják a támadókat, bárkik legyenek is azok.

Talpin és Perinne egyetértőn bólintott. Érezték, hogy az angol tudja, mit beszél.

A sötétség a barátja volt Blackstone-nak. Tudta, hogy éjszaka senki se mer nekivágni az erdőnek, és több mérföldre eltávolodni Chauliontól. A fák ágai között süvítő szél sok emberben rémületet keltett, bármennyire elszánt volt is az illető. És még ha Saquet figyelmen kívül is hagyná a rémült falusiak angol és francia zsoldosokra vonatkozó figyelmeztetését, akkor is csak órákkal pirkadat után indul útnak. Blackstone türelmesen kivárta, hogy Meulon néhány számszeríjasát elhelyezze a kolostorhoz vezető út mentén, bár tartott tőle, hogy első lövésük után sebezhetővé válnak, mert időbe telik, amíg újból fel tudják ajzani a fegyverüket. Vágyakozva gondolt vissza az íjászokra, akik közé valaha tartozott. Ha csak féltucatnyi lenne belőlük, akkor is háromszor annyi támadót tudna legyőzni velük. Meulon biztosította róla, hogy ha támadás éri őket, az első lovast biztos lelövik, és mire a mögötte érkezők átverekedik magukat az ágakból, fatörzsekből készített akadályon, a nyílpuskások biztos fedezékbe tudnak vonulni. Miközben folytatódott a fal építése, ők éberen figyeltek. Blackstone tisztában volt vele, hogy a véletlen és a váratlan események a legkörültekintőbb parancsnokokat is meglephetik, ezért örült, hogy van ideje felkészülni. Az erőszak emberei ritkán türelmesek, gondolta, de amelyik igen, az könnyebben tud győzelmet aratni. Pirkadatkor nem láttak lovasokat a közelben, és a láthatáron se tűnt fel egy sem. Ideje volt felderíteni a várost.

Blackstone és Meulon egy órán belül a Chaulion fölé magasodó dombháton volt. Jókora kerülőt megtéve értek oda, és az út utolsó szakaszán kantáron vezették a lovaikat. Száz méterre a gerinctől kikötötték őket, és négykézláb kapaszkodtak tovább, hogy végül az erdő szélén lehasalva szemügyre vegyék a várost. Az élénk szél eloszlatta a házak kéményéből előtörő füstöt, és a várfal két ellentétes pontján lévő tornyokban álló őrszemek csak azt figyelték, hogy nem közeledik-e valaki az erdőbe ékelődött tisztásokon át.

– Tudod, hányan laknak itt? – kérdezte Blackstone Meulontól, és rögtön érezte is, ahogy a társa megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs róla – válaszolta Meulon. – Lehet több ezer ember, tízesével bezsúfolódva egy szobába, vagy a harmada, kényelmes házakban. Kereskedők, kovácsok, pékek meg hasonlók, de ha jól megnézi, látja, hogy ami a falak mögött van, úgy néz ki, mint egy falu. Saquet biztosan a főtéren lakik, valamelyik kereskedő házában. Forgalmas kereskedelmi út volt itt, mielőtt elfoglalta a várost, de már nincs.

Blackstone éberen figyelte, hogy lát-e valamilyen mozgást a városfalon belül. Elég nagy nyugalom volt ahhoz, hogy úgy gondolja, Saquet már elindult megkeresni az angolt.

– Gondolod, hogy bekvártélyozta magát télire? – kérdezte.

Meulon bólintott.

– Senki se szeret ilyenkor harcolni – mondta. – Jó sok gabonát és egyéb eleséget szedett össze, mint az apát, ami azt jelenti, hogy a városiaknak csak nagyon kevés maradt, és mind gyengébb annál, semhogy bármivel próbálkozzon.

Az őrszemek, amennyire csak lehetett, védeni akarták magukat a hideg széltől, és hátukat a tornyok falának vetve alig moccantak. Jobban éreznék magukat odabent, és nyilván leszegik a fejüket – gondolta Blackstone. Már éppen szólni akart Meulonnak, hogy menjen vissza, nézze meg, mi a helyzet az utakon, amikor a szél egy fájdalmas kiáltást sodort feléjük a város felől. Az őrök lustán megfordultak, és lenéztek a térre, amelyet Blackstone-ék nem láthattak, de nyugodt tartásuk azt jelezte, hogy Chaulionban nem ritkák az ilyen hangok, és nem jelentenek veszélyt a zsoldosokra nézve. Pár pillanattal a fájdalom szülte sikoly után nevetés hangjai értek el hozzájuk.

– Kínoznak valami szerencsétlent – mondta Meulon. – És élvezik.

Az egyik őrszem leszólt valakinek az alatta lévő, kívülről láthatatlan térre, de a hangja nem jutott el Blackstone-hoz.

– Hallottad? – kérdezte.

Meulon a fejét rázta. Újabb fájdalmas kiáltás hangzott fel.

– Bárki legyen is ott, azt mondja, hogy csinálják csak! Gazemberek! Nem bánnám, ha lenne itt néhány az íjászaink közül – felnyársaltatnám velük őket ott helyben!

Blackstone csöndben feküdt, állát a kezére támasztva, és a várost figyelte.

– Hogy vesszük be Chauliont? – kérdezte hosszú hallgatás után. – Nem ostromolhatjuk meg, és nem látok frissen rakott falat ezen az oldalon, amit alá lehetne ásni. Nem tudom. Tőrbe csalhatnánk Saquet-t, mielőtt visszatér. De aztán… nem tudom, hány embere van odabent.

– Kérdez, vagy csak magában beszél? – fordult hozzá Meulon.

– Kérdezek.

A testőrök parancsnoka felsóhajtott, és a fallal körülvett városra szegezte a tekintetét. Közben arra gondolt, hogy Thomas Blackstone elég bátor és elég őrült ahhoz, hogy az ördögnek is nekirontson, és mégis kész tanácsot kérni egy öreg katonától.

– A legjobb volna megmászni a falat – mondta. – Létrákat készítünk, éjszaka átmászunk a falon, és öljük őket, ameddig csak lehet. Amíg Saquet vissza nem jön.

– Csináltál már ilyet?

Meulon levette a sisakját, megvakarta a feje búbját, majd beletúrt koszos hajába, és kivett belőle egy kullancsot.

– Párszor. Csak de Harcourt úr nem szerette. Azt mondta, tisztességtelen módja a harcnak, zsiványoknak való.

– De neked más a véleményed.

Meulon az ujjaival szétlapította a kullancsot.

– Mit gondol, miért küldött magával? – kérdezte.

Blackstone újból a falakat tanulmányozta. Az őrtornyok a keleti és a nyugati oldalon voltak, és az egyikből a kolostorhoz vezető útra, a másikból pedig egy másikra lehetett rálátni, amely kétszáz méterre a várostól eltűnt egy erdőben.

– A fal hat méter magas – mondta Meulon.

– Hét és fél – igazította ki Blackstone. – Hol menjünk át rajta? A hozzánk legközelebb eső szakaszon? Azt árnyékolja be leginkább az erdő, és éjszaka ott lesz a legsötétebb.

Meulon egy gallyat rágcsálva tanulmányozta az eget és a falat.

– Nem. Ne ott – mondta. – A szél északról fúj, ezért az az északkeleti sarok a leghidegebb, legnedvesebb része a városnak. És a fal előtt van egy legalább másfél méter mély vízmosás, ami jó fedezéket nyújt. Ha járkálnak is őrök a falon – amit szerintem nem tesznek, mert lusta, alvást szerető gazemberek, akik azt hiszik, hogy semmi se fenyegeti őket –, akkor se mennek el odáig. Hamarabb hátat fordítanak a hideg szélnek. Ott másszuk meg a falat; a két toronyban lévő őrök másfelé fognak nézni.

– Nem vihetek embereket a városba addig, amíg nem tudjuk, hányan vannak odabent. Az tudjuk, hogy hatvanan vagy valamivel többen voltak, de azt nem, hogy hány embert küldött a keresésünkre Saquet.

– Kihívást intézett ellene és megfenyegette. Biztos úgy gondolja, hogy ehhez legalább negyven ember kell. Ha húsz vagy harminc embert hagyott a városban, akkor jó volna tudni, hogy hol vannak, mert különben nehéz helyzetbe kerülünk. És azt se lehet tudni, hogyan fognak viselkedni a városlakók.

Blackstone gyorsan átgondolta a dolgot. Az, hogy elfoglalja a várost, nem pusztán egy feladat volt számára, hanem ambíciói megvalósulását is jelentette. Akár győzelemmel, akár vereséggel végződik a vállalkozás, mindkettő erősen befolyásolni fogja az élete további alakulását. Nem akart úgy visszatérni a normannokhoz, hogy embereik zömét holtan otthagyja a fagyott földön.

* * *

Blackstone visszatért a kolostorba, ahol Meulon addigra már elkezdte csináltatni a falmászáshoz szükséges létrákat néhány világi testvérrel. A fal is kezdett alakot ölteni. Míg felderítésen volt, elkészültek az alul szélesebb, felül keskenyebb fakeretek, amelyek megadták az építmény formáját. A fagyott gyepet felszedték és a talajt elegyengették, hogy a fal egyenletes, sima alapzaton álljon, majd zsinegeket feszítettek ki a keretek között, hogy a falat rakóknak legyen mihez igazodni. Talpin és Perinne függőónnal ellenőrizte, hogy függőleges-e, amit építenek. Szaporán rakták a köveket, ügyelve arra is, hogy méterenként minden sorba beépítsenek egy kötőelemet. Blackstone elégedett volt azzal, amit látott, az emberek tudták, mit csinálnak. Kissé ferdén rakták a köveket, hogy kifelé lejtsenek, és lecsorogjon róluk az eső, és mihelyt egy méterrel magasabb lett a fal, néhány idős, a nehéz munkát már nem bíró szerzetes apróbb köveket öntött rá, hogy kitöltsék a nagyok közti réseket. Azt eleve tudni lehetett, hogy a fal nem lesz olyan erős, amilyennek Blackstone szeretné, de szerencsére gyorsan készült. Az egymást váltó munkacsapatok mindig látták, hogy mire jutottak az előttük dolgozók. Se Talpin, se Perinne nem akarta, hogy a másik fölébe kerekedjen, és versengési vágyuk átragadt a munkásaikra is. A munka üteme tovább fokozódott, miután a katonák szövetségeket alkottak, és megfogadták, hogy legyőzik a másik váltásban lévőket. Ez elkeserítette a szerzeteseket mindaddig, amíg a perjel, Marcus testvér rá nem jött, mivel biztassa őket. A versengéssel – mondta – a helyes utat akarja megmutatni nekik az Úr. Minél előbb elkészül ugyanis a fal, annál hamarabb tudnak visszatérni megszokott, imádkozással teli életükhöz. A fáradságos munka ráadásul felszabadítóan hat, védelmet nyújt az angol szigora ellen.

Blackstone észrevette a változást, ugyanúgy Talpin és Perinne is.

– Önként követik a perjelt? – kérdezte a két munkavezetőt.

– Úgy néz ki – válaszolta Talpin. – Amennyire meg tudtam érteni a dolgot, az apátot úgy egy éve helyezték ide, mert az anyakolostora meg akart szabadulni tőle. A szerzetesek nem akarták – amikor az előző apát meghalt, arra szavaztak, hogy a perjel legyen az utóda. Pierre apátnak azonban jó kapcsolatai lehetnek, mert a király melléje állt, és parancsszóval ide helyezték. Ezek után ki mert volna tiltakozni? A parasztok engedelmesen művelik a kolostor földjeit, ő beszedeti az egyházi tizedet, és elégedetten ül a kövér seggén.

– Úgy tűnik, a szerzetesek szívesebben hallgatnak a perjelre – erősítette meg az elhangzottakat Perinne.

– Értem. Elégedettek vagytok a munkájukkal?

Perinne széles mozdulattal körbemutatott.

– Láthatja, meddig jutottunk, Thomas úr. Igen, jól dolgoznak.

Blackstone elégedett volt, akárcsak az építők.

– Biztatást nekik! Ne verjétek őket!

A két normann összenézett.

– Egy ostorcsapás egy lusta hátra nem igazi büntetés, Thomas úr – mondta Talpin.

Blackstone egyetértőenbólintott.

– Hétéves koromtól kezdve kőfejtőben dolgoztam. A munkavezető minden nap megkorbácsolt, amíg a mester észre nem vette, hogy jól dolgozom. Ekkor szólt neki, hogy hagyja abba. Velük ugyanez a helyzet. Dicsérjétek őket. És ha a megszabottnál korábban raknak le egyméternyi falat, minden katona és szerzetes nagyobb adag kenyeret kap, a műszakja végén pedig több bort vagy sört. Szóljatok a konyhafelelősnek, hogy gondoskodjon róla!

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Talpin és Perinne megkérdőjelezi az utasítást, de gyorsan letettek róla, hisz ismerték a friss kenyér értékét, és azt is tudták, hogy egy plusz adag sör ígérete csábítóbb az embereik számára, mint az orra elé tartott alma egy szamárnak. Uraik ígérete, hogy teljes fizetést kapnak arra az időre, amíg Blackstone-t szolgálják, és a lehetőség, hogy némi nyereségre tehetnek szert a vállalkozással, elegendő ok volt arra, hogy előlépjenek, és hallgatást és engedelmességet fogadjanak. Az első azért kellett, hogy eltitkolják, valójában kit is szolgálnak, a másodikkal pedig a fiatal angol kívánságának tettek eleget. Valahányan csak vele tartottak, harcoltak már együtt az uraikkal. Tudták, milyen érzés az, amikor mások ostobasága, felelőtlen fennhéjázása miatt valaki elveszíti a társait. Blackstone egyelőre elkerülte ezeket a buktatókat. Az, hogy tudott franciául, nem változtatott a tényen, hogy átkozott angol, ráadásul egy átkozott íjász, akit a legjobb volna eltaposni, ám ezt lassan kezdték megbocsátani, miután látták, hogy kezd olyan lenni, mint ők – katona, aki harcbeli tudással és bátorsággal igyekszik előrébb jutni.

Ezt el tudták fogadni.